Mesélő Városok 4. - Két iskola és egy menekültszállás

Hogy a sűrű próbarend közben se unatkozzunk, lehetőségünk nyílt néhány kisebb fellépésre a sigüenzai tartózkodás alatt. 

Az első előadásra a helyi menekültszálláson került sor. Ezt egy Accem nevű civil szervezet működteti, akik nagy szeretettel (és bőséges vacsorával) vártak minket egy szép nyári estén, a középkori kőfalak mögött megbúvó szálláson. Nagyjából 40-50 gyerek és felnőtt gyűlt össze az udvarban. Mi egy rövid, több nyelven előadott mesével készültünk, majd mindannyian népdalokat énekeltünk a színpadi előadás programjából. A közönség lelkesen tapsolt nekünk, de igazán akkor kezdtek csak feloldódni, amikor Clara előállt egy több szólamú afrikai népdallal, amit betanított az egész közönségnek. Az volt a királyság, hogy voltak a közönségben, akik ismerték a dalt. Utána pedig mi magunk váltunk hallgatókká: két afganisztáni srác állt elő, és elmeséltek egy népmesét - először, ahogy ők mondták, perzsául, utána pedig angol fordításban. Nagy meglepetésünkre a mesében a farkast kiáltó fiú egy változatát ismertük fel. Utána egy srác, aki Burkina Fasoból érkezett, felolvasott egy helyi legendát, ami egy harcos királynőről szólt, és mindenkinek elnyerte a tetszését.

Az igazi buli azonban a mesélés után kezdődött. A hivatalos műsor végeztével elvegyültünk a tömegben, mindenki beszélgetett mindenkivel, miközben feltálalták a vacsorát. Valaki hangfalat hozott, és zenét tett be. Nem kellett sok idő, és eluralkodott a táncos hangulat. Először az afganisztáni srácok álltak bele a táncba, aztán csatlakozott hozzájuk egy kameruni srác is, és szépen lassan a többiek. Táncoltunk spanyol zenére, afgán zenére, afrikai zenékre, és nagyjából mindenre, ami a csövön kifért. Tanultunk néhány perzsa táncot, amiknek nagy része abból állt, hogy körbe-körbe táncoltunk, míg valaki ki nem ugrott középre, hogy megcsillogtassa a tánctudományát. Nagyon nagy hangulat kerekedett, sötétedésig tartott a parti, vidáman sétáltunk haza.

A szállás lakóival a két hét folyamán gyakran találkoztunk az utcákon vagy a főtéren; mindig kedvesen mosolyogva köszöntek nekünk. Eljöttek az előadásunk sigüenzai premierjére is, ami külön megható volt, mert több mese is az otthonkeresésről, menekülésről szólt (pl. az Aranyhíd, amit én meséltem). Volt a csapatban egy afgán család két kiskamasz lánnyal és egy kisfiúval, akikkel nagyon jókat beszélgettünk. Ők is ott voltak a premieren, és utána megölelgettek mindenkit. 

Sigüenzának összesen két gimnáziuma van, és mind a kettőben jártunk. Az első (állami) suli az előző bejegyzésben emlegetett Ifjúról volt elnevezve - ez volt a Martín Vázquez de Arce Gimnázium. (Legjobb név egy sulinak.) Itt az iskola színháztermébe vonultunk be két-három osztálynyi kamasszal. Helyben találtuk ki, mit akarunk mesélni; mivel mind angolosok voltak, vállaltam, hogy mesélek nekik angolul, mert ezt mindenki izgalmas ötletnek találta. Eleinte eléggé gyanakodva méregettek minket, még a soknyelvű kezdő mese és éneklés után is, így elmeséltem nekik Sir Gawain házasságát, hadd kuncogjanak meg szavazgassanak. Bejött, és abszolút siker volt. Utánam mesélt Antonio is egy afrikai mesét, és Bohdan egy szlovák városi legendát egy kísértet-lányról. Mindegyik tetszett a kölyköknek. Utána Pepita visszakérdezett, emlékeznek-e a mesékre; az enyémet egy vagány srác egy az egyben visszamondta. Sajons utána Pepito elkövette azt a hibát, hogy ki akarta kérdezni a másik két mesét is, ami nem talált túl lelkes fogadtatásra. Végül még énekeltünk meg játszottunk velük kicsit, és elköszöntünk. Azzal a jó érzéssel jöttem el az iskolából, hogy a kamaszok tulajdonképpen ugyanúgy működnek a világ minden táján...

A másik gimi, ahová elmentünk mesélni, a katolikus Sagrada Familia (becenevén SaFa) volt. Itt is a színházteremben meséltünk, bár ide csak egy kisebb csoport, nagyjából egy osztálynyi gyerek jött el, meg a tanárok és apácák közül páran. Itt is énekkel és több nyelvű mesével kezdtünk, amit hasonló gyanakvással fogadtak, mint a másik suliban. Itt is angolul meséltem, ami viszont tetszett nekik és a tanároknak is. Hogy a meseválasztáshoz mit szóltak, azt sosem fogom megtudni - Az ördög és a gezerigók meséjét választottam, hirtelen felindulásból - de úgy tűnt, a kölykök élvezték. Utánam Julien csapta le a magas labdát, aki Ádám és Éva történetének egy afrikai változatát mondta el (ahol valójában Ádám kóstolta meg az almát először, csak ráfogta Évára). Végül Bodham elmesélte itt is a kísértet-sztoriját, majd ismét színpadra álltunk mindannyian Gonsuke történetével. Az utóbbit, költőisége ellenére, a fiatalok elég gyakorlatiasan vették: "Akkor meghalt szegény, ugye?" 

Az előadás végén kicsit beszélgettünk velük a mesemondásról, mint műfajról, és arról, hogyan működnek a mesék. Utána kimentünk fotózkodni az udvarra, és még dumáltunk kicsit az igazgatóval is, aki nagyon jó fejnek tűnt. Később ő is lejött az előadásunk premierjére.

Örülök, hogy volt alkalmunk ellátogatni ezekre a helyekre. A sok színpadi próba közben (nekem még mindig nagyon fura közönség nélkül próbálni) jólesett, hogy élő embereknek mesélhettünk. Ráadásul többek között kamaszoknak, akik változatlanul a kedvenceim. 

Tiszaföldvártól Tajvanig

A múlt héten Tiszaföldváron jártam, a Tiszazugi Földrajzi Múzeum meghívására. Remek apropója volt a látogatásnak: jelenleg a múzeumban látható az Ízkalandozás a Távol-Keleten című fotókiállítás, ami Tajvan street food ételkülönlegességeit és étkezési kultúráját mutatja be. Ehhez kapcsolódóan hívtak meg, hogy vigyek néhány tajvani mesét is a csodás fotók mellé, a Földrajz Éjszakájának alkalmából.

Először a helyi Kossuth Lajos Általános Iskolába látogattam el. Egyszer már jártam náluk, a koronavírus előtt. A negyedik osztályosok (akik akkor elsősök voltak), emlékeztek is rám! Körülbelül negyven-ötven kisiskolás töltötte meg az előadótermet, elsőtől negyedikig, nagyon helyesek voltak. Beszélgettük kicsit róla, hol van Tajvan, és kik laknak ott ("a tajvani emberek!"). A mesemondó előadást arra építettem fel, hogy a különböző tajvani hagyományokból kapjanak egy kis ízelítőt. Először egy atayal bennszülött legendát meséltem; az atayalok Tajvan őslakos népeinek egyike, akik még ma is több, mint kilencvenezren vannak. A történet arról szólt, hogyan indult el három bátor harcos lelőni a napot, ami túl erősen tűzött, és minden alkalommal, amikor felkelt, hat hónapig az égen is maradt. A gyerekek teljesen beleélték magukat, hogy milyen lenne, ha hat hónapig nappal lenne, hat hónapig meg éjszaka; még azt is kiszámolták maguktól, az összesen hány napot jelent. A végére már nagyon izgultak, sikerrel jár-e a harcosok küldetése. Másodjára könnyedebb vizekre eveztünk; egy népszerű tajvani hakka mesét mondtam nekik két testvérről, akik közül az idősebb zsugori volt és goromba, a fiatalabb pedig kedves és jószívű. A kisemmizett fiatalabb testvér csodás képességre tett szert: a szellentéseinek csodás illata lett, olyannyira, hogy sikerült meggazdagodnia belőlük. Aztán a bátyja persze megpróbálta lemásolni a bizniszt - előre megtippelhető eredménnyel. A gyerekek nagyokat kacagtak a mesén. A harmadik történet egy Kínából érkezett legenda volt Shennong császárról, aki felfedezte a tea készítésének titkát. Hozzáfűztem a híres tajvani Keleti Szépség tea keletkezéstörténetét is, ami megint csak felkeltette a gyerekek érdeklődését, így kicsit beszélgettünk a teacserjékről, és arról, ki milyen teát ivott már. Összességében jó hangulatban telt el az egy óra; a gyerekek nyitottak, érdeklődők voltak, rengeteget kérdeztek, és érdekes megjegyzéseket fűztek a mesékhez. Öröm volt nekik mesélni.

Délután a múzeumban is tartottam egy előadást a fotókiállítás termében; elsősorban felnőtteknek, de ide is érkezett néhány fiatalabb hallgató. Kicsit komolyabb történeteket vettem elő, de a koncepció ugyanaz maradt. Először egy bunun őslakos özönvíz-mítosz hangzott el, amelyben egy óriási rák mentette meg az embereket a pusztulástól (és tanította meg nekik, hogy a természetet tisztelni kell). Másodjára a Kínából ismert Ivócimborák legendáját meséltem, amelyben egy halász összebarátkozik egy kísértettel. A tajvani változat kicsit cifrább, mint amit ismertem, mert itt még egy gyilkosságot is felgöngyölítenek közben... Zárásként pedig egy hakka mese következett, A méhek hálája, ami amellett, hogy egy "hálás állatok" történet, felveti azt a kérdést is, hogy mit tenne az ember, ha egyetlen nap lenne hátra az életéből. Nagyon kedves, barátságot közönségem volt, és a múzeum csapata is elsőrangú vendéglátóként gondoskodott rólam. Még mézeskalács szívet is kaptam ajándékba!

Nagyon szeretem azokat a felkéréseket, ahol elmerülhetek egy-egy ország vagy kultúra mesevilágában. Két könyvet olvastam már Tajvanról (itt és itt), de biztosan fogok még. Szeretettel ajánlom őket nektek is!

Székelyföldi kópéságok: Holnemvolt Mesefesztivál, 2021.

