Feminista Magyar Népmesék 50. - További asszonyok a tatárok ellen

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék. Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző mesék itt olvashatók.

ÖTVEN feminista magyar népmese! Ki gondolta volna... Most már a hetvenhét a cél, de ha lesz több, megyünk majd tovább is. :)

Az Asszonyok a tatárok ellen és a Vénlányok a tatárok ellen után megint csak visszatérek a kedvenc témámhoz. Komolyan kezdem azt hinni, hogy csak azért nem pusztult ki minden magyar a tatárjárás alatt, mert a nőknek megvolt a magához való esze és túlélési ösztöne... legalábbis a mondák így tartják. 

Vízbe fojtott tatárok

A történet

Ezen a héten a Szilágyság mondahagyományából csemegéztem. A gyűjtemény külön fejezetet szentel a "szilágysági hős nők" tetteinek. Vannak közöttük elrablójukat megszúró, avagy egyenesen lefejező högyek (ilyenekről már a sorozatban is volt szó), valamint nem kevesebb, mint hat monda olyan nőkről, akik rögtönzött eszközökkel vízbe fojtották a rájuk vadászó kutyafejű tatárokat. 

Kép innen

Két monda meséli, hogy a helyiek a tatárjárás idején Valkó várába menekültek. Egy idő után elfogyott a kenyerük, így egy bátor asszony kiszökött a várból, és úgy gondolván, tiszta a levegő, lement a faluba kenyeret sütni. Már majdnem végzett is a sütéssel, amikor egy tatár jelent meg az udvaron, és meg akarta ölni. A monda egyik változata szerint a szilárd lélekjelenlétű asszony azt hazudta a tatárnak, kincset rejteget az egyik vizeshordóban; a másik szerint a kútba kezdett bámulni, mintha valami csodálatosat látna. A tatár mindkét esetben beugrik a trükknek, és a víz fölé hajol - az asszony pedig a lábianál fogva beleborítja a hordóba, avagy a kútba, ahol megfullad. 

Egy egész sor monda mesél olyan nőkről is, akik a házukba törő tatárt a káposztás hordóba fojtották bele. Külön érdekes, hogy a négy történetből egy kifejezetten öregasszonyról szól, egy gyermekágyban otthon fekvő kismamáról (mindketten kiugranak a rejtekhelyükről, ill. az ágyból, hogy beborítsák a tatárt a káposztalébe), a másik kettő pedig "asszonyról" - akik közül az egyik nem csak belefordítja a tatárt a kádba, de a biztonság kedvéért bele is nyomja. 

Mitől feminista?

Továbbra is olyan nőkről szólnak ezek a mondák, akiket bátorságuk, éles eszük, és lélekjelenlétük ment meg a biztos haláltól, és a tatárok által képviselt fizikai túlerőtől. A történetekben szereplő asszonyok bátorságának ezúttal külön színezetet ad, hogy egyikük sem önszántából indul el tatárt gyilkolászni; a legtöbbjük vagy önvédelemből cselekszik, vagy pedig látványos félelmét legyőzve, menekülési ösztöne ellenére. A valkói asszony kenyeret sütni indul, hogy élelmet hozzon a vár éhező népének (vagyis a közösségért cselekszik); a többiek vagy az otthonukba törő ellenségtől akarnak megszabadulni, vagy egyenesen olyan szorult helyzetben vannak, ahol csak saját magukra számíthatnak. 

Az öregasszony története különösen érdekes: Ő a kemencébe bújik a tatár elől (részletesen le van írva, hogyan keres búvóhelyet), de amikor látja, hogy a fickó a káposztás kád fölé hajol, előugrik, és belelöki - gondolván, hogy ha nem teszi, a tatár előbb-utóbb megleli majd őt is. Ez azért különösen ütős mozzanat, mert van a tatárjárás idejéből régészeti leletünk, melyben egy fiatal asszony a két gyerekével a kemencébe próbált meg elbújni. A mondában megőrződött az a mélységes félelem és tehetetlenség, amelyet ilyen esetben érezhetett valaki. Hasonlóan átérezhető a gyermekágyban fekvő anya hirtelen kapott ereje is. 

Ezek a mondák tehát nem csak asszonyi bátorságról és leleményességről, de valahol a félelem és tehetetlenség legyőzéséről is szólnak. 

