Mesélő Városok 4. - Két iskola és egy menekültszállás

Hogy a sűrű próbarend közben se unatkozzunk, lehetőségünk nyílt néhány kisebb fellépésre a sigüenzai tartózkodás alatt. 

Az első előadásra a helyi menekültszálláson került sor. Ezt egy Accem nevű civil szervezet működteti, akik nagy szeretettel (és bőséges vacsorával) vártak minket egy szép nyári estén, a középkori kőfalak mögött megbúvó szálláson. Nagyjából 40-50 gyerek és felnőtt gyűlt össze az udvarban. Mi egy rövid, több nyelven előadott mesével készültünk, majd mindannyian népdalokat énekeltünk a színpadi előadás programjából. A közönség lelkesen tapsolt nekünk, de igazán akkor kezdtek csak feloldódni, amikor Clara előállt egy több szólamú afrikai népdallal, amit betanított az egész közönségnek. Az volt a királyság, hogy voltak a közönségben, akik ismerték a dalt. Utána pedig mi magunk váltunk hallgatókká: két afganisztáni srác állt elő, és elmeséltek egy népmesét - először, ahogy ők mondták, perzsául, utána pedig angol fordításban. Nagy meglepetésünkre a mesében a farkast kiáltó fiú egy változatát ismertük fel. Utána egy srác, aki Burkina Fasoból érkezett, felolvasott egy helyi legendát, ami egy harcos királynőről szólt, és mindenkinek elnyerte a tetszését.

Az igazi buli azonban a mesélés után kezdődött. A hivatalos műsor végeztével elvegyültünk a tömegben, mindenki beszélgetett mindenkivel, miközben feltálalták a vacsorát. Valaki hangfalat hozott, és zenét tett be. Nem kellett sok idő, és eluralkodott a táncos hangulat. Először az afganisztáni srácok álltak bele a táncba, aztán csatlakozott hozzájuk egy kameruni srác is, és szépen lassan a többiek. Táncoltunk spanyol zenére, afgán zenére, afrikai zenékre, és nagyjából mindenre, ami a csövön kifért. Tanultunk néhány perzsa táncot, amiknek nagy része abból állt, hogy körbe-körbe táncoltunk, míg valaki ki nem ugrott középre, hogy megcsillogtassa a tánctudományát. Nagyon nagy hangulat kerekedett, sötétedésig tartott a parti, vidáman sétáltunk haza.

A szállás lakóival a két hét folyamán gyakran találkoztunk az utcákon vagy a főtéren; mindig kedvesen mosolyogva köszöntek nekünk. Eljöttek az előadásunk sigüenzai premierjére is, ami külön megható volt, mert több mese is az otthonkeresésről, menekülésről szólt (pl. az Aranyhíd, amit én meséltem). Volt a csapatban egy afgán család két kiskamasz lánnyal és egy kisfiúval, akikkel nagyon jókat beszélgettünk. Ők is ott voltak a premieren, és utána megölelgettek mindenkit. 

Sigüenzának összesen két gimnáziuma van, és mind a kettőben jártunk. Az első (állami) suli az előző bejegyzésben emlegetett Ifjúról volt elnevezve - ez volt a Martín Vázquez de Arce Gimnázium. (Legjobb név egy sulinak.) Itt az iskola színháztermébe vonultunk be két-három osztálynyi kamasszal. Helyben találtuk ki, mit akarunk mesélni; mivel mind angolosok voltak, vállaltam, hogy mesélek nekik angolul, mert ezt mindenki izgalmas ötletnek találta. Eleinte eléggé gyanakodva méregettek minket, még a soknyelvű kezdő mese és éneklés után is, így elmeséltem nekik Sir Gawain házasságát, hadd kuncogjanak meg szavazgassanak. Bejött, és abszolút siker volt. Utánam mesélt Antonio is egy afrikai mesét, és Bohdan egy szlovák városi legendát egy kísértet-lányról. Mindegyik tetszett a kölyköknek. Utána Pepita visszakérdezett, emlékeznek-e a mesékre; az enyémet egy vagány srác egy az egyben visszamondta. Sajons utána Pepito elkövette azt a hibát, hogy ki akarta kérdezni a másik két mesét is, ami nem talált túl lelkes fogadtatásra. Végül még énekeltünk meg játszottunk velük kicsit, és elköszöntünk. Azzal a jó érzéssel jöttem el az iskolából, hogy a kamaszok tulajdonképpen ugyanúgy működnek a világ minden táján...

A másik gimi, ahová elmentünk mesélni, a katolikus Sagrada Familia (becenevén SaFa) volt. Itt is a színházteremben meséltünk, bár ide csak egy kisebb csoport, nagyjából egy osztálynyi gyerek jött el, meg a tanárok és apácák közül páran. Itt is énekkel és több nyelvű mesével kezdtünk, amit hasonló gyanakvással fogadtak, mint a másik suliban. Itt is angolul meséltem, ami viszont tetszett nekik és a tanároknak is. Hogy a meseválasztáshoz mit szóltak, azt sosem fogom megtudni - Az ördög és a gezerigók meséjét választottam, hirtelen felindulásból - de úgy tűnt, a kölykök élvezték. Utánam Julien csapta le a magas labdát, aki Ádám és Éva történetének egy afrikai változatát mondta el (ahol valójában Ádám kóstolta meg az almát először, csak ráfogta Évára). Végül Bodham elmesélte itt is a kísértet-sztoriját, majd ismét színpadra álltunk mindannyian Gonsuke történetével. Az utóbbit, költőisége ellenére, a fiatalok elég gyakorlatiasan vették: "Akkor meghalt szegény, ugye?" 

Az előadás végén kicsit beszélgettünk velük a mesemondásról, mint műfajról, és arról, hogyan működnek a mesék. Utána kimentünk fotózkodni az udvarra, és még dumáltunk kicsit az igazgatóval is, aki nagyon jó fejnek tűnt. Később ő is lejött az előadásunk premierjére.

Örülök, hogy volt alkalmunk ellátogatni ezekre a helyekre. A sok színpadi próba közben (nekem még mindig nagyon fura közönség nélkül próbálni) jólesett, hogy élő embereknek mesélhettünk. Ráadásul többek között kamaszoknak, akik változatlanul a kedvenceim.