Egy év digitális szünet után legnagyobb örömömre idén megint személyesen utazhattam Sepsiszentgyörgyre, a népmese napja alkalmából rendezett Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztiválra. Hagyománnyá vált már a számomra, hogy ha szeptember, akkor Erdély, és Szabó Enikő szorgos szervező munkájának köszönhetően rengeteg klassz közönség és helyszín várt rám a négy nap folyamán.

Hétfőn Kézdivásárhelyen kezdtem a műsort, a Vigadó Művelődési Házban (képek a linkre kattintva), ahová mindenki tricksteres meséket kért, és háromfelé kellett osztani a gyerekcsoportokat, hogy beférjenek. Egymás után ment le a három előadás: először kb. 80 kiskamasz érkezett, aztán kb. 150 kicsi óvodás, végül egy kisiskolás osztály ráadásnak. A kópék természetesen mindenhol remekül működtek. Az óvodás tömeggel külön jól éreztem magam, együtt csináltuk a mesék ismétlődő részeit, tiszta koncerthangulat uralkodott. Utána jutalomjáték volt az egy osztálynyi kölyökkel leülni a padlóra, és szép nyugiban Lokiról mesélni. (Az egyik kislány meg is kérdezte, mikor jön a Vasember.) Mesélés után kávéztunk és sétáltunk is egyet Kézdin a ragyogó őszi napsütésben.

A keddi nap délelőttje Sepsiszentgyörgyön telt. Először a Mikes gimnáziumba mentem, ahol a hatodikos évfolyamnak rendeltek kamaszoknak szóló mesemondást. Be is tódult az előadóterembe jó negyven kiskamasz, a Vili a veréb vonatkozó tömegjeleneteit idézve. Szóba elegyedtem velük, jó arcok voltak, hamar eljutottunk az animékig, filmekig, és egyéb aktuális témákig. Innen egyenes út vezetett a Jiraiya-legendához, ami már a nyári táborokban is jó szolgálatot tett. Külön imádtam látni a kölykök arcát, amikor poénból bekiabáltak, hogy "mesélj Narutót!" én meg azt válaszoltam, hogy "oké!". Jiraiya után még egy amerikai mesére is jutott idő, Az ördög és a gezerigók sztoriját meséltem. A közönség végig teljes csendben és feszült figyelemmel követte az eseményeket; néha hallottam izgatott sugdolózást, amikor színre lépett egy-egy új szereplő. Ahhoz képest, hogy milyen zajjal érkeztek, végtelenül nyugis, jó hangulatú mesélés lett belőle. Ők is maradtak volna még a végén, meg én is... na, majd legközelebb.
Ebéd előtt átmentünk a református általános iskolába, amelynek dísztermében nagyjából nyolcvan, 1.-4. osztályos gyerek gyűlt össze mesehallgatásra. Törpeszarvas és a tigris történetével nyitottam, és azonnal eluralkodott a gyerekeken a Kancsil iránti rajongás; még egy, majd még egy Törpeszarvasos mesét követeltek hangosan, így végül Kancsil háromszor újrázott a színpadon. Később áttértünk más kópékra, meséltem a nyusziról aki tatun lovagol és szörnyet győz le, és a teknősről aki túljár a nyúl eszén. A gyerekek zseniális közönség voltak, nevettek, szurkoltak, tapsoltak. A szörny legyőzését külön spontán megtapsolták, pedig még nem is volt vége a mesének... Egy ponton, amikor Törpeszarvas tüsszentett, mindenki riadtan hördült fel, az egyik kisfiú meg felkiáltott, hogy "KECSKE!" Itt rövid nevetési szünetet kellett tartanom. Nagyon jó hangulatban jöttem el az iskolából, és remélem, velük is lesz alkalmam találkozni még.

Törpeszarvas illusztráció az új
Világszép könyvemből

Szerdán ismét Sepsiszentgyörgyön kezdtem, ezúttal a Waldorf iskolában, ahol három (1.-3.) osztály érkezett a mesélése nagy zsibongással és éneklő tanító nénikkel. Miután csendesre szélcsengőztük őket, megkezdődhetett a mesélés. Törpeszarvas itt is azonnal tarolt, utána rögtön kántálni kezdték, hogy "még egyet!". Megszavaztattam őket, mit meséljek, és a "még egy törpeszarvas" győzött, de utána sorra került Ananszi is azért. Nagyon nagy hangulat volt, sok kacagás, kérdés, viccelődés, igazi élő mesemondó élmény. A végén meglepetésszerűen még a nyakamba is ugrott az összes gyerek, alig tudtam kievickélni a kicsi-a-rakás alól.

Szerda délután Kovásznára utaztam, hogy a művelődési ház mozitermében meséljek a cserkészekhez tartozó gyerekeknek és kamaszoknak (meg a velük érkező szülőknek). Itt este felé már nyugisabb hangulat uralkodott, ezért nyugisabb meséket is vettem elő. Külön örültem, hogy végre volt alkalmam elmondani Aranyfa és Ezüstfa történetét a Varjúhercegből, ami egy különleges Hófehérke-verzió; utána meg is beszéltük a gyerekekkel, miben hasonlít a Hófehérkére, és miben különbözik tőle.

Csütörtökön, a népmese napján Csíkszeredán ért a reggel, a Játékszín nagytermében, ahová 210 kisiskolás jött el az ünnepre való tekintettel meséket hallgatni. Kétszer. Mindkét előadáson nagyon klassz hangulat volt; az elsőn a Varjúhercegből, a másodikon a Törpeszarvasból meséltem egy-egy órán keresztül. A Varjúherceges mesék közben a gyerekek figyelték, melyik történetet ismerik fel a ritka változatban, és folyton a magasban volt a kezük, lelkesen találgattak. A kópés műsorban elmeséltem régi kedvencemet, a Garuda-madarat, csak hogy lássam, ahogy 210 kisgyerek egyszerre dobog, integet, és csipog, mint a madarak. Itt is koncerthangulat volt.

A turnét (és a népmese napját) Sepsiszentgyörgyön, a megyei könyvtárban zártuk egy közös előadással: Dr. Kádár Annamária, Szabó Enikő, és jómagam meséltünk és beszélgettünk a népmesék és a reziliencia kapcsolatáról. Az előadásnak élő közönsége és online felülete is volt. Enikő és én olyan meséket válogattunk a műsorhoz, amelyek a rugalmas alkalmazkodóképességről, kitartásról, újrakezdésről szóltak - én A fából faragott kard (afganisztáni zsidó) és a Távoli tűz (közel-keleti) történetét mondtam el. Az előadás után a résztvevő mesemondókkal mindannyian együtt vonultunk el vacsorázni, és jót beszélgettünk. 

Sajnáltam egy kicsit, hogy ilyen gyorsan eltelt a hét; szívesen maradtam volna még. A székelyföldi közönségek mindig lelkesek, barátságosak, és elevenek; rengeteget töltődtem ez alatt a négy nap alatt, csodálatos tájakat láttam, jókat ettem, és alig várom, hogy visszatérhessek még többet mesélni.

Addig is mindenkinek szép, népmesés napokat kívánok :)

Könyvtáras-ottalvós

Vannak fellépések, amikre nem lehet nemet mondani. Amikor például megkérdeztek, hogy szeretnék-e benn aludni a Miskolci Herman Ottó Gimnázium könyvtárában, és Halloween alkalmából rémtörténeteket mesélni a kamaszoknak, muszáj volt azonnal igent mondanom. Benn aludni egy könyvtárban! Kár, hogy akkor nem volt ilyen, amikor én voltam kamasz. De legalább most pótolhattam.

Délután ötre érkeztem a könyvtárba, amikor még nagyban zajlott a Halloween-ünnepség előző szakasza. A diákok csoportokban dolgoztak, hogy megalkossák a suli szörnyeit; minden csapat szörnyet tervezett, rajzolt, történetet alkotott, majd egyenként bemutatták a végeredményt a háromtagú (szintén diák) zsűrinek. Már itt éreztem, hogy jó helyen vagyok: A rajzok és az ötletek színesek voltak és szórakoztatóak, vécé mellé pisilő fiúkat büntető kísértet-takarítótól a büfét kirabló szörnyetegig. A csapatok pluszpontokat kaphattak minden jelmezért, amik között szintén volt egy-két lenyűgöző darab (és jó sok arcfesték).

Amíg a zsűri elmélkedett, addig következtem én a meséimmel. A könyvtár szabad terének közepén rengeteg babzsák tornyosult, rajtuk keresztül-kasul heverő boszorkányokkal és zombikkal; még a villanyt is lekapcsoltuk, így lett igazi a hangulat. A szörnyeteg királykisasszony meséjével indítottam (ki mondta, hogy a magyar népmesék nem Halloween-kompatibilisek?), utána következett közkívánatra Hoichi és a kísértetek japán legendája. A két mese után a fiatalabb korosztály hazavonult, az idősebbek pedig leadták a pizzarendelést, majd nekiálltak tököt faragni. Közben szólt a zene, repültek a lufik, előkerültek a sütőtökös muffinok, és úgy egyáltalán remek volt a hangulat. Egészen egyedi sütőtök-költemények születtek, amiket aztán kivittünk az udvarra, hogy teljes gyertyás pompájukban is megcsodálhassuk őket.

A pizza és a töklámpások után ismét mesemondás következett. Mivel ezt a korosztályt lehetetlen megijeszteni, elővettem Mary Culhane és a hulla történetét; ezt nemrég járattam be Erdélyben, és elég gusztustalan és hátborzongató ahhoz, hogy élvezetes legyen (plusz vagy egy bátor női főhőse). Mellécsaptam még Szigmund és Szinfjötli vikinges-férfarkasos legendáját is, hogy teljes legyen a szörnyfelhozatal. És ha már a szörnyeknél tartottunk, a vacsora után felállítottunk egy kivetítőt is, amin a Hotel Transylvania volt műsoron.

És még nem értek véget az esti könyvtári kalandok, sőt. Mivel akadtak, akik már látták a filmet, két polc közé bevackolva az érdeklődőknek spontán gyorstalpalót tartottam szerepjátékból. Kiszedtük a kockákat a Cluedo dobozából, és miután megegyeztünk, hogy látták a Gyűrűk Urát és a Hobbitot, és tudják, mi fán terem a tünde (hehe), rögtön bele is vágtunk egy rövidebb kalandba. Azt imádom a kiskamaszokban, hogy nagyjából 5.4 másodperc alatt jönnek bele a szerepjátékba, és onnantól kezdve én szórakozom a legjobban a kreatív megoldásokon és a mindent elsöprő lelkesedésen. A nyári táboros élmény után ezúttal sem kellett csalódnom. Három kalandozónk életveszélyes csapdákon jutott át, trollokkal küzdött meg, váratlan varázslatoknak esett áldozatul, és lemeccselt jó néhány törpe-tünde konfliktust, de az utolsó pillanatban (értsd: két perccel takarodó előtt) azért sikerült megoldaniuk a küldetést. Születtek azonnali poénok, ment a csapatmunka, és semmi kétségem nincs felőle, hogy maradandó lesz az érdeklődés az új mesemondói műfaj iránt...

