2024: Az év díjnyertes (szerintem) sorozatai

Folytatom az évértékelőket: következzenek a tévésorozatok! Az idei év a tavalyihoz képest erős javulást mutatott sorozatok terén. Körülbelül ugyanannyit néztem (szám szerint 65-öt), bár nem mindegyiket fejeztem be. Cserébe viszont valahogy sokkal több jó sztori, emlékezetes folytatás, és új kedvenc került a listára, mint az elmúlt években.

Lássuk a teljes mértékben szubjektív és kitalált díjakat:

Az Év Abszolút Kedvence

Agatha All Along

A Marvel megugrotta a lehetetlent, és a WandaVision után nem csak méltó folytatást kreált, hanem egy nagyon kerek, önmagában szerethető, okosan felépített sztorit is. Meg egy soundtracket, amit nem lehet megunni. Az egész queer witchy found family vibe nagyon a helyén volt, és a 7. epizód önmagában megérdemel minden díjat. Egyszerre szeretném, ha lenne folytatása, és azt is, hogy megálljon így önmagában. Meglátjuk.

Az Év Méltatlanul Elkaszált Sorozata

Brothers Sun

Amilyen gyorsan jött év elején a Netflixen, olyan gyorsan le is varrták. Pedig abszolút néztem volna még. Michelle Yeoh mondjuk részemről a telefonkönyvet is olvashatná, de itt nagyot villantott a maffia-anyu szerepében (meg persze voltak remek verekedések is). A két másik főszereplő is jó karaktereket, érdekes pillanatokat hozott. Főleg az idősebb tesó volt nagyon szerethető. Mivel elég magas volt a nézettsége és a pontszáma, senki se érti, miért kaszálták el. Mondjuk a hülye Netflix egyre gyakrabban csinál ilyesmit.

Az Év Bűnös Soundtrackje

Hazbin Hotel

Erről a sorozatról még sok szó esik majd a következő bejegyzésemben, ahol a fülbemászó dallamokat fogom összesíteni... De amellett, hogy összehozta az év soundtrackjét, sztoriban és karakterekben is remek volt. Klasszikusan az a sorozat, amiről hónapokig győzködnek az ismerősök, hogy na de nézzed már, jó lesz az. Nagyon húzódoztam tőle, de amikor végre nekiálltam, letekertem egyben az egészet. Nagyon 18-as karikás, de nagyon, nagyon szerethető is. Ez is hozza azt a "found family of misfits" toposzt, ami mindig meg tud venni kilóra.

Az Év Leginkább Méltatlanul Lehúzott Sorozata

True Detective 4: Night Country

Akárki akármit mond, ez az évad marha jó volt. Sokan nyafogtak miatta vagy azért, mert nők voltak a főszereplők (pedig Jodie Foster abszolúte hozta a lerobbant, kiégett detektív figuráját), vagy azért mert nem értették a sztoriban az utalásokat. Mondjuk tény, hogy úgy volt a leginkább élvezhető, ha az ember ismerte hozzá Szedna legendáját, de nekem mint mesemondónak pont ezért jött be nagyon. És sok remek színészt is összeszedtek hozzá. Megugrotta az első évad színvonalát.

Az Év Legjobb Anakronisztikus Harci Koreográfiái

Renegade Nell

Valamiért nekem személyes kedvenc műfajom a "történelmi dráma jó sok anakronisztikus verekedéssel". A Nevers-t is ezért szerettem. Renegade Nell ráadásul ad hozzá egy végtelenül jópofa és szerethető főszereplőt (a Derry Girls-ből szalajtott Louisa Harland alakításában), némi mágiát, remek mellékszereplőket, és sok izgalmat. De ami megvett kilóra, az tényleg a sok, hosszú szoknyában vagy 18. századi katonai ruhában végrehajtott csihi-puhi volt, és hozzá Nell karizmatikus egyénisége. Szerencsére ezt megújították egy második évadra is.

Az Év Legjobban Összerakott Sztorija

Interior Chinatown

Tudom, hogy könyv alapján készült, de esküszöm ez a sztori képernyőn ütött igazán nagyot. A készítők minden apró részletre odafigyeltek. Attól a ponttól, hogy az ember elkezdi kapizsgálni, mi benne a csavar, ezek a részletek még mókásabbá és izgalmasabbá válnak. Sokszor hangosa felröhögtem akár egy-egy fény- vagy jelmezváltozáson is. Emellett pedig a sztori nagyon mélyre megy olyan kérdésekben, mint az identitás, a rasszizmus, vagy a kulturális kisajátítás, anélkül hogy a néző szájába rágná a válaszokat.

Az Év Legjobb Indokolatlanul Szerethető Akciósorozata

Reacher

Ha ez a sorozat csak az akart volna lenni, ami, megtehette volna. Vannak benne menő akciójelenetek meg egy csupa izom főhős. De valahogy mégis sikerült többet kihozni belőle - leginkább azért, mert teljes mellszélességgel beleálltak egy végtelenített Chuck Norris viccbe. És csesszék meg, működik. Tisztára szerethető lett a karakter, aki fapofával mond bődületes baromságokat ("What's your favorite flower?" "Snapdragon. Cool name, hard to kill."), és gyakorlatilag félisteni erővel tarol végig a rosszfiúkon. Nekem ennyi teljesen elég volt a boldogsághoz.

Az Év Legjobb Frissítése Egy Fáradt Klisén

Elsbeth

Elsbeth Tascioni karaktere már a Good Wife-ban és a Good Fight-ban is a kedvencem volt, ezért izgatottan vártam a saját spinoff sorozatát. Nem okozott csalódást. Az ember lassan telítődik a "zseni de seggfej" típusú karakterekkel, kiégett nyomozókkal és megcsömörlött rendőrökkel. Elsbeth ezzel szemben beleállt az ellenkezőjébe: ő teljesen önazonosan és iróniamentesen kedves, empatikus és cuki. És emellett hozza a Columbo-féle "ó csak még egy ártatlan kérdés" formátumot. Nagyon, nagyon szerethető, és simán elvisz egy sorozatot a hátán.

Az Év Legjobb Kathy Bates-e

Matlock

Igazából nem vártam sokat ettől a sorozattól, de Kathy Bates megint az a kategória, aki a telefonkönyvet is olvashatná. Emellett viszont a sztori is kellemes meglepetés volt, egy megfelelően komplex karakterrel és jó sok ügyvédi intrikával. Inkább nyomozós sorozat, mint courtroom drama, de hősnőnk, az előzőhöz hasonlóan, simán elviszi a hátán. Emellett pedig érdekes kommentár is az idősebb nők szerepéről a munka világában.

Az év legjobb folytatódó sorozatai

Ezeket nem méltatnám egyesével, csak megjegyzem, hogy még mindig mennek és még mindig érdemes nézni őket.

For All Mankind - Az év űrbéli szakszervezete

The Bear - Az év anya-lánya epizódja  ("Ice Chips", ez is megérdemelne minden díjat)

Only Murders in the Building - Az év csapatmunkája

Good Omens - Az év méltó folytatása

The Boys - Az év "a rajongóknak végre leesett miről szól a sorozat" pillanata

Szégyenfal

Nem lenne teljes egy sorozatokról szóló bejegyzés anélkül, hogy szidjuk egy kicsit azokat amik nem sikerültek fényesen. Íme, a személyes szégyenfalam az idei évből (*fedezékbe vonul*).

Buccaneers - Amikor a Victoria's Secret rendezi a Bridgertont

Bridgerton 3 - Amikor a Bridgerton megint romantizálja a báltalmazást

KAOS - Amikor az egész görög panteonból csak négy istenre futja a büdzsé

Pop Star Academy - Ez igazából dokumentumsorozatnak jó, csak borzasztóan feldühített amiről szólt

Outer Banks - A év méltatlanul felesleges szereplőgyilkossága

Emily in Paris - Emily körül valójában minden férfi udvarló vállalhatatlan és unalmas, Róma pedig kollektíve forog a sírjában

Umbrella Academy - Az év szörnyű sorozatzárása elvarratlan, logikátlan és összecsapott szálakkal

Those about to die - Nagyon akartam, hogy jó legyen, de sajnos a Róma szintjét ez sem ugrotta meg

Nektek mik voltak az idei év emlékezetes sorozatai?

Naruto és Elsa a népmesékben, avagy hol találkozik a mesemondás a popkultúrával

Ez az egyik kedvenc témám, és idén nyáron klassz élményeim voltak vele, úgyhogy gondoltam, megér még egy blogbejegyzést. Akit behatóbban érdekel a mesemondás és a popkultúra kapcsolata, annak ajánlom az angol nyelvű blogomon futó StorySpotting sorozatot.

Az egész úgy kezdődött, hogy amikor néhány gyerek megtudta, hogy együtt fogunk táborozni, rögtön benyújtották a rendelést arról, milyen meséket szeretnének majd hallani a táborban. A Világszép táborokban minden este van mese (és sokszor reggel is), ami a nap programjaihoz kapcsolódik, de a kölkök a szabadidőben - ebéd után, vacsora előtt, strandon száradás közben stb. - is szoktak személyre szóló meséket kérni. A veterán táborozók már hónapokkal előre jelezték az igényüket az őket érdeklő témákra. Két magas labdát dobtak fel nekem: "Narutós" és "Elsás" meséket szerettek volna hallani.

Egy mesemondó számára mindig jutalomjáték, ha azon keresztül tud kapcsolódni a közönségéhez, amiért rajonganak. Sokat tanulhatunk belőle, milyen történetek, karakterek foglalkoztatják a mai gyerekeket. Az pedig már a hab a tortán, ha épp közös az érdeklődés: a Naruto és az egész anime-kultúra az én gyerekkorom (fiatalkorom, na) szerves része is volt, és a Jégvarázst is nagyon szeretem.

Az elkövetkező néhány hetet lelkes kutatómunkával töltöttem. Első látásra Elsa lett volna a kisebb falat, hiszen tündérmese-feldolgozás (bár nagyon-nagyon messze áll az eredetitől). Az Andersen-féle Hókirálynőt viszont valamiért kifejezetten utálom, ezért mesélni sem szerettem volna. Helyette keresgélni kezdtem olyan történeteket, amelyek egy hóval, jéggel, téllel kapcsolatban álló, pozitív női karakterről szólnak, és így rögtön sokkal nehezebb dolgom lett. Visszanyúltam az egyik kedvencemhez, Virginal királynő középkori német legendájához, amit a Dietrich-mondakör kapcsán már feldolgoztam egyszer. Emellett nyomára bukkantam Ruth Sanderson Hókirálylány című könyvének, ami egy orosz népmese átdolgozása. Ez sem sokban hasonlít a szájhagyományhoz, cserébe hála az égnek boldog véget ér. A csodaszép képeskönyvet egy amerikai ismerős segítségével még épp időben be tudtam szerezni, így két "Elsás" mesével felkészülten indulhattam el a táborba.

Narutóval meglepően egyszerű dolgom volt. Először a kilencfarkú róka nyomán indultam el, hiszen ez már ismerős volt a japán legendákból (az új tricksteres könyvemben is felbukkannak majd). A kiskamasz korosztálynak már lehet komolyabb sztorikat is adagolni, úgyhogy kikutattam Tamamo-no-Mae legendáját, egy hírhedt rókatündérét aki több dinasztiát romba döntött az évezredek folyamán az intrikáival, mielőtt jó útra tért volna. Emellett nemrég, legnagyobb örömömre, belefutottam a hős Jiraiya nindzsa történetébe, amiből a Naruto sorozat egy az egyben átemelt több karaktert és motívumot. Nagyon izgalmas sztori, óriás békákkal, kígyódémonokkal, nagy csatákkal.

Maga a mesélés pont annyira betalált, amennyi időt töltöttem a válogatással. A kölkök már első nap kérték a nindzsás meséket, miután kiderült, hogy többüknek is szívügye a Naruto (nem tudom, most megint adják-e a tévében, vagy a Boruto generálja-e a nosztalgiát, de ez mindegy is). Jiraiya legendája nagyot szólt, jó fél órán keresztül meséltem és alaposan belemásztunk a részletekbe; néha-néha megálltunk megvitatni, mik a különbségek a szájhagyomány és az anime között, és mi az, amit ugyanúgy átvettek. Eljátszottunk a kő-papír-olló nindzsás verziójával egy kicsit - a legendában ugyanis az óriás varangy üti az óriás csigát, az óriás csiga üti az óriás kígyót, és az óriás kígyó üti az óriás varangyot. Na, most már ezt is tudjátok. A második nindzsás mesére a következő este került sor, azzal is elvoltunk jó sokáig, míg Tamamo-no-Mae végiggarázdálkodta egész Ázsiát, utána pedig fotókat nézegettünk a szikláról, ahová állítólag végül be lett zárva. Eddigre már annyira nindzsa-lázban égett a hallgatóság, hogy a tábori filmes workshopon egy komplett nindzsás filmet leforgattunk. 

Elsa ezzel ellentétben egyéni műfaj volt, egy lány kérésére készültem fel belőle. Ő is jött és kérte a mesét; kettesben ültünk a kanapén, és nagy figyelemmel hallgatta. Virginal legendája erősen férfiközpontú, de nem kell hozzá sok mesemondói szabadság, hogy a hegyek felett uralkodó királynő alakja kerüljön benne előtérbe. Nagyon élveztem újragondolni a törtnetet, pedig már régebben is sokat dolgoztam vele. A második mese még ennél is jobb helyet talált magának. A tábor végén a fotós műhelyen készült képekre licitálni lehetett mindenféle felajánlásokkal; egy klassz képért a desszertemet ajánlottam fel, a szóban forgó lány egy alkotásáért pedig a második Elsás mesét. Az utolsó napon, indulás előtt találtunk egy kis nyugis időt és helyet magunknak, ahol meghallgathatta a Hókirálylány történetét. Ez még talán jobban betalált, mint az első, és olyan dolgokat is észrevett benne, amikre én nem is gondoltam. Remek záró pillanat volt ez a tábor végére. (És a fotó is szép.)

Az ilyen alkalmak a kedvenc "fellépéseim". Bennük van minden, amit imádok a mesemondásban: a személyes kapcsolódás, a meghitt pillanatok, a lelkes hallgatóság, a hagyományos mesék, és a közös rajongás modern sztorik iránt. Már alig várom, legközelebb milyen feladatot kapok majd...

ETSUCon 2017: Kockaforma mesemondás

A tavalyi év kiruccanása után idén is meghívtak egykori alma materembe előadást tartani a szokásos éves animeconra. Az ETSUCon az elmúlt hat év alatt szépen kinőtte magát; egészen messziről is érkeznek rá vendégek, hogy két napra elmerüljenek animében, képregényben, szerepjátékban, és mindenféle egyéb kockaságokban. Mivel egy időre ez lesz az utolsó évem Amerikában, kitettem magamért: A könyveim mellett ezúttal kitűzőket is gyártottam (különböző szuperképességek vannak rajtuk), sőt, még arra is vettem a fáradságot, hogy beöltözzek, mint egy tisztességes geek girl. Életem első cosplay élménye volt, és bár eléggé lustára vettem a figurát, teljes mértékben megérte.

A jemezt az új Hawkeye képregényekből loptam; Kate Bishop, az íjász szuperhős ifjabb tanítványa, már régóta az egyik nagy kedvencem a Marvel univerzumban. A ruha maga nem volt nagy durranás, de a paróka nagyon mókás élmény volt - míg tucatjával jöttek oda hozzám vadidegenek, hogy pacsit adjanak vagy megdicsérjék a pólómat, addig hat közeli jóbarátom ment el szó nélkül mellettem, sőt, a saját szülőanyám is csak másodjára ismert fel a képen. Még azok is, akik rájöttek, ki vagyok, azt hitték, hogy a saját hajamat festettem be a jelmez kedvéért... Íjat és tegezt sajnos a fegyverekre vonatkozó szabályok miatt nem vihettem be a rendezvényre, de sebaj, majd készítek máshol fotókat velük.

A program maga a tavalyihoz hasonló módon zajlott. A hétvége nagy részét az árusok termében töltöttem az asztalomnál, ahol könyveket árultam és dedikáltam, és segítettem embereknek kibogarászni a kitűzők közül a kedvenc szuperképességeiket. Végül a két nap alatt nagyjából húsz példány kelt el a könyvemből, és jó pár tucat kitűző is; tisztes bevétel volt, és nagyon pozitív élmény. Emellett két előadást is tartottam, egyet szombaton, egyet pedig vasárnap. Az előbbi mesemondással telt, a szuperhősös mesegyűjteményből válogattam hozzá; most már azt is elmondhatom, hogy meséltem cosplay jelmezben (nem beszélve az elfekről, zombikról, és anime-karakterekről, akik a közönségben ültek). Utóbbi a disszertációm témájából került ki; online fórumos szerepjátékokról beszéltem, és arról, miért érdemes elmerülni bennük. Ez egészen népszerű panel volt a con méreteihez (és a vasárnap délutáni időponthoz) képest; több, mint húsz látogató tévedt rá be, és sok remek kérdést is feltettek a végén.

Persze egy rendes kocka rendezvény nem az igazi mindenféle random kockulás nélkül. Íme, a hétvége kiemelkedő vegyes apróságai, amik megadták a con semmihez sem hasonlítható hangulatát:

1. Egy tízévesforma Hermione vásárolt egy példányt a könyvemből; az anyukája azt mondta, ez volt az első dolog, amire a saját pénzéből költött. Ettől egészen elérzékenyültem.

2. Belefutottam a tavalyi Lokiba, aki azon nyavajgott, hogy unalmas a rendezvény. Faképnél hagytam.

3. Negan, vállán az elmaradhatatlan baseballütővel, megállt az asztalomnál, és hosszasan ecsetelte, miért van szükség Hollywoodban a sokféleségre és a reprezentációra.

4. Egy furry, aki tetőtől talpig sivatagi rókának volt öltözve, megengedte, hogy megsimogassam a fülét, majd, mivel a mancsai nem fértek bele a kitűzős dobozba, az orrával turkált a szuperképességek között.

5. Deadpool szembe jött a folyosón. Szó nélkül pacsiztunk egyet és mentünk tovább.

6. Vettem egy apró horgolt sárkányt, és egy apró horgolt Deadpoolt. Egy lány elsétált mellettem, észrevette a sárkányt, megállt, előhalászott egy ugyanolyat a táskájából, odanyomta az orrát az én sárkányoméhoz, majd elszaladt.

7. Egy srác Johnny Depp összes karakterének volt beöltözve. Egyszerre.

8. Egy Jedi lovag egy anime harcossal vívott meg pont a mi asztalunk előtt. A Jedi győzött.

9. Egy lány megállt az asztalomnál, elmesélte készülő fantasy regénye történetét, majd figyelmeztetett, hogy ne lopjam el.

10. Néha nehéz volt megállapítani, hogy valaki Supernatural-szereplőnek öltözött-e, vagy csak simán Tennessee-i lakos.

11. Rögtön két Mononoke hercegnő állt meg egyszerre az asztalomnál kitűzőket gyártani, és vagy fél órát tárgyalták, melyikük hogyan rakta össze a jelmezét.

12. Egy srác Masznak öltözve táncolt fel-alá a folyosón az öltönye alá rejtett hangszóróból áradó zenére.

13. Megöleltem egy T-Rexet.

14. Egy lány a saját rajzait és festményeit árulta. Néhányukban felismertem nép- és tündérmeséket, és megálltam beszélgetni vele; kiderült, hogy nagyon szereti a meséket és legendákat, és mivel kevés ember ismeri őket, szereti a rajzok mellé el is mondani mindegyiket. Miután vagy fél órát beszélgettünk spontán a kedvenc történeteinkről, úgy döntöttünk, cserélünk: Én adtam neki egy példányt a könyvemből, ő pedig adott nekem egy rakat rajzot - az egyikhez mese is járt, egy ír történet, amit eddig nem ismertem, de teljesen lenyűgözött. Már ezért az egyért megérte az egész hétvége. Nem gyakran fizetnek az embernek mesével a mai világban.

15. Talán azt szeretem a legjobban a kockaforma emberekben, hogy mekkora lelkesedéssel tudnak beszélni a kedvenc témáikról - legyen szó tévésorozatokról, képregényekről, számítógépes játékokról, vagy bármi másról, amiben szeretnek elmerülni. A hétvége folyamán rengeteg ilyen lelkendezős párbeszédben volt részem, és mindegyikük teljesen felvillanyozott; jó érzés olyan közösségben lenni, ahol nem nézik az embert félőrültnek, vagy pislognak rá értetlenül, amikor lepacsizik valakivel afeletti örömében, hogy ugyanabba a Harry Potter házba tartoznak (majd elvitatkozik róla, hogy a Hollóhátnak a könyves vagy a filmes színei voltak-e jobbak). Szó esett többek között arról, én melyik szuperképességet választanám saját magamnak, és miért; hogy hány formája létezhet a teleportálásnak; hogy melyik volt a legjobb dal a Moanából; hogy hogyan születnek az Alien királynők, és ez miért érdekes; hogy a Stranger Things Barbarája vissza fog-e térni a következő évadban; hogy ígéretes-e a Wonder Woman film; hogy hogyan működik a gyakorlatban az Attack on Titan kötéltáncos szerkója (jelmezes bemutatóval, természetesen); hogy logikus volt-e a genetikai háttér Korra Legendájában; hogy mi lenne, ha Iron Fist meleg lenne az új Netflix sorozatban; hogy mitől kenyérmacska a kenyérmacska; és hogy Boba Fett menő-e vagy sem (itt majdnem felborult egy asztal). Tulajdonképpen mindegy volt, hogy éppen az asztal körül állunk-e, vagy az öltözőben lógatjuk a lábunk, vagy sorban állunk a mosdó előtt, vagy a jól megérdemelt vasárnap esti pizzát fogyasztjuk a szervezőkkel; nagyon könnyű volt társalgást kezdeményezni valakivel, vagy leginkább bárkivel, akinek messziről felismertük az érdeklődési köreit. Otthon éreztem magam.

Lelkendezéssel, beszélgetéssel, pacsizással, és régen látott jó barátokkal töltött, zseniális két nap volt. A parókát pedig megtartom...

Minden Maui mese, amit a Moana írói egyetlen dalba sűrítettek

Tegnap este megnéztük a Disney legújabb alkotását, Moanát (azt hiszem, valamilyen furcsa copyright okból Európában Vaiana néven fut). Nagyon szép és izgalmas film, de ami mindennél jobban lenyűgözött, az az volt, mennyi néprajzi, népmesei, mitológiai utalást sikerült belesűríteniük. Magasan a kedvenc dalom Maui, a polinéz trickster bemutatkozó éneke volt, amelyben felsorolta, mi mindent tett ő az emberiségért. És akár hiszitek, akár nem, a dal minden sora egy-egy valódi Maui-legendára utal.
Arra az esetre, ha valakinek kedve támadna elolvasni az eredeti történeteket, összedobtam róluk egy listát.
(Ha magyarul is kinn lesz a neten a dal, majd átírom a magyar szövegre)

Először is, a dal egy része a filmből:

És a teljes dal, csak szöveggel:

És akkor most lássuk a legendákat:

"What has two thumbs that hold up the sky
When you were waddling yay high
This guy!"

Maui lifting the sky (Maui felemeli az eget)
Nagyon sok polinéz legenda létezik arról, hogy az idők kezdetén a föld és az ég egymáshoz voltak préselve, a növények nem tudtak nőni, és az emberek a földön kúszva közlekedtek. A Hawaii hagyomány szerint Maui volt az, aki hatalmas erejével felemelte az eget, hogy teret adjon az embereknek, fáknak, és az egész világnak.

"When the nights got cold
Who stole you fire from down below
You're lookin' at him, yo"

Maui brings fire to the world (Maui elhozza a tüzet)
Maui tudni akarja, honnan származik a tűz, így aztán kiolt minden tüzet a faluban. Az öregek elküldik, hogy hozzon új tüzet Mahuika istennőtől, aki egy vulkánban lakik (down below). Maui kér és kap is tüzet a lángoló istennőtől, de kíváncsi lesz, vajon Mahuika maga honnan szerzi a tüzet, így addig-addig trükközik, míg magára nem haragítja az istennőt, és kis híján porrá ég. Dühében az istennő véletlenül a sziget fáiba plántálja a tüzét - azóta lehet száraz fával tüzet csiholni.

"Oh, also I lassoed the sun
You're welcome!
To stretch the days and bring you fun"

Kép innen

Maui slows the sun (Maui lelassítja a nap járását)
Sok legenda szerint a nap a régi időkben túl gyorsan tette meg az útját az égen - feljött, lement, az embereknek nem volt ideje befejezni a napi teendőket, és a ruhák sem száradtak meg. Végül Maui úgy döntött, lelassítja a napot. A legtöbb történet szerint meglasszózta, majd addig fenyegette, amíg a Nap bele nem egyezett, hogy ezek után lassabban jár majd.
(Itt egy másik verzió is)


"Also I harnessed the breeze
You're welcome!
To fill your sails and shake your trees"

Maui's kite flying (Maui papírsárkányt ereget)
A történet szerint Maui anyukája (a filmmel ellentétben a legendákban egy Hina nevű istennő az anyja) készített neki egy hatalmas papírsárkányt. Maui megkért egy öreg szent embert, aki fogva tartotta a szeleket, hogy engedje ki őket a sárkányeregetéshez. Minél jobban repült a sárkány, Maui annál erősebb szeleket követelt, míg végül elszakadt a zsinór, és a sárkány elrepült. Azóta vannak mindenféle szelek a világon.

"So what can I say except you're welcome
For the islands I pulled from the sea"

Maui fishes for islands (Maui szigeteket horgászik ki a tengerből)
Sok legenda szól róla, hogyan horgászta ki Maui ezt vagy azt a szigetet a tenger mélyéről természetfeletti ereje és csodás horga segítségével. Leggyakrabban a Hawaii szigetlánc születését szokták így magyarázni, vagy pedig Új-Zéland északi szigetét.

"Honestly, I can go on and on
I could explain every natural phenomenon
The tide, the grass, the ground
Oh, that was me I was messing around"

Na, ez egy érdekes kérdés: A maori mitológiában Maui Hina és Tangaroa fia. Utóbbi az árapályért felelős mint a Tenger istene, előbbi pedig (hold)istennő, aki egyes legendák szerint megőrizte az árapályt az embereknek. Ami a füvet illeti, egy legendát találtam ami ugyan nem Mauiról szól, de Hina szerepel benne. Ebben a részben tehát (gondolom általános dolgokat akartak felsorolni) Maui gyakorlatilag anyuci és apuci babérjaival ékeskedik...

"I killed a snake, I buried its guts
Sprouted a tree, now we've got coconuts."

The origin of the coconut (A kókuszdió eredete)
Először is, a dalszöveggel ellentétben nem kígyóról van szó, hanem angolnáról. Másodszor, a sztori legtöbb változata szerint Maui azért öli meg a "kígyót" (aki valójában egy tengeri istenség, Te Tuna), mert kikezd a feleségével. Az angolna-istenség levágott fejéből nő ki az első kókuszpálma.
(Itt egy másik verzió is)


You're welcome.

Hetedhétfő: Mesemondó szuperszemüveg

A mai nappal folytatódik a Hetedhétfő magyar mesemondói körblogolás! Minden hétfőn új témával jelentkezünk, melyet ki-ki a saját blogján fejt ki bővebben. Az eddigi bejegyzéseimet itt találjátok.

Eheti témánk: "Miben alakította át a mesemondás az életed?"

Huszonhárom éve hordok szemüveget. Tíz éve vagyok mesemondó. Amióta mesélni kezdtem, két szemüvegem van: Egy, ami korrigálja a rövidlátásomat ("I literally can't see my hands in front of my face"), és egy, amivel átlátok téren és időn.

Ha az ember elég ideje foglalkozik mesemondással, nem csak helyeket, tárgyakat, embereket lát, de történeteket is. Amióta mesélni kezdtem...

... Máshogy utazom: Olyan helyeket szeretek meglátogatni, amiknek története van (minél izgalmasabb, annál jobb) - vagy fordítva, előre elolvasok minden sztorit onnan, ahová készülök. Átrepülök a Kanári-szigetek felett, és kilesek az ablakon, hátha felbukkan egy nyolcadik sziget, a legendás San Borondón, a végtelen óceánon. Megállok egy piszkos római sikátorban, és megemlékezem Roland lovagról. Ír mesemondóknak csak annyit kell mondania, hogy a jövő évi konferencia Tara és Emain Macha között lesz, és már pakolom is a bőröndjeimet.

... Máshogy nézek tévét: Régi történeteket látok az újak mögött. Egy időben blogoltam is róluk. Árgus szemekkel figyelem, mik azok a motívumok, amik újra és újra felbukkannak, és valamiért még mindig izgatják az emberek fantáziáját.
(Valamint személyes sértésnek veszem, hogy Disney élőszereplős Dumbóval meg Oroszlánkirállyal [?!?!] bohóckodik, ahelyett, hogy felfedeznének maguknak néhány zseniális, nem agyoncsépelt népmesét.)

... Máshogy olvasok: Rengeteg mítoszt, legendát, népmesét, hagyományos történetet; várólistám van olyan kötetekről, amik jövőre jelennek csak meg (mint például az Izraeli Népmese Archívum 50. évfodulós gyűjteménye). Szörnyen válogatós vagyok, ha adaptációkról van szó: Falhoz vagdosom A Harag és a Hajnal-t, ahol Seherezádé kibőgi magának az ezeregy éjszakát mesélés helyett, de ugrálok az ágyon az örömtől, amikor Marissa Meyer telerakja a Holdbéli Krónikákat Grimm-idézetekkel.

... Máshogy ismerkedek: A moldovai lány a chicagói bevándorlási hivatal irodájában döbbenten kérdezi, hogy lehet, hogy hallottam már az országáról (mondom neki, hogy van egy moldovai népmesegyűjtemény a polcomon). Egy indiai sráccal százötven kilométert beszélgetünk egy Greyhound buszon, miután megtudja, hogy olvastam a Ramayanát. Egy vörös szakállú skót füvesember régi skót királyok legendáival szórakoztat, miközben hat órát dekkolunk a Knoxville-i vasútállomáson. Vonatra ülök és felzakatolok Budapestere a Balatonról, amikor megtudom, hogy nálunk van átutazóban egy szingapúri mesemondó. Nem hagynám ki a világért sem.

Amerre néz az ember, meséket lát. Árvácskák a virágládában - nemrég fordítottam róluk egy népmesét az új könyvemhez. Algériai osztálytárs - elbeszélgetünk Aisháról, kedvenc berber hősnőmről. Hétvégi kiruccanás Borostyánkő várához Burgenlandban - Almássy Lászlóra gondolok, akiről egy amerikai fesztiválon meséltem el, hogyan fedezte fel Zerzura elveszett oázisát.

Ha elég mesét ivott magába, a mesemondónál tartós kettős látás alakulhat ki. Nem panaszkodom.

***

A többi mesemondó mai bejegyzéseit itt olvashatjátok:

Varga-Foragarasi Szilvia
Lovranits Júlia

Feminista Magyar Népmesék 33. - Az uraság és a szakácsnő

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék! Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző harminckét mese itt olvasható.

Erre a hétre egy érdekes történet jutott: Olyan mesét (avagy inkább anekdotát) hoztam, amit egy amerikai magyar hölgytől gyűjtöttek fel a 20. század elején.

Az uraság és a szakácsnő

A történet

Adott egy gazdag agglegény, aki mindennél jobban imádja a szakácsnője főztjét. Azt eszi reggel, délben, és este, annak ellenére, hogy magával a hölggyel nem túl jó a kapcsolata: A szakácsnő nagyszájú, visszabeszél a főnökének, csapkodja az edényeket a konyhában, és ha valami nem tetszik neki, azzal fenyegetőzik, hogy felmond, és akkor az úriember mehet "étterembe, hasmenést kapni."
A szegény, elgyötört agglegény végül úgy dönt, egyetlen módja van csak a szakácsné megzabolázásának: Feleségül kell venni. Egy feleség nem alkalmazott, nem mondhat fel, és jámborul engedelmeskednie illik az urának - vagyis annyit, azt, és akkor főz, amikor csak a férje óhajtja. Előre örülve neki, hogy mindig lesz ínycsiklandó friss étel a háznál, és nem törődve az ismerősei rosszallásával sem (akik közül pedig többen képviselők a parlamentben), úriemberünk feleségül kéri - és kapja - a szakácsnőjét. Az esküvőt követő első munkanapon már előre csorog a nyála, hogy milyen finom ebéddel várja majd őt haza a kedves felesége... de csalódnia kell, mert otthon csak üres asztal és hideg konyha várja. Amikor pedig számon kéri a nappaliban üldögélő hitvesét, a következő választ kapja:
"Én főzzek? Egy nemesember felesége? Világ csúfjára a feleségeddel főzetnél ebédet?! Én többé nem vagyok szakácsnő. Fogadj fel egy újat a konyhára!"
Bumm.

Mitől feminista?
"A nő helye a konyhában van" - tartja a dogma, amit sajnos kapával sem lehet kiirtani egyesek fejéből. Még olyan férfiak is, akik egyébként felvilágosult, gondoskodó tagjai egy párkapcsolatnak, sokszor egyértelműnek gondolják, hogy főzni az asszony fog ("Neked jobban megy, drágám, én mindent odaégetek, nem tudom a receptet, hogyan kell ezt az izét bekapcsolni?..."). Évszázadokon keresztül a kívánatos feleségnekvaló egyik alapvető hozzávalója volt, hogy főzni tudjon, mégpedig jól.
Jelen esetben olyan hölgyről van szó, aki tud - cserébe viszont pofátlan módon véleménye is van, sőt, szabadsága is, és azzal mer fenyegetőzni, hogy ha nem bánnak jól vele, akkor felmond. Mire következik a tipikus gondolat: Az alkalmazott fel tud mondani, de a feleség nem. Ha már megtörtént a házasság, akkor az asszonyka is szépen beletörődik majd a sorsába, és főz türelmesen, immár nem alkalmazottként, hanem mert feleségi minőségében ez a kötelessége.
A feminista fordulatot a sztori vége adja: A feleség szembesíti az urát azzal, hogy immár megváltozott a státusza. A feleség nem szakácsnő, a szakácsnő nem feleség. Az egyik munka, amiért pénz jár, a másik pedig egy párkapcsolat. A jeggyűrű nem vásárol ingyen háztartási alkalmazottat senkinek. 
Ezt különösen abban a mai kontextusban érdemes értékelni, amikor a saját állással rendelkező nőket még egy-egy iroda is "anyuként" kezeli: Amellett, hogy elvégzik azt a munkát, amiért fizetik őket, alkalmasint a főnök és a férfi kollégák elvárják, hogy Kollegina sütit süssön a céges rendezvényre, kivegye a foltot hamarjában a zakóból, avagy felvarrjon egy leszakadt gombot a Nagyon Fontos Férfiak mandzsettájára. "Neked az semmiség, te lány vagy, neked ösztönből megy az ilyesmi."
Hát nem. Névtelen szakácsnőnk kiáll az igaza mellett, és megköveteli a tiszteletet, ami neki jár.
Elmondom még egyszer, hogy a hátsó sorban is hallják:
A jeggyűrű nem vásárol ingyen háztartási alkalmazottat senkinek. Férfiaknak sem, és nőknek sem.

Amit érdemes átgondolni
Biztosan lesz, aki felhozza majd: "De ha a azért ment hozzá a pasihoz, hogy eltartsák, akkor az nem ugyanolyan kihasználás?" Jogos kérdés, már csak azért is, mert fontos aláhúzni, hogy a feminizmusnak nem része a "férfiak tartsák el a nőket" gondolat, és a feministák nem propagálják az aranyásást. Nyilván itt egy olyan történetről van szó, ahol a társadalmi kontextust is figyelembe kell venni: Egy (egyedülálló) szakácsnő a múlt század fordulóján bolond lett volna nemet mondani arra, hogy egy nemesember felesége lehessen, mert a saját lábán kevéssé engedte megállni a társadalom (avagy: ha már házasodni kell, akkor házasodjunk jól). Ennek ellenére persze a mai hallgatóság számára fel lehet öltöztetni úgy a sztorit, hogy a hölgy részéről ne legyen ennyire problematikus. A csattanónak nyilván ülnie kell, de a többi részlet kedv szerint igazítható.

Források

Green, T.: The Greenwood Encyclopedia of American Folktales. Vol. 1. (Greenwood Press, 2006).
Mesemondó: Anca Vrbooska, New York, 1938

Megjegyzés
Nem vagyok benne egészen biztos, hogy nem szlovák volt-e a mesemondó hölgy, de a könyvben mindenesetre "amerikai magyar"-ként van feltüntetve.

Kimaxoltuk a kockulást

Moziba mentünk szerepjátékot nézni. Élő adásban.

Most a hétvégén zajlott Seattle-ben a Pax West, Amerika egyik legnagyobb játék- és popkultúra- rendezvénye. És mivel nem minden kockának van pénze és ideje kiruccanni a nyugati partra, hogy pár tízezer másik kocka társaságában elmerüljön a játékok világában, idén a szervezők megoldották, hogy a saját házunk tájáról nézhessük végig a fontosabb részeket: A helyi moziban, élő közvetítésben, nagyképernyőn. "Fontosabb részek" alatt pedig jelen pillanatban egy tíz éve zajló, hírességek által játszott Dungeons & Dragons kalandot illik érteni: Az Acquisitions Inc. legújabb epizódját.

Nagyjából ennyit tudtam összesen, amikor az egyik haverunk rákérdezett, van-e kedvünk moziba menni vasárnap este. Természetesen a "mozi" és "szerepjáték" szavak kombinációjára nem lehetett nemet mondani, így autóba vágtuk magunkat, és elkocsikáztunk a legközelebbi plázáig. Nem csak az volt nagyon mókás, hogy élőben nézhettük, amint egy csapat nagy nevű kocka (köztük Patrick Rothfuss, A Szél Neve írója) D&D-t játszik, de az eseménynek egyéb fénypontjai is voltak: Popcorn (nyilván), egy majdnem teljesen üres nézőtér, és egy, a belépőhöz járó exkluzív D&D kaland, színes-szagos, illusztrált, csodaszép borítóval. Íme:

Persze azért nem voltunk teljesen egyedül. Nagyjából tizenöt másik ember lézengett még a nézőtéren; az előadás este kilenckor kezdődött (nyugati idő szerint este hatkor), és éjfél előtt valamivel fejeződött be. Már érkezéskor nagyon jó volt a hangulat, közösen szelfiztünk a többi nézővel, és jókat kuncogtunk az élő adás előtt bejátszott interjúkon. Amikor végül felgördült a függöny, rájöttem arra is, hogy mitől show a show: Nem csak öt mukit láttunk ülni egy asztal körül, hanem egy egész, aprólékos részletességgel felépített terepasztal tárult a szemünk elé, felhőkön lebegő kastélyokkal, egyedi figurákkal, és egy állványra függesztett miniatűr léghajóval. A kalandmester, Chris Perkins, egy aranyozott-ezüstözött jemezben és sárkánymaszkban magasodott a díszlet fölé (és annak ellenére, hogy a sárkány bajsza folyamatos harcban állt a mikroportjával, becsülettel végig is vitte az előadást). A másik négy játékos a karakterükhöz illő ruhában jelent meg, és ugyanolyan remekül szórakoztak a látványon, mint mi magunk. A kaland maga - akárcsak a díszlet - számukra is meglepetés volt, nem tudták, mi vár rájuk, de készen álltak mindenre. A játék, a jelmezek ellenére, a szokásos módon zajlott... négy játékos ült egy (nagyon szépen kidekorált) asztal körül, és lökték a sódert.

A legszórakoztatóbb része az egész estének az volt, hogy kis csapatunk (plusz a helyszínen tobzódó háromezer néző) úgy szurkolta végig a kalandot, mintha focimeccset néztünk volna. Minden kockadobást hörgés vagy tapsvihar kísért, és a karakterek egyes döntéseit hangos kommentek bírálták, miközben páran fel is pattantak a székükből, hogy a képernyőnek hadonásszanak. A helyi közönségből többen be-bekiabáltak, emlékeztetve a játékosokat egy-egy részletre, vagy javaslatokat dobálva az aktuális helyzet megoldására. A játékosok és a KM vették a lapot, kiszólogattak a közönségnek, és megtettek minden tőlük telhetőt, hogy a sztori a lehető legszórakoztatóbb legyen. Voltak sárkányok, légi csaták, görögtűz, óriások, nagy zuhanások és mágikus landolások, és minden, ami egy felhő-kastély ostromához feltétlenül szükséges. És természetesen szénné röhögtük magunkat a poénokon. Rothfuss különösen nagyot alakított a tolvaj karakterével (akiről mindenki azt hiszi, hogy bárd, pedig csak egyetlen dalt tud - mondjuk azt Patrick bácsi becsülettel és áhitattal végig is énekelte, a közönség legnagyobb örömére). Látszott rajta, hogy író, mert mindig a leglátványosabb és legkockázatosabb megoldásokat választotta a biztos siker helyett (amiért is kis híján szénné égett a kaland végére). Örömmel jelentem, hogy az egész csapat megúszta az ostromot, bár kettejüket többször a halál torkából kellett visszarángatni.

Nagy élmény volt; ha rendszeresen adnának ilyet, még gyakrabban járnék moziba, mint egyébként. Három óra pont elég volt egy jó sztorihoz anélkül, hogy szétesett volna a ritmus vagy a közönség. A kalandmester természetesen zseniálisat alakított, mindenki más pedig, a nettó hülyülés közötti szünetekben, remekül hozta a karakterét.
Még zsákmányt is szereztünk az est végén: Mivel sokkal több nézőre készült fel a mozi, mint ahányan voltunk, az egyik jegyszedő hozzánk vágott egy egész ládányi megmaradt kaland-kötetet, mondván, hogy úgyis csak kidobná. Win-Win.  

Harry Potter versus indiánok, avagy mi ez a felhajtás Rowling körül?

Már megint elérte a magyar médiát valami, ami idekinn egy hete zajlik, és mivel a kezdetek óta követem nagy érdeklődéssel, gondoltam, összefoglalom a felhajtás hátterét.

Ami a magyar médiában megjelent:
Rowlingot kulturális kisajátítással vádolják indián aktivisták új, online közzétett "a varázslás története Észak-Amerikában" írása miatt.
Az írás négy részből áll, itt olvasható, és a Harry Potter világában játszódó Legendás Lények filmtrilógia promóciójának része (az első film novemberre várható).

De tulajdonképpen mi a probléma?

Először is, hogy ne magamban beszéljek, íme néhány kritika a témában:
Native Appropriations blog, az egyik legismertebb indián aktivista forrás popkultúrával és kulturális kisajátítással kapcsolatban.
Gizmodo blog, ők a nem-indián aspektussal is foglalkoztak.
Johnnie Jae, saját bevallású indián kocka, aki a Twitteren sorolta fel a véleményét.
A Twitteren egyébként #MagicInNorthAmerica hashtag alatt lehet követni a kibontakozó vitát társalgást.

Elolvastam a sztorit én magam is, és problematikus vagy sem, szerintem egyszerűen íróilag gány. Rowling írt már fénykorában ennél sokkal jobbat, igényesebbet is (bár a Halál Ereklyéi epilógusában már erősen érződött, hogy kifogyott a hölgyből a szufla). Egyrészt összecsapottnak tűnik a sztori, másrészt pedig süt róla, hogy az amerikai kultúra és történelem nem Rowling hazai terepe.
(Néhány kritika arra is rámutatott, hogy Harry Potter remekül működött kicsiben, de világméretekre bővítve látszani kezdenek rajta a gyenge pontok.)

"Okéoké, de mi a baja az indiánoknak?"

[Az alábbiak nem a saját véleményemet képviselik, hanem azokat a kritikákat, amiket az elmúlt héten olvastam]

Dióhéjban: A legtöbb kritika arra irányul, hogy Rowling felszínesen, hozzáértés nélkül használta fel az indián kultúrákat, és sokszor egyszerűen sztereotípiákra támaszkodott. Ahogyan én láttam a közösségi médián, az indián Potter-rajongók nagy része örült magának a ténynek, hogy képviseltetve lesznek a HP világában - csak annak nem, ahogyan ez végül megtörtént.

Néhány kiemelkedő pont:

1. Valaki más vallását "mágiának" nevezni. (És ha azt hiszed, ez nem sértő, mondd azt egy vallásos kereszténynek, hogy a papok "varázsolnak" a misén.) Rowling kínosan és alaposan kerülte a vallás kérdését a Harry Potter könyvekben - a kritikusok arra a kettős mércére mutatnak rá, hogy ha nem volt szentelt víz és rózsafüzér Roxfortban, akkor talán az ő vallásukat se minősítsék mágiának.

2. Általánosítások. Rowling sok olyan klisét bevonzott, amikből mindenkinek elege van. Az első fejezetben pl. megjegyzi, hogy "az indián varázslók" legjobban az átváltozáshoz és a növényekhez értenek, és a szofisztikáltabb, pálcával történő varázslást az európai mágusok hozták magukkal. A "primitív természeti népek" (hangsúly a "primitíven") egy olyan kép, amit a mai napig rásütnek az indiánokra ("te kőházban élsz? jéééééé!"), és általában a "civilizált" kontrasztjaként jelenik meg.
(A sorozathoz készült promó videó indián részét meg egyszerűen a Pocahontasból vették...)

3. Élő kultúra. Igenigen, Rowling használt már görög mitológiát, meg keltát, meg satöbbi, de van itt egy fontos különbség: Ókori és középkori legendákból építkezni messze nem ugyanaz, mint valakinek a ma élő kultúrájába, vallásába nyúlni bele. A kulturális kisajátításról az indián mesék kapcsán egyszer blogoltam már korábban is.

4. TL;DR: Nem az a baj, hogy Rowling indián hagyományokhoz nyúlt, hanem az, hogy hogyan. Például rámutattak kritikusok arra, hogy amikor név szerint említett karaktert, törzzsel együtt, saját történettel, és nem-szterotip foglalkozással (azt hiszem, varázspálcafaragó volt), akkor kivillant azért, hogy jó is lehetett volna ez a sorozat, ha kicsit több energiát fektet bele. Meg mondjuk megkérdez legalább egy indiánt.

Végül pedig, hogy ne a levegőbe beszéljek, így néz ki az, amikor maguk az indiánok írnak sci-fit és fantasyt a saját kultúrájukból. Nagyon érdemes elolvasni.

[FONTOS: A kritikák nem azt akarják elérni, hogy minden Potter-rajongó, aki csillogó szemekkel várja az új filmet és tapsikol örömében, az ne tegye. Természetesen mindenki örüljön a saját rajongása tárgyának, élvezze a popkultúrát, hallassa a véleményét, stb. Attól, hogy neked tetszett a Varázslás Története Észak-Amerikában, nem vagy szar ember. Csupán rá akarnak mutatni, hogy Rowlingnak, mint korunk egyik leghíresebb és legbefolyásosabb írójának, felelőssége van, és remélik, hogy a visszajelzésekből esetleg tanul majd, és a jövőben kevesebb ilyen kulturálisan ordas hiba lesz a mágia történetében...]

Mesemondó anime conra megy (ETSUCon 2016)

Bár jártam már korábban is néhány anime és képregény témájú kockarendezvényen, most először fordul elő, hogy nem rajongóként, hanem meghívott előadóként voltam egyen jelen. Úgy esett, hogy a volt egyetememen, az ETSU-n minden évben rendeznek egy nagy anime cont, és idén volt elég pénzük, hogy fizessenek nekem szállást-kaját-utazást-fellépést egy hétvégére. Az sem ártott mondjuk, hogy az egész szervezőgárda a volt Dungeons & Dragons csapatomból került ki... Mindenesetre felkerültem a plakátra, mint meghívott művész és író. Külön örültem, hogy két év után van alkalmam visszalátogatni Tennessee hegyei közé. Főleg, mert nyomorék Ohióban még mindig havazik.

A hétvége zseniális volt, izgalmas, mozgalmas, és főként kimerítő. Ahelyett, hogy végtelen szövegbe ömleszteném az egész élményt, inkább pontokba szedtem. Íme:

1. 32 példány kelt el a könyvemből. Ez nem is rossz mennyiség, főleg ahhoz képest, hogy egy illusztráció nélküli népmesegyűjteményt árultam egy anime rendezvényen. Juhé :)

2. A saját könyvedet árulni egyszerre mókás és végtelenül kimerítő. Míg az első tizenöt percben úgy gondoltam, majd üldögélek kényelmesen, az emberek meg odajönnek és pénzt szórnak az ölembe, hamar rájöttem, hogy az animepiac nem így működik. Nem csak hogy nekem kellett bájosan mosolyogva leszólítanom minden arrajárót, ha el akartam adni a portékámat, de ráadásul röptében meg kellett tanulnom két mondatban meggyőzni is őket, hogy márpedig érdemes lecsengetniük érte a húsz dollárt. A hétvége utolsó délutánjára nagy rutinra tettem szert a tíz másodperces sales pitch műfajában.

3. A resting bitchface szindróma áldozataként folyamatosan ügyelnem kellett, hogy ne lankadjon a figyelmem; ha egy pillanatra elbambultam, vagy a szembeszomszéd szólított le, hogy "úgy látom, unatkozol!" vagy a Boba Fettek kezdtek el tisztes távolságot tartani.

4. Hozzátenném, hogy a szembeszomszéd a saját képregényeit árulta, melyekben egy sült uborka, mint detektív volt a főszereplő.

5. Egy bársonyos cicafüleket viselő lányt néha megállt az asztalom előtt, fapofával elmesélt egy viccet, közölte, hogy "úgy néztél ki mint akire ráférne egy vicc," majd továbbsétált.

6. Az asztalozásban az volt a legjobb móka, hogy fel sem kellett állnom a székből, és mégis megtekinthettem minden jelmezt és pólót. A piacon előbb-utóbb mindenki átsétált, aki betette a lábát a conra, így egy ültő helyemben megcsodálhattam a cosplay műfaj színe-javát. Íme, a kedvencem:

7. Lokival barátságosan elbeszélgettünk arról, hogyan varrta bele a bélést a kabátjába.

8. Természetesen azért jörbe is jártam, hogy meglegyenek a kötelező kocka élmények. Itt például Rogue Squadron pólóban pózolok a Doctor Who díszletek előtt, a kreatív műfajkeveredés jegyében:

9. A con egyik fénypontja, és közvetlen asztalszomszédom, a Blades of Hope (A Remény Pengéi) képregény írónője és a hozzá tartozó jelmezes harcművészek voltak. A képregényt egy helyi harcművész stúdió kérésére alkották meg, és nem csak érdekes, erős, szerethető, kulturálisan sokféle női szereplőgárdája van, de ráadásul a jelen lévő csapat is nagyon jó fej volt. Szombat este előadást tartottak a képregényről; itt tudtuk meg, hogy az írónő és barátai eredetileg önvédelmet tanulni mentek el a stúdióba, és az egész harcművészeti lelkesedés onnan gyűrűzött ki. Ennek örömére az előadás nagy részét nem beszélgetéssel, hanem röptében rögtönzött önvédelmi tanfolyammal töltöttük, melynek keretei között a jelmezes karakterektől tanultunk ütni, rúgni, mindenféle fogásokból kibújni - sőt, még deszkát is törtünk. Én például kettőt is. Természetesen megvettem a képregényt; nagyon csinos kötet, és külön értékeltem, hogy kifejezetten lányoknak szeretne inspirációt adni az önvédelem és az önbizalom elsajátításához, egy érdekes fantasy történeten keresztül.

10. Meglepően visszafogottan sikerült költekeznem, annak ellenére, hogy majdnem két egész napot töltöttem a piacon (a saját előadásaimat és a random kószálást nem számítva). Vásároltam néhány képregényt, cuki plüssállatokat, és még cukibb kitűzőket a Mimosa Studio jóvoltából.

11. Nincs jobb lezárás egy egész hétvégés popkultúra-rendezvényhez, mint együtt vacsorázni a haverokkal és a szervezőgárdával, és az étterem kivetítőjén nézni az Oscar gálát. Külön sikerült fellelkesítenem mindenkit a Legjobb Külföldi Film kategóriára...

Bónusz:
Hazafelé a Kentucky autópályán több ilyen házat is láttunk százharminccal szaggatni. Eleve úgy tervezik őket, hogy csak egy sávot foglaljanak.
Only in America.
(De legalább van kis csápjuk, visszapillantóval)

Az év könyvekben - 2015

Hála a Goodreads-nek és a Moly.hu-nak, idén is összeszámoltam, mi mindent sikerült elolvasnom egyetlen év leforgása alatt. A tavalyihoz hasonlóan ez az összefoglaló nem tartalmazza az egyetemi órákhoz és a disszertációhoz olvasott tudományos jellegű könyveket és tankönyveket, valamint a képregények többségét sem.
Íme, az év végi mérleg:

2015 folyamán összesen 75 könyvet olvastam el szórakozásból.

Eposzok és népmesék

Mesemondóhoz illő módon a 75 kötetből 26 eposz, 25 pedig népmesegyűjtemény.
2015 számomra több szempontból is az Eposzok Éve volt - kétszer vettem részt a Nemzetközi Eposznapon, Cathryn Fairlee mentorálása alatt két új, egész órás előadásom is született (egy a perzsa Királyok Könyvéből, egy pedig a német Dietrich-legendákból), és az áprilisi Ától Zéig blogkihívásom témája is a világ epikus hagyománykincse volt (a 26 eposzról szóló 26 bejegyzés itt olvasható angolul). A 26 közül új szerelmem lett a Dietrich-ciklus, valamint a mongo (belső-afrikai) Lianja eposz.

Ami a népmeséket illeti: Idén különösen sok mesét olvastam kínai kisebbségektől és Délkelet-Ázsiából, de belekóstoltam a szibériai bennszülött törzsek és a lappok mesevilágába is. Külön kedvencem lett a szír menekültektől gyűjtött népmesék könyve, mely ingyen letölthető a projekt honlapjáról, és sok szempontból nagyon aktuális. Igyekeztem emellett több olyan könyvet beszerezni, amiket ismerős mesemondók írtak - így került a kezembe Nuala Hayes Laois Folktales kötete, Michael Harvey Celtic Folktales from Wales gyűjteménye, Taffy Thomas Midwinter Folk Tales című karácsonyi angol mesevilága, és a nemrég elhunyt, legendás Duncan Williamson Tell Me a Story for Christmas névre hallgató ünnepi mesegyűjteménye is (mely utóbbit használtan kaptam, és csak később vettem észre, hogy dedikálva van). Ez utóbbi két könyv rengeteget segített az idei vadonatúj karácsonyi repertoárom kiépítésében.

Amibe pénzt fektettem

Szeretem pénzzel és/vagy energiával támogatni azokat a projecteket, amiket olvasni szeretnék, és véleményem szerint nagy szükség van rájuk a világ könyvespolcain. Idén több ilyenre is adódott alkalom. Kickstarteren támogattam például a Moonshot című képregénygyűjteményt, melyet indián és kanadai bennszülött írók és rajzolók hoztak létre közös projektként, és tartalmaz nagyjából mindent, sci-fiként újraálmodott ősrégi legendáktól kezdve Daredevil-részletekig - megmutatván, hogy nem csak léteznek fiatal indián művészek, de ráadásul gyönyörű, széles skálán mozognak, téma és stílus tekintetében egyaránt. Hasonlóan zseniálisra sikerült a The Secret Loves of Geek Girls című kötet is, melyben geek (kocka) lányok írtak a saját életükről, szerelmeikről, rajongásaikról és álmaikról, képregényekkel megspékelve. Ez utóbbit szívem szerint kiosztanám minden gimnazista lánynak.

Mesemondó Hellászban

A 2015-ös FEST konferencia kapcsán Görögországban jártam a nyáron - erre természetesen könyves alapon is fel kellett készülni. A részletes listát itt olvashatjátok. Külön élvezettel olvastam újra Devecseri Gábor és Szabó Magda útinaplóit.

Sorozatok

Több kedvenc sorozatomnak is jelentek meg új kötetei az idén. Megérkezett Marissa Meyer Holdbéli Krónikáinak utolsó két része, Fairest és Winter, amik az előző könyvekhez hasonlóan nagyon szerethetőek és élvezetesek voltak. Behoztam a lemaradásom Bernard Cornwell Angolszász krónikái terén is, a The Pagan Lord és a The Empty Throne kötetekkel - a következőt két hét múlva várjuk. Ebből egyébként tévésorozat is született az idén a BBC jóvoltából, de elég gyatrára sikerült. Remekül zárult viszont Philippa Gregory Tudor-sorozata a The Taming of the Queen c. könyvvel, melyben VIII. Henrik utolsó feleségének életéről ír.
Új sorozatként, húsz évvel megkésve vettem kézbe a (most már "régi") Star Wars univerzumban játszódó X-wing könyveket, egy haver unszolására. Eddig azt hittem, már rég kinőttem a Csillagok Hábrúja regényeket, de nagyot tévedtem - a Rogue Squadron története izgalmas, részletes, szórakoztató, és nagyon szerethető.

Ami még jó volt

Szintén unszolásra vágtam bele végre a World War Z könyvbe is - és nem bántam meg. Bár sohasem voltam zombirajongó, az "oral history" formátum mesemondóként azonnal magába szippantott, és a könyv végére azt kívántam, bárcsak sorozat készült volna belőle film helyett. Részletes, változatos, logikus olvasmány.

Az év magasan legnagyobb meglepetése egy képregény lett. Blogoló barátném, Hannah Givens tippjére néztem bele a Sunstone nevű sorozatba, mely eredetileg a Deviantart-on született, de azóta már közkívánatra könyv formában is megjelent. A sztori két lányról szól, akik egy BDSM fórumon találnak egymásra, és eredtileg kötetlen (hehe), játékos szerelmi viszonyuk lassan románcba fordul. A képregény az erotika határán egyensúlyozik, de sohasem fordul át pornóba - ellenben végtelenül aranyos és emberi, és sok stigmát, félreértést levakar a BDSM-ről mint szubkultúráról. Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer ilyesmit olvasok majd, de kellemesen csalódtam.
Gyanakodva vettem kézbe Tom O'Neill Old Friends című regényét is, mert a kedvenc ír legendáimon (a Fianna történetein) alapul, és adaptációk szempontjából szörnyen válogatós tudok lenni. A magas elvárások ellenére nagyon megszerettem a könyvet - ahelyett, hogy az író fantasy regényt kreált volna a legendákból, inkább írt a régi szereplőkkel néhány új, nagyon szerethető történetet. Látszott rajtuk, hogy klasszikus ír mesemondáson nőtt fel az illető.

Ami rossz volt

Idén is bepróbálkoztam néhány Young Adult fantasy könyvvel (Molyról lopott magyar nevén csitrifantasy). Néhányat szakmai érdeklődésből olvastam el, mert tündérmeséken alapulnak; másokat pedig azért, mert jövőre könyv vagy tévésorozat lesz belőlük, és kíváncsi voltam, mire a nagy felhajtás.
A hat kísérletből öt hajmeresztő eredményekkel zárult:
The Wrath and the Dawn: Seherezádé története lett volna, de a lány csak egyszer mesélt egy fél történetet az első éjszakán, majd a következő éjszakákon sírva kikönyörögte inkább, hogy hagyják életben, sikeresen földbe döngölve ezzel az egész Ezeregyéjszakát. Pfuj.
The Court of Thorns and Roses: Szépség és a Szörnyeteg adaptáció, gonosz tündérekkel. Az alapötlet nem volt rossz gondolat, és a sztori a vége felé be is indult egy kicsit, de ennek ellenére kivitelezésben nem ütött meg az átlag tinirománcnál magasabb szintet.
Selection: Tuladjonképpen egy Nagy Ő típusú sztori, melyben huszonöt lány verseng egy herceg kegyeiért, amit élőben közvetít a tévé is, az éhező níp javára - gyakorlatilag az Éhezők Viadala, viadal nélkül. Unalmas volt.
Still Star-Crossed: Folytatás a Rómeó és Júliához, melyben egymásra talál Benvolio (az egyetlen túlélő Montague) és Rózsa, Rómeó egyszer említett exe. Nyálas, bugyuta, és jövőre tévésorozat lesz belőle. Stílusában a Reign-hez hasonlítható. Történészeknek külön fájdalmas lehet.
Fallen: Twilight-másolat, szirupos szerelmi háromszöggel és bukott angyalokkal. Broáf.
Gyakorlatilag mind az öt csitrifantasy ugyanarra a kaptafára ment: Unalmas tinédzser hősnő, akinek a kegyeiért két végtelenül szexi pasi verseng őrült módon, és közben valahogy kirobban egy felkelés is.
A hatodik könyv, The Sacred Lies of Minnow Bly, igazából egészen jó volt (vagy csak én vonzódom a sötétebb sztorikhoz). A "Kezetlen leány" című bájos kis Grimm mese modern feldolgozása. Igazából olyan volt, mintha vallási fanatikus szektából kimentett főhősnővel játszották volna újra az Orange is the New Black első évadát.

Lehet, hogy túl öreg vagyok a tinirománcokhoz? (Vagy csak élvezek szörnyű könyveket olvasni?)

Összefoglalva

Jó kis év volt, sok jó könyvvel. Felfedeztem magamnak a moly.hu közösségét - különösen a kihívásokat élvezem -, visszatértem a Star Wars világába (gyerekkori nosztalgia az Ébredő Erő örömére), beszereztem rengeteg új és izgalmas mesegyűjteményt (és ennek megfelelően a repertoárom is megnövekedett), olvastam sok klassz képregényt, és behoztam néhány régi elmaradást is.
Már sorakoznak a könyvek a polcon a következő évre...

2015 Legjobb Sorozatai (Top 10)

2015 a végéhez közeleg, kitört a téli szünet, ideje behozni mindent, amire az év folyamán nem jutott idő. Mivel elkapott a szokásos karácsonyi nátha, és az utóbbi két napot sorozatnézéssel töltöttem, úgy gondoltam, összedobok egy listát az idei kedvencekről - a teljesség igénye és minden különösebb sorrend nélkül:

Jessica Jones
Az új Marvel Univerzum eddigi legjobb darabja, és nagy eséllyel az év egyik legütősebb feminista médiaterméke. A részletes véleményem itt olvashatjátok.

El Ministerio del Tiempo
A spanyol tévé idei szenzációja egy remek időutazós sorozat szerethető szereplőkkel, történelmi kalandokkal, és egy olyan nagyszabású interaktív rajongótáborral, amire az ország popkultúrájában még nem volt példa. Jó hír: Már vetítésre készen áll a második évad is! Itt írtam róla korábban.

The Affair
A Showtime idei nagy dobása, és meg is érdemli a dicséretet - a 2015-ös Golden Globe-on a legjobb dráma sorozatnak és a legjobb színésznőnek járó díjat is elvitte. A második évad méltó a kezdetekhez. A sorozat elsősorban struktúrájában kiemelkedő - ugyanazt a (férjet-feleséget megcsalós, családot rombadöntős) történetet két szereplő szemszögéből kísérhetjük, megfigyelve, mennyi apró részlet változik meg attól függően, egy férfi vagy egy nő emlékszik-e vissza rájuk. A második évadban már négy nézőponttal zsonglőrködnek az alkotók, és zseniálisan csinálják. Az egész sorozat tulajdonképpen a "keresd a húsz apró különbséget" játékok mozgóképes változata.

Shameless US (fent)
Mindmáig az egyetlen sorozat, amire azt merem állítani, hogy az amerikai verzió veri a brit eredetit. Bár sokan vígjátékként nézik, a Shameless tulajdonképpen dramedy (komikus dráma), ami humorral és iróniával mutatja be, milyen a mai Amerikában szegénységben élni, és mennyire nehéz saját erőből, "őszinte, kemény munkával" megközelíteni az amerikai álmot. Mivel kábeltévé sorozat (Showtime), nem szégyenlősködnek az egészen durva poénokkal sem.

The Flash
"Guilty pleasure" kategóriában - nem jobb egy átlag CW sorozatnál, de a DC univerzumnak eddig ez az egyetlen szerethető terméke. Egyrészt azért, mert Barry Allen és csapata végtelenül cuki a maguk enyhén kétbalkezes módján, másrészt pedig azért, mert a sorozat meglepően nagy változatosságot mutat reprezentáció terén (mind női karakterek, mind pedig kisebbségek szempontjából). Ja, és azért is, mert ez az egyetlen DC termék, ahol megengedtek maguknak némi humort és önkritikát, és letettek a vasbeton állkapcsú pátoszról.

The Expanse
Eddig csupán négy epizód ment le belőle, de megvettem kilóra. Jó anyagból (A Térség könyvsorozatból) építkezik, és évek óta ez az első SyFy sorozat, ami érdekes, nem klisé, és látványában is magas színvonalú. Kíváncsian várom az évad többi részét.

Better Call Saul
A nagy sikerű Breaking Bad méltatlanul alulrajongott spinoff sorozata. Történetében még talán komplettebb is, mint a BB volt; hasonlóan tökéletesen forgatott és rendezett, árnyalt történet, mely erősen közelít a tökéletes tévé élményhez. Aki eddig nem szerette Saul Goodmant, az most fogja. Komolyan.

UnReal
Teljesen váratlanul szaladtam bele ebbe a sorozatba, és eleinte azt hittem, kellemes nyári limonádé lesz - de nagyot tévedtem. A sorozat egy "A Nagy Ő" típusú valóságshow kulisszái mögött játszódik, ahol huszonöt fiatal nő verseng egy brit agglegény kegyeiért - a főszereplő azonban a sorozat stábja, akik minden eszközzel megpróbálják a saját céljaik felé terelgetni az eseményeket. A történet tulajdonképpen az érzelmi manipulációról és annak veszélyeiről szól, és az évad végére egészen sötét helyekre is elmerészkedik.

Flesh and Bone
És ha már a sötét történeteknél tartunk: Ha valaki nem élte ki a balerinák érzelmi kínjaiban való dagonyázást a Fekete Hattyúval, az most megteheti ennek a minisorozatnak köszönhetően. Külön érdeme, hogy rengeteget táncolnak benne, és gyönyörűen - valódi előadásokat láthatunk, képzett táncosokkal. Emellett ez a sorozat is komoly hangsúlyt fektet az érzelmi manipulációra, a mentális problémákra, és arra, hogy senki sem az, aminek látszani szeretne.

Fargo
Nagy eséllyel (ismét) az év legjobb sorozata (a metacritic szerint legalábbis). Az első évad gyakorlatilag megmutatta, mire teremtették az égiek televíziót; a második, amely még folyamatban van, tartja magát a minőséghez. Aki látta és szerette a filmet, feltétlenül nézze meg a sorozatot is; aki nem látta, az meg még inkább.

Mindenkinek jó tévézést kívánok 2016-ra is! És ha van tippetek jó sorozatra, írjatok a kommentekben :)