A mesemondó esete a bukázósassal, avagy így érdemes állatos meséket kutatni

Nagy erőkkel dolgozom a következő népmese-gyűjteményemen, amelyben az állatoké lesz a főszerep. Rengeteg kutatómunka áll már mögöttem az elmúlt egy évben, és szép hosszú listám lett azokból a történetekből - és állatfajokból -, amiket mindenképpen szeretnék beválogatni a kötetbe. Most már ott tartok, hogy fordítom, újramesélem, igazgatom a szövegeket, és fellépni is járok velük, hogy szóban csiszolódhassanak tovább. A legutóbbi sztorival érdekes kalandom volt - gondoltam, megosztom blogbejegyzés formájában. Szeretek kulisszatitkokat elárulni arról, mennyi munka van egy-egy mese mögött.

Elöljáróban:

1. Állatmesékkel Dunát lehet rekeszteni. (Még most, árvíz idején is). Megelégedhetnék annyival, hogy bepötyögöm a Gugliba, "oroszlános népmese", aztán copy-paste, és már van is egy szabadon választott oroszlános mesém. Vannak könyvek a piacon (magyar és nemzetközi szinten is) amik nem mennek ennél tovább. Én viszont hiszek abban, hogy minél több munkát fektetek egy mesébe, annál élvezetesebb lesz a végeredmény, ami az olvasók (mesélők) kezébe kerül. 

És abban is hiszek, hogy ahhoz hogy én magam hitelesen tudjak elmondani egy mesét, értenem is kell azt.

2. A könyv tervezésénél egy sor célt tűztem ki magam elé azzal kapcsolatban, milyen mesék kerülhetnek be a válogatásba. Ezek között szerepel, hogy a mese legyen jó sztori (élvezetes és izgalmas), az állat tűnjön fel pozitív fényben (ne legyen ostoba, gonosz, vagy átkozott), és a mese flórája-faunája passzoljon a kultúrához, ahonnan származik. Ez utóbbira visszatérünk majd.

Következzen a konkrét példa

A történet, amin ma dolgoztam, egy angolai mbaka népmese. Még anno a "Népmesék nyomában a világ körül" kihívás során olvastam, és megragadt bennem. Kimanaueze fia és a Nap és a Hold lánya címen fut. Az alapsztori az, hogy egy nagy hős fia elhatározza, hogy az égből kerít magának men(n)yasszonyt, viszont nem tudja, hogyan juttathatná el a lánykérő levelet az égbe, ezért mindenféle állatot megkér, hogy segítsenek neki.

A mese vonatkozó részében négy állat szerepel:

Mbambi akit az angol fordító Szarvasnak (Deer) fordított,

Soko, aki Antilop lett angolul,

Kikuambi, aki Héja/Ölyv/Karvaly (Hawk) lett (itt már a magyar fordítás is kihívás),

és Holokoko, aki Keselyű (Vulture).

Igazából mivel egyik állat sem segít végül a hősnek, és rövid úton továbbállnak, meg is elégedhettem volna ennyivel. De ha már állatokról szóló könyvet adok ki, a részleteknek is a végére szerettem volna járni. Mivel századeleji brit fordítóknak gyakran minden egzotikus madár sas vagy galamb, és minden párosujjú patás szarvas, fellapoztam a könyv végjegyzeteit, hogy meggyőződjek róla, tényleg ezekről az állatokról van-e szó.

Nyilván nem volt. És innen lett érdekes a dolog.

Mbambi a könyv jegyzete szerint Cephalophus Burchelii. Ilyen állat viszont konkrétan nincs. Már rájöttem a kutatómunkám során, hogy a rendszertani nevek sokat változhatnak száz év alatt, és a könyv 1894-es kiadása óta nyilván Mbambit is újrakeresztelték - csak tudtam volna, mire. (Nem Bambira.) Az tuti biztos volt ránézésre, hogy nem szarvas, mert a Cephalophus a bóbitásantilopokat (duiker) jelöli. Vagyis tudtam, hogy bóbitásantilopot keresek, de hogy pontosan mit, azt nem. Az hamar kiderült, hogy a név William John Burchell brit természettudósra utal. Elkezdtem keresni Burchell és antilop, Burchell és Cephalophus, Burchell és patások keresőkifejezésekkel, míg bele nem futottam egy cikkbe, ami Burchell állattani gyűjteményének katalógusát tárgyalta. Innen lett meg a megoldás: a vonatkozó állat a Sylvicapra grimmia ssp. burchellii, avagy a pusztai bóbitásantilop.

Soko ennél egy fokkal nehezebb volt, mert csak annyit írtak a jegyzetben, hogy ez egy nagyobb antilop, mint az előző, hosszabb szarvakkal. Mivel ez nem mondott sokat, elkezdtem utánanézni, milyen antilopfajok élnek még Angola területén. Abban sem voltam biztos, valóban antilop-e, de az eredeti névre nem találtam semmi infót; szintén kérdésessé vált, hogy a mai Angola határai között kell-e keresni, ezért megnéztem a mbaka nép által lakott területeket is. A környék antilopjait nézegetve belefutottam a vándorantilopba (Antidorcas marsupialis), akire ráillett a leírás. (Fun fact: antidorcas annyit tesz, "nem gazella". Kösz.)

Kikuambi megint rendelkezett latin névvel: Fiscus capelli. Ilyen állat viszont megint nincs - vagyis van, de már nem ezt a nevét használja. Szerencsére találtam egy hasznos oldalt, ami elirányított a mai megnevezéshez, és egy másikat is, ami megadta az angol nevet. Így lyukadtam ki a Lanius humeralis capelli nevű madárnál - ami egyáltalán nem karvaly vagy héja, hanem egy kb. 20 centis kis gébics. Ráadásul itt újabb problémával találtam szembe magam: ennek a szerencsétlen madárnak nincs magyar neve. Közeli rokona, a Lanius collaris, örvös gébics néven fut. Egyes oldalak szerint ő maga is. Végül a meseszövegben maradtam a gébicsnél.

És akkor jött Holokoko, Helotarsus ecaudatus. Róla a gugli elég gyorsan megmondta, hogy szintén nevet váltott, és ma már Teratophius ecaudatus néven fut. Cserébe egyáltalán nem keselyű, hanem... bukázósas. BUKÁZÓSAS.

A fenti mellékvágány nagyjából két órámba került, és az lett az eredménye, hogy találtam négy elég érdekes állatot. Akik mind egysoros szerepet kapnak ebben a mesében.

Első körben azt kellett eldöntenem, hogy milyen névvel hivatkozzak rájuk. Egy népmese szövegétől elég idegen tud lenni adott esetben, hogy "és akkor arra járt a pusztai bóbitásantilop." A bukázósasról nem is beszélve. Emellett szerintem izgalmas, ha az ember találkozik az eredeti nevekkel is. Így végül nagyjából az lett a kompromisszumos megoldás, hogy "arra járt Mbambi, a bóbitásantilop." A többi meg mehet a Megjegyzések rovatba, hogy ne akassza meg az esti mesét.

(Az, hogy mennyi idős gyerekek mennyit fognak röhögni a bukázósason, más kérdés. De legalább Soko megfejtése nem a dikdik lett.)

Miért érte meg mindez tulajdonképpen?

Azért, mert a négy mondat hirtelen egy összefüggő folyamattá nőtte ki magát. Hősünk először egy fürge bóbitásantilopot akar megbízni a levelével, de az antilop szól, hogy az égbe nem tud felszaladni. Ekkor megkér egy vándorantilopot, aki többek között arról híres, hogy nagyon magasra tud szökkenni - de az égig nyilván nem. Ekkor megkér egy madarat, aki tud ugyan repülni, és szeret magas helyeken ülni, de túl kicsi ahhoz, hogy magasra szálljon - végül pedig a bukázósast, aki kifejezetten ügyesen és magasra repül, de még ő is csak félútig jut az égi birodalom felé. 

És ezzel szépen összeáll a kép.

Olyan kép, ami az adott korban és helyen magától értetődő lett volna, az én közönségeim számára azonban ki kell hangosítani. Azzal sem lenne semmi baj, ha négy random állat mondana nemet a hősünknek - de a fenti információkkal szerintem gazdagabb, árnyaltabb, életszerűbb lett a történet.

Mindemellett pedig azt kell mondanom... hogy én ezt egyszerűen élvezem. Élvezem a nyomozást, a kutatómunkát, a felfedezéseket (helló, dopamin), és mivel gyerekkorom óta szeretem az állatokat, bónusz, hogy új, izgalmas és érdekes dolgokat tanulhatok fajokról, amikről még csak nem is hallottam eddig.

Most pedig haladok tovább a második bekezdéshez.

Változatos hősök, változatos tricksterek (Népmesék nyomában a világ körül 139. - Angola)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Folk-tales of Angola
Fifty tales, with Kimbundu text, literal English translation, introduction, and notes
Héli Chatelain
The American Folk-Lore Society, 1894.

Nagyon régi könyv: Az American Folk-Lore Society sorozatának legelső kötete volt. Ötven népmesét tartalmaz a mbundu nép hagyományából. A gyűjtő nyelvész, aki azért érkezett Afrikába, hogy misszionáriusoknak segítsen megtanulni a helyi nyelveket. A népmesék nagy része egy Jeremiah nevű helyi tanítványától származott, aki Amerikába is elutazott vele, hogy a történeteket papírra vessék. A hosszú és részletes bevezetőből megismerkedhetünk az ország földrajzával, természeti kincseivel, éghajlatával, lakosságával, nyelveivel, hagyományos társadalmával, folklórjával és annak kutatástörténetével, mesemondó hagyományával. Külön fejezet foglalkozik a kiejtéssel és fonetikával, mivel minden meseszöveg tükörfordításban szerepel a könyvben. A meseszövegeket szó szerint ültette át angolra, méghozzá annyira, hogy az néha az érthetőség (és élvezetesség) határát súrolják, de azért volt közöttük sok érdekes sztori. A könnyebb megértés érdekében a kötet végén minden meséhez hosszas jegyzetek tartoznak.

Fénypontok

Máshol is olvastam már hasonlót, de ebben a formájában nagyon tetszett Kimanaueze fiának esete a békával. A legény a Nap és Hold lányát akarta feleségül venni, de senki sem tudta elvinni a szerelmes leveleit az égbe, kivéve egy furfangos békát, aki megtalálta a módját, hogy oda-vissza közvetítsen, míg végül az égi szülők ráálltak a házasságra.

Fura, ám mókás történet volt Dinianga Dia Ngombe esete a szarvassal. A vadász elejtett egy szarvast, ám amikor megnyúzta, a szarvas felpattant és elmenekült. A vadász utána kiáltott, nem szégyenli-e magát, pucéran szaladgálni, mire a szarvas azt válaszolta, hogy kettejük közül ő lesz nevetségesebb, ha egy üres bőrrel megy haza... Hasonlóan groteszk volt a humor A legény és a koponya meséjében, amelyben hősünk egy beszélő koponyát talált, aki figyelmeztette, hogy az esze fogja a sírba vinni. A legény mindenkinek eldicsekedett a találkozással, de amikor fejvesztés terhe mellett kellett bizonyítania, hogy nem hazudik, a koponya nem szólalt meg... és a legény saját koponyája csatlakozott a beszélő koponyák népes családjához.
Nagyon érdekes vége volt a mesének, amelyben két férfi versengett egy feleségért. Az apa nehéz feladatot állított eléjük (élve kellett elfogni egy szarvast), amit az egyikük makacsul véghez vitt, a másik pedig némi fontolgatás után feladta. Az apa végül az utóbbihoz adta a lányt, azzal, hogy a parancsokat makacsul, vakon követő férfiből nem lesz jó férj, mert a feleségének nem fogja megbocsátani, ha hibázik, és esetleg meg is verné. Hoppá.

Kapcsolatok

Kép innen

A kacifántos című (és nevű) Na Nzua Dia Kimanaueze az európai "állatokká változó fiú" meséjére emlékeztetett, csak itt három helyett sokkal több (minden) állat bőrébe tudott változni a hős, és ezt a tudását királylány-megmentésen kívül arra is használta, hogy háziállatokat vadásszon magának, amikor éhes volt. A lányt egyébként a portugáliai rabszolgaságból kellett megszöktetni. A mese hasonlóan kezdődött, mint Az asszonyé, aki túl sok halat evett - csak az utóbbiban nem a gyerekét ígérte oda cserébe a halak istenének (hah, öko-mese!), hanem megevett egy különösen nagy halat, és az bosszút állt rajta, mint az Éneklő Vadludak afrikai-amerikai meséjében.
Megint csak volt egy szellemvilágba házasodott asszony (Ngana Samba), csak itt akaratán kívül került oda, és a három gyerekével együtt menekült el végül bátran és sikeresen. Szintén előkerült a legkisebb lány esete, aki megmentette a nővéreit a szellemvilágból azzal, hogy ébren maradt és válaszolgatott a Ma-kishi emberevő szellemeknek minden éjszaka. A lányok menekülését végül egy héja is segítette - érdekes módon Kiribatiból olvastam hasonlót. Ismerős volt a mese a kutya és a sakál barátságáról is, ami addig tartott, míg a kutya el nem ment tűzért az emberek falujába, és elhatározta, hogy ott marad...

Az ügyeletes trickster hol Nyúl volt, hol Majom, hol más állatok. A kátránybábu esetében például együtt a kettő - hosszasan udvaroltak a Leopárd által felállított kátrány-lányoknak, oda is ragadtak, de végül csak kimásztak a csávából. A közös ételt titokban lopkodós mesében Rókát verte át egy furfangos Vakond, de ráfázott a végén. Abban a mesében, ahol a "kölyköket szült a kecskebak" pert kellett eldönteni, Törpeszarvas egy távoli rokona, az apró Bóbitás Antilop volt a furfangos segítő; a Rémusz bácsitól ismert lovagolós trükköt pedig Béka játszotta el Elefánttal. Szintén afrikai-amerikai mesére, Nyúl koma tüskebozótjára emlékeztetett a mese, amiben a fogva ejtett Teknős elhitette az emberekkel, hogy őt csak úgy lehet megölni, ha a folyóba dobják. Megint előkerült a csapdából kimentett hálátlan ragadozó esete is, ezúttal Leopárddal és ravasz Nyúllal. Leopárd volt a gonosztevő abban a mesében is, amelyben vendégségbe vitte magával Antilopot, de útközben végig szívatta, és a vesztét okozta; amikor azonban az okos Majommal akarta tenni ugyanezt, ő átlátott a szitán (korábban Teknőssel és Antiloppal olvastam ilyeneket).

Hova tovább?
Namíbiába!