Ahhoz képest, mekkora buli volt a könyvtári Halloween, a csapat becsületére legyen mondva, röviddel éjfél után mind elvonultak aludni a polcok közé rakott kis babzsák-fészkeikbe (némi hálózsákban mászkálás és zseblámpázás után). Hajnali hatig csend volt és nyugalom, és pedig nagyon jót aludtam valahol az Idegennyelvű szekcióban. Reggelire megettük a maradék muffint és banánt (volt, aki a pizzát is), és mindenkit útnak indítottunk az első órájára.


Minden iskolai könyvtárnak kéne ilyet szerveznie. Ahhoz képest, hogy felnőttként és dolgozni mentem oda, én éreztem magam a legjobban.

Kamaszok, pimaszok, mítoszok: MythOff a gimnáziumban

Baráti kérésre és hirtelen felindulásból elvittük a Mítoszok Csatáját egy gimnáziumba.

A Mítoszok Csatáját Clare Murphy álmodta meg, és azóta a világ sok országában, köztük Magyarországon is nagyon népszerű. A rendezvény a mitológia népszerűsítésére jött létre, és arra, hogy az emberek élőben, jó mesemondók szájából hallhassák ezeket a régi, ám töretlenül izgalmas történeteket. Alapjában véve felnőtt műfaj: Kocsmákban és hasonló "felnőtt" helyeken szoktuk megrendezni (bár tinédzsert még sosem rúgtunk ki róla). Amikor viszont egy ismerős megkérdezte, nem vinnénk-e el a műsort a lánya mitológia-rajongó hetedikes osztályába, néhányan a csapatból nem tudtunk nemet mondani.

Az a helyzet, hogy borzasztóan szeretek kamaszoknak mesélni. Amikor annyi idős lehettem, mint most ez az osztály, hatalmas mitológia-rajongó voltam; kapcsos füzetbe gyűjtögettem az istenek listáit, meg mindenféle magazinokból kitépett cikkeket mítoszokról (még most is megvan). És akkor még nem is volt Percy Jackson, hogy az osztály egészét bevonja a témába... Mindenesetre elképzeltem, hogy mennyire lettem volna izgatott, ha néhány mesemondó élőben jön be csak úgy sztorizni egyet. A válasz: Nagyon.

Hárman vállalkoztunk rá, hogy házhoz visszük a MythOffot a XVI. kerületi Szerb Antal Gimnáziumba. Kis késéssel, hason csúsztunk be az osztályba, így rögtön pörgetni kezdtük a programot; röviden elmagyaráztuk, mire számíthatnak, majd egyből belecsaptunk a mesélésbe. Páratlan számú mesemondóval eddig nem tartottunk még ilyesmit, de sikerült egy új (és, bevallom, remek) szavazási rendszert feltalálnunk.

Első kör: Teremtés és tricksterek

Ebben a körben mindhárman olyan mítoszokat hoztunk magunkkal, amelyek valaminek a kezdetét, teremtését, eredetét mesélték el. Varga-Fogarasi Szilvi Maui születéséről mesélt (ő képviselte a rendzevényen Polinéziát), Nagy Enikő Thor kalapácsának kovácsolásáról Loki segítségével (óészaki oldalról), én pedig Mómoszról, aki kritizálta az Olümposzi istenek teremtményeit. Utóbbiban külön klassz volt, hogy az elején megkérdeztem a kölyköket, tudják-e, hány isten lakik az Olümposzon; amikor rávágták, hogy tizenkettő, megkédeztem azt is, fel tudja-e valaki sorolni őket. Egy lány könnyedén abszolválta a feladatot, a többiek lelkes segítsége közepette. Repesett a szívem.

A kérdés: Mielőtt elkezdtük volna az első szavazást, megkérdeztük az osztályt, tudják-e, hogyan tört ki a trójai háború. Egy srác rávágta, hogy valaki elrabolta valakinek a feleségét; egy lány hozzátette, hogy Aphrodité ígérte oda a nőt; mire valaki más tovább fűzte, hogy igen, de az aranyalmáért cserébe; megint más elmondta azt is, hogy az aranyalmát egy esküvőre gurították be, és így az osztály szép lassan, közösen visszafejtette az egész történetet. Erre előkaptam egy aranyalmát (tegnap este festettem ki, az almát is meg a fél konyhát, aranyszínű akrilfestékkel), és feltettem a kérdést: Ha leérettségiztek és egyetemre mentek, a három trickster közül melyiket szeretnétek kollégiumi szobatársnak?

A szavazás ezúttal kavicsokkal zajlott. Három poharat tettünk a tanári asztalra a három mitológiához; a közönség pedig egyenként az urnához járult, fogott egy üvegkavicsot, és a megfelelő pohárba dobta. A srácok az első sorban figyelték a szavazás érvényességét, és kommentálták, hogy éppen ki áll nyerésre. A végeredmény látványosan Loki javára dőlt el (mögötte Mómosszal, és a kissé lemaradt Mauival). Ha egy nap a koleszban majd levágott hajjal ébrednek, magukra vessenek.

Második kör: Az istenek haragja

Ebben a körben olyan mítoszokat meséltünk, melyekben valaki magára haragított egy istenséget. Elsőként Szilvi mesélt, ismét Mauiról, aki egy vulkánistennőtől lopta el a tüzet az emberek számára (You're welcome). Enikő is ismét Thort hozta, aki ezúttal menyasszonynak öltözött, hogy visszaszerezze a pörölyét az óriásoktól (és aztán jól elkalapája őket vele). Részemről Erüszikthon király legendájával társultam a műsorhoz, melyben a dölyfös király kivágatja Démétér szent ligetét, aki ezért mindent elpusztító éhséget küld rá.
A kérdés: Ha oda kéne adnod a második aranyalmát (kettőt vittünk) az egyiknek a három istenségből úgy, hogy tudod, hogy a másik kettő megharagszik rád - melyik istenséget szeretnéd a legkevésbé magadra haragítani?
Ahogy a srácok kommentelték az első sorból: "Démétérnek meglett a kétharmad."
(Pont ebéd előtt állt az osztály, gondolom ez is hozzájárult a döntéshez, átérezték az éhséget...)

Megint csak bebizonyosodott, hogy a kamaszok remek közönség, különösen akkor, ha mitológiáról van szó. Nem csak lelkesen válaszolgattak a kérdéseinkre, de kommentálták a történeteket is, hol hangosan, hol egymás között. Mindeközben pedig feszült figyelemmel követtek minket, véresen komolyan vették a szavazást és a kérdéseket, és még a műsor végeztével is odajöttek hozzánk beszélgetni. Teljesen felvillanyoztak mindannyiunkat.

Több mesemondást a gimnáziumokba!

A Mesemondás Világnapja 2018 - Az ír kölykök jó fejek

Vannak fellépések, amik egyszerűen felvillanyozzák az embert. A mai pont ilyen volt.

Ma reggel egy Ratoath nevű kisvárosba mentünk, Dublintól északra, hogy egy általános iskolában tartsunk mesemondó előadást. A negyedik évfolyamot jelölték ki célközönségnek, akik még nagyban kergették egymást az udvaron (lányok szürke szoknyában - térdzokniban, fiúk piros melegítőben), amikor megérkeztünk. Egy nagyon kedves és nagyon izgatott tanárnő vezetett minket a mesélés helyszínére - ami nem volt más, mint az iskola Mesemondó Terme. Mert nekik ilyen is van ám. Már akkor tudtam, hogy jó helyre kerültünk, amikor megláttam az ajtót az üdvözlésekkel:

(Fáilte annyit tesz, üdvözlet)

A Mesemondó Terem maga pont az, aminek hangzik: Mindenestül úgy van kialakítva, hogy teret adjon a rendszeres mesélésnek, és a helyi legendák világába repítse a gyerekeket. Mutatom:

És persze nyolcvan tízévessel megtöltve még sokkal jobb hangulatot sugárzott az egész.

Mivel nem fért be az egész évfolyam egyszerre, úgy döntöttünk Markussal, helycserés támadást indítunk: Fél órát töltünk az egyik csoporttal, majd fél órát a másikkal, és a végén mindketten visszatérünk a Mesemondó Terembe kérdésekre válaszolni. Nuala, mesemondó háziasszonyunk (és ideiglenes sofőrünk) bemutatott minket a gyerekeknek, majd Markus ment a másik osztályba, míg én a mesebirodalomban maradtam.

Már az elején lehetett látni, hogy nagyon jó arcok a gyerekek. Az egyik kislányon cicafülek voltak. Mire az összes csoport elhelyezkedett, roskadásig meg is telt a terem, és mindenki készen állt a mesehallgatásra. A szokásos kezdésemnek (melyben magyarul elmondom az Egyszervolt-holnemvolt formula lehető leghosszabb verzióját) fergeteges sikere volt; még az angol fordítását is hangos lelkesedéssel fogadták. Rögtön utána garabonciásokat meséltem; attól a ponttól, hogy felbukkant a garabonc a színen, meg voltak véve a gyerekek kilóra. Kicsit meg is kellett állnunk elbeszélgetni róla, hogy igen, Rowlingnak igaza volt, minden országnak van varázslóiskolája, de ez a mese jóval régebbi, mint a Harry Potter könyvek (és persze a garabonciás-iskolában mindig kinyiffan valaki). Ettől csak még jobban izgalmomba jöttek. Innen már sétagalopp volt a sárkányon repülés, a varázskönyv, meg az összes többi. A mese végeztével megkérdeztem, mondhatok-e olyan sztorit, ami egy kicsit félelmetes - persze soha nem volt még gyerekcsoportom, ahol erre ne dörgő "IGEEEEEEN" lett volna a felelet. Ezért aztán másodszorra elmondtam a Szépen szóló pelikánmadarat - és itt kezdett úgy istenigazából bekapcsolódni a gyerekcsapat is a mókába:

- Amikor megkérdeztem, mit tudnak a királylányokról, az egyik lány felvetette, hogy békákat szoktak csókolgani - amire rögtön el kellett árulnom neki, hogy eredetileg falhoz kell vágni a békát, a csókot csak később költötték hozzá. Ez osztatlan sikert aratott a lányok körében.
- A kincsekkel teli elvarázsolt kastély nagyon felkeltette az érdeklődésüket. Amikor megemlítettem, hogy az első szoba tele volt arannyal, két kislány az első sorban széles vigyorral rákezdett a pantomimjátékra:

- Az aranyra és ezüstre rákontrázva elmondtam, hogy a következő teremben halmokban álltak a drágakövek, mire a lányok elkezdtek képzeletbeli drágakő-kupacokban hóangyalost játszani
- Amikor a lány az utolsó ajtót is ki akarta nyitni a pelikánmadár figyelmeztetése ellenére, mind a nyolcvan gyerek egyszerre visított fel, hogy "NA NEEEEEE"
- Amikor a három gonosz királyfi a verembe lökte a másik királylányt, az egyik kisfiú a sarokban, tökéletes időzítéssel és rettenetesen vésztjósló hangon, megszólalt, hogy "Dan-dan-DAAAAAN!" (Ezen a ponton majdnem összeestem a röhögéstől)

- Amikor a gyűrű az ágy alá gurult, és majdnem leleplezte a királylányt, az egyik kislány szinte vidáman kiáltott fel, hogy "UPSZ!"

