Herburt és Hild (Feminista Multikulti Népmesék 10.)

Ismét szerda, ismét Feminista Multikulti Népmesék! A Feminista Magyar Népmesék folytatásaként ezúttal Magyarországon kívüli országokból, kultúrákból válogatok. A bejegyzések listáját itt találjátok, akit pedig érdekel az előző sorozatból született mesegyűjtemény, az Ribizli a világ végén címmel találja meg a Móra kiadónál. És természetesen ebből a sorozatból is készül könyv :)

Származási hely: Német hagyomány, óészaki forrásból

A történet

Herthegh grófnak három fia van. A legkisebb, Tristram, párbajban megöli a középső bátyját, és elmenekül otthonról. Az apjuk az egészet a legidősebb fiú, Herburt nyakába varrja, hogy miért nem vigyázott az öccseire jobban. Herburt Thidrek király (Dietrich, Veronai Detre, Nagy Theoderik) udvarába menekül, aki a nagybátyja anyai ágon, és beáll hozzá lovagnak. Olyan hűségesen szolgálja, hogy amikor Thidrek kiszemeli magának Arthur király lányát, Hild hercegnőt, akkor Herburtot küldi el lánykérőbe.

Herburt el is megy Arthur udvarába, ahol szintén lovagként szolgál. Hildet azonban nem közelítheti meg, mert törvény, hogy a hercegnőt senki sem láthatja. Végül egy ünnep alkalmával Herburt a templomban megtalálja a módját, hogy meglesse a lányt (egereket ereszt el a templomban), összemosolyognak, és néhány szót is sikerül váltaniuk. Hild erre megkéri az apját, adja mellé Herburtot személyes testőrnek. Herburt így át tudja adni Thidrek üzenetét és a lánykérést; napról napra sok időt töltenek együtt. Hild kifaggatja, milyen ember Thidrek, és hogy néz ki. Herburt lerajzolja a királyt, és Hild úgy dönt, nem akar Thidrek felesége lenni, inkább Herburtot választja.
A két szerelmes megszökik Arthur kastélyából. A király katonákat küld utánuk, Herburt fejét követelve. A szerelmesek úgy döntenek, az az egyetlen esélyük, ha Hild gyorsan elveszti a szüzességét, és meg is oldják ezt a problémát valahol a bokrok között. Mire a katonák utolérik őket, Hild törvény szerint már Herburt felesége. Herburt lekaszabolja az okvetetlenkedőket, aztán a két szerelmes elköltözik egy másik királyságba, ahol boldogan élnek.

Mitől feminista?

Ezt a mesét azért válogattam be a sorozatba (a könyvben nem fog szerepelni, a célkorosztály miatt), mert gyönyörű ellentétpárja Trisztán és Izolda legendájának. Trisztán és Izolda tragédiáját egy szerelmi bájital idézi elő, és a szomorú végkifejlet a lovagi becsület és a szerelem közötti feszültség eredménye: Trisztán szereti Izoldát, de hűséggel tartozik Márk királynak, a nagybátyjának, és inkább átadja neki a nőt, minthogy megszökjön vele.
Herburt és Hild legendájában is szerepel egy Trisztán, de itt leginkább buta és erőszakos figuraként. Herburt három közül a legidősebb testvér, akit az apja (igazságtalanul) büntet azért, amit a forró fejű öccse tett. Ebből a pocsék családi állapotból menekül a nagybátyjához, Thidrekhez, ahol új otthonra talál, és tiszteletreméltó pozíciót tölt be a királyi udvarban.
Ennek ellenére Herburt nem elvakultan hűséges a nagybátyja iránt. Amikor megtalálja a módját, hogy kapcsolatba lépjen Hild hercegnővel, megteszi a kötelességét, és átadja a lánykérő üzenetet, mindenféle hátsó szándék nélkül, dicsérve a nagybátyját, és hatalmas uralkodóként (szó szerint) festve le őt. Hild ennek ellenére Herburtot szereti, és ő is a hercegnőt. Két út áll a szerelmesek előtt: Herburt lovagi becsületét megőrizve leszállítja a királylányt a nagybátyjának, ahol Hild boldogtalanul élhet egy nem kívánt házasságban, vagy megszöknek együtt, keresve a saját boldogságukat, és sárba tiporva mindkettőjük becsületét.