Amit érdemes átgondolni

Eltöprengtem rajta, hogy vajon hol vannak ezekben az esetekben a férfiak. A valkói asszony pl. miért magában megy le a faluba sütni? Vagy miért van egyedül a gyermekágyas anya? A mondák ezekre a kérdésekre nem adnak választ, úgyhogy teret lehet nyitni a mesemondói képzeletnek...

Források

Magyar Z.: A Szilágyság mondahagyománya (Balassi Kiadó, 2007.)

Megjegyzés

Nézegetem még a szilágysági mondákat, hátha akad több is. 

Feminista Magyar Népmesék 48. - A sófalvi tündérkastély

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék. Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző mesék itt olvashatók.

Kastély a föld alatt

A történet

Parajd-Sófalva

Történetünk Felsősófalván, Hargita megyében játszódik. A monda szerint egy nap egy helyi asszony hajnalban vízért ment, és hazafelé menet két ismeretlen hölgy leszólította, hogy menjen velük a várba, vigye ki a szemetet, megfizetik érte (meg azért is, hogy hallgasson a dologról). Az asszony elcsodálkozott, mert tudomása szerint nem volt kastély a közelben; ám a két hölgy (akik tündérek voltak) biztosította róla, hogy van kastély, csak éppen a föld alatt. Oda is vezették a hegy oldalában tátongó kőajtóhoz, ami nyitva állt; ám ahogy az asszony belépett rajta, az ajtó csukódni kezdett. Szerencsére hősnőnknek volt annyi lélekjelenléte, hogy kiugorjon rajta, bár a csizmája sarkát még így is odacsapta az ajtó. Lélekszakadva hazafutott, és elújságolta az egész falunak, mi történt vele.
Mindenkinek más ötlete volt arra, mit kell tenni a várral meg a tündérekkel. Végül a bíró küldöttséget menesztett az énlakai tudós asszonyhoz (a hegy túloldalára), tanácsot kérni. Két csomag földet is vittek, az egyiket a hegyről, a másikat máshonnan, de egyforma volt mind a kettő. Ennek ellenére a tudós asszony egy pillantással felmérte, hogy az egyik kupac föld érdektelen, a másik viszont olyan helyről származik, ahol tündérek laknak. Részletes tanácsot adott a küldöttségnek, hogyan találják meg a hegy bejáratát, és hol ássanak, hogy elérjék a tündérek arany- és ezüstkincsét. Sajnos a jövendölésben az is benne volt, hogy az első két ember, aki leereszkedik a föld alá, ott fog pusztulni, így senkinek sem akaródzott követni az utasításokat. Végül oldalról próbáltak beásni a hegybe, de eredménytelenül. Az üreg viszont azóta is látható.

Mitől feminista?
Ritkán találni olyan mesét vagy mondát, amelyben a női szereplők vannak többségben, és még változatosak is. Itt például négyük körül forog az egész történet: Adott a helyi asszony, akit lélekjelenléte ment meg a tündérektől, és egy pillanatig sem hezitál, amikor menekülnie kell egy kétes szituációból; adottak a tündérek, akik női formában képviselnek természeti (avagy természetfeletti) erőket; és ott van az "énlakai tudós asszony", aki jelen esetben a tanácsadó szerepét tölti be. A bíró két kupac földet küld neki, hogy letesztelje, elég tudománya van-e ahhoz, hogy a dolgok mögé lásson. A tudós asszony könyedén veszi a tesztet, úgy képzelem, még kuncog is rajta.
Érdekes a karakterek szempontjából, hogy sem a helyi asszony, sem a jó boszorkány nem érdeklődik a hegy mélyében rejlő kincsek iránt. A bíró és a falu férfijai ("tíz erős ember") ásnak utána nagy lelkesedéssel, de egyikük sem meri leszólítani a titokzatos öregembert, aki megjelenik éjfélkor a hegyoldalban (*tudom én, hol vagyunk, nem kell megkérdezni!*), így a titokra nem is derül fény. A két pozitív (női) szereplő ebben az esetben a józan eszet és a bölcsességet képviseli, míg a kincs után ásók (nemre való tekintet nélkül), az ellenkezőjét. Még azt is el tudom képzelni, hogy a tudós asszony előre bízott a küldöttek józan eszében, hogy két embert nem áldoznak fel a kincsekért...

