San Francisco, második nap: Ázsiától a tengerig

Második nap reggel már nyitáskor sorakoztam az Ázsiai Művészeti Múzeum ajtajában, mint egy rendes kis Hermione Granger. Nagy bánatomra csak ott tudtam meg, hogy a Ramayana kiállítás, amivel ki van plakátolva a város, csak pénteken nyílik, úgyhogy csak a csukott ajtó üvegén keresztül bámulhattam be a terembe, mint árvák egy Dickens regényben (ahogyan Martin Freeman mondotta volt). Persze azért nem keseredtem el teljesen: Az állandó kiállításban is bőven volt mit látni.

Netsuke polipka

A múzeumnak három emelete van; a felső kettőt az állandó gyűjtemény foglalja el, az alsót pedig az időszaki kiállítások. A termek ország avagy kultúra, azon belül pedig időrend szerint sorakoznak, és mivel egyetlen összefüggő körfolyosót alkotnak, kényelmesen át lehetett suhanni rajtuk. Kicsit fájt a szívem, hogy a perzsákra csak egy szoba jutott, cserébe viszont volt sok csinos indiai istenség, indonéz báb, meg kínai hímzés, és örök kedvenceim, a japán apró faragványok (netsuke) is. 

Majmok vs démon

A múzeum idén ünnepli ötvenedik évfordulóját - ennek örömére megjelöltek ötven tárgyat, amiket a múzeum dolgozói és támogatói a kedvencüknek tartanak, és mindegyik mellé odaírták, mit szeret benne az adott illető. Jópofa élmény volt böngészni őket. A kínai kiállítás felénél belefutottam egy mesemondóba is, aki egy csoport kisiskolásnak mesélt - élőszóban! (Amikor legutóbb találkoztam múzeumi "mesemondással" a Metropolitanben, a néni egy képeskönyvből olvasott fel, laaaaasssan és tagoltan). Kiderült, hogy a múzeum épp mesemondó napot tart; mászkálás közben több gyerekcsoportba is belefutottam, akiket a múzeum önkéntesei (khm) szórakoztattak mindenféle népmesékkel a szobrok és tárolók között ülve. Mielőtt elhagytam a múzeumot, megdicsértem őket az információs pultnál. Ja, és benéztem a múzeum shopba is, nyilván, és egy kötetnyi kínai sárkányos népmesével lettem gazdagabb (visszafogtam magam). 

A múzeum és egy gyors ebéd után felpattantam a kihagyhatatlan San Francisco-i villamosra (a fene se tudja, mi a "cable car" magyar megfelelője, ez esetben szívem szerint hullámtrolinak fordítanám). A városközponttól az öböl partjáig jár a kicsi kocsi, és bár egy cseppet aggasztó, hogy egy szó szerinti kézifék áll csak köztünk és a tengerbe robogás között, nagyon jópofa utazás volt. Pláne, hogy ingyen tettem meg: Amint felszálltam, rám telepedett fél tucat német turista, és bár én készen álltam a fizetésre, a kaller láthatóan feltételezte, hogy hozzájuk tartozom, és nem jött oda jegyet kezelni. Egyszer végre kapóra jött a sváb származásom... 

A kocsi az öböl látogatóközpontjánál tett le, ahová rögtön be is tértem, és megtekintettem egy csinos, és méltatlanul látogatómentes, kiállítást San Francisco kikötőjének történelméről. Ily módon kedvet kapva a tengerészethez, jegyet váltottam a kikötőbe, ami hivatalosan nemzeti parknak minősül, és mindenféle történelmi hajócsodák ringatóznak benne - többek között egy 19. századi vitorlás is. 

Megint csak kevés látogatóval találkoztam; a klasszikus kocsikkal teli komphajón alig négyen lézengtek, a két vitorláson pedig teljesen egyedül voltam vagy fél órán át, nem számítva a négy karbantartót, akik nagyban kátrányozták a kötélzetet, és rajzfilmekről beszélgettek a fejem felett. A délelőtt hátralévő részét a Balclutha fedélzetén töltöttem. Idővel felbukkant egy parkőr is, ami elég mókás látvány volt, de mivel hivatalosan a hajó is nemzeti park, tuladonképpen érhető. Egy bájos francia hölgy jött vele, akiről hamar kiderült, hogy minden nap kilátogat a kikötőbe, mert egykor a németektől zsákmányolt SS Liberté fedélzetén érkezett Amerikába. Kis csoportunk teljes körű vezetést kapott a hajón, meglátogattuk a konyhát, meg a fedélközt, meg mindenféle zugokat. Mindig is szerettem a régi vitorlásokat, és ez sem okozott csalódást.