Egyszóval teljes mértékben rockkoncert-hangulata volt az előadásnak. Meg kellett állapítanom, hogy egy ír osztályban nem egyetlen ügyeletes trickster van, hanem nagyjából egy tucat.

A mesélés gyors csákányváltás után a másik teremben folytatódott. Itt csak egy sztorira volt időm, így a Csodakutat választottam, mert szeretem, hogy visszabeszélnek benne a királylányok az apjuknak (és mégsem lehet Írországot itthagyni legalább egy jó ördögös sztori nélkül). A csapat másik fele hasonlóan lelkesen és hangosan reagált a mese egyes részeire, és utána még arra is maradt időnk, hogy kérdéseket tegyenek fel - olyanokat, mint hogy hány országban jártam eddig, honnan szedem a meséimet, és hogy szoktam-e hibázni a színpadon.

Az egy óra úgy elrepült, mintha öt perc lett volna. És ekkor még hátra volt a legjobb része a napnak: Mituán mi befejeztük a mesélést, a gyerekeken volt a sor. Az iskolában ugyanis zajlik egy mesemonó program, melynek keretein belül a gyerekek a saját szavaikkal mesélnek saját maguk által választott (sőt, sokszor saját maguk által kitalált) meséket. Közülük hatan vállalkoztak halált megvető bátorsággal arra, hogy az évfolyamtársaik (és a két külföldi vendég) előtt elmondják a meséjüket. Én már az ötlettől is elolvadtam, de ami utána következett, az tényleg mindent vitt.
Az egy dolog, hogy a kölykök zseniálisak voltak. Volt a sztorik között saját kreálású "minden tanár vámpírrá változott az iskolában" horror, filippínó népmese amit a kislány az anyukájától tanult, aranyhal-történet profi színész játékkal (dőltem a röhögéstől), és természetesen leprikón-legenda is. Ami viszont teljesen lenyűgözött, az a többi gyerek hozzáállása volt. Nem csak figyelemmel hallgatták a társaikat (pedig ezerszer hallották már őket próba közben), hanem nevettek, tapsoltak, és éljeneztek is (még akkor is, amikor az egyik kislány teljesen elvesztette a rögtönzött mese fonalát). Minden mese után kérdéseket és megjegyzéseket tehettek; minden egyes megjegyzés pozitív volt, és minden egyes kérdés intelligens és figyelmes ("melyik a kedvenc pillanatod a mesédben?"). Teljesen meg voltam hatódva a gyerekektől. A csodálatom pedig csak fokozódott, amikor a tanárnő elárulta, hogy nem ő tanította be se a kérdéseket, se a támogató viselkedést - egy magától jött az egész csoportnak. Egy gúnyos poén nem hangzott el sehonnan.

A mesélés végeztével a gyerekek ajándékkönyveket nyújtottak át nekem és Markusnak (ír mesék!!!), és sokan még pakolás közben is odajöttek beszélgetni hozzánk (avagy csak pacsizni egyet). A tanárnő végtelenül büszke volt rájuk, és lehetett is. Régen volt utoljára ilyen zseniális közönségem.

A Mesemondás Világnapja 2018 - Visszatérés Dublinba

Minden évben a tavaszi napéjegyenlőség idején, március 20-án ünnepeljük a Mesemondás Világnapját (World Storytelling Day). Ilyenkor mesemondó előadások százait rendezik meg a világ körül, abban a tudatban, hogy ezen a napon mind egyszerre mesélünk, együtt ünnepeljük az élőszó varázsát.
Amikor meghívást kaptam, hogy csatlakozzak Dublinban az Ír Mesemondó Szövetség ünnepi programjához, bevallom, visítva ugráltam az ágyon egy darabig. Tavaly jártam először Írországban (áradoztam is róla eleget), sok jó mesemondó barátom él ott, és alig vártam, hogy visszatérhessek. A hivatalos fellépés hab a tortán: Azt jelentette, hogy nem csak eltölthetek néhány napot Dublinban, de ráadásul fizetik a költségeimet is. Nekem csak annyi dolgom volt, hogy vigyem magammal a témához illő legjobb magyar meséket.
A Mesemondás Világnapja ugyanis minden évben egy adott témához kötött. Idén a "Bölcs Bolondok" volt a téma (bár senki se érti, miért nem írtak egyszerűen Trickstereket, de mindegy). Rajtam kívül még egy külföldi mesemondót, Markus Luukkonent hívták meg, Finnországból. Markust is régóta ismerem már, így az utazás rögtön a kezdetektől barátságos, családias hangulatban telt.

Érkezéskor Nuala Hayes, a mesemondó szövetség elnökasszonya várt minket a reptéren, és fuvarozott el a hotelbe, ami a város szívében, a Parnell Square sarkán áll (az ablakomból pont rálátok az Emlékezés Kertjére, és benne a Lir Gyermekei szoborra, ami talán a kedvenc szobrom az egész városban). Mivel 19-én landoltunk, a délutánt és az estét Markussal kettesben a városban való császkálással töltöttük; átkeltünk mindenféle hidakon, benéztünk mindenféle boltokba, meglátogattuk Molly Malone híres szobrát, és hallgattuk az utcai zenészeket. Mivel két nappal voltunk Szent Patrik napja után, és az előző napon sűrű havazás miatt minden rendezvényt töröltek, a város szokatlanul kihalt és csendes volt kora este, szinte csak a turisták lézengtek benne.

A mesemondás 20-án reggel vette kezdetét. Először Bray-be, egy szomszédos városkába utaztunk, a Mermaid Arts Centre nevű helyre, ahol színházi előadást szerveztek nekünk: Két helyi iskola tinédzser diákjait hívták össze közönségnek. Az egyik suliból egyenruhás, szürke szoknyás, fekete térdzoknis, 15-16 éves lánycsapat érkezett, a másikból pedig 13 évesek vegyesen, egyenruha nélkül. Összesen körülbelül százötvenen ültek a nézőtéren, itt-ott helyi érdeklődőkkel, anyukákkal és gyerekekkel fűszerezve. Maga a helyszín első rangú kiszolgálásban részesített minket: Kaptunk profi mikrofonokat, rendes világítást, kávét, teát, sőt, még a FEST Európa-térképét is kifüggesztették a fejünk fölé. Hetvenöt percet kaptunk, hogy bemutassuk a kölyköknek, mi is az a storytelling - a tanárok állítása szerint még soha nem találkoztak vele.

Markussal úgy döntöttünk, felváltva fogunk mesélni. A sort ő nyitotta meg, egy személyes sztorival, ami aztán lassan családi sztorivá, majd egy rászedettördög-mesévé alakult. Ezután én következtem; Futika meséjét választottam, egy vajdasági magyar sztorit, mert végtelenül szeretem, hogy az izgága, folyton futkosó főhős végül megmenti azt, aki a furcsasága ellenére befogadta őt. Minden osztályban vannak gyerekek, akik nem tudnak nyugton ülni; az ő kedvükért választottam a mesét. Utána megint Markus következett, aki ezúttal a Kalevalából hozott egy nagyon érdekes részletet, amelyben egy varázsló asszony mágikus módon gyógyít meg valakit; csak kapkodtuk a fejünket a mindenféle őrült képek között, de Markus lendületes előadása mindenkit magával sodort. Ezt követve bemutattam a gyerekeknek Mátyás királyt, és elmeséltem a Gyevi bírót. Nagyon szeretem ezt a sztorit külföldi közönségeknek mesélni; a felnőttek jókat derültek rajta, a gyerekek pedig a végén már minden mondat után maguktól kántálták, hogy "Kivéve a gyevi bírót!" Innen ismét Markus váltott fel, aki egy személyes sztorit mesélt a gyerekkori szerelmeiről. Amikor ahhoz a jelenethez ért, hogy virágot vásárolt a spórolt pénzéből egy beteg osztálytársának, mind a száz tinédzser lány a közönségben hangos "Aaaaaaaaah!" sóhajtásban tört ki; annyira cuki reakció volt, hogy majdnem lefordultam a színpadról. Innen persze egyértelmű volt, hogy a románc lesz a telitalálat. Gyorsan ki is cseréltem az ötletem a záró mesére, és a felhőkön járó fiú helyett a Tündértó titkát vettem elő. Meg is lett a kellő hatás; Ágnest és Pistát kis közönségünk ugyanolyan olvadozós "Aaaaah!" sóhajokkal jutalmazta, mint az előző romácot. A hab a tortán az volt, hogy az előadás után az egyik srác odaszaladt Markushoz, hogy megkérdezze, mi lett később a lánnyal. Megint megállapítottam, hogy tiniknek szerelmet érdemes mesélni, minden mennyiségben (és nemtől függetlenül).