Amit érdemes átgondolni
A történetet Gárdonyi Géza leírásából ismerjük, aki saját bevallása szerint a helyiektől hallotta. Mivel magára a sófalvi "tündérek kincse" mondára több forrásban is ráakadtam, és a történet többi részének is megvannak a mondai és népmesei párhuzamai, úgy döntöttem, beveszem a sorozatba, még akkor is, ha esélyes, hogy Gárdonyi "szépített" kicsit a történeten.

Források

Gárdonyi G.: Két menyasszony

Megjegyzés
A "hegy" jelen esetben a Kodáros-domb, amin helyi legenda szerint egykor vár állt, és annak pincéiben őrizték Dárius kincsét.

Feminista Magyar Népmesék 46. - Vénlányok a tatárok ellen

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék. Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző mesék itt olvashatók.

Be kell valljam, annyira szerettem az előző "Asszonyok a tatárok ellen" bejegyzést, hogy vissza kellett térnem egy kicsit a témához. 

Vénlányok a tatárok ellen

A történet

Több legenda is szól olyan eszes és bátor vénlányokról, akik csellel álltak ki a tatárok ellen. Az előző bejegyzésben emlegetett "táltos asszonnyal" ellentétben nekik nincsenek természetfeletti képességeik - a józan eszüket kivéve.
Az almási barlanggal kapcsolatban él a legenda, hogy az oda menekült magyarokat a tatárok megpróbálták kiéheztetni. Majdnem sikerült is, amikor az egyik vénlánynak (egyes források szerint Rebeka nevezetűnek) végül az az ötlete támadt, hogy kaparják össze a megmaradt lisztet, keverjék össze hamuval és mésztejjel, és készítsenek egy hatalmas kenyeret. A veknit aztán rúdon tolta ki a barlangból és illegette a tatárok előtt, akik, gondolván hogy a rejtőzködőket felveti az ennivaló, csalódottan odébb álltak.

Egy másik legendában a telekfalvi székelyeket menti meg egy vénlány (Sára vagy Sári) azzal, hogy rettenetes töklámpást farag, lepedőkbe csavarja magát, és kimegy vele éjjel a tatárok közé. Egyes verziók szerint az sipítja, hogy "Én vagyok a halál anyja!" és azzal fenyegeti a tatárokat, hogy elviszi őket, megeszi őket, vagy elszaggatja az életük fonalát (utóbbi esetben guzsalyt is lóbál). Külön bónusz pont, hogy van forrás, mely szerint Sára két méter magas volt. A "telekfalvi töklámpás" legendáját Orbán Balázs is megemlíti a Székelyföld leírásában, azzal együtt, hogy Sárit utána nagyon megünnepelték.

Mitől feminista?

Mindkét esetben okos, talpraesett, bátor nők mentik meg az egész közösség életét. A siker érdekében mindent kockára tesznek - Rebeka felhasználja a menekültek utolsó élelmiszer-tartalékait, Sári pedig a saját testi épségével nem törődve áll ki a tatárok elé.

Külön érdekes, hogy mindkét esetben vénleányról van szó (Orbán Balázsnál egyenesen "otthon hagyott leányzó"-ról), vagyis olyan idősebb asszonyokról, akik sohasem mentek férjhez. Ők általában nem álltak a társadalmi ranglétra magaslatain (sokszor ma is gyanakodva tekintenek rájuk), de mindkét esetben a közösség létfontosságú tagjának bizonyulnak. Nem csak azt mutatják be, hogy okosak és bátrak (vagyis méltók az elismerésre), de azt is, hogy képesek a közösség érdekében dönteni és cselekedni - vagyis attól, hogy nincs férjük és gyerekük, még egyáltalán nem embergyűlölő, megkeseredett kívülállók, hanem hasznos tagjai a társadalomnak. Mindkét mondából kiderül az is, hogy a közösség különcségük ellenére megbecsüli őket: Rebekára rábízzák a maradék élelmet, Sárit pedig megünneplik a győzelem után. Szintén szeretni való részlet, hogy mindkét karakter "vénlány", vagyis idősebb nő - szép párt alkotnak az előző bejegyzésben felsorolt, gyerekeket potyogtató hősies fiatalasszonyokkal.