Ebben a történetben a szerelem győz a társadalmi nyomás felett. Herburt nem teszi a nőt, akit szeret, boldogtalanná azért, hogy a saját becsületét. státuszát megőrizze. Ráadásul a történet végén kiderül, hogy igenis van harmadik megoldás: a szerelmesek hátrahagyják mindkét birodalmat, ahol nem lehetnek boldogok, és keresnek egy új otthont maguknak, ahol új életet tudnak kezdeni. A szöveg szerint Herburtot az új király "nagy becsben tartotta, és sok híres történet szól a tetteiről."
Hild ugyanolyan önálló döntést hoz, mint Herburt. Eldönti, mit szeretne, és kiáll a döntése mellett; nem vállalja a mártírságot sem becsületből, sem féltésből Herburt iránt. Bízik benne, hogy ketten együtt megtalálják a boldogságukat, és a királykisasszony lóra pattan és elvágtat a kedvesével együtt, hátrahagyva a státuszt, ami Arthur lányaként és Thidrek feleségeként járt volna neki. Vakmerően bátor döntés ez, de egyáltalán nem meggondolatlan. Herburt és Hild nem távolról szeretnek egymásba, és nem varázsital boronálja össze őket: ismerik egymást és megbíznak egymásban.
A történet vége meglehetősen gyakorlatias fordulatot vesz. Mindenféle szemérmeskedés nélkül a szerelmesek beugranak a bokrok közé, hogy, kihasználva az általános felfogást a szüzességről, egymáshoz kössék az életüket. Thidrek nyilván nem akarna olyan királylányt feleségül venni, akivel egy lovagja már lefeküdt. Elavult, szó szerint középkori hozzáállás ez, amit Herburt és Hild gond nélkül a saját javára fordít, és egyáltalán nem bánják meg. Ha valaki számára egy menyasszonyban a szüzesség a legnagyobb érték, akkor magára vessen.
Azt szeretem ebben a történetben (amellett, hogy nagyon bájos szerelmes sztori), hogy nincs benne felesleges szenvedés meg gyötrődés. Herburt és Hild átlépik a társadalmi kereteket, amik a boldogságuk útjában állnak, és egyszersmind be is mutatják ezzel, hogy az adott társadalmi keretek meglehetősen öncélúak és haszontalanok. A "becsület" szubjektív fogalom, és egyetlen királyi vállveregetés sem ér meg egy egész életen át tartó boldogtalan házasságot.
(Thidrek egyébként az utószóban gond nélkül feleségül vesz valami más random hercegnőt.)

Amit érdemes átgondolni

A korosztály, értelemszerűen. Kamaszoknak már simán mesélném.

Források

The saga of Thidrek of Bern (Garland, 1988.)

Megjegyzés

Tök jó lenne párhuzamosan mesélni ezt a történetet Trisztánnal és Izoldával, főleg, mert szeretem azt képzelni, hogy Trisztán és Herburt öccse Tristram egy és ugyanaz a személy...

Északvidék 2017. - Jutalomjáték és búcsúzás

Szombat reggel mindenki egy kissé kóvályogva ébredt (jórészt az előző esti koncertnek és az azt követő borozgatásnak köszönhetően), de megérte kivonszolni magunkat az ágyból, és gyorsan legurítani a hotel szörnyű reggelijét.