A hajónézés végeztével egy brit turista sráccal gyalogoltam tovább, mivel rájöttünk, hogy mindketten ugyanarra indultunk: A 39-es mólóhoz, fókákat nézni. Telente az oroszlánfókák pont itt szeretnek bandázni, és természetvédelmi okokból ilyenkor átengedik nekik a kikötő egy részét. Maga a móló leginkább egy víz fölé épült, három emeletes bevásárlóközpont, de a széléről remekül rá lehet látni a zajos fókatelepre. Jó ideig gyönyörködtem bennük, pedig nem sok mindent csináltak azon kívül, hogy ide-oda hengergőztek és néha leugatták egymást. 

Miután összemászkáltuk a kikötőt, úgy döntöttünk, felmászunk a közeli kilátóba is. A mászás kemény menet volt, mert az utcák bizony hullámosak, és a San Francisco-i ősz balzsamos húsz-huszonöt fokot jelent, de végül csak elértük a tornyot valahogy, és a teraszról csodás kilátás nyílt az öbölre. A fenti turistaközpontban váltak el végül útjaink; részemről lecsattogtam a dombról, felültem egy (szokványos) villamosra, és visszatértem a belvárosba harapni valamit. 

Jó nap volt.

San Francisco első nap: Fauna, flóra, könyvek, Kína

Ismét a nyugati partra látogattam az Eposznap alkalmából - ám ezúttal úgy döntöttem, átsuhanás helyett eltöltök turistaként két napot a kézifékes indulás fővárosában. San Francisco tele van mindenféle izgalmas dolgokkal, és mivel minden egyes ismerősöm mást javasolt, kénytelen voltam a magam feje után menni.

Park, múzeum, nyomokban tai chi

A reggelt a metró kitotózásával töltöttem - időbe került felfogni, hogy attól, hogy metró, még a föld felett megy (jórészt), valamint leszállásjelző van rajta, egy drót képében amit rángatni kell, majd megállás után kiugrani a szerelvényből a szembejövő forgalomba. Ily módon sikerült sértetlenül eljutnom a Golden Gate Parkig, ami a korai időpontra (reggel kilenc) való tekintettel zsúfolásig telve volt tai chit gyakorló kínai-amerikai nyugdíjasokkal és vidáman pancsoló kutyákkal. A park nagyon szép egyébként, hatalmas területet foglal magába, és egykor itt rendezték az 1898(?)as téli világkiállítást. Mára jórészt szökőkutakból, fákból, és nagy füves területekből áll. Én viszont nem sütkérezni mentem oda: A parkban található ugyanis a California Academy of Sciences, San Francisco világhíres természettudományi múzeuma.

Nyitásra érkeztem, és nagyjából négy órát töltöttem benn. Nem hatalmas múzeum, de nagyon modern, és végtelenül szórakoztató. Plusz hétköznap délelőtt volt, úgyhogy megtelt az egész kisiskolás csoportokkal, cápaúsztatóban pancsikoló totyogósokkal, meg sivalkodó karonülőkkel, akiket a szüleik leparkoltak a halacskák elé. Tudom, hogy ez sokakat idegesítene, de én állatira szeretek apróságok között múzeumozni. Mindig hall valami zseniálisat az ember. Ezúttal a kedvenc pillanatom az volt, amikor az oktató búvár megjelent a korall-medencében, mire az egyik kislány velőt rázó sikoltással elfutott... A cápák nem zavarták ennyire.

Saját tapasztalatból mondhatom, hogy a múzeum felnőttek számára is végtelenül szórakoztató. Tulajdonképpen egy múzeum, egy akvárium, egy állatkert, és egy erdei iskola kereszteződése, és mindegyikből a legjobbat hozza ki. Minden kiállítás telkesen interaktív, szinte minden megtapogatható, és több helyszínen is zajlik oktatás és kutatás egyazon épületen belül.
Csillagos ötös, mindenhol így kéne lennie.

Kardszárnyú delfin belülről

Volt természetesen T-Rex csontváz, rögtön a bejáratban (há' hogy a viharba ne lenne), meg a világ legnagyobb kékbálna-csontváza felfüggesztve, enyhén ironikus módon, a földrengéstörténeti kiállítás fölé (bár, ha menni kell, az "agyoncsapott egy kék bálna" elég epikus halálnem). Orkacsontváz is van, meg dodó, meg egy egész falnyi fókakoponya, amit valami őrült tudós hagyott a múzeumra.