Amit érdemes átgondolni

Külön szeretem az "elszaggatom életetek fonalát" fenyegetést Sári részéről - felvesz vele egyfajta mitikus karaktert, párkává változik, átlényegül valami igazán mélyen rettenetes figurává. A Halálnál csak a Halál anyja rosszabb... Mindeki vegye, ahogy akarja.

Források

Benedek E.: Erdélyi népmondák (Minderva, 1926.)
Csala tornya

Benedek E.: Magyar mese- és mondavilág III. (Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1989.)
A halál anyja

Zsigmond Gy.: A népi történelemszemléletről (Néprajz és Nyelvtudomány 36, 1995, 85-102.)

Megjegyzés
A néprajzi cikk szerint vándormotívum, Orbán Balázs pedig rámutat a guzsalyos verzió kapcsolatára a görög párkákhoz és egyéb sors-fonó asszonykhoz.

Eposzrajongók Éjszakája - Lovagok, hősök, szerelmek... törpék

Az Eposznap másnapján, vasárnap délután Cathryn és én ismét rendeztünk egy dupla eposzmesélő előadást, megünnepelve közös rajongásunkat a hosszú történetek iránt, és bemutatva tavalyi együttműködésünk gyümölcseit. A rendezvény Cathryn otthonában zajlott. Ötvenen váltottak jegyet rá, így telt házzal, és bőséges vacsorával (minden résztvevő hozott valamit) ünnepeltük a második Eposzrajongók Éjszakáját.

Tizenöt évvel ezelőtt, a gimnáziumi könyvtárból kikölcsönzött Képes Mitológiai Enciklopédiában olvastam először Laurin király nevét. Annyit tudtam meg róla, hogy a törpék királya, és egy varázslatos rózsakertben élt, ahová egy Wolfhart nevű lovag tévedt be a kalandjai során. Sok évvel később, már gyakorló mesemondóként jutott eszembe ismét a történet (és a szépséges mellékelt kép amit sehogy se találok az Interneten), és utánanéztem, honnan is származik a történet. Hosszú hónapok keresgélése és könyvtárazása során feltárult előttem a Kisebb Rózsakert néven ismert középkori német legenda. Mivel épp dolgoztam a szuperképességekről szóló mesegyűjteményemen, Laurin király rögtön be is került a könyvbe, Láthatatlanság (és Emberfeletti Erő) címszó alatt. Kicsivel később, a 2015-ös Blogolás Ától Zéig kihíváshoz elolvastam a Thidrek sagát, melyben alaposan megismerkedtem Dietrich királlyal (akit mi Veronai Detre néven ismerünk az Attila-mondákból) és lovagjaival, és végleg beleszerettem a mondakörbe. Idén tavasszal a szolnoki Damjanich János Múzeumban a Régészet Napján egy egész sorozatot meséltem belőlük. Amikor Cathryn 2015-ben elvállalta, hogy a mentorom lesz, és megtanít eposzt mesélni, két történetet kellett kiválasztanom - az egyik a perzsa Királyok Könyve volt (amit a tavalyi Eposzrajongók Éjszakáján meséltem), a másik pedig a Dietrich-mondakör. Az együttműködés és kutatómunka eredményét végül most sikerült a nyilvánosság elé állítanom.

Az előadás a "Rózsák a hegyekben: Középkori német legendák emberekről és törpékről" címet viseli, és egy egész órát vesz igénybe. Több mesét, több forrást dolgoztam össze egyetlen folyamatos történetté. Az első félidő Virginal törpekirálynő csatájáról szól a gonosz Ortgis varázsló ellen, melyben Dietrich és lovagjai csak segédkezni vannak jelen - a történet végén, a közös győzelem után Virginal feleségül megy a királyhoz. A csatába beékelve található az egyik kedvenc rövid sztorim is, melyben Dietrich és öreg mestere kirángatnak egy félig lenyelt lovagot egy sárkány szájából... Az óra második felében a Kisebb Rózsakertet mesélem el, kiegészítve néhány svájci és osztrák legendával, amik kerekké teszik a történetet. Ebben a mondában Dietrich és lovagjai betörnek Laurin, a törpekirály rózsakertjébe, és a konfliktus háborúba torkollik emberek és törpék között. Végül az ment meg mindenkit a pusztulástól, hogy az egyik lovag húga, Künhilde, szerelmes a törpekirályba. A két történet nagyon szépen tükrözi egymást, mind ami a szerelmi szálakat (törpe királynő + emberkirály, törpe király + emberleány), mind pedig ami a törpék és emberek közötti kapcsolatokat illeti.