A délelőttöt Nancy Wang és Robert Kikuchi-Yngojo, közismertebb nevükön az Et-Noh-Tec tandem mesemondó duó workshopjával kezdtük: Kulturális kisajátítás a mesemondásban, avagy ki mit mesélhet, hogyan, honnan, és miért (vagy miért nem). Ez nekem hazai terep, de mesemondóknak, főleg az idősebb generációnak, gyakran szörnyen kényes téma, így nagyon kíváncsi voltam rá, hogyan áll majd hozzá a multikulturális (japán-kínai-filipínó) hátteréről híres duó. Hosszasan beszélgettünk a "mesélhetem-e vagy sem?" kérdésköréről. Néhány példát is megrágtunk külön-külön, és korántsem az volt a végső döntés, hogy "senki ne meséljen semmit, ami nem a saját kultúrája" - abban mind egyetértettünk, hogy ennél sokkal árnyaltabb a helyzet. Annak ellenére, hogy néhány résztvevő eleinte berzenkedett a téma ellen, a workshop nagyon jól sikerült, és udvarias, tisztelettudó keretek között zajlott. Cserébe szörnyen viccces volt, hogy ült közöttünk egy fehér-amerikai srác, aki ékes japán fejpántot viselt, mivel nemrég jött vissza egy japán utazásról - és annak ellenére, hogy Robert és Nancy pont elmagyarázták, hogy ők mindketten ötödik generációs, tősgyökeres amerikaiak, a srácnak sikerült mély japán meghajlással elbúcsúznia tőlük... (Juj.)
A délelőtt második workshopját Ingrid tartotta, aki a mesék kreatív evolúciójáról beszélt. Élvezetesen alkalmazta az evolúció elméletét a szájhagyományból származó történetekre, és egy csomó gyakorlatot is kitalált nekünk arra, hogy kreatív ötletekkel, szokatlan nézőpontokkal színesítsük a repertoárunkat.

A délutáni workshopokat sajnos átaludtam (bujkált bennem valami betegség, plusz fel kellett valahogy töltődnöm az esti programokra). Ahogy a többiektől megtudtam, lezajlott egy kerekasztal-beszélgetés a mesék igazságáról, és annyira jól sikerült, hogy még sokáig emlegetni fogják. A téma persze korántsem olyan egyszerű, mint gondolná az ember, főleg, amikor személyes sztorikról van szó... (Néha azt is nehéz megállapítani, a családi anekdotákból mi igaz és mi nem) (Kérdés: Mesélhet-e az ember szívszaggató és tanulságos történetet kedvenc nagynénjéről, ha sohasem volt neki szívszaggató és tanulságos nagynénje?...).
Vacsora után, de még az esti koncert előtt, sor került a konferencia szokásos éves partijára is. Ezek általában fél-háromnegyed órás, bolondos programok szoktak lenni, hogy a résztvevők játékos keretek között lazíthassanak egy hosszú nap után, és mozogjanak egy kicsit az esti koncertek előtt. Mivel idén a Mesemondás, mint Szuperképesség volt a konferencia témája, Jeff megkért, hogy szervezzem meg a partit. Úgy döntöttem, hogy két egyszerű játékot kombinálok bele a fél órába: Egyrészt kivágtam rövid részleteket mindenféle szuperhősös zenékből, és a közönségnek ki kellett találnia, melyik hősökhöz kapcsolódnak (volt Black Sabbath Iron Man, természetesen, meg NananananaBatman!), másrészt pedig vittem magammal mesemondó kockákat, és bátor vállalkozóknak a kockák alapján kellett mindenféle új szuperképességeket kitalálniuk, és eladniuk a közönségnek (harminc másodperc alatt). Természetesen, mivel mesemondókkal játszottunk, nagyon mókás megoldások születtek, és mindenki jókat kacarászott két zene között. A parti annyira jól sikerült, hogy még másnap reggel is többen odajöttek hozzám elújságolni, milyen remekül szórakoztak.

Szombat este került sor az én mesélésemre is: Mivel kisorsolták a nevemet, lehetőséget kaptam rá, hogy egy egész órás fringe előadást tartsak. A Rózsák a hegykben műsort vittem magammal, mert szerettem volna, ha felvétel készül róla, élő közönséggel, és ehhez Northlands pont remek közeget szolgáltatott. Nagyjából huszonöt-harminc fő zsúfolódott be a terembe (még a falak mentén is ültek), és két kamerát is sikerült felállítanunk. Az előadás nagyon jól sikerült. Azért szeretek mesemondóknak mesélni, mert nem csak magát az élményt értékelik, de a történetet is, illetve azt a munkát, ami mögötte van... többen feltettek kérdéseket a végén arról, hogyan szerkesztettem a meséket kerek egésszé, és honnan ástam elő a különböző részleteket. Még néhány új mesét is sikerült begyűjtenem azok közül, amiket az én legendáim juttattak mások eszébe.

A koncert után persze hullafáradt voltam, de mivel ez volt az utolsó este a konferencián, még nem volt megállás. Megint csak betódultunk mindannyian Loren Niemi hotelszobájába, ahol előkerültek a sörök és borok, és egy láda füstölt lazac is... (Pete Griffin alaszkai mesemondó jóvoltából). Hajnali kettőig beszélgettünk, barátkoztunk, meséltünk, és tervezgettünk; senkinek sem akaródzott aludni a nagy sztorizásban. Ez volt a hatodik látogatásom a Northlands konferencián 2008 óta, és olyan érzés volt, mintha családi találkozót rendeztünk volna. Közben új barátokat is szereztem a régiek mellé.

Hiányozni fog ez a társaság; feltétel nélkül befogadtak, amikor kezdő voltam, és az elmúlt években a mesemondó családommá nőtték ki magukat. Northlands messze a legbarátságosabb konferencia, amin valaha jártam. Most egy ideig távol leszek majd Wisconsintól - de biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó találkozástunk.

Hetedhétfő: Mesebeli tájak magasan, mélyen, messze...

A mai nappal folytatódik a Hetedhétfő magyar mesemondói körblogolás! Minden hétfőn új témával jelentkezünk, melyet ki-ki a saját blogján fejt ki bővebben. Az eddigi bejegyzéseimet itt találjátok. A többi résztvevő mesemondó blogjait a bejegyzés végén linkeltem.

Közérdekű közlemény: A jövő héten a Ti kérdéseitekre válaszolunk! Mindenre, amit a mesemondásról tudni szeretnétek, de eddig nem mertétek megkérdezni. Küldjétek őket kommentben, Facebookon, Twitteren, satöbbi. Várjuk!

E heti témánk: "Milyen mesebeli helyszínt látogatnál meg szívesen, ha tehetnéd?"

Íme a Top Három, minden különösebb sorrend nélkül:

Mivel mostanában sokat foglalkoztatott a Dietrich-mondakör, első blikkre Laurin király rózsakertje ugrik be, meg az egész földalatti törpe birodalom, ami hozzá tartozik. A német legendák nagyon érzékletesen írják le a hegyek gyomrában kifaragott palotákat és lakomatermeket (Tolkien bácsinak volt honnan meríteni). Laurin király birodalmában egyetlen agátból van csiszolva a padló, zafírral borítva a mennyezet, és maguktól fénylő ékkövek jelzik a csillagokat a földalatti népnek. Mivel mindig is vonzottak a csillogó dolgok és a barlangok is, azt hiszem, egy tiroli törpe királyságban tökéletes turista lennék.

Egy másik helyszín, amit szívesen felderítenék, a Rézváros az Ezeregyéjszakából. Régóta az egyik kedvenc történetem a gyűjteményben, többek között azért is, mert egy középkori régészeti expedíció történetét meséli el... Mire az utazók a Rézvárosba érnek, a hely már lakatlan, de teljesen érintetlenül áll, és az utolsó királynőnek még arra is volt ideje, hogy egy táblára felvésse, mi történt a város lakóival. Minden régész szeretne egyszer ilyen helyet találni... Pár éve egy mesemondó fesztiválra egy egész órás műsort varázsoltam a Rézváros köré, és rengeteget olvastam a történet eredetéről és utóéletéről. Még Almássy grófhoz is köze volt. A város leírása különösen gyönyörű a magyar fordításban (578-606. éjszaka), mindenkinek melegen ajánlom.

Eposzi hangulatomban lehetek, mert a harmadik helyszín, ami beugrott, a Hold volt, szintén egy régi és hosszadalmas történetből. Nem is akármilyen verzió, hanem az, amelyik az Eszeveszett Orlando-ban szerepel: Itt a hold ezüstös palotáiban halmozódik fel minden, amit az emberek a Földön elveszítenek (amolyan kozmikus Talált Tárgyak Osztálya). Megtalálható a Holdon minden elveszett gomb, birka, remény, birodalom, pénz, ügy, sőt, még egyesek esze is, és aki jelentkezik érte, annak vissza is adják, ami az övé - kivéve az elveszett időt. Kíváncsi lennék, kis böngészéssel mi mindent lehet találni a holdbéli raktárakban...
(A héten az is kiderült, hogy Orlandót fogjuk mesélni a februári eposznapon! Azt hiszem, a holdraszállást rögtön le is stoppolom magamnak...)

Minden mese utazás. Némelyek távolabbra repítenek minket, mint mások - de végeredményben az a lényeg (és ezt minden mesemondónak tudni illik), hogy haza is hozzanak...

***

Látogassátok meg a többieket is!
Varga-Fogarasi Szilvia

Lovranits Júlia

Eposzrajongók Éjszakája - Lovagok, hősök, szerelmek... törpék

Az Eposznap másnapján, vasárnap délután Cathryn és én ismét rendeztünk egy dupla eposzmesélő előadást, megünnepelve közös rajongásunkat a hosszú történetek iránt, és bemutatva tavalyi együttműködésünk gyümölcseit. A rendezvény Cathryn otthonában zajlott. Ötvenen váltottak jegyet rá, így telt házzal, és bőséges vacsorával (minden résztvevő hozott valamit) ünnepeltük a második Eposzrajongók Éjszakáját.

Tizenöt évvel ezelőtt, a gimnáziumi könyvtárból kikölcsönzött Képes Mitológiai Enciklopédiában olvastam először Laurin király nevét. Annyit tudtam meg róla, hogy a törpék királya, és egy varázslatos rózsakertben élt, ahová egy Wolfhart nevű lovag tévedt be a kalandjai során. Sok évvel később, már gyakorló mesemondóként jutott eszembe ismét a történet (és a szépséges mellékelt kép amit sehogy se találok az Interneten), és utánanéztem, honnan is származik a történet. Hosszú hónapok keresgélése és könyvtárazása során feltárult előttem a Kisebb Rózsakert néven ismert középkori német legenda. Mivel épp dolgoztam a szuperképességekről szóló mesegyűjteményemen, Laurin király rögtön be is került a könyvbe, Láthatatlanság (és Emberfeletti Erő) címszó alatt. Kicsivel később, a 2015-ös Blogolás Ától Zéig kihíváshoz elolvastam a Thidrek sagát, melyben alaposan megismerkedtem Dietrich királlyal (akit mi Veronai Detre néven ismerünk az Attila-mondákból) és lovagjaival, és végleg beleszerettem a mondakörbe. Idén tavasszal a szolnoki Damjanich János Múzeumban a Régészet Napján egy egész sorozatot meséltem belőlük. Amikor Cathryn 2015-ben elvállalta, hogy a mentorom lesz, és megtanít eposzt mesélni, két történetet kellett kiválasztanom - az egyik a perzsa Királyok Könyve volt (amit a tavalyi Eposzrajongók Éjszakáján meséltem), a másik pedig a Dietrich-mondakör. Az együttműködés és kutatómunka eredményét végül most sikerült a nyilvánosság elé állítanom.

Az előadás a "Rózsák a hegyekben: Középkori német legendák emberekről és törpékről" címet viseli, és egy egész órát vesz igénybe. Több mesét, több forrást dolgoztam össze egyetlen folyamatos történetté. Az első félidő Virginal törpekirálynő csatájáról szól a gonosz Ortgis varázsló ellen, melyben Dietrich és lovagjai csak segédkezni vannak jelen - a történet végén, a közös győzelem után Virginal feleségül megy a királyhoz. A csatába beékelve található az egyik kedvenc rövid sztorim is, melyben Dietrich és öreg mestere kirángatnak egy félig lenyelt lovagot egy sárkány szájából... Az óra második felében a Kisebb Rózsakertet mesélem el, kiegészítve néhány svájci és osztrák legendával, amik kerekké teszik a történetet. Ebben a mondában Dietrich és lovagjai betörnek Laurin, a törpekirály rózsakertjébe, és a konfliktus háborúba torkollik emberek és törpék között. Végül az ment meg mindenkit a pusztulástól, hogy az egyik lovag húga, Künhilde, szerelmes a törpekirályba. A két történet nagyon szépen tükrözi egymást, mind ami a szerelmi szálakat (törpe királynő + emberkirály, törpe király + emberleány), mind pedig ami a törpék és emberek közötti kapcsolatokat illeti.

Az előadás hihetetlenül intenzív és fárasztó volt, de nagyon jól sikerült. A közönség végig csillogó szemekkel figyelte, hol felhördülve, hol kuncogva (a komoly sztori ellenére elég sok humoros jelenet van benne). Három gyerek is volt közöttük, egy kisfiú (akit az arckifejezéséből ítélve leginkább a sárkányok hoztak lázba), és két kislány (akik eleinte szégyenlősen üldögéltek, de amikor megemlítettem a királynőt, kerekre nyíltak a szemeik). Sikerült úgy végigérnem a bonyolult és feszes tempójú történeten, hogy nem ejtettem benne hibát, és utólag sok dicséretet kapott mind a különleges történet, mind pedig az előadásmód. Valaki még arra is rákérdezett, hogy a magyarok mindig a kezeikkel mesélnek-e...
Azt kell mondamom, a premier minden szempontból remekül sikerült. Bónusz pont, hogy mivel Kaliforniában voltunk, Cathrynnek még voltak rózsák a kertjében, és hozzá is öltöztem az előadáshoz...

Az est második órájában Cathryn mesélt - és mivel a mentorom, és szeret engem, a nagy premier után jutalomból a Fiannát választotta témának. Már régóta tudja, hogy élek-halok az ír hősökért, így aztán amíg én a sarokban egy puffon összegömölyödve jól megérdemelt vacsorámat fogyasztottam, ő egy egész órán keresztül szórakoztatott engem (meg a többi ötven főt) Fionn Mac Cool és harcostársai legendáival. A legtöbbet persze már ismertem, de így is tudott újat mondani - különben meg nem lehet őket elégszer hallani. Külön jó volt figyelni a közönség reakcióit, akik közül sokan most hallották ezeket a vidám, izgalmas, avagy szívbe markoló történeteket először. Örömmel láttam, hogy őket is legalább annyira magukkal ragadták, mint engem tizenöt évvel ezelőtt...

Ismét egy régóta dédelgetett álom valósult meg: Megint együtt mesélhettem a mentorommal, és azt kell mondanom, hogy meglátszott az előadásomon, mennyi mindent tanultam tőle. Elmesélhettem teljes egészében és csodálatos cizelláltságában egy történetet, amit évek óta kerülgetek, és láthattam a közönségen, hogy mennyire elvarázsolta őket a hegyi rózsakertek és föld alatti törpe birodalmak világa. Jutalomjáték volt, elejétől a végéig.