Szolnoktól a sztyeppéig - Régészet Napja 2017

Az elmúlt két évben hagyománnyá vált, hogy Régészet Napján a szolnoki Damjanich János Múzeumban mesélek. A sort idén sem törtük meg: Megint meghívtak fellépni, és megint csak vadonatúj műsorral készültem gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. A szarmaták és a gepidák után ezúttal a sztyeppei nomád népek (szkíták, szarmaták, hunok, avarok, honfoglaló magyarok, kunok, jászok) kultúrája, hagyományai voltak terítéken.

A bejáratott formulához igazodva megint csak öltözékben jelentem meg, és ennél mesemondó fellépésen nem nagyon voltam még magyarabb: Előástam a szekrényből a boldogult íjász koromból megmaradt honfoglaló kaftánt, veretes övet, tarsolyt, gyolcsnadrágot, és útközben a Nemzeti Múzeumban még egy hajfonatkorongot is sikerült beújítanom. A tarsolyon nem volt ugyan lemez, volt viszont pávasárkány meg griff (szintén a Nemzeti utánozhatatlan ajándékboltjának köszönhetően), meg üveggyöngyök. Menet közben valaki rám pirított, hogy rossz oldalon lógatom a veretes öv nagyszívjégét (úriember volt az illető), de a megrendelők meg voltak elégedve az összképpel.

Ami a meséket illeti: Úgy válogattam a mesecsokrot, hogy mindegyik fentebb felsorolt kultúrához legalább egy történet tartozzon. Végül két szkíta, öt szarmata (jobban mondva nart), két hun, egy avar, négy magyar, egy jászsági, és egy kun mese/monda került a tarsolyba (hehe). Természetesen két óra alatt nem mindegyikre jutott idő - de szokás szerint menet közben dőlt el, milyen a közönség hangulata és érdeklődése, így biztosra mentem, hogy legyen mihez nyúlni. A végeredmény a programfüzetben az Ősi regék és legendák a sztyeppéről címet kapta.

A kora délutáni kör gyerekeknek és családoknak szólt, és A griffmadarak kincse alcímet viselte. Alaposan meglepődtem rajta, milyen sokan voltak; az előző két évhez képest megduplázódott a hallgatóság létszáma, és teljes telt háznak (pontosabban galéria-teremnek) meséltem - még a babzsákokat is be kellett hozni. A gyerekekre való tekintettel kalandos tündérmeséket választottam azok közül, amikben megmaradtak még az ősi hiedelemvilág egyes elemei is: Volt Szárnyas farkas (nagy kedvencem), Hétlábú paripa (hogy női hősünk is legyen), és Csorha János, ami egy jászságban gyűjtött népmese táltosokkal és mindentlátó indiai királylánnyal. Öröm volt látni, hogy a klasszikus magyar tündérmesék mennyire magukkal tudják ragani a közönséget. A Szárnyas farkas útelágazása hangos méltatlankodást váltott ki mindenkiből; a hétlábú paripát megelőző három- és ötlábú táltosokat kuncogás fogadta; amikor a mindent látó királylány a füle mögé tűzte a rózsává változott táltos fiút, mindenki csillogó szemekkel ismerte fel a cselt. A mesék nem csak éltek élőszóban, de szárnyaltak is. Külön csíptem azt a kisfiút, aki előre bemondogatta, mikor mi fog majd történni, majd mindetudóan bólogatott, amikor igaza lett...

Annak is nagyon örültem, hogy többen visszajöttek a korábbi közönségből a "felnőtt" körre is. A második előadás a Lábnyomok a Hadak Útján címet viselte; itt meséltem a hosszabb, bonyolultabb mondákat. Bár továbbra is akadtak gyerekek a tizenöt fő körüli közönségben, sokkal csendesebb, nyugodtabb volt a hangulat, és volt időm kibontani a történelmi részleteket. Időrendben haladva először a szkíták kerültek sorra. Itt Szamoszatai Lukianosz egyik művéből, a Toxarisz, avagy a barátságról címűből meséltem egy történetet arról, milyen fontos volt a szkíták között a vértestvérség. Lukianosz régóta a szívem csücske, a sztori viszont új volt, de remekül működött lányszöktetéssel, merénylettel, epikus csatajelenettel együtt. Utána sorban a hunok következtek - hozzájuk természetesen Attila-mondával készültem, mégpedig az Attila és a mutatványosok kibontott, kiszínezett verziójával, amit még anno a mesemondó vizsgaelőadásomhoz raktam össze. A hunokat az avarok követték, és mivel Szolnokon voltunk, a Csörsz-árok mondájára esett a választásom. Jó mesével voltam jó helyen... Az előadás végére maradt még némi idő, így hozzácsaptam a sorhoz az egyik kedvenc nart legendámat, Alimbeg lányának, a nartok hős vezérének történetét, aki férfiruhában indul el magának feleséget szerezni. Ebben a mesében külön szeretem, hogy a magyar hagyományban is gyakran előfordul, itt írtam róla.

Mindkét előadás nagyon pozitív élmény volt (még akkor is, ha a tarsolyom folyamatosan át akarta venni az irányítást a kaftánom esése felett). Örültem, hogy ezeket a különleges, sokáig válogatott és csiszolt történeteket mesélhettem, és a közönség épp annyira szerette és értékelte őket, mint amennyi gondot fordítottam a mesecsokrok összefűzésére. Jó volt látni, hogyan működnek, alakulnak a mesék és mondák élőben - és természetesen remek volt az is, hogy múzeumi környezetben, régészeti leletek és a hozzájuk értő szakemberek társaságában adhattam elő őket. A mesék beleillettek a helyszínbe és a rendezvénybe, és megtalálták maguknak a közönséget.

Jövőre is, ugyanitt. Már alig várom!

Gepidák Szolnokon - Ismét Régészet Napja!

A múzeumi mesélés régész-mesemondóként mindig is az egyik kedvenc műfajom volt, és most már az is marad.
A tavalyi évvel csatlakozott be a szolnoki Damjanich János Múzeum a Régészet Napja rendezvénysorozatba - abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy mesemondóként magam is jelen lehettem, szarmata-Nart meséket mondani. Az idei évvel ez hivatalosan is hagyománnyá vált: Megint meséltem, megint Szolnokon, és megint öltözékben.
Ezúttal a gepidák népe volt a téma.

Hamar kiderült, hogy a gepidákhoz kicsit nehezebb sztorit találni, mint a szarmatákhoz - főleg, mert nincs tőlük írott forrásunk. Az egyetlen nagyon ismert sztori Rosamund gepida hercegnő sanyarú sorsa, akit erőszakkal vett feleségül Alboin, az ellenséges langobárdok királya, majd kényszerítette, hogy az apjának a koponyájából igyon, amiért Rosamund aztán jól meg is gyilkoltatta (majd őt is kivégezték). A történet ma is él Lombardiában ballada formájában, de gyerekeknek előadni nem nagy élvezet. Szerencsére egy bizánci történetírótól találtam hozzá egy remek keretsztorit, gyilkossággal, nyomozással, ötvösművészettel, mindenféle mókás dolgokkal - így született meg Az arany öv rejtélye, Rosamund és a gepida-langobárd háború történetének meséléshez felturbózott változata. Ehhez jöttek még a Dietrich-legendák, amik Nagy Theodorik keleti gót király alakjára rakódtak rá (a legendás figura nálunk Veronai Detre néven ismert). Mivel ezzel a mondakörrel dolgoztam tavaly az eposzmesélő ösztöndíjam keretei között, meg is volt a mesélésre kész anyag. A programhoz még hozzácsapódott néhány germán mítosz, és (arra az esetre, ha apróságok érkeznének), pár törpés és sárkányos német népmese is.

Az öltözék maga teljesen véletlenül alakult ki - eredetileg nem lett volna időm megvarrni, mint tavaly, de azután eszembe jutott, hogy tulajdonképpen nekem pont van egy megfelelő hosszúságú tunikám, amit valaki rám sózott, mondván, hogy nekik kicsi; tulajdonképpen kendőm és lábszíjam is van, kaptam karácsonyra egy SCA-s havertól, sőt, akad ingem, nadrágom, és cipőm is a tavalyi szarmata öltözékből. Végül csak a gyöngyöket kellett megvásárolni, hogy teljes valójában megalkothassam a Kölked-Feketekapu B gepida temető híres 85. számú női sírjának a ruharekonstrukcióját. Bingó.

Így, puccban-gepidában állítottam be a szolnoki múzeumba mesét mondani. Az első körben egy ötödikes osztályom volt, nagyjából húsz gyerek, akik hangosak és kekecek voltak - nagyon csíptem őket. Azt sem tudták, hogy miért vannak ott, de azonnal vették a lapot, és haláli beszólásaik voltak. Első körben lement nekik az Arany öv rejtélye (történelmi alapozásként), majd Minne hercegnő és a sárkány (ő Dietrich dédanyukája, és a gender-őrület jegyében már a középkorban magasról tesz rá, hogy a vadászat nem lányos dolog), Sigenot, az Óriás (akit Dietrich próbál legyőzni, de végül az öreg tanára menti meg), Sistram lovag (akit egy sárkány szájából rángatnak ki), és végül a rend kedvéért Thór és Utgard-Loki párbaja, hogy mitológia is legyen. Ez utóbbinál a kölykök rögtön tudni akarták, hogy lesz-e mese Deadpoolról és a Vasemberről is (mire közöltem, hogy eddig is mindenki vasban volt, csókolom). Volt néhány világi nagy szóváltás:

Én: "Dietwart király és Minne hercegnő boldogan éltek, amíg meg nem haltak."
Srác: "Lett gyerekük?"
Én: "Bezony. A krónika szerint, kapaszkodjatok meg, negyvennégy gyerekük született."
Mindenki: "Woooooooow"
Fiú (felteszi a kezét): "Én azt szeretném kérdezni, hogy hogyan lehet elneveztni negyvennégy gyereket?"
Én: "Megszámozod őket, mint a rómaiak. Egyeske, ketteske..."
Másik fiú: "És hogy lehet ennyit megszülni? Naponta egyet?"
Lány: "Idióta, naponta nem lehet gyereket szülni!"
Fiú (őszinte döbbenettel): "Miért?..."

Lány: "Te hány éves vagy?"
Én: "Harminc." 
Lány: "Óóó..."
Én: "Tíz éve vagyok mesemondó."
Srác: "Akkor képest tök jó vagy."

Én: "És akkor kihúzták Sistram lovagot a sárkány szájából. Ezt a sztorit meg kellett örökíteni..."
Srác: "Ezért szelfiztek egyet!"
Én: "A középkorban nem volt még fényképezőgép. Ezért középkori szelfit csináltak."
Srác: "Festettek egy képet?"
Én: "Bizony! Sistram lovag pajzsára."
Srác (bólint): "Az menő."

Thór és Utgard-Loki párbajait mesélem, amiker Thór sorra elveszít.
Srác: "TUTIRA CSALNAK!"
Később elmesélem a megoldásokat (az ivókürt a tenger volt, a néni az Öregség, stb.)
Srác: "MEGMONDTAM ELŐRE."

Nem tudom, végül én szórakoztam-e jobban, vagy a kölykök, de a mesék ilyen hangulatban mindenképpen remekül szóltak. Az elsőt kivéve egyik sem volt túl komoly, így remekül illett beléjük a beszólogatás, és a műsor végén nagyon okos kérdéseket is kaptam (a ruháról, meg a gepida történelemről). Kívánok mindenkinek ilyen közönséget.

A második körre nem akadt iskolás csoport, de így sem maradtam hallgatóság nélkül: Bejött két anyuka (egyikük kislánnyal, másikuk kisfiúval), plusz beültek a múzeumi régészek és vendégek közül többen is. A műsor ugyanaz volt, mint az előző, kivéve az utolsó sztorit, ami helyett Laurin király rózsakertjét meséltem (rövidített változatban, de így is kilógtunk az időből). Sistram lovag másodjára még nagyobb sikert aratott, mindenki jókat kacarászott rajta (én is). Abszolút hálás, kiscsoportos közönség volt, és lenyűgözték őket a történetek.

Még nem tudom, mi lesz a jövő évi téma, de amint megmondják, elkezdek készülni rá.

Régészet Napja: Szarmaták Szolnokon

Tavaly ástam (hehe) bele magam hirtelen felindulásból a kaukázusi nart mondákba, és azonnal beléjük szerettem. A nartok a Kaukázus sok népének legendás, természetfeletti erejű hősei, és a történeteik tele vannak kalandokkal, óriásokkal, és epikus csatákkal. Néhány kutató szerint a mondakör magja az iráni eredetű oszétektől indult ki, onnan vették át a környező népek, és sok mesetípusuk nagyon ősi időkre nyúlik vissza. Érdekes, hogy sok hasonlóság van bennük nem csak a görög mitológiával (a görögöknek voltak keresekdelmi kapcsolatai a Fekete-tenger vidékén élő népekkel), hanem a magyar népmesékkel, és távolabbi népek hagyományaival is - az egyik monda például, ami nagy kedvencem, tökéletes mása egy ismert ír legendának (és sehol máshol nem találtam még hasonlót).
Mivel a szarmaták szintén iráni eredetű nép voltak, akárcsak a magyar vonatkozásban szintén fontos jászok és alánok, úgy gondoltam, tökéletesen passzolna a Régészet Napjára egy nart témájú mesemondó program egy olyan múzeumba, aminek van szarmata gyűjteménye. A szolnoki Damjanich János Múzeum pedig nem csak kapva kapott az alkalmon, de rögtön két programot is kért: Egyet gyerekeknek, egyet pedig felnőtteknek.

Ha már ilyen szépen helye lett a megálmodott programnak, meg is adtam a módját. Először is varrtam magamnak egy szarmata ruhát. Alapul a Nemzeti Múzeumban kiállított rekonstrukciót vettem - az volt a lényeg, hogy minél több gyöngy legyen rajta... Segítette a dolgot, hogy az SCA alteregóm is szarmata, így aztán az öv már meg volt szőve az íjász felszerelésemhez, csak a szoknyához kellett vásznat (és varrógépet) (és gyöngyöket) vásárolni. A gyöngyözés eltartott egy darabig; nem tudom, a szarmaták hogy mérték az idejüket, de nekem soronként került egy Odaát epizódba a szoknya kivarrása. Csak az arányok kedvéért.
A ruhán kívül természetesen a mesékkel is elő kellett készülni. Másodszor is átrágtam az oszét nart gyűjteményt (külön értéke, hogy angol fordítása nem is jelent még meg, a magyar viszont nagyon igényes). Tizenhét történetet válogattam ki, amik megtetszettek, és szívesen meséltem volna őket (sohasem mesélek olyan sztorit, amiért nem lelkesedem). Minden történetet kijegyzeteltem kis kártyákra, és addig rakosgattam őket, míg ki nem alakult egy lista a gyerek- és egy másik a felnőttprogramhoz. Csak egy történet volt benne, amit meséltem már korábban, pont az egyik amerikai MythOff színpadán.
Szolnokon nagy szeretettel fogadtak, tenyerükön hordoztak a múzeum dolgozói. Hoppál Kriszti, aki osztálytársam volt a régészeten, minden megtett, hogy otthon érezzem magam - külön köszönet jár neki a sok pátyolgatásért, mert erősen megfázva érkeztem a fellépésre, és folyamatosan döntöttem magamba az Advilt meg a mézes teát, hogy össze tudjak állni egy (két) koncert erejéig.
A múzeum becsülettel felkészült a Régészet Napjára: Röptében kiállították például azt a lenyűgöző bronzkincset, amivel a múlt héten sétált be valaki a múzeumba. Volt régészeti homokozó, ahol földdel teli ládákból, spaknival és ecsettel túrhattak ki a gyerekek igazi leleteket; lehetett látogatni a raktárt és a restaurátorműhelyt, fibulákat készíteni, tárlatvezetést követni, és Kriszti tárgysimogatókat is tartott, ahol a látogatók a kezükbe vehettek szarmata gyöngyöket, edényeket, viseleti tárgyakat, sőt egy tükröt is.
A gyerekmesélésre rögtön a program kezdetén került sor; mivel a gyerekek mind azonnal leragadtak a homokozónál (én is), kicsit várni kellett, hogy megtalálják a mesemondó zugot a képtárban. Először egy kisfiú érkezett a nagymamájával, és rettenetesen meg volt illetődve. Próbálva oldani a hangulatot, megkérdeztem, hogy óriásos mesét szeretne-e hallani, de az nem kellett neki; megkérdeztem, hogy mit szólna akkor hősökhöz és harcosokhoz, mire buzgón bólogatott. Belevágtam tehát Szoszlan és a nartok kalandjának történetébe, ami azért is vicces, mert egy ponton feltárnak egy óriási csontvázat, majd életre keltik az óriást belőle, és megismerkednek a múlt történetével - ennél régészetibb sztorit keresve sem találhat az ember. Az első két perc után érkezett még közönség, így végül nagyjából tizenöt-húsz fős hallgatóságom volt. Ennek örömére másodjára elmeséltem a másik nart kalandot, azt, amikor az összes nagy hős beleragad a lakomán a székébe, és a rezidens tricksternek kell kiszabadítani őket, mielőtt az óriások mindenkit felfalnának (ez az, amiről az íreknek is van sztorija).

A mesélés után beálltam illusztrációnak a tárgysimogatóba, hogy megtekinthessék a szarmata viseletet rekonstruálva is. Mindenki megdicsérte a munkámat (aminek külön örültem, mert még mindig csak egyenes vonalakat vagyok képes varrni), a régészek és a restaurátorok is, úgyhogy nagyon büszke voltam magamra. Ha jövőre germánok lesznek, megint előveszem a varrógépet...
A délután a felnőtt meséléssel zárult - mivel nem volt még túl késő, bejött egy csomó gyerek is, amit egyáltalán nem bántam. Itt legalább harmincan voltak a közönségben, beleértve a múzeum csapatának jó részét is, és érkezett egy tál pogácsa, amit két kislány nagyon udvariasan körbekínált. Egy kisfiú az első sorban elterpeszkedve közölte, hogy "most már bekapcsolhatod a mesét." Az ő nagylelkű engedélyével tehát belevágtam egy újabb sor nart mondába.
Ezúttal fonala is volt a programnak: Elsőként elmeséltem Szoszlan hős születését, és azt, hogyan edzették meg egy kád farkastejben (és hogy honnan szereztek farkastejet). A születést gyerekbaráttá kellett tenni röptében, mert eredetileg Erekhtheusz görög mítoszának közeli rokona... Ezt követte a történet, amiben Szoszlan megmenti az anyját, Satanát a Pokol-tóból, majd egy rövidebb anekdota arról, hogyan vált el Satana a férjétől, és hogyan békültek ki mégis. Ezek után ugye a hőst meg is kellett házasítani, úgyhogy következett Szoszlan táncpárbajának története, amin feleséget nyert magának (az első sorban ülő kisányok végtelenül élvezték a táncpárbaj ötletét), majd az, hogyan tettette magát halottnak, hogy az apja által elzárt menyasszonyt kiengedjék a várból. Egy kis kitérővel Szirdon narthoz kanyarodtunk, a tricksterhez, aki túljárt a nartok eszén, amikor megpróbálták neki beadni, hogy jön a világvége. Ezen a ponton a közönség minden mese után azonnal mondta, hogy kérnek még, meséljek még - ami a legőszintébb bók egy mesemondó számára. A sor végére hagytam a nart verziót a Legény-leány mesetípusra - az Alita nemzetségbeli Alimbeg lányának történetét. Nem tudtam, hogyan fog rá reagálni a közönség, de belevágtam, és nagyon jól sikerült. Érdekes módon annál, hogy a leány a végén férfivá változik, mindenkit jobban megakasztott a sztori eleje, ahol a hős apjának hét felesége van... (valaki meg is szólalt a hátsó sorban, hogy "szegény"). A történet nagyon jól gördült, és lelkes fogadtatásra talált.
Sűrű nap volt (még sűrűbb orrfújásokkal), de nagyon megérte. Rettenetesen élveztem a felkészülést, a ruhavarrást, a tervezgetést, a mesevadászatot, és magát a rendezvényt is. Megint csak egy mesemondó álommal lettem gazdagabb: Kedvenc történeteimet (hősmondák) vihettem kedvenc embereim (régészek) közé kedvenc mesemondó helyszínemre (egy múzeumba), a kedvenc közönségemnek (mesét lelkesen, türelmesen, és látványos érzelmekkel hallgató gyerekeknek és felnőtteknek). A nart mondákról bebizonyosodott, hogy nem csak élnek és virulnak, de ráadásul azonnal  az emberek szívébe is lopják magukat.
Annyira lelkes voltam én is, hogy a mesélés alatt még orrhangom se volt. Ez a mesemondás varázsa, emberek.