Az előadás hihetetlenül intenzív és fárasztó volt, de nagyon jól sikerült. A közönség végig csillogó szemekkel figyelte, hol felhördülve, hol kuncogva (a komoly sztori ellenére elég sok humoros jelenet van benne). Három gyerek is volt közöttük, egy kisfiú (akit az arckifejezéséből ítélve leginkább a sárkányok hoztak lázba), és két kislány (akik eleinte szégyenlősen üldögéltek, de amikor megemlítettem a királynőt, kerekre nyíltak a szemeik). Sikerült úgy végigérnem a bonyolult és feszes tempójú történeten, hogy nem ejtettem benne hibát, és utólag sok dicséretet kapott mind a különleges történet, mind pedig az előadásmód. Valaki még arra is rákérdezett, hogy a magyarok mindig a kezeikkel mesélnek-e...
Azt kell mondamom, a premier minden szempontból remekül sikerült. Bónusz pont, hogy mivel Kaliforniában voltunk, Cathrynnek még voltak rózsák a kertjében, és hozzá is öltöztem az előadáshoz...

Az est második órájában Cathryn mesélt - és mivel a mentorom, és szeret engem, a nagy premier után jutalomból a Fiannát választotta témának. Már régóta tudja, hogy élek-halok az ír hősökért, így aztán amíg én a sarokban egy puffon összegömölyödve jól megérdemelt vacsorámat fogyasztottam, ő egy egész órán keresztül szórakoztatott engem (meg a többi ötven főt) Fionn Mac Cool és harcostársai legendáival. A legtöbbet persze már ismertem, de így is tudott újat mondani - különben meg nem lehet őket elégszer hallani. Külön jó volt figyelni a közönség reakcióit, akik közül sokan most hallották ezeket a vidám, izgalmas, avagy szívbe markoló történeteket először. Örömmel láttam, hogy őket is legalább annyira magukkal ragadták, mint engem tizenöt évvel ezelőtt...

Ismét egy régóta dédelgetett álom valósult meg: Megint együtt mesélhettem a mentorommal, és azt kell mondanom, hogy meglátszott az előadásomon, mennyi mindent tanultam tőle. Elmesélhettem teljes egészében és csodálatos cizelláltságában egy történetet, amit évek óta kerülgetek, és láthattam a közönségen, hogy mennyire elvarázsolta őket a hegyi rózsakertek és föld alatti törpe birodalmak világa. Jutalomjáték volt, elejétől a végéig.

Feminista Magyar Népmesék 14. - Asszonyok a tatárok ellen

Megint szerda, megint Feminista Magyar Népmesék. Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző tizenhárom mese itt olvasható.

A mai bejegyzés rendhagyó módon nem egy mesével vagy mesetípussal, hanem egy mondakörrel foglalkozik.

Asszonyok a tatárok ellen

Források:

Benedek E.: Magyar mese- és mondavilág II. (Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1988).

Jókai M.: Jókai Mór válogatott versei (online a MEK honlapján).

Orbán B.: A székelyföld leírása II. (Panda és Frohna, 1868).

Tatár S.: Egy gyergyói monda a tatárokról. Kultúra, nemzet, identitás: A VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson elhangzott előadások (Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, 2011). 

Tatárdomb Gyergyóban

A történet:

A magyar nyelvű hagyományban, főként Erdély területén, több monda is szól bátor asszonyokról, akik szembeszálltak a tatárokkal saját otthonuk, életük, és szeretteik védelmében. Egy népmesei történetet már láttunk korábban Béla kisasszony személyében; ma néhány mondai alakra hívom fel a figyelmet.

Benedek Elek egy gyergyói mondát közöl "A táltos asszony" címmel, amelyben egy Bánkiné nevű hölgy nem csak megjövendöli a tatárjárást, de azt is megmondja a falubelieknek, hogyan vészeljék át csellel - a mezőn hagyott kévékre felteszik a kalapjaikat, és a tatárok azt hiszik, hatalmas sereggel állnak szemben. Bánkiné szelleme visszatér fekete lovon a sírból, hogy megjövendölje a győzelmet a székelyeknek.

Orbán Balázs közöl több hagyományt is az 1658-as tatár betöréssel kapcsolatban, amelyekben asszonyok szerepelnek hősként. Kiemelkedik közülük Puskás Kalári (Klára) legendája, aki - mivel a férfiak épp máshol harcoltak - terhesen vonult hadba egy felkapott nyárssal (más forrás szerint mángorlórúddal), hét tatárt megölt, majd hazaérkezve hármasikreknek adott életet. Ezt a történetet egyébként még maga Jókai is megénekelte egy erősen sántító, ám nagyon bájos hőskölteményben. A kedvenc részem:

"Engem ugyan nem küld kelmed a kuczkóba.
Hogy én otthon nyugton addig tollat foszszak,
Mig szegény urammal vívnak a gonoszszak.

Az állapotommal senki se törődjék;
Ott is ott leszek én, ha megjön a vendég!
Ne fogja azt senki a székely anyára,
Hogy ijedtében szül fiat a világra!"

Olyan monda is előfordul, ahol a hősnő éjszaka lámpásokkal kelti egy nagyobb sereg látszatát, és így ijeszti el a tatárokat. 

Tatár Sarolta (ez mennyire zseniális kutató-név már ehhez a cikkhez) közöl egy tanulmányt az erdélyi török kori tatár betöréssel kapcsolatos mondákról. Puskás Kalári mellett megemlít több hasonló változatot is tatárt gyilkoló és ikreket potyogtató hősnőkről. Szintén ő közöl egy mondát Barabás Kláráról, aki egy molnár felesége volt, és terhesen a malomban meghúzódva várta be a tatárokat. Amikor beléptek, paprikás étellel megvakította őket (hungarikum overkill), és hatot legyilkolt, a hetediket pedig tőrbe csalta és úgy végzett vele. Majd megszülte az ikreit, mintha mi sem történt volna. 

Mitől feminista?

Azon kívül, hogy terhes nők védelmezik a hazát paprikával, fondorlattal, és mángorlórúddal?...

Íme, néhány további elgondolkodtató tény:

1. A győzelem utáni ikerszülésnek párhuzamát találjuk Macha mondájában az íreknél (mondjuk ott versenyt futott a hölgy, és istennő volt, de nyilván a székely asszonyok dögösebbek)

2. A lámpásokkal/fáklyákkal becsapott sereg motívumát olyan híres hadvezérek mondái között találjuk meg, mint például Hannibál. 

3. A halála után visszatérő, győzelemre segítő hős figurája olyan neves alakokat idéz, mint Csaba királyfi, vagy az alvó lovagok mondája. Bánkiné ilyen illusztris társaságban is bőven megállja a helyét.

4. A táltos asszony története üdítő színfolt a sok negatív javasasszony- és boszorkány-ábrázolás között - ahelyett, hogy gyanakodva tekintenének rá, nem csak hisznek neki, de becsben is tartják. (Persze amikor jönnek a tatárok, rögtön hasznos, ha kéznél van egy)

5. Maga az éjfekete lovon vágtató, jövendőt mondó táltos asszony elég erős, inspiráló gondolat. 

6. A terhes nők sokszor gyengének, esetlennek, vagy tehetetlennek vannak ábrázolva - ám ez hagyományos értelemben korántsem volt/van így. Egyszer régebben írtam egy bejegyzést aktív terhes nőket felvonultató történetekről, itt található. Persze az megkérdőjelezhető, mennyire reális, hogy hármasikrekkel vajúdva hét tatárt le tudjon gyilkolni az ember - de reprezentáció szempontjából mindenképpen felemelő és élvezetes sztori. 

(Sohase dühíts fel egy terhes nőt)

Amit érdemes átgondolni

Ha mondaként akarja mesélni az ember, érdemes belemerülni a történelmi háttérbe is. Én csak egy kicsit kóstoltam bele kutakodás közben, de nagyon érdekes volt.

Megjegyzés

Ebből kéne filmet készíteni...