Az időszaki kiállítás a természet színeiről szólt, és arról, milyen szerepeket töltenek be a színek az állat- és növényvilágban. Magasan a legjobb része az a sarok volt, ahol a gyerekek egy nagy képernyő segítségével eltáncolhatták néhány állat párzási táncait. Amikor odaértem, épp egy apró kislány próbálta követni az ágon ugráló paradicsommadarat, miközben felvételről mentek az utasítások: "Kettőt jobbra! Kettőt balra! Rázd a farktollaidat!" Az anyukával együtt dőltünk a nevetéstől.

A múzeum épületében két hatalmas gömb helyezkedik el: Az egyik a planetárium (ami sajnos ebben a hónapban zárva van), a másik pedig az Esőerdő, tulajdonképpen egy hatalmas üveggömb belül csigalépcsővel, és a világ legnagyobb esőerdő-kiállításával. Az alján egy amazonasi vízalatti világ található (amit egy üvegezett alagút segítségével alulról is megtekinthetünk), a csigalépcső pedig az aljnövényzettől egészen a fák koronájáig visz. Minden csöpögött a nedvességtől, és marha meleg volt benn, de megérte. Csodás, egzotikus pillangók repkedtek a fejünk felett, közelről láttunk mindenféle trópusi növényt, és egy méterről bámulhattam két szövőmadarak, akik éppen fészket építettek pálmarostokból. Bámultam is, vagy húsz percen át, de lefotózni nem sikerült...
A látogatás végén beültem a 3D moziba is, ahol egy srác tartott előadást az univerzumról; külön tetszett, hogy ő beszélt, élőben, és közben két iPad segítségével navigált minket a csillagok között. Összességében remek élmény volt a múzeum, és ha erre járok, biztosan benézek megint...

A múzeumot elhagyva szinte véletlenül botlottam bele a San Francisco Botanikus Kertekbe. Mivel gyönyörű, napsütéses idő volt, úgy döntöttem, benézek oda is; kellemes sétára számítottam, esetleg pár csinos virágra... de amit kaptam a belépőért, az sokkal, de sokkal több volt.

A botanikus kertek (többes számban) hatalmas területet foglalnak el, és tematikus régiókra oszlanak. Rögtön a bejáratban találtam az apró "Illatok Kertjét", melynek neve magáért beszél; egy kis tábla bátorítta a látogatókat arra, hogy fogdossák és szagolgassák nyugodtan a virágokat, leveleket és fűszernövényeket. Bár október van, és virágból kevés volt, a kertet így is bódító illat lengte be.

Kicsivel tovább sétálva a kanyargó ösvényeken rábukkantam azonnali kedvencemre, az "Ősi Növények Kertjére." Ez egy deszkákból épített kis ösvény volt, mely nagy hurokban haladt a fák, bokrok, és füvek között, és a növényvilág történetét mesélte el az idők kezdetétől napjainkig. Minden földtörténeti korhoz olyan növényeket ültettek, melyek hasonlítottak az akkoriakra - voltak természetesen ginkófák bőven, és sok páfrány, később pálmák is. Itt-ott dinoszaurusz-lábnyomokat lehetett látni a bokrok alatt, és minden korszakot csinos kis táblák jelöltek. Még egy gülüszemű stegosaurusszal is találkoztam:

A többi kert hasonlóan hangulatos volt. Volt több "cloud forest" (magas hegyi dzsungel) is, melyek remekül megélnek itt San Francisco párás-ködös éghajlatának köszönhetően. A közép-amerikai erdő épp virágzásnak indult, ami gyönyörű volt, de brossúrák ígéretei ellenére egy nyamvadt kolibrit se láttam (pedig nagyon szerettem volna). Volt egy hatalmas pozsgás-kert, egy kísértetiesen csendes vörösfenyő-erdő, japánkert bambuszokkal, és egy hatalmas terület Kalifornia őshonos növényeinek. Órákig kóvályogtam fel-alá mindenféle ösvényeken; néha leültem egy padra, és csak nézegettem a növényeket. Bár jó néhány látogató volt a kertben, hatalmas területen oszlottunk el, úgyhogy csak időnként futottam bele egy-egy üldögélő nyugdíjasba, vagy babakocsit tologató anyukába. Néhány óra leforgása alatt a kertek az új kedvenc helyemmé váltak a városban. Majd megnézem őket tavasszal is...
(Külön bónusz, hogy az ajándékboltban, ahol mindenféle csodás dolgokat lehetett kapni, vagy egy órát beszélgettem a két eladóval, akiket lenyűgözött a mesemondás gondolata. Bemutattak az egyik könyvtárosnak - mert a Kerteknek van könyvtára is - aki megígérte, hogy megkeresnek majd. Felkerült ez is a bakancslistára...)

A parkból kikeveredve elfogyasztottam egy késői ebédet egy helyi indiai étteremben, és miután jólesően kiégettem a torkomat, visszametróztam a belvárosba. Mivel még csak délután volt, elidultam felkeresni a város híres "történelmi" könyvesboltját, a City Lights-ot. A sétaút a kínai negyeden keresztül vezetett, amit amúgy is meg szerettem volna látogatni, így aztán kényelmes tempóban tettem meg az egész utat oda-vissza.

Chinatown olyan, amilyennek egy Chinatownt képzel az ember. Minden kínaiul van (beleértve a bankok feliratait is, ami végtelenül szórakoztató), van persze sok bolt mindenféle csecsebecsékkel, utcai zenész bácsikák hagyományos kínai hangszerekkel, meg lámpaoszlopok sárkányokkal. Több boltba benéztem csak a hecc kedvéért; érdekes módon a kínai-amerikai eladók mind bájosak és udvariasak voltak, míg a fehérek borzasztóan tukmáltak mindent. A séta jó néhány utcán keresztül tartott, és mindig volt valami érdekes felfedeznivaló; mivel épp a Majom éve van, tele volt minden Majomkirállyal, aminek külön örültem (esélyes, hogy a jövő évi Eposznap a Nyugati Utazásról fog szólni).

Végül sikerült elkeverednem a City Lights-ig. A könyvesbolt legendás, és jó okkal az: Bár nem olyan hatalmas, mint mondjuk egy Alexandra, különleges hangulata van. Új és antikvár könyveket is árulnak, és sokuk fel van cetlizve: Az eladók maguk választják ki a kedvenceiket, és kézzel írt kommenteket ragasztanak a polcra arról, miért ajánlják az adott kötetet (ezt egyébként megfigyeltem egy másik híres boltban, a Green Apple Books-ban is, ahová a parkból kifeléjövet ugrottam be). A kategóriákat is sokra értékeltem: Nem csak hogy volt a boltnak Mitológia/Folklór szekciója, de ráadásul egy egész szekrényt foglalt magába, amit lelkesen böngésztem vagy fél órán át. A mellékelt képen látható, hogy egyéb, kevéssé szokványos kategóriákkal is találkozhatott az ember...

Mire visszasétáltam a kínai negyeden át, már este felé járt az idő. Nem gondoltam, hogy ilyen sok minden fog beleférni az első napba...

Polkorrektség, biztonságos helyek, trigger warning - lelkizés az amerikai iskolákban

Má' megint bele kell szólnom valamibe.

Ma láttam a 444.hu (egyébként nagyon korrekt) cikkét, melynek címe "Az amerikai egyetemistákra ráomlik a politikailag korrekt álomvilág." Mivel a "polkorrektség" amúgy is csak szitokszóként hangzik el idehaza, úgy gondoltam, ideje hozzáfűznöm, hogy néz ez ki a gyakorlatban, amikor valaki (jelen esetben én) amerikai egyetemen oktat.
Előzetesen: Alsósoknak (18-22 éveseknek) tartok Kulturális Tanulmányok kurzusokat, melyek keretein belül kultúráról, hagyományról, társadalmi nemekről, mindenféle kulturális fogalmakról, és a hozzájuk kapcsolódó szeterotípiákról és előítéletekről (rasszizmus, szexizmus, homofóbia, stb.) beszélünk. Elsősorban amerikai vonatkozásban, de sok példát említünk a világ más részeiről is.

Trigger warning
A cikk szerint: "Figyelmeztetés, hogy egy szöveg olyan részleteket tartalmaz, melyek érzelmileg megviselhetik az olvasót."

Valójában ennél komolyabb a helyzet. Sajnos az amerikai médiában is nagyon sokan úgy állítják be a 'trigger warning'-ot, mintha egyetmisták nyafognának, hogy nem akarnak semmi érzelmileg megterhelőt, szomorút vagy kényelmetlent olvasni. Ez elő is fordul; nekem is volt (fehér srác) diákom, aki a félév végén panaszkodott, hogy "mindig csak a negatívumokról beszéltünk." Ennek ellenére a 'trigger warning' eredetileg nem arra lett kitalálva, hogy a diákokat pátyolgassuk vele.
Minden félévben előforul, hogy van egy-két diák az osztályban, akik a nehezebb témákkal kapcsolatos valós és nemrég történt traumát éltek át. Egy egész előadás foglalkozik például a nemi erőszak és a szexizmus kapcsolatával - attól függően, az adott személy mennyire dolgozta fel a saját élményét, az óra folyamán különböző mértékben kiborulhat, esetleg pánikrohamot kaphat.
Sok egyetemen a diákok elkezdték követelni, hogy a tanár minden egyes, potenciálisan "triggering" (súlyos érzelmi reakciót kiváltó) téma előtt tegyen közzé figyelmeztetést. Ez egyértelműen túlzás. Ha tartanám magam ehhez a szabályhoz, az én szakterületemen nagyjából minden második mondat előtt kéne meglengetnem a piros zászlócskát. Így nyilván nem lehet oktatni. Vannak ellenben működő, köztes megoldások.
Az én esetemben úgy működik a dolog, hogy félév elején megmondom az osztálynak: Nem lesznek 'trigger warningok.' DE, ha valaki tudja magáról, hogy valamilyen konkrét témára ilyen reakciója lehet, az szóljon nekem ELŐRE és PRIVÁTBAN, és segítek neki más módon behozni a kihagyott előadást (beadandó dolgozattal, a témába vágó alternatív olvasmánnyal, stb.). Általában osztályonként egy, maximum kettő ilyen diák szokott jelentkezni, és maximum egy előadást hagynak ki. Elenyészőnek tűnik, de én jobban érzem magam tőle, mintha az előadás közepén omlana össze valaki, akit nemrég erőszakoltak meg.

Safe space
Ez megint csak olyasmi, aminek gyakorlati célja és értelme van, csak éppen vagy nem tudnak róla, vagy rosszul használják. Eredeti értelmében a 'safe space' egy olyan zóna (iroda, épület, stb.), ahol mindenki biztonságban érezheti magát, és a benne lévők (tanárok, irodai dolgozók, stb.) tudatos ígéretet tesznek, hogy nem bántalmazzák az oda érkezőket, sőt, közbelépnek, ha valaki más ilyesmit tenne. Ehhez tréning és felkészítés is jár, ami a legtöbb egyetemi campuson elérhető. A 'safe space' helyeket kis matricákkal jelöljük.
A gyakorlati megfontolás: Amerikában sok helyen jelenleg is nagyon komoly következményei vannak a mindenféle vallási és ideológiai előítéleteknek, rasszizmusnak, homofóbiának. Még egyetemi környezetben is gyakran előfordul, hogy a meleg/kisebbségi/muszlim/stb. diákokat szóban és/vagy tettlegesen bántalmazzák csak azért, akik. Ráadásul csak az idei év folyamán fekete lakosságú környékek templomainak tucatjait gyújtották fel, transznemű lányok tucatjait verték agyon vagy gyilkolták meg, és rengeteg egyéb atrocitás ért mindenféle egyéb társadalmi csoportokat, egyénileg és közösségileg egyránt. Az ilyen háttérből érkező diákok esetében különösen fontos, hogy tudják, vannak olyan helyek, ahol szívesen és előítélet nélkül látják őket, és nem fog felpattanni a titkárnő a láttukra, és vallási tirádába kezdeni, hogy megmentse a lelküket a bűn fertőjétől (igen, előfordul).
Természetesen nem arról van szó, hogy az egész egyetemi campus 'safe space' legyen (bár mondjuk én díjaznám, ha a matricátlan helyeken se vernének diákot), csupán az, hogy segítsenek az egyes diákoknak kicsivel nagyobb biztonságban érezni magukat, vagy tudtukra adni, hová fordulhatnak segítségért.

"Nem akarok vitatkozni. Csak beszélni a fájdalmamról."
Ez megint sokkoló hatású idézet, főleg így kontextus nélkül, mert sokan azt értik alatta, hogy az egyetemeken megszűnik az egészséges vitakultúra. Ez megint csak túlzás, és - bár nyilván vannak diákok, akik ezt pozitív eredményként könyvelnék el - megint csak nem ez az alapgondolat.
Vannak olyan társadalmi helyzetben élő emberek (csoportok), akiknek mindennapi élménye, hogy az "egészséges vita" égisze alatt boldog-boldogtalan megkérdőjelezi az identitásukat. Ez terjedhet a szexuális zaklatását panaszoló nőnek mondott "biztos vagy benne, hogy nem reagálod túl?"-tól a "tegyük fel, csak a vita kedvéért, hogy a homoszexualitás mégiscsak választás kérdése" fickón át egészen a diákomig, aki lehordta a muszlim barátnőmet, hogy miért hagyja elnyomni magát a kendőviselés által.
Az, hogy valaki másnak a mindennapi élete és küzdelme számodra "érdekes vitatéma" - az bizony kiváltság. Előrángatod, amikor egy kis mentális akrobatikára vágysz, majd visszateszed a dobozba, és megteheted, hogy megfeledkezel róla. Azoknak, akik benne élnek, nem adatik meg ez a luxus - nekik bizony fűvel-fával le kell állniuk újra és újra megvédeni az igazukat, és elmagyarázni, miért bántják őket egyes viselkedési formák vagy odavetett megjegyzések. Minden egyes alkalommal fel kell állni a tornaszőnyegre, és végigcsinálni a te kellemes mentális tornagyakorlatodat. Minden. Egyes. Alkalommal.
Ez pedig, higgyétek el, kurva fárasztó.
Erre van a 'safe space' és egyéb hasonló körök. Akik ott vannak, azok meghallgatják a panaszod, frusztrációd, és személyes élményeid, és elhiszik. Lehet, hogy nem értenek egyet veled; lehet, hogy ők is imádnak mentáltornázni vagy mentáljógázni, és egy kávé felett szívesen lemeccselnék azt, zaklatás-e, ha a főnököd szerint jó a segged. De ott és akkor nem teszik. Mert tudják, hogy nem azért jöttél be az ajtón, hogy még egyszer előadd a disszertációdat a munkahelyi szexizmus puszta létének bizonyításáról.

Mikroagresszió
Különösen nekünk kelet-európai népeknek furcsán és visszásan hangzik, hogy bárki kiakadjon egy indiánjelmez miatt. Én ugyan már nem Winnetou-n nőttem fel, de tisztában vagyok az előképekkel. Cserébe viszont érdemes magunkat egy indián diák helyébe képzelni, aki az év másik, Halloween-en kívüli 364 napjában is folyamatosan csak karikatúraként, sztereotípiaként, vagy szexi alsóneműként találkozik ősei ábrázolásaival (olyan esetekről nem is beszélve, amikor az "indián vagyok" kijelentésre rendszeresen az a válasz, hogy mindenki röhögve kezdi a száját csapdosni a tenyerével). A "ha nem tetszik a jelmez, ne nézz oda" működhet azon az egy bulizós éjszakán - de az emberiség nagy része az összes szterotípiát az orrod alá fogja dörgölni nap mint nap (nem is beszélve arról, hogy a "szexi indián menyecske" jelmezekkel egy időben az indián nők esetében majdnem négyszer  magasabb a nemi erőszak aránya, mint a többi etnikumnál).
A mikroagresszió olyasmi, ami felhalmozódik, és (a fentiekben már leírt módon) idővel nyűggé válik, és szorongást, depressziót, kisebbrendűségi komplexust, stb. okoz. Elkerülése igen egyszerű, és mégis ez váltja ki a legtöbb zsörtölődést:

FIGYELJ ARRA, MIT MONDASZ.

Bár nem kerül különösebben nagy erőfeszítésbe, egy kis odafigyelés is sokat segíthet - és egy kis odafigyelés is kiboríthatja a bilit olyan személyeknél, akik inkább panaszkodnak túlérzékeny nőkre/kisebbségekre/diákokra, minthogy a helyükbe képzelnék magukat, és gondolkodjanak, mielőtt olyasmik szökkennének ki fogaik kerítésén, hogy "Indián vagy? Azok nem haltak ki?!"

Összegzés
Nyilván minden helyzetben vannak túlkapások, és a média értelemszerűen ezekre koncentrál. Ennek ellenére - az egészséges vita érdekében - szerettem volna leírni az úton-útfélen használt újszerű kifejezések értelmét és gyakorlati hasznát. Talán így kevesebbn fognak rögtön a "hülye amcsik, amcsi hülyék" skandálásába kezdeni.