20-án este került aztán sor az "igazi" ünnepi fellépésre: A Poetry Ireland (Ír Költők) és a Storytellers of Ireland (Ír Mesemondók) közös estjére, melyet felnőtteknek hirdettek meg, és a Parnell tér egyik ódon épületében hoztak tető alá. Hatan voltunk műsoron, három költő és három mesemondó; csinos, nagyjából harminc-negyven fős közönségünk szépen megtöltötte a termet. Nuala Hayes konferált fel bennünket, aki a Bölcs Bolondok témát természetesen egy rövid trickster-mesével vezette fel (az a Naszreddin-sztori, amiben a hodzsa a ruháit eteti, csak olasz változatban). Utána felváltva ragadtak mikrofont költők és mesemondók. Moya Cannon több rövidebb verset olvasott fel; mindegyik valahogyan az emberi bolondsághoz és bölcsességhez kapcsolódott (többek között szó esett a szamárfülű királyról is). Markus megint csak az őseit meg az ördögöt vette elő, de itt a felnőtt közönségre való tekintettel tovább szőtte a mese fonalát, míg annyira rá nem lett szedve szegény ördög, hogy a saját péniszét fogyasztotta el kolbász helyett... A második költőnk Paula Meehan volt, egy apró, elegáns, és végtelenül humoros hölgy, aki mellesleg színdarabokat is ír. Azt mesélte el, hogyan bukott meg egy darabja amerikai producerek szemében, és a darabból olvasott (sírva röhögős) részletekkel támasztotta alá a ballépést (az egyik szereplő ugyanis az amcsikon poénkodik benne). Utána következett Jack Lynch, másik házigazdánk és jó barátunk, aki egy donegali népmesét mondott el három asszonyról, akik azon versenyeztek, ki tudd nagyobb hülyét csinálni a férjéből. Mivel a sztori eredetileg jó fél óra hosszú, Jack katonás tempóban masírozott végig rajta, és sikerült (nagy nevetések közepette) negyed órába sűrítenie. Őt követtem én. A sok kacarászás után egy szívemhez közel álló bölcs bolondról meséltem: Tündér Ilona álmát vettem elő, ami az első Pályuk Anna mese volt, amibe beleszerettem. A közönséget teljesen elbűvölte az elvarázsolt erdő, meg a szörnyű nevű főhős; utána többen odajöttek elmondani, hogy mennyire szerették hallgatni a tündérmesémet (és mivel vittem példányokat az új könyvemből, többen vásároltak is, hogy hazavihessék Pályuk Anna legszebb meséit magukkal). Az estet Theo Dorgan költő zárta. Két rövidebb mese közé ékelt be egy hosszabb verset, ami az 1916-os lázadásról szólt; teljesen más oldalról kapcsolódott a bölcsek és bolondok témájához. Arról beszélt, hogy tulajdonképpen bolondnak kell lenni hozzá, hogy fellázadjon az ember, amikor minden ellene szól - de mégiscsak bölcs bolond, aki megteszi, amikor a helyzet tarthatatlan. A vers szépséges volt, de szomorú, ezért Theo utána még elmondott egy rövidke mesét Naszreddin hodzsáról, aki egy lezárt határon át csempészett dolgokat. Így az este végül mégiscsak kacagással zárult. Miután feloszlott a közönség, átmentünk a szemközti épületben a Tanárok Klubjába, ahol sör és egyéb italok mellett éjszakába nyúlóan beszélgettünk, sztoriztunk még.

Azt hiszem, alaposan sikerült megünnepelnünk a Mesemondás Világnapját.

Még egyszer a hegyek között - Speak Story Series, Shepherdstown, West Virginia

Keresve sem találhattam volna tökéletesebb utolsó fellépést az amerikai kalandhoz.

Adam Booth, egy kedves barátom szervezi a "Speak Story Series" nevű előadás-sorozatot, melynek keretei között országosan elismert mesemondók lépnek fel Shepherdstown bájos kis városában, a helyi egyetem és közösség támogatásával. Adam nemrég olvasta a készülő népmese-gyűjteményem kéziratát, és az ötleten felbuzdulva meghívott, hogy vegyek részt az idei sorozatban. Olyan szerencsém volt, hogy a félév vége és a hazautazás között még pont akadt néhány napom, amikor el tudtam vállalni a kiruccanást Ohióból West Virginiába.
(Akinek már szól aza a bizonyos dal a fülében, attól előre bocsánatot kérek)

Hétfő délután érkeztem repülővel Baltimore-ba, ahonnan Adam kocsival vitt tovább. Jó egy órát utaztunk az Appalache hegyei között. Sütött a nap, zöldek voltak az erdők, és én jókedvűen elmerültem még egyszer, utoljára, szeretett Appalachiám látványában. Átkeltünk két folyón, a Potomacon és a Shenandoah-n, és végül megérkeztünk Shepherdstown bájos városkájába.
Ha azt mondom, hogy a hely festői, még mindig nem mondtam eleget. A város egy apró egyetem köré épült, és minden megvan benne, ami egy ideális déli-amerikai kisvároshoz szükséges: Apró könyvtár, apró kertecskék, és egy sor boltocska a "történelmi" (kétszáz éves!) főutca épületeiben. Külön látszott, hogy erősen liberális a helyi lakosság: Volt biciklibolt, teázó, organikus gyógynövénybolt, kézműves-műhely, cukrászda, szusizó, és két virágbolt is, egymás mellett. Engem egy helyi család kiadó házikójában szállásoltak el, egy szépséges virágoskert és az erdő széle között. A fesztivál szervezőbizottsága még aznap este elvitt (értsd: elsétált velem) vacsorázni a Blue Moon Cafe nevű helyi éttermbe, amit egy volt benzinkútból építettek át, és amelynek árnyas kertjén keresztül csobogott a városka patakja.

Mindkét fellépésem ugyanazon a (keddi) napon történt. Reggel kilenckor Adam jött értem, és elfuvarozott egy helyi magániskolába a gyerek-előadásra. A Morgan Academy egy kicsike kis épület az erdőben, ami összesen hetven diákot számlál, öttől tizennégy éves korig. Alternatív, gyakorlati oktatási modellje van, amivel azonnal szembesültünk is: Amikor besétáltam, három nagy alumínium kádat pillantottam meg az iskola folyosóján. Mint kiderült, a gyerekek kiskacsákat keltettek bennük... Tanárok és diákok egyaránt lelkesedéssel fogadtak; nem én voltam az első mesemondó, aki megfordult náluk.
A mesélés maga érdekes rendszer szerint zajlott. Az összes diákot egyszerre ültették be a nagyterembe, piciktől a tinikig; az első mese után a piciket elvitte a tanító néni, majd a második után az elsősök is elköszöntek, így az utolsó két mesére csak a "nagyobb" gyerekek maradtak ott. Eleinte izgultam egy kicsit, hogy mit mesélek egy ennyire vegyes közönségnek, de szerencsére nagyon udvarias, figyelmes kis csapatnak bizonyultak. Úgy döntöttem, magyar népmeséket válogatok; azokat biztosan nem hallották még, és szélesebb korosztályt tudnak lekötni, mint a direkt kicsitknek/nagyoknak válogatott történetek. A Mindentlátó királylánnyal kezdtem (azt a picik is szeretik), majd a Jégország királyával folytattam, ami egészen lenyűgözte őket. Mire csak a nagyobban maradtak, elmeséltem a Szépen szóló pelikánmadarat (megkérdezve előre, hogy oké-e egy félelmetesebb történet, mire harsány IGEEEN volt a válasz). Itt akár be is fejezhettem volna; a program szerint már csak az volt hátra, hogy válaszolgassak a gyerekek kérdéseire. Remek kérdések voltak. Volt, aki azt szerette volna tudni, hogy más népeknél is léteznek-e ezek a mesék; volt, aki azt kérdezte, honnan hallottam őket, vagy azt, hogy milyen mély volt a verem az elvarázsolt várban... végül az egyik kislány rákérdezett, hogy melyik a legismertebb népmese Magyarországon, mire megemlítettem a Fehérlófiát. Zanzásítva nehéz lett volna elmagyarázni, így rápillantottam a tanárra, hogy van-e még időnk, mire lelkesen bólogatott, és megkérdezte a gyerekeket, szeretnének-e még egy mesét hallani. Zengő IGEN volt a válasz. A Fehérlófia remekül működött, nagyon élvezték; a végére visszajött Adam is, akivel rögtön meg is tárgyaltuk, hogy ez a mese létezik az Appalache-i hagyományban is, a Jack-mesék között (ami külön lenyűgözte a gyerekeket).
Az egyik kedvenc pillanatom az volt, amikor a gyerekek megkérdezték, hogyan mondják magyarul, hogy "happily ever after" (mert az egyszervoltot magyarul mondtam). Erre elmagyaráztam nekik, hogy a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" szó szerint mit jelent; szokás szerint kissé ledöbbentek a magyarok realizmusán. Cserébe, amikor a Fehérlófia végén azt mondtam, hogy "they lived happily ever after," az egyik kisfiú bekiabálta, hogy "until they died!!!"
Amikor elköszöntem, az igazgatónő lelkendezve közölte, hogy én voltam a legjobb mesemondó, akit valaha hallottak (majd rögtön bocsánatot kért Adamtől, aki ott állt mellettem), és elárulta azt is, hogy nem volt még, hogy a gyerekek még egy mesét kértek volna. Borzasztóan büszke voltam magamra. Mesemondói szemmel a "mesélj még egyet!" a legnagyobb kitüntetés.

Az esti előadás az egyetem színháztermében zajlott, és elsősorban felnőtteknek szólt (bár volt néhány gyerek is a közönségben, tízévestől felfelé). Itt Pályuk Anna-népmeséket adtam elő, a hamarosan megjelenő könyvemre való tekintettel (és mert azok a kedvenceim, na). Több, mint száz fő ült a nézőtéren, és legalább öten magyarok, vagy magyar származásúak voltak - erre nem számítottam pont West Virginiától, de nagyon megmelengette a szívemet. Még korábban, a két fellépés között Adam elvitt ebédelni, ahol egy magyar származású úriember is csatlakozott hozzánk; remek thai kaja felett beszélgettünk hosszasan Magyarországról, és a magyar mesékről. Az úr (Jim) természetesen eljött az esti koncertre is.
Az egy órás programba összesen négy mese fért bele (részletesen és kényelmesen). A Csodakúttal indítottam, ami egyszerre bájos és mókás történet, és remekül bejáratta a közönséget (akik amúgy is lelkes mesehallgatók a koncertsorozatnak köszönhetően, és ösztönösen merültek bele a hangulatba). Másodjára a Vidám királyfi került sorra, ami a egyik új kedvencem Anicától, és nemrég kezdtem fellépéseken mesélni (tulajdonképpen a Rumpelstiltskin nőbarátabb verziója). Harmadszorra Tubavirág kisasszonyt meséltem. Korábban a szervezők említették, hogy egy hét múlva kertész-fesztivál lesz a városban, ahol az emberek bemehetnek egymás kertjébe, és megcsodálhatják a virágokat; ennek örömére meséltem Tubavirágot, és nem csalódtam a hatásban. Amikor az apa kitépi a rózsákat a kertben, az egész közönség egyszerre hördült fel... A sort a Széttáncolt cipellők meséje zárta. Ez az egyik első mese volt, ami miatt megszerettem Pályuk Annát, és amikor van időm rendesen kibontani, egészen lenyűgöző történet.
Az előadás végén a szervezők ajándékkosárral köszönték meg, hogy eljöttem hozzájuk; volt benne süti, póló, könyvek, és csodálatosan megírt üdvözlőlapok. A kölcsönös köszöngetés után volt idő arra is, hogy kérdezzen  közönség; legalább egy tucat kérdésre válaszoltam a mesékkel, a mesemondással, és Magyarországgal kapcsolatban. Egy úriember utólag elárulta, hogy ez volt a legjobb közönségreakció, amit eddig a sorozatban látott, mivel mások egy-két kérdést szoktak csak kapni... A kérdések megint csak vegyesek, de érdekesek voltak. Volt, aki azt akarta tudni, melyik a legősibb történet a repertoáromban; mások a mesék sötétebb elemeiről kérdezgettek, vagy arról, hogy miért pont hét feje van a sárkánynak.
A kérdések után lehetőség volt rá, hogy a vendégek megvásárolják a könyvemet. Végül tizenhat példány kelt el, ami elég csinos eredmény egy fellépéstől (és külön örültem, hogy nem kell hazahurcolnom a könyveket). Mindenki dedikáltatta is a példányait, és a magyar származású vendégek külön odajöttek beszélgetni hozzám.

Bár három nap volt csupán, erre az utazásra sokáig emlékezni fogok. A szervezők a tenyerükön hordoztak, a városkát azonnal a szívembe zártam, és keresve sem találhattam volna barátságosabb közönséget. Jutalomjáték volt, elejétől a végéig. Remélem, egyszer visszatérek majd.

A Sátán esete a gezerigókkal

Megint itthon vagyok a nyárra, így megint beugrottam a hazai gyakorlóterepemre egy kör gimis mesemondásra. Öt órát meséltem zsinórban, összevont osztályoknak; az első négyben angol nyelvű népmesék és legendák voltak terítéken, az utolsóban pedig gyorstalpaló előadást tartottam a kamaszoknak a biológiai nem - társadalmi nem - szexualitás témakörében. Mert fontos.

Szokás szerint felhasználtam az alkalmat arra, hogy bejárassak néhány új mesét. Egyrészt, mert olyan sok osztálynak mesélek minden évben, hogy ez az egyetlen biztos módja annak, hogy ne ismételjem magam - másrészt pedig, mert nincs annál tökéletesebb gyakorlóterep, mint amikor elmondom háromszor-négyszer ugyanazt, és kicsiszolódik különböző korosztályokon (még a gimiben is nagy különbségek vannak kilencedikes és végzős között). Ezúttal két sztori emelkedett ki az új válogatásból:

Hilde, a jóságos mostoha
Izlandi mese, amely úgy kezdődik, mint a Hófehérke - vér a havon, királyné kislánnyal, stb. - de váratlan fordulatot vesz, amikor a királykisasszonyt az édesanyja megátkozza, majd meghal. Az új mostoha, aki nem sokkal idősebb a lánynál, meglehetősen jó fej, és hamar össze is barátkoznak. Amikor az átok megfogan, és arra kényszerítni a lányt, hogy szörnyű dolgokra kapjon kedvet - palotát felgyújtani, házasságon kívül gyereket szülni, embert ölni - a mostoha segít neki, hogy a lehető legkisebb veszteséggel oldja meg a feladatokat (pl. olyankor gyújtják fel a palotát, amikor nincs benne senki, és az értékeket is kimentették). Nagyon érdekes sztori, van benne elrejtett terhesség, meg anya-lánya és apa-lánya kapcsolatok, meg minden, amitől a tinkinek tátva maradt a szája.

Miért nem látni Floridában gezerigót péntekenként
(A gezerigó, megnéztem, a hivatalos fordítás a mockingbird-re. De hívják sokszavú poszátának is.)
E szerint a nagyon helyes floridai legenda szerint péntekenként eltűnnek a gezerigók az állam egész területéről - mégpedig azért, mert a pokolba mennek látogatóba. A mese egy gonosz emberről szól, akibe épp csak annyi jóság szorult, hogy a gezerigókat szerette, de senki mást nem - így, amikor meghalt és pokolra került, csak a rigók sajnálták. Azóta úgy próbálják enyhíteni a szenvedését, hogy péntekenként homokot hordanak a pokolba, kioltják a tüzet, és egy napig az énekükkel vidítják a szenvedőt. Azért péntekenként, mert olyankor a Sátán golfozni megy Donald Trump-pal (vagy egyéb, épp közutálatnak örvendő politikussal - én Trumppal meséltem, és a magyar diákok nagyokat röhögcséltek rajta).

Persze ezeken kívül volt mág sok más is; például Sistram lovag a sárkány szájában, meg Legénnyé változott leány (hogy adjunk a magyar hagyományra is), meg néhány olyan klasszikus is, mint Törpeszarvas (akit sohasem lehet kihagyni). A tinik szokás szerint jó fejek voltak, és a gender-előadás nagy érdeklődést váltott ki belőlük; jó kis beszélgetés kerekedett belőle.
Mindenkinek ajánlom a gimnáziumi gyakorlóterepet - kemény közönség, de nagyon megéri.

A mesemondás, mint karrier

Kevés amerikaibb dolgot tudok elképzelni az amerikai oktatásban, mint az általános iskolai "karrierheteket." Uram és parancsolóm három iskolában is gyakornok; ennek megfelelően az ő feladata volt megszervezni, hogy egy hónap leforgása alatt mindenféle érdekes egyének látogassanak el az osztályokba, és tartsanak előadást róla, mi a munkájuk. Elvégre sohasem lehet elég korán feltenni az "és te mi leszel, ha nagy leszel?" kérdést...

Eredetileg úgy volt, hogy valaki mással együtt látogatok majd el egy osztályba, húsz perces előadást tartani a hivatásos mesemondó lét rejtelmeiről. Mire ma reggel beszambáztam az iskolába, a húsz percből egy óra lett (mert a másik delikvens az utolsó pillanatban visszamondta a fellépést), az egy osztályból pedig kétszáz gyerek, harmadiktól hatodik évfolyamig. Mire észbe kaptam, már be is terelték őket a tornaterembe, én pedig ott álltam a kosár alatt egy darab mikrofonnal.

Nem mintha nem lennék hozzászokva a szituációhoz - de ilyenkor általában mesék szoktak következni, nem szakmai beszámoló. Ennek megfelelően bemutatkoztam, összefoglaltam, hogy mesemondó volnék, és rögtön bele is vágtam egy mesébe, arra az esetre, ha nem értenék a koncepciót. A Szótlan szultánkiasszonyt választottam; bár hosszabb mese, mint amit előadáshoz mellékelni szoktam, volt időm bőven, és elég varázslatos volt ahhoz, hogy lekösse a kétszáz gyereket. Murphy törvénye szerint persze az első három mondat után megdöglött a mikrofon; szerencsém, hogy megtanultam színpadról beszélni, a kölykök meg legalább csendben voltak, hogy a hátsó sorban is halljanak. A mikrofon a mese végére a technikusoknak köszönhetően életre kelt, és valaki még egy pohár vizet is hozott a nagy erőfeszítésre... 

A mese végeztével eljött az ideje, hogy a gyerekek feltegyék a kérdéseiket - végeredményben mégiscsak azért voltam ott, hogy elmagyarázzam nekik, miből él egy mesemondó. Az előadásnak ezen része végtelenül szórakoztató volt. Sokan még magán a mesén voltak fennakadva; tudni akarták, hogy miért volt lusta a királyfi, és miért volt lefátyolozva a királykisasszony, és ha olyan szép volt, hogy a napba lehetett nézni de rá nem, akkor miért nem vakult meg a királyfi, és ha a királyfin volt napszemüveg, akkor miért nem vakult meg a papagáj (ennyit arról, hogy a gyerekek ösztönösen spirituális szinten értik a meséket). Nem kis erőfeszítésembe került a tanárok hadonászásának megfelelően szakmai mederbe terelni a kérdéseket. A kölykök így is rengeteg dologra voltak kíváncsiak: Hogy mennyi pénzt kap egy mesemondó egy előadásért, hogy ki fizeti az útiköltséget, hogy hotelben szoktam-e lakni amikor utazom (hehe), és persze az olyan klasszikusokra, mint hogy hogyan jegyzek meg ennyi történetet, milyen nyelveken beszélek, melyik országokban jártam már, és ismerek-e nagyon híres mesemondókat. Kicsit nehéz volt a kétszáz kölyök között elcsípni az összes kérdést, mert minden válasszal egyre izgatottabbak lettek, de összességében véve remek beszélgetés kerekedett belőlük.

Amikor a tanárok tellegetni kezdtek, hogy menni kéne, fel lettem kérve egy záró mesére. A Három bábut választottam, mert az is a mesemondásról szól, és a gyerekek nagyon élvezték. A mese vélegztével a legtöbb osztály elszállingózott; ám egy kis csoport gyerek valahogy ott maradt, és leültem közéjük egy kis kötetlen beszélgetésre. Ezen felbuzdulva a tanárnő visszahívta a negyedik osztály is, és végül húsz-huszonöt gyerek körében még vagy húsz percet beszéltem arról, milyen mesemondónak és írónak lenni. A kisebb csoport határozottan könnyebb beszélgetőpartnernek bizonyult; nagyon cukik voltak. A kegyelemdöfést az adta meg, hogy megkérdezték, hány éves vagyok, és amikor megmondtam, hogy harminc, mindenki felhördült, hogy hűűűűűűű...

Jelentem, veterán mesemondó vagyok. 

A beszélgetés végén egy muszlim kislány jelenkezett, hogy ő tud ám mesélni, és bele is lendült azonnal egy steampunk történetbe egy királyról meg egy robot lányról. Meglepően szépen és választékosan mesélt, de néhány perc múlva pánikrohamot kapott, és az időnk is lejárt, úgyhogy nagyon megdicsértem az előadásáért (tényleg ritka tehetséges volt), és megígértem, hogy legközelebb végighallgatom.

Kíváncsi vagyok, hány gyerek ment haza ma este azzal, hogy mesemondó szeretne lenni... néhány szülőre biztosan ráhoztam a lila frászt. Hehe.

Karácsonyi pogánykodás

Vége a félévnek, közeleg a karácsony, és már csak néhány későnérő diák kuncsorog a küszöbön, hogy lehet-e 80% hiányzás mellett is kettesük. Megünnepelendő eme szent és áldott időszakot, elmentem a helyi katolikus iskolába karácsonyi pogányságokat mesélni.
Idén teljesen megújult az ünnepi műsorom; egyrészt unalomból, másrészt pedig a #FolkloreThursday programnak köszönhetően, ahonnan egészen kiváló ötleteket lehet halászni december eleje óta. Két új kedvencemet is innen gyűjtöttem be. Az idei menü a következőkből állt össze:

A ködkapu (The faeries' mist-gate): Angol mese egy kisfiúról, akinek a húgát Szenteste elrabolják a tündérek, és még az előtt ki kell szabadítania, hogy az éjféli mise harangaitól berázulna a tündérdomb kapuja. A fiút három beszélő állat segíti - egy macska, egy szamár, és egy fekete kutya (avagy Church Grim, templomi őrzőszellem). Az állatok karácsony éjszaka rendelkeznek az emberi beszéd képességével, és a négy hős közös erőfeszítéssel megmenti a kisbabát a tündérek karmai közül.
Az almafa lelke (The Apple Tree Man): Szintén angol mese karácsony éjszaka beszélő állatokról, egy zsugori és egy jóságos testvérről, és az almafákat őrző öreg szellemről, akinek karácsony éjjel almabort illik adni ajándékba.
A karácsonyi teve: Szíriában a keresztény gyerekeknek a Háromkirályokat kísérő legkisebb teve hozza az ajándékot, január 6-án. A gyerekek vizet és zabot tesznek ki a Kistevének. A történet szerint a kistevét a Jézuska áldotta meg örök élettel, mert olyan kitartóan gyalogolt át a sivatagon a Háromkirályok nyomában.
A karácsonyi macska: Végtelenül szórakoztató kis népmese Taffy Thomas karácsonyi gyűjteményéből. Kisjézus sír, Mária be van rekedve, József botfülű, és nincs, aki énekelne a gyereknek. Az állatok felváltva próbálkoznak, míg végül a macska is sorra kerül - ám nem engedik a jászol közelébe, mert tiszta kosz. Mire a macska megfürdik, a Kisjézus elalszik. Azóta a macskák mindig tisztálkodnak, hogy ha alkalom adódik énekelni a Megváltónak, ne maradjanak szégyenben.
Karácsonyi béke: Történelmi sztori az 1914-es karácsonyi békéről a német és a brit katonák között.
Mind az öt történet teljesen új volt a számomra is; külön örültem a lehetőségnek, hogy bejárathattam őket a gaykorlóterepen. Mindegyikükre többszörösen sor került, és a nap végére egészen máshogyan néztek ki, mint az elején. Meg gördülékenyebbek is lettek.

A szokásos gyakorlat szerint egy nap alatt csaptam le nyolc évfolyamra; gyakorlatilag végigmeséltem az egész iskolát, kivéve - valamilyen okból - az ötödikeseket. A napot az elsősöknél kezdtem, akik cukik voltak és lelkesek; a kisebb korosztályoknak az almafa, a karácsonyi cica és a kis teve voltak terítéken, és rögtön meg is kellett mutatnom egy földgömbön, hol van Szíria (legalább hallanak róla valami jót is). Ezután nagy ugrással a hatodikasok következtek, akiknél lement a Ködkapu (azonnal a szívembe lopta magát), a karácsonyi macska (felnőttesebb verzióban persze), és a Karácsonyi béke. Ez utóbbi teljesen elbűvölte őket; mivel még nem tanultak az első világháborúról, az egész az újdonság erejével hatott. A történet végeztével rengeteg kérdésül volt; többek között az is, hogy a végén ki nyerte meg a háborút, és hogy miért robbant ki (ez utóbbival küzdöttem egy darabig, míg sikerült leegyszerűsíteni). Hangosan eltöprengtek azon is, hogy hogyan lehet, hogy a katonák a karácsonyi béke után visszamentek a harcba.
A következő körben a másodikasok következtek, akik végtelenül cukik voltak; az egyik kislány majdnem hiperventillált izgalmában, amikor meglátott. Nagyon szerették a karácsonyi macskát; hatalamsakat nevettek az állathangokon, és velem együtt bégették el az altatódalt. Náluk is elmeséltem a Ködkaput és az almaszellemet is, és roppant figyelemmel hallgatták; a végén tudni szerették volna, hogy tényleg beszélnek-e az állatok karácsony éjszaka. Azt feleltem, hogy én sohasem maradtam fenn olyan sokáig. Egy-két szülőnek biztosan okoztam egy álmatlan éjszakát...
A délelőtti kört a negyedikeseknél zártam; Ködkapu, almafa, Kisteve (utóbbi sokkal jobban működött, mert kezdett kialakulni körülötte a történet). Egy rövid ebédszünet után jöttek az ovisok. Ők egyrészt feltétel nélkül imádják a mesemondót, másrészt pedig szokás szerint mind meg akartak ölelni; az egyik kislány azonnal meg is hívott a házukba karácsonyi vacsorára. Nagyon szerették a karácsonyi macskát, a kistevét, és az almafákat is. A mesélés végeztével mind rám vetették magukat, de ezúttal sikerült talpon maradnom.
A hetedik osztályban megint volt alkalmam karácsonyi békét mesélni, valamint Ködkaput és almafát is. Utóbbiban eddigre már lett neve a szereplőknek. A gyerekek egy csomó mindent akartak tudni a tündérekről; főleg azt, hogy miért félnek a sótól és a harangoktól. Megint örültem, hogy van háttértudásom a témában, és mindenre sikerült válaszolni.
A nyolcadik osztálynál futottam bele az egyetlen problémába - de nem a gyerekek miatt. A Ködkapu után itt is elmeséltem a karácsonyi béke történetét. A tanár a mese végeztével rögtön kérdéseket tett fel a gyerekeknek - mit gondolnak, miért történt így, mit tanulhatunk belőle, stb. Többek között azt is megkérdezte, hogy szerintük a mai világban is történhetne-e ilyesmi; amikor a gyerekek hezitáltak, rávágta, hogy hát nem, mert a mai ellenségeink nem keresztények, és gonoszak, és nem lehet megbízni bennük. Sohasem voltam még ilyen közel hozzá, hogy beszóljak egy tanárnak...
Ettől az egy bökkenőtől eltekintve a nap sikeresen zárult. Az utolsó körben a harmadikosoknál jártam, ahol megint volt almafa, meg Ködkapu, meg karácsony macskanyávogás. Isten áldja Taffy Thomast, ez utóbbi minden osztályban bombasiker volt (és én is élvezem).

Összegzés: Minden történet remekül működött, és sokat csiszolódott egyetlen nap alatt. Nagyon élveztem a mesélést, és a végére sem fáradtam bele; meg fogom tartani mind az ötöt. A gyerekek végtelenül lelkesek és cukik voltak; megismertek, emlékeztek rám, megölelgettek. A tanárok is látványosan élvezték a történeteket, és külön megköszönték, hogy újdonságokkal készültem. Sajnos egy skót karácsonyi mesegyűjtemény nem érkezett meg a postán időben... De legalább jövőre is lesz mit bejáratni.

Napraforgók, második kör

Ma csak két osztályom volt - a harmadikosok és a másodikasok, mindkét esetben összevont csoportban. Mindkét csoport olyan közel ült hozzám, hogy a lábamat sem tudtam kinyújtani; de minkét csoport emlékezett is rám tavalyról, és nagy lelkesedéssel fogadtak, ami mindig jólesik.
Harmadikban lement még egyszer a Sütőtök kisasszony, ami megint csak népszerűnek bizonyult (a pockokat könnyű elszórakoztatni egy beszélő zöldséggel), és megint sok érdekes kérdést vetett fel, olyanokat is, amiket gondosan eltáraztam későbbi megfontolásra ("ha a sütőtök akkor változhatott vissza lánnyá, ha önmagáért szerették, akkor az édesanyja előtt miért nem változott vissza?" - nesze neked, Jégvarázs). Másodjára pedig elmeséltem a Jázminhercgenőt, mert az ebéd utáni kajakómában kedvem volt majomkodni velük egyet.
A másodikosok is nagy zsibongással és ölelgetéssel fogadtak. Nekik is előadtam a Jázminhercegnőt (ezzel a mese hivatalosan be van járatva, olajozottan működik) és a Varázslatos Kertet. Utóbbi, úgy tűnt, nagyon célba talált náluk; az egyik kisfiú közölte, hogy ez volt "a legjobb mese amit valaha hallott." Kíváncsi vagyok, miért pont a másodikasokat fogta meg ennyire ez a történet. A végén megint elárultam, hogy léteznek "szegények kertjei" a valóságban is, amitől egészen fellelkesedtek. A kedvenc reakcióm viszont az a kisfiú volt, aki jelenkezett, hogy kérdése van: "Miből vannak a madarak?" Azt feleltem, erre majd a tanárai válaszolnak. (Ilyenkor jó mesemondónak lenni).
Úgy néz ki, legközelebb Halloween táján járok majd megint az iskolában.
Addig is, vissza a PhD vizsgákhoz.

"Mesélj nekünk napraforgóst!"

A vizsgák közötti szünetekben fokozottan szüksége van a mesemondónak a feltöltődésre. Jeleztem az örökbe fogadott iskolámnak, hogy ebben a félévben is számíthatnak rám. A válasz kissé meghökkentő volt: Az idei év témája, mint kiderült, a napraforgó ("elültetni az erények magvait," katolikus iskola, említettem már?). Megkérdezték, elő tudnék-e rukkolni napraforgós mesékkel.

Említettem már, mennyire szeretem a tematikus kihívásokat?

Három hetet dolgoztam a programon. Első körben kifejezetten napraforgós meséket kutattam, de ezekből egyrészt nem volt sok, másrészt pedig ami van, az is indián mítosz, azoktól pedig tisztelettel távol maradok. A leghíresebb történet, Klytié görög mítosza, egyáltalán nem napraforgóról szól, hanem egy másik, nap után forgó virágról. Egy híresebb afrikai napraforgós történetről kiderült, hogy a napraforgó a képeskönyv kedvéért került bele, az eredeti mesében nem szerepel. Végül összesen négy olyan történetet bogarásztam össze, amikben napraforgó fordult elő: Egy indiai népmesét (Csipekrózsika távoli unokatestvére), egy perui legendát (amiről erősen gyanítom, hogy irodalmi alkotás), egy bajor népmesét (amiben futólag említik meg a napraforgót több egyéb virág között), és egy zseniális vietnami legendát arról, hogyan születtek az első görögdinnyék (napraforgó szintén említés szintjén). Találtam viszont sok egyéb, magokkal, virágokkal, és kertekkel kapcsolatos mesét a világ minden pontjáról, és voltak közöttük egészen klasszak is. 

A mai napon lement az első mesélős kör: Hat osztályban jártam, darabonként fél óra erejéig. A legtöbbjük már emlékezett rám tavalyról, meg tavalyelőttről, és nagy lelkesedéssel fogadtak. Igyekeztem minél több új mesét bejáratni, és nagyon kíváncsi voltam, melyikek működnek majd a legjobban.

A napot a 4. osztályban kezdtem, ahol elhangzott egy kazak népmese (A Szegények Kertje), a vietnami görögdinnyés történet (aminek mindenki nagyon örült, és az osztály egy emberként jelezte, hogy imádják a görögdinnyét), és az Üres Virágcserép című kínai mese, ami annyira bájos, amennyire rövid, ellenben menet közben kiderült róla, hogy kisebbeknek kissé nehéz egyértelműen elmagyarázni a csattanót. (Az lesz a király utódja, aki a legszebb virágot neveli a tőle kapott magból; egy fiú üres cseréppel tér vissza, és a király őt választja utódnak, mert a magok meg voltak főzve, és mindenki más hamisította a virágát. Az őszinteség fontos, meg ilyenek). 

A második körben az ovisok kerültek sorra. Itt bevetettem a végtelenül jópofa bajor mesét arról, miért is fehér a hó. Az eredeti mese nagyjából 10 sor (az "500 új népmese"-ként híressé vált Schönwerth-gyűjteményben találtam), de a kicsik végtelenül élvezték, és jó hosszúra elhúzódott az ötletelés miatt. Másodikként egy régi kedvenc indiai mesémet, a Jázminhercegnőt mondtam el, amit annak idején csak egyszer volt érkezésem kipróbálni, és azóta találtam egy teljesebb változatot is. A mese remekül működött; eleinte nyafogtak a fiúk, hogy miért királylányosat mesélek, de a majmok és az óriás hamar kárpótolták őket érte. A mesélés végén egy kislány megkérdezte, megölelhet-e; pillanatokon belül rajtam lógott az egész óvodás csoport, és a hanyatteséstől csak a könyvszekrény tudott megmenteni.

A sokkal éretteb és felnőttebb első osztályban ismét elhangzott a Jázminhercegnő (kezdtem belejönni), meg az üre virágcserép is; most hogy már tudtam, hogyan fogjak hozzá, ez is sokkal jobban működött. Persze nem annyira, mint a kismajmok. (Már tökjó majomhangokat tudok adni)

A kicsik után volt egy köröm az emeleten is, a felsősöknél; itt elő tudtam venni néhány bonyolultabb történetet is. A nyolcadikosoknál előkerült Stavoren, az elsüllyedt város legendája (ahol a szívtelen nemesasszony a kikötőbe dobatja a búzát, amire nincs szüksége, míg végül a kikötő szája szép lassan eltömődik) - végtelenül kíváncsiak voltak a legenda hátterére, Hollandiára, a víz alatti régészetre, meg arra is, mitől legenda egy legenda. Hosszasan beszélgettünk mindenféle városi legendákról; a végén már csak egy rövid sztorira maradt időm, így bevetettem megint az üres virágcserepet, ami harmadjára már egészen gördülékenyre csiszolódott.

A hetedikeseknél megint lement Stavoren (valamiért szeretem ezt a történetet, nem csak az üzenete miatt, hanem mert kellően hátborzongató is), valamit a görögdinnye-legenda. Utóbbit lehet hogy én jobban élvezem, mint a kölykök, mert elég realisztikus, de azért mindenki nagy érdeklődéssel követte a fejleményeket.

A hatodik osztály magasan a kedvencem az egész iskolában (már tavaly is náluk volt a legjobb buli a mesélés, és azóta szintet léptek). Náluk bevetettem még egy új mesét, a Sütőtök kisasszonyt; ez egy perzsa mese, a mi magyar Piros malac-unk rokona. Hatalmas sikere volt, jókat derültek rajta. A végén nem győztek faggatni, hogy mitől változik egy gyerek sütőtökké, avagy vissza, és hogy a kisasszony, aki végül előbújt a tökből, hogyan kapott addig benne levegőt. A vitát azzal zártam le, hogy a tündérmesék így működnek, punktum. (Nem mellesleg ennél a mesénél leesett a tantusz végre a Hamupipőkével kapcsolatban is; itt egy gyűrűt próbálnak rá minden lányra, keresve az igazit - és azért, mert a fiú maga, aki találkozott vele, nem léphet be lányos házakba, vagy láthatja a lányok arcát. Tessék, logika.). A végére még odabiggyesztettem a varázslatos kertet is, ami másodjára szintén gördülékenyebben ment. Az osztály elkeresztelt Sütőtök kisasszonynak. Na bumm.

Szerdán megyek vissza még egy körre. 

Megkívántam a görögdinnyét.

Szentek és szörnyek - Mesemondó elfoglalja a katolikus iskolát

Hétfőn görög mitológia, szerdán szentek. Az osztály ugyanaz. Katolikus iskolában mesélni otthonosabb, mint gondoltam.
(Nem mintha nem jártam volna én is a maristákhoz tizenegy évig, de Amerikában az ember semmit sem vesz biztosra)

Hétfő reggel volt az első mesélésem a Saint Aloysius (barátainak csak Saint Al) iskolában. A történelem-tanárnő hívott meg hogy vezessem fel a görög mitológia tananyagot a hatodik és a hetedik osztálynak. Nem kellett kétszer mondai. A hatodikosok már akkor zsongtak, amikor besétáltam - könnyű dolga van a mesemondónak olyan kölykökkel, akik épp Pecy Jackson korszakukat élik. A lányok fele azonnal felsorolta nekem, ki melyik görög istennek a gyermeke, amire meglepő módon a tanárnő nem mondott semmit (talán már feladta a harcot), és amikor Zeusz lánya rákérdezett, hogy én ugyan ki vagyok, nyilván azt kellett mondanom, hogy Mómosz lánya. Innentől kezdve aztán benne voltam a bandában. A hetedik osztály jóval csendesebb és visszafogottabb volt (köztudott, hogy hatodik és hetedik között a nyáron minden gyerekből kész felnőtt lesz), de azért ők is csillogó szemekkel figyeltek. Mindkét osztályban másfél órám volt, ami rendesen kikészíti a mesemondót, de egy percig se jutott eszembe panaszkodni. Olyan mítoszokat vittem nekik, amik kevésbé ismertek; Mómoszt, Erysichtont, Dionysost és a kalózokat, Achilleus sarkát, görög Hamupipőkét, és rómaiakat is, mert felbuzdult bennem a római büszkeség amikor a lányok azt mondták, a rómaiak mindent a görögöktől loptak. Így lett aztán az óra végére Pomona és Vertumnus, és Camilla, és aztán egy jó hosszú kérdezz-felelek az osztályokkal. A hatodik osztály totál jutalomjáték volt elejétől végéig: valahányszor megemlítettem egy istent vagy istennőt valaki biztosan felujjongott; óra végén pedig még kicsengetés után is kérdezgettek. Főleg olyasmikre voltak kíváncsiak hogy ki a kedvenc istenem, ki a kedvenc istennőm, kit szeretek a legkevésbé, melyik szörny a kedvencem, melyik hősnek szurkolok a legjobban, mi a kedvenc könyvem, mi a kedvenc műfajom, és hogy mit gondoltam a Percy Jackson filmekről. Esküszöm, most már el kell olvasnom ezt a könyvsorozatot, többet tett a mesemondásért az utóbbi időben mint Harry Potter valaha. Nem viccelek.
A hetedik osztály kérdései inkább a személyemre irányultak: ki vagyok, honnan jöttem, hogyan lettem mesemondó, milyen nyelvet beszélek; amikor rájöttek hogy az angol a második nyelvem (miután belebuktam a kalózhajó leírásába), tudni akarták, hogy hangzik a magyar, mennyire nehéz megtanulni, és az óra hátralévő részét azzal töltöttük, hogy mondatokat fordítottam nekik magyarra. Az iskola diákjai között sok a magyar származású, ami észak-Ohio jellemzője, úgyhogy személyes okaik is voltak az érdeklődésre. Végül meg kellett ígérnem nekik hogy tartok majd egyszer egy magyarórát.

Ma reggel visszatértem a hetedik osztályba, ezúttal hittanórára, szentekről mesélni. Ez külön csemege volt mesemondói énemnek: Tennessee-ben mindenki baptista vagy metodista, vagy egyéb módon protestáns, és főleg azt vallja, hogy a katolikusok egy fokkal jobbak csak az ördögnél, és titokban csecsemőket esznek. Mindig is kedvem volt szent-legendákat mesélni (kimeríthetetlen forrása a jó sztoriknak), de eddig nem akadt rá alkalom. Az már csak a cseresznye a habon a tortán, hogy jó katolikus diákok módjára a gyerekek minden legendát szó szerint elhittek. Vitatható vagy sem, ritkán van mesemondónak alkalma olyan közönségnek mesélni, ami valóságként fogja fel az összes történetet. Kicsit borzongató érzés.
Ezúttal csak háromnegyed órám volt mesélni, de azért belezsúfoltam Szent Mártont és Szent Ilonát (egyúttal körberágva Nagy Konstantint és a kereszténység felvételét), Szent Erzsébetet (az is egy felemelő érzés, amikor megjelennek a rózsák a kötényben, és az egész osztály egyszerre kap levegő után) és Skót Szent Margitot. Tudtam volna még menni tovább is, csak kifutottunk az időből. Helyette megint voltak kérdések, ezúttal ereklyékről és szentekről (és mindenki irigykedve nézett amikor elárultam hogy voltam a római Szent Kereszt templomban), és arról is kérdeztek, Magyarországon járnak-e térítők, mire el kellett magyaráznom, hogy mi már ötszáz évvel Amerika felfedezése előtt is keresztények voltunk... A hetedik osztályt, felnőttek vagy sem, könnyű lenyűgözni. Végül megint csak a magyar nyelvhez lyukadtunk ki. Kiderült, hogy a szentek jó része a hittantanárnak is újdonság volt. Meg vagyok elégedve a mai teljesítménnyel.

Folytatása következik.