Feminista Magyar Népmesék 50. - További asszonyok a tatárok ellen

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék. Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző mesék itt olvashatók.

ÖTVEN feminista magyar népmese! Ki gondolta volna... Most már a hetvenhét a cél, de ha lesz több, megyünk majd tovább is. :)

Az Asszonyok a tatárok ellen és a Vénlányok a tatárok ellen után megint csak visszatérek a kedvenc témámhoz. Komolyan kezdem azt hinni, hogy csak azért nem pusztult ki minden magyar a tatárjárás alatt, mert a nőknek megvolt a magához való esze és túlélési ösztöne... legalábbis a mondák így tartják. 

Vízbe fojtott tatárok

A történet

Ezen a héten a Szilágyság mondahagyományából csemegéztem. A gyűjtemény külön fejezetet szentel a "szilágysági hős nők" tetteinek. Vannak közöttük elrablójukat megszúró, avagy egyenesen lefejező högyek (ilyenekről már a sorozatban is volt szó), valamint nem kevesebb, mint hat monda olyan nőkről, akik rögtönzött eszközökkel vízbe fojtották a rájuk vadászó kutyafejű tatárokat. 

Kép innen

Két monda meséli, hogy a helyiek a tatárjárás idején Valkó várába menekültek. Egy idő után elfogyott a kenyerük, így egy bátor asszony kiszökött a várból, és úgy gondolván, tiszta a levegő, lement a faluba kenyeret sütni. Már majdnem végzett is a sütéssel, amikor egy tatár jelent meg az udvaron, és meg akarta ölni. A monda egyik változata szerint a szilárd lélekjelenlétű asszony azt hazudta a tatárnak, kincset rejteget az egyik vizeshordóban; a másik szerint a kútba kezdett bámulni, mintha valami csodálatosat látna. A tatár mindkét esetben beugrik a trükknek, és a víz fölé hajol - az asszony pedig a lábianál fogva beleborítja a hordóba, avagy a kútba, ahol megfullad. 

Egy egész sor monda mesél olyan nőkről is, akik a házukba törő tatárt a káposztás hordóba fojtották bele. Külön érdekes, hogy a négy történetből egy kifejezetten öregasszonyról szól, egy gyermekágyban otthon fekvő kismamáról (mindketten kiugranak a rejtekhelyükről, ill. az ágyból, hogy beborítsák a tatárt a káposztalébe), a másik kettő pedig "asszonyról" - akik közül az egyik nem csak belefordítja a tatárt a kádba, de a biztonság kedvéért bele is nyomja. 

Mitől feminista?

Továbbra is olyan nőkről szólnak ezek a mondák, akiket bátorságuk, éles eszük, és lélekjelenlétük ment meg a biztos haláltól, és a tatárok által képviselt fizikai túlerőtől. A történetekben szereplő asszonyok bátorságának ezúttal külön színezetet ad, hogy egyikük sem önszántából indul el tatárt gyilkolászni; a legtöbbjük vagy önvédelemből cselekszik, vagy pedig látványos félelmét legyőzve, menekülési ösztöne ellenére. A valkói asszony kenyeret sütni indul, hogy élelmet hozzon a vár éhező népének (vagyis a közösségért cselekszik); a többiek vagy az otthonukba törő ellenségtől akarnak megszabadulni, vagy egyenesen olyan szorult helyzetben vannak, ahol csak saját magukra számíthatnak. 

Az öregasszony története különösen érdekes: Ő a kemencébe bújik a tatár elől (részletesen le van írva, hogyan keres búvóhelyet), de amikor látja, hogy a fickó a káposztás kád fölé hajol, előugrik, és belelöki - gondolván, hogy ha nem teszi, a tatár előbb-utóbb megleli majd őt is. Ez azért különösen ütős mozzanat, mert van a tatárjárás idejéből régészeti leletünk, melyben egy fiatal asszony a két gyerekével a kemencébe próbált meg elbújni. A mondában megőrződött az a mélységes félelem és tehetetlenség, amelyet ilyen esetben érezhetett valaki. Hasonlóan átérezhető a gyermekágyban fekvő anya hirtelen kapott ereje is. 

Ezek a mondák tehát nem csak asszonyi bátorságról és leleményességről, de valahol a félelem és tehetetlenség legyőzéséről is szólnak. 

Amit érdemes átgondolni

Eltöprengtem rajta, hogy vajon hol vannak ezekben az esetekben a férfiak. A valkói asszony pl. miért magában megy le a faluba sütni? Vagy miért van egyedül a gyermekágyas anya? A mondák ezekre a kérdésekre nem adnak választ, úgyhogy teret lehet nyitni a mesemondói képzeletnek...

Források

Magyar Z.: A Szilágyság mondahagyománya (Balassi Kiadó, 2007.)

Megjegyzés

Nézegetem még a szilágysági mondákat, hátha akad több is. 

Feminista Magyar Népmesék 46. - Vénlányok a tatárok ellen

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék. Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző mesék itt olvashatók.

Be kell valljam, annyira szerettem az előző "Asszonyok a tatárok ellen" bejegyzést, hogy vissza kellett térnem egy kicsit a témához. 

Vénlányok a tatárok ellen

A történet

Több legenda is szól olyan eszes és bátor vénlányokról, akik csellel álltak ki a tatárok ellen. Az előző bejegyzésben emlegetett "táltos asszonnyal" ellentétben nekik nincsenek természetfeletti képességeik - a józan eszüket kivéve.
Az almási barlanggal kapcsolatban él a legenda, hogy az oda menekült magyarokat a tatárok megpróbálták kiéheztetni. Majdnem sikerült is, amikor az egyik vénlánynak (egyes források szerint Rebeka nevezetűnek) végül az az ötlete támadt, hogy kaparják össze a megmaradt lisztet, keverjék össze hamuval és mésztejjel, és készítsenek egy hatalmas kenyeret. A veknit aztán rúdon tolta ki a barlangból és illegette a tatárok előtt, akik, gondolván hogy a rejtőzködőket felveti az ennivaló, csalódottan odébb álltak.

Egy másik legendában a telekfalvi székelyeket menti meg egy vénlány (Sára vagy Sári) azzal, hogy rettenetes töklámpást farag, lepedőkbe csavarja magát, és kimegy vele éjjel a tatárok közé. Egyes verziók szerint az sipítja, hogy "Én vagyok a halál anyja!" és azzal fenyegeti a tatárokat, hogy elviszi őket, megeszi őket, vagy elszaggatja az életük fonalát (utóbbi esetben guzsalyt is lóbál). Külön bónusz pont, hogy van forrás, mely szerint Sára két méter magas volt. A "telekfalvi töklámpás" legendáját Orbán Balázs is megemlíti a Székelyföld leírásában, azzal együtt, hogy Sárit utána nagyon megünnepelték.

Mitől feminista?

Mindkét esetben okos, talpraesett, bátor nők mentik meg az egész közösség életét. A siker érdekében mindent kockára tesznek - Rebeka felhasználja a menekültek utolsó élelmiszer-tartalékait, Sári pedig a saját testi épségével nem törődve áll ki a tatárok elé.

Külön érdekes, hogy mindkét esetben vénleányról van szó (Orbán Balázsnál egyenesen "otthon hagyott leányzó"-ról), vagyis olyan idősebb asszonyokról, akik sohasem mentek férjhez. Ők általában nem álltak a társadalmi ranglétra magaslatain (sokszor ma is gyanakodva tekintenek rájuk), de mindkét esetben a közösség létfontosságú tagjának bizonyulnak. Nem csak azt mutatják be, hogy okosak és bátrak (vagyis méltók az elismerésre), de azt is, hogy képesek a közösség érdekében dönteni és cselekedni - vagyis attól, hogy nincs férjük és gyerekük, még egyáltalán nem embergyűlölő, megkeseredett kívülállók, hanem hasznos tagjai a társadalomnak. Mindkét mondából kiderül az is, hogy a közösség különcségük ellenére megbecsüli őket: Rebekára rábízzák a maradék élelmet, Sárit pedig megünneplik a győzelem után. Szintén szeretni való részlet, hogy mindkét karakter "vénlány", vagyis idősebb nő - szép párt alkotnak az előző bejegyzésben felsorolt, gyerekeket potyogtató hősies fiatalasszonyokkal.

Amit érdemes átgondolni

Külön szeretem az "elszaggatom életetek fonalát" fenyegetést Sári részéről - felvesz vele egyfajta mitikus karaktert, párkává változik, átlényegül valami igazán mélyen rettenetes figurává. A Halálnál csak a Halál anyja rosszabb... Mindeki vegye, ahogy akarja.

Források

Benedek E.: Erdélyi népmondák (Minderva, 1926.)
Csala tornya

Benedek E.: Magyar mese- és mondavilág III. (Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1989.)
A halál anyja

Zsigmond Gy.: A népi történelemszemléletről (Néprajz és Nyelvtudomány 36, 1995, 85-102.)

Megjegyzés
A néprajzi cikk szerint vándormotívum, Orbán Balázs pedig rámutat a guzsalyos verzió kapcsolatára a görög párkákhoz és egyéb sors-fonó asszonykhoz.

Feminista Magyar Népmesék 14. - Asszonyok a tatárok ellen

Megint szerda, megint Feminista Magyar Népmesék. Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző tizenhárom mese itt olvasható.

A mai bejegyzés rendhagyó módon nem egy mesével vagy mesetípussal, hanem egy mondakörrel foglalkozik.

Asszonyok a tatárok ellen

Források:

Benedek E.: Magyar mese- és mondavilág II. (Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1988).

Jókai M.: Jókai Mór válogatott versei (online a MEK honlapján).

Orbán B.: A székelyföld leírása II. (Panda és Frohna, 1868).

Tatár S.: Egy gyergyói monda a tatárokról. Kultúra, nemzet, identitás: A VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson elhangzott előadások (Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, 2011). 

Tatárdomb Gyergyóban

A történet:

A magyar nyelvű hagyományban, főként Erdély területén, több monda is szól bátor asszonyokról, akik szembeszálltak a tatárokkal saját otthonuk, életük, és szeretteik védelmében. Egy népmesei történetet már láttunk korábban Béla kisasszony személyében; ma néhány mondai alakra hívom fel a figyelmet.

Benedek Elek egy gyergyói mondát közöl "A táltos asszony" címmel, amelyben egy Bánkiné nevű hölgy nem csak megjövendöli a tatárjárást, de azt is megmondja a falubelieknek, hogyan vészeljék át csellel - a mezőn hagyott kévékre felteszik a kalapjaikat, és a tatárok azt hiszik, hatalmas sereggel állnak szemben. Bánkiné szelleme visszatér fekete lovon a sírból, hogy megjövendölje a győzelmet a székelyeknek.

Orbán Balázs közöl több hagyományt is az 1658-as tatár betöréssel kapcsolatban, amelyekben asszonyok szerepelnek hősként. Kiemelkedik közülük Puskás Kalári (Klára) legendája, aki - mivel a férfiak épp máshol harcoltak - terhesen vonult hadba egy felkapott nyárssal (más forrás szerint mángorlórúddal), hét tatárt megölt, majd hazaérkezve hármasikreknek adott életet. Ezt a történetet egyébként még maga Jókai is megénekelte egy erősen sántító, ám nagyon bájos hőskölteményben. A kedvenc részem:

"Engem ugyan nem küld kelmed a kuczkóba.
Hogy én otthon nyugton addig tollat foszszak,
Mig szegény urammal vívnak a gonoszszak.

Az állapotommal senki se törődjék;
Ott is ott leszek én, ha megjön a vendég!
Ne fogja azt senki a székely anyára,
Hogy ijedtében szül fiat a világra!"

Olyan monda is előfordul, ahol a hősnő éjszaka lámpásokkal kelti egy nagyobb sereg látszatát, és így ijeszti el a tatárokat. 

Tatár Sarolta (ez mennyire zseniális kutató-név már ehhez a cikkhez) közöl egy tanulmányt az erdélyi török kori tatár betöréssel kapcsolatos mondákról. Puskás Kalári mellett megemlít több hasonló változatot is tatárt gyilkoló és ikreket potyogtató hősnőkről. Szintén ő közöl egy mondát Barabás Kláráról, aki egy molnár felesége volt, és terhesen a malomban meghúzódva várta be a tatárokat. Amikor beléptek, paprikás étellel megvakította őket (hungarikum overkill), és hatot legyilkolt, a hetediket pedig tőrbe csalta és úgy végzett vele. Majd megszülte az ikreit, mintha mi sem történt volna. 

Mitől feminista?

Azon kívül, hogy terhes nők védelmezik a hazát paprikával, fondorlattal, és mángorlórúddal?...

Íme, néhány további elgondolkodtató tény:

1. A győzelem utáni ikerszülésnek párhuzamát találjuk Macha mondájában az íreknél (mondjuk ott versenyt futott a hölgy, és istennő volt, de nyilván a székely asszonyok dögösebbek)

2. A lámpásokkal/fáklyákkal becsapott sereg motívumát olyan híres hadvezérek mondái között találjuk meg, mint például Hannibál. 

3. A halála után visszatérő, győzelemre segítő hős figurája olyan neves alakokat idéz, mint Csaba királyfi, vagy az alvó lovagok mondája. Bánkiné ilyen illusztris társaságban is bőven megállja a helyét.

4. A táltos asszony története üdítő színfolt a sok negatív javasasszony- és boszorkány-ábrázolás között - ahelyett, hogy gyanakodva tekintenének rá, nem csak hisznek neki, de becsben is tartják. (Persze amikor jönnek a tatárok, rögtön hasznos, ha kéznél van egy)

5. Maga az éjfekete lovon vágtató, jövendőt mondó táltos asszony elég erős, inspiráló gondolat. 

6. A terhes nők sokszor gyengének, esetlennek, vagy tehetetlennek vannak ábrázolva - ám ez hagyományos értelemben korántsem volt/van így. Egyszer régebben írtam egy bejegyzést aktív terhes nőket felvonultató történetekről, itt található. Persze az megkérdőjelezhető, mennyire reális, hogy hármasikrekkel vajúdva hét tatárt le tudjon gyilkolni az ember - de reprezentáció szempontjából mindenképpen felemelő és élvezetes sztori. 

(Sohase dühíts fel egy terhes nőt)

Amit érdemes átgondolni

Ha mondaként akarja mesélni az ember, érdemes belemerülni a történelmi háttérbe is. Én csak egy kicsit kóstoltam bele kutakodás közben, de nagyon érdekes volt.

Megjegyzés

Ebből kéne filmet készíteni...

Feminista Magyar Népmesék 4. - Béla kisasszony

Megint szerda, megint egy feminista magyar népmese! A sorozat hátteréről itt olvashattok. Az összes eddigi bejegyzés elérhető a Feminista Magyar Népmesék címke alatt. Klikk a linkre, vagy a menüre a bal oldalon.

Béla kisasszony

Források:
Gyűjtés helye: Bágyon (Kolozs megye)

Jankó J.: Torda, Aranyosszék, Toroczkó magyar (székely) népe; néprajzi tanulmány (Magyar Földrajzi Társaság, 1893).
Benedek E.: Erdélyi népmondák (Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet Rt., 1926)
Benedek E.: Magyar mese- és mondavilág III.: A tűzmadár (Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1989).
(Mindhárom szöveg olvasható online)

A történetet Jókai Mór Az istenhegyi székely leány című irodalmi átdolgozása tette híressé.

A történet:

Az aranyosszéki királynak egyetlen leánya van: Béla kisasszony. Apja halálakor a lányra száll a vár és a birtok, azzal a feltétellel, hogy kettős életet él: Etelka néven lányként, Béla kisasszony néven pedig férfiként. Etelka beleszeret egy Petur nevű juhászba, aki a vár alá jár itatni a juhait (és flörtölni a kisasszonnyal). A tatárjárás közeledtekor Béla kisasszony parancsot ad, hogy tömjék be a kutat; Petur eladja a juhait, és beáll szolgálatba Béla kisasszonyhoz - természetesen nem veszi észre, hogy a két nővér egy és ugyanaz a személy. Első feladata, hogy tömje be a kutat, de sehogyan sem sikerül neki, amíg Béla kisasszony el nem magyarázza, hogyan tegye. A tatárok hónapokig ostromolják a várat, és az ostromot nem adják fel annak ellenére sem, hogy Béla kisasszony kilövi a tatár kán szemét az orrán keresztül (pedig ezt aztán nevezhetjük figyelmeztető lövésnek...). Végül Petur vállalkozik rá, hogy halotti lepelben leengedjék az Aranyosba, mint a többi hullát, hogy elúszhasson segítségért. Peturt a kán elé viszik, aki mindenféle kínzásoknak veti alá, hogy meggyőződjön róla, tényleg halott-e; még a saját leányát is beveti, hátha ő életet tud lehelni Petur... izé, testébe. Minden próbálkozás hiábavaló; a kán úgy dönt, a juhász halott, és a folyóba dobatja. Petur átússza a folyót, és elmegy a torockószentgyörgyi vár urához, Zúzóhoz. Az igencsak ígértes nevű várúr beleegyezik, hogy felmenti a várat az ostrom alól - ha cserébe feleségül veheti Béla kisasszonyt. Petur gond nélkül oda is ígéri a vár asszonyát, és Zúzó katonái szétverik a tatár sereget.
Zúzó érdekes kísérettel érkezik leánykérőbe: Egy egés csapat leányruhába öltözött katona kíséri (vélhetően azért, hogy erővel átvehesse az uralmat Aranyosszék felett). Béla kisasszony azonban átlát a cselen; az egész csapatot a várkertbe rekeszti, és addig éhezteti őket, amíg Zúzó át nem adja neki a kalapját - és vele az uralmat. Béla kisasszony, a kalapot hetykén a fejébe csapva, férjül kéri Peturt, aki azonban nemet mond, mert Etelkát szereti. Béla kisasszony erre átöltözik Etelkává, és Peturnak végre leesik a tantusz. Boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Mitől feminista?
Erős, önálló női főhős, bla bla bla.
Nagyon érdekes az eredeti mesében a nemekkel való játék. A történet elején megtudjuk, hogy a királylánynak kettős identitása van: Etelka, és Béla kisasszony - az egyik női ruhát hord, a másik pedig férfiruhát. Ennek ellenére a történet folyamán senki sem kezeli Béla kisasszonyt férfiként - Zúzó még feleségül is kéri, amiből kiderül, hogy a környéken nyílt titok, hogy Béla kisasszony - kisasszony. Nem klasszikus, shakespeari "férfinak álcázott lány" történettel állunk tehát szemben, hanem árnyaltabb nemi reprezentációval.
Jókai ezt úgy oldja fel, hogy Etelka (Szendile) képviseli a lány gyengédebb, feminin oldalát, míg Béla (Lóna) a harcias, maszkulin várúrnőt (férfinév vagy férfiruha nélkül). Bár úgy tűnik, senki sem ismeri fel, hogy a kettő ugyanaz a személy, nagyon érdekes belegondolni: Béla kisasszony attól árnyalt karakter, hogy egyesít magában két olyan aspektust, amit legtöbben nem várnak el egyszerre egyetlen nőtől. Béla kisasszony (ahogyan a neve is mutatja) egyszerre tud gyengéd, szerető, elegáns lenni, és vasmarokkal uralni egy birtokot (vagy éppen kilőni egy tatár kán szemét). Ez azért különösen érdekes, mert nagyon sok történetben az "erős nők" teljesen maszkulin formában szerepelnek, mintha fel kellene adniuk romantikus, gondoskodó oldalukat ahhoz, hogy "erősnek" számítsanak (Merida például nem szeretheti egyszerre a csinos ruhákat és lőhet jól az íjjal).
Béla kisasszony ellenpontja Zúzó és serege, akik női ruhában vonulnak be a várba. Mókás, hogy a várúrnő, aki jó ideje vezeti orránál fogva az udvartartást (vagy legalábbis Peturt), azonnal és gond nélkül felismeri a szoknyába bújtatott megszállókat. A történet végén még a kalapot is elszedi Zúzótól, és magát nevezi meg a vár úrnőjeként (arra az esetre, ha valakinek kétségei lettek volna). A ruhadarab megint csak nem férfiasabbá, csupán erősebbé teszi a karaktert.
Természetesen az is feminista elem, hogy Petur méltó párként áll Béla kisasszony mellett. Bár eleinte alárendelt szerepben van jelen (önként jelentkezik szolgálatra, és teljesíti az úrnő parancsait) hamar kiérdemli a helyét az ostrom alatt tanúsított bátorságával, és kétszer is bizonyított hűségével (egyszer a tatár lány ellenében, egyszer pedig a házassági ajánlatkor). Jutalma az, hogy megkapja mindkét leányt egy személyben, amikor Béla kisasszony méltónak találja rá, hogy megossza vele a titkát.

Mindez azért fontos és érdekes, mert még mindig nem beszélünk eleget a biológiai nem (sex) és a társadalmi nem (gender) kapcsolatáról. Ahogyan ezen a nagyon hasznos (angol nyelvű) ábrán is látható, a biológiai nem adott, míg a társadalmi nem tanult, és kultúránként változó tényező. Olyan dolgok, amiket mi a nőiesség kifejezésének tartunk - mondjuk hosszú copfok, magas sarkú cipő, rózsaszín ruhák, fülbevaló, stb. - valójában csupán attól nőiesek, hogy a társadalom valamikor eldöntötte róluk, hogy azok (aki nem hiszi, nézzen rá XIV. Lajos ruháira).
Az tehát, hogy Béla kisasszonynak "férfi" neve van és "férfi" ruhákat visel, egyáltalán nem azt jelenti, hogy hímneműként gondol magára - sőt, még azt sem, hogy férfinak akarna látszani. Ez utóbbi különbség felett sokszor elsiklanak az emberek: A nemi identitás (gender identity) nem feltétlenül egyenlő a nemi kifejezéssel (gender expression). Ha egy lány farmert, pólót és férficipőt hord, még nem biztos, hogy fiú akarna lenni - egyszerűen neki ez tetszik, ebben érzi magát kényelmesen. Hasonló módon Béla kisasszony nem azért visel férfiöltözetet, mert bárkit meg akarna téveszteni - a "kisasszony" jelző elég erősen lelövi a poént - hanem azért, mert jobban illik a személyiségéhez, amikor éppen várúrnői rangban van.

Amit érdemes átgondolni
Érdekes kötéltánc ezt a történetet mesélni; főleg az elején. Lappang mögötte egy feltételezés, hogy a királylánynak azért van szüksége a férfi névre és a férfi öltözékre, mert különben nem fogadnák el uralkodónak. A lány örökösöket hosszú évszázadokon át "fiúsítani" kellett, hogy örökölhessenek (ez az alaphelyzet pl. a Silence című gyönyörű középkori legendában, amit Dolores Hydock adott ki cédén). Ezzel ellentétben az eredeti szöveg rámutat, hogy mindenki pontosan tisztában van vele, hogy Béla kisasszony nő, és mégis elfogadják uralkodóként. Ez fontos pont, érdemes benne hagyni a mesében.
Jókai sok részlettel kiegészítette, és sok szempontból még erősebbé, okosabbá formálta Béla kisasszony karakterét. Megmagyarázza például, miért kellett a kutat betömni, vagy hogy honnan tudta az úrnő előre, hogy közelegnek a tatárok. Mindenképpen érdekes kiegészítő olvasmány, ha néhol túl is magyarázza a történteket.

Megjegyzés
A férfiöltözet - női főhős témájára a jövő heti mesénél is visszatérünk még.