Talpraesett hősnők, váratlan fordulatok (Népmesék nyomában a világ körül 94. - Olaszország)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Italian Folktales
Italo Calvino
Mariner Books, 1992.

Ez a könyv minden tekintetben klasszikusnak nevezhető. Calvino azzal a céllal válogatta, hogy a Grimm mesékhez hasonló, átfogó gyűjteményt hozzon létre Olaszország számára is. Kétszáz mese került a kötetbe, melyek a legismertebb népmesetípusok legszebb, legérdekesebb olasz változatait képviselik (bár akad közöttük ritka, tipikusan olasz mese is). A Grimm hagyománynak megfelelően Calvino nem csak szerkesztője, hanem újramesélője is a történeteknek; csodás érzékkel és szépséges stílussal adja vissza őket, csiszolva itt-ott a részleteken. Minden meséhez jegyzet is tartozik, származási hellyel, eredeti forrással, és megjegyzésekkel, melyekben a szerző leírja, mit változtatott az alapul vett szöveghez képest. Arra is figyelt, hogy Olaszország különböző pontjairól, sőt határon túli olasz nyelvterületekről is válogasson, hogy még inkább bemutassa az olasz mesevilág sokféleségét. Ennek a Grimm-féle nagy ívű tervnek a mellékterméke, hogy sok mesében megmaradtak a "korabeli" durvaságok, mint az asszonyverés, az erőszak, meg a kegyetlen mesei büntetés, de ennek ellenére a legtöbb mese nagyon szép, színes világot tár az olvasó elé.

Fénypontok

Több olyan klasszikus is szerepel ebben a könyvben, amiket már régóta szeretek és mesélek. Ilyen például Kanári királyfi, melyben a toronyba zárt lány egy varázskönyv segítségével megmenti magát és a szerelmét is. A Nap Lánya is klasszikus, amelyben senki sem ismeri fel, hogy a lány különleges, amíg halandó nők utána nem próbálják csinálni a sok tüzes mutatványt, amivel elkápráztatja a királyi udvart. Egyik nagy kedvencem a Szirén feleség, akit a férje a tengerbe vet, és a szirének fogadják maguk közé; egy másik pedig Grattula-Beddattula, a szicília Hamupipőke-verzió, ahol Ninetta először kirabolja a királyfit, majd férjül követeli.
A különlegesebb mesék közé tartozott A hínárkoszorús ember, egy mindenki által lenézett naplopó, aki egy óriáspoliptól (Calvino találmánya, eredetileg tengeri sárkány volt) mentette meg a király lányát. Komplett detektívregényhez volt hasonlatos A gróf szakálla, melyben messzi földről hívtak haza egy furfangos fiút egy faluba, hogy leleplezze, miféle boszorkány lopja éjjelente a teheneket. Az a mese elleben elég szokatlan, amiben egy szegény legény egy halott ember karjával győzött le egy csomó varázslót... Mesemondóként a szívem csücske volt a Papagáj, aki izgalmas meséket mondott egy egyedül hagyott kereskedőlánynak, hogy ne vegye észre, hogy a király el próbálja csábítani (és a végén persze királyfivá változott maga is).
Rengeteg mesében akadtak furfangos lányok és asszonyok. Az egyik kedvencemben egy lány feleségül ment egy Férfihoz, aki csak éjjel bukkant fel, mert nappal teknős volt, és körbe kellett gyalogolnia a világot, hogy megtörje az átkot. Amíg távol volt, a felesége tartotta otthon a frontot, mindenféle kéjenc férfiak átverésével. A lány, akit eladtak a körtékkel egy boszorkányt győzött le, és királyfit nyert el jutalmul (a mi Rebekánkhoz hasonlóan). A sárkány és az elvarázsolt kanca történetében egy ló (elvarázsolt hölgy) mentett meg egy királylányt a sárkánytól, és sok más viszontagságtól. Az egykezű gyilkos történetében egy gonosz bandita kergetett egy királylányt egy fél életen át, míg végül sarokba szorította - a lány pedig, mivel senki sem jött a segítségére, agyonlőtte az üldözőjét. Teljesen más módszert alkalmazott Balszerencse, a lány akinek a kezei között minden balul sült el: Addig-addig édesgette magához a saját goromba Szerencseistennőjét, míg az megszépült. Nagyon jókat kuncogtam A zárda és a kolostor sztoriján, amelyben vicces kedvű apácák és szerzetesek szívatták egymást, és mindig az apácák maradtak fölényben.
Néhány mesének meglepő tanulsága volt, például hogy A pénz mindenre képes, melyben egy gazdag herceg bizonyította, hogy pénzzel mindent ellehet érni - és igaza lett. Szent József híve egyedül a szenthez imádkozott egész életében, és amikor nem akarták beengedni a Mennyországba, József megfenyegette Szent Pétert, hogy "viszi az asszonyt meg a gyereket," és máshová költözik.

Tipikusan olasz mese volt Nick Fish, vagyis Cola Pesce szicíliai legendája, a legendás búváré, aki eltűnt a tengerben, amikor megpróbálta kideríteni, mi rejtőzik Szicília alatt. Hasonlóan egyedi, és egyik instant új kedvencem Szent Antal ajándéka, melyben a szent egy rakoncátlan malac segítségével lopott tüzet az embereknek a Pokolból.

Kapcsolatok

Mivel a könyv direkt ismert mesetípusok olasz verzióit gyűjti, hosszú lenne felsorolni, mi minden szerepelt benne. Leginkább minden.
Néhány ritkább típust örömmel üdvözöltem - volt nővéreit megmentő lány (kettő is! Ezüstorr, Katángszedők), Bazsalikomlány (itt Majoranna), állatok nyelvén értő fiú (aki itt nem verte el a végén a feleségét, hanem pápa lett), Piroska (aki szögekkel teli pogácsát adott a farkasnak), Halhatatlanság Országa, Nyúlpásztor (amiben úgy lehetett elnyerni a királylányt, hogy anyi fügét adtak neki, amennyit már nem tudott megenni), Három kutya (akik hűségesen segítették a gazdájukat), Hófehérke (akit it Giricoccolának hívtak, és a Hold házában bújt el gonosz nővérei elől), Polüphémosz (A Firenzei), Tündérek ajándéka (A két púpos), Salamancai varázslóiskola, Holle anyó (itt macskákkal! anyó helyett), Állatsógorok (itt a Disznók, a Madarak, és a Halottak királyaihoz adták feleségül a három királylányt), Aranyat köpő királyfiak (Az aranytojást tojó rák), Rabló fiai (itt három kereskedőfiú versenyzett mesemondásban), és Csizmás Kandúr (több is; egyikük Babszem-tündér volt, egyikük pedig rókalány). Akadt ezen kívül egy páfrányvirág-legenda is.

Más olasz gyűjteményekből, többek között a Pentameronból volt ismerős Csipkerózsika és a gyerekei (a klasszikus, álmában-megerőszakolós verzió), és a Kézműves király is (akit egy királylány gyúrt magának tésztából).  Érdekes módon akadt egy majdnem teljes Perszeusz-legenda is, A varázsló feje címmel. Mostanában olvasott különleges görög mesékből volt ismerős a Vadon Királya (aki felnevelt egy árva lányt és segített neki férjet szerezni), Az első kard és az utolsó seprű (melyben két király fogadott, hogy az egyik legidősebb fia vagy a másik legkisebb lánya nyeri-e el a francia koronát - nyilván az utóbbi győzött), és a Galamblány (ami magába foglalta a Drágakő-hegy mesetípusát is). Máltáról volt ismerős Liombruno, akit a szelek segítettek megszerezni a királykisasszonyt, San Marinóból pedig Szent Péter édesanyja, aki itt sem jutott ki a pokolból.
Az ügyeletes trickster Giufá volt, egyszerre kópé és bolond, akinek sok közös vonása volt Naszreddinnel és a Jack mesékkel.

Hova tovább?
A Vatikánba!

La Befana (Adventi Mesetár)

Advent alkalmából a Villa Bagatelle minden nap egy-egy mesével kedveskedik a vendégeinek. A mesékkel a Világszép Alapítvány munkájára szeretnénk felhívni a figyelmet. Az adventi naptár bemutatkozó bejegyzését itt találjátok, a meséket magukat pedig a Villa Bagatelle Brótpékségben és a MOM Parkban a Bagatelliniben ingyen vehetitek át! 

Miről szól?

Egy asszony mindennél büszkébb a háza tisztaságára és szépségére, ezért egyfolytában takarít. Amikor a Háromkirályok, útban Betlehem felé, megállnak nála és magukkal invitálják megnézni a Kisjézust, az asszony kerek perec közli, hogy nem ér rá. Később aztán megbánja, hogy lemaradt a csodáról, és a seprűjével meg egy rakat ajándékkal útnak indul megkeresni a Kisdedet.

Mi fán terem?

La Befana, a "karácsonyi boszorkány" olasz legendája nagyon ismert. Ő hozza az ajándékokat a gyerekeknek január 6-án, a Háromkirályok ünnepén. Nyelvészek szerint a neve is innen származik: "La Befana" az "Epifania" (Vízkereszt) népiesen félrehallott változata. Egyes források szerint La Befana ajándékosztó tevékenysége a római Saturnalia ünnepéig vezethető vissza, vagy Strenuának, az új év istennőjének kultuszáig; a "boszorkány" figurája a 13. században bukkant fel először.

Hab a tortán

Rómában minden évben karácsonyi vásárral és fesztivállal ünneplik La Befanát a Piazza Navonán. A fesztivál fő motívuma a boszorkány, melynek sokan be is öltöznek, hogy a téren riogassák az embereket és ajándékokat osszanak a gyerekeknek (La Befana az általános felfogás szerint ronda, ám kedves). Hasonló ünnepségek Olaszország sok más városában (többek között Velencében) is léteznek.

Aki meséli, járjon utána!

La Befanáról rengeteget olvashattok Internet-szerte mindenféle nyelveken. Itt csak néhány forrást emelek ki. 

Magyarul:
Befana lemaradt a három királyoktól
Vízkereszt Olaszországban

Angolul:
G. Newcomb: History of the Christmas Festival (1843.)
Joanne Mattern: Celebrate Christmas (Enslow Publishers, 2007.)
William Wetmore Story: Roba di Roma (Chapman and Hall, 1875.)
La Befana

Eposznap 2017: Színtiszta őrület

(Az előző négy Eposznapról itt olvashattok)

Nagyon szurkoltam, hogy az (egy időre legalábbis) utolsó Eposznapomra a kedvenc sztorimat szavazzák meg a résztvevők. Több eposz szerepelt a listán, többek között a Szundiáta is, de végül szoros küzdelem után Orlando Furioso (mókásabb magyar fordításában Őrjöngő Lóránt), Ludovico Ariosto 16. századi reneszánsz eposza került ki győztesen a szavazásból. Már nagyon régóta szerettem volna elolvasni az egész, tömény formájában hatszáz oldalas gyönyörűséget, és végre itt volt az alkalom.

Orlandót mesélni nagyjából olyan élmény, mintha valaki fejből akarná előadni a Trónok Harca első három kötetének történetét. A cselekmény több tucat szálon fut, fontosabb szereplőből is van alsó hangon vagy harminc, és minden egyes fejezet (avagy ének) ugrál a cselekményszálak között. Ariosto a cliffhanger nagymestere volt; nem ritka, hogy ott jut eszébe másik helyszínre váltani, amikor egy-egy kedvenc hősünknek éppen hajszálon függ az élete. Ennek a tetejébe pedig, jó fantasy szokás szerint, a sztori telis-tele van side questekkel, vagyis nem ritka, hogy lovagjaink eredeti küldetésükről megfeledkezve megoldanak kisebb-nagyobb, teljesen független problémákat és kalandokat is. Több énekben.

Felmerül a jogos kérdés: Mi a frászkarikának támadt kedvünk pont ebbe a negyvenhat fejezetnyi verses förmedvénybe belevágni?

Azért, mert a maga nemében zseniális. A történet Nagy Károly korában, az európai lovagkor hajnalán játszódik, ám a késő reneszánsz idején íródott, és valójában a középkori lovagregények vidám és látványos paródiája. Ariosto a szatíra nagymestere volt, aki klasszikus műveltsége és költői tehetsége segítségével nem csak szórakoztat, de rávilágít sok klasszikus motívum mókás oldalára is, anélkül, hogy túlzásba vinné. Egy ponton például Orlando, Nagy Károly legbecsesebb lovagja, imigyen töpreng: "Többet nem szállok partra, amíg célba nem érek ezzel a hajóval, mert valahányszor szárazföldre teszem a lábam, valaki előáll, hogy segítsek neki..." 

A történet telis-tele van mindennel, ami egy epikus kalandot epikussá tesz: Vannak benne (részletesen és látványosan leírt) csaták és ostromok, lovagi tornák, szívszaggató szerelmi történetek, varázslók és varázslónők, eltűnő paloták, óriások, tengeri szörnyek, kalandok messzi mitikus földeken, és itt teszi először tiszteletét a világirodalom színpadán mindannyiunk kedvence, a hippogriff is (Harry Potter rajongók előnyben). Megvan tehát benne minden, ami szem-szájnak, mesemondónak ingere.

A sztorit nehéz röviden összefoglalni, de nagyjából így képzeljétek el: Nagy Károly háborúban áll az Agramant által vezetett össz-afrikai szaracén sereggel, akik Párizst ostromolják. Károly körül szorul a hurok, mivel legjobb lovagjainak fele egy mágikus forrásnak köszönhetően teljesen belehabarodott egy Angelica nevezetű kínai királykisasszonyba, és (néhány szaracén lovaggal egyetemben) fel-alá kergetik szegény nőt a kontinensen, aki próbál szabadulni tőlük. Közben Bradamante, a keresztény udvar híres női lovagja, beleszeret Ruggieróba, aki a szaracénok egyik bajnoka. Őket a sors egymásnak szánta, de valahogy mégis sikerül mindig elmenniük egymás mellett, miközben a többieket próbálják összehajkurászni. Bradamantét Merlin egy tanítványa, Melissa a varázslónő segíti olykor, Ruggierót pedig Marfisa, aki szintén női lovag, csak a szaracén oldalon (és később kiderül, hogy ő Ruggiero rég elveszett ikertestvére). És akkor ott van még Astolfo, az angol király fia, aki menet közben beszerez egy hippogriffet, és fel-alá kalandozik vele ég és föld között.
Az eposz onnan kapta a nevét, hogy amikor Angelica (aki egyébként nagyon okos és emancipált hölgy) férjhez megy egy lovaghoz, akit ő maga választott, a szerelmes Orlando megőrül, és borzas fenevadként pusztítja végig a kontinenst. Astolfo elrepül a Holdba, ahol minden elveszett dolog megkerül, és visszahozza Orlando eszét egy üvegben. Az ilyen és egyéb módokon meggyógyított lovagok végül összeszedik magukat annyira, hogy visszaverjék a szaracén sereget, és még Bradamante és Ruggiero is egymásra találnak, megalapítva az Este házat (akiknek Ariosto az eposzt eredetileg írta).
A sztori tehát tele van kalandokkal, érdekes és szerethető karakterekkel (két kedvencem Marfisa, aki mindenkit megver párbajban, és nem érdekli a szerelem, és Astolfo, aki leginkább csak kirándulni akar), és sok-sok meglepő fordulattal. Külön érdekes, hogy irodalmi műről van szó, ami nem élő előadásra született - így érdekes volt megfigyelni, hogyan működött a mesemondó gyakorlatban.

És akkor lássuk magát az Eposznapot.

Tizenhét mesemondó vállalkozott rá, hogy egy nap alatt végigmegy az egész történeten. Végül a negyvenhatból harmincegy éneket meséltünk végig, kivágva azokat a fejezeteket, amiknek semmi köze nem volt a végkifejlethez (mint például a Random Tengerész Tízoldalas Meséje a Varázslatos Kutyáról). A szüneteket nem számolva majdnem percre pontosan öt óra alatt jutottunk el a végkifejletig; délelőtt tizenegykor kezdtünk, és este fél hétkor mentünk vacsorázni. Ez alatt az idő alatt pontosan 42 párbaj és csata zajlott le a történetben, hét hajó szenvedett hajótörést, és nyolc férfi esett halálos szerelembe Angelicával (valamint egy ló is). És természetesen könnyesre röhögtük magunkat.
Voltak persze kisebb problémák. Mivel most meséltük először együtt, és nem minden mesemondó olvasta el az egész eposzt a saját részein kívül, néhol döccent egy kicsit a történet, és közbe-közbe kellett szólnunk, hogy segítsük egymásnak felvenni a fonalat. Mivel a történet szorosan összefüggő események sorozatából áll, kisebb kihagyások is vezethettek nagyobb hiányosságokhoz, amiket egy későbbi ponton valakinek pótolnia kellett; ilyenkor jöttek az "emlékeztek, amikor..." típusú kiszólások, meg az "amikor utoljára láttuk őt, akkor éppen..." kezdetű anekdoták. Igazi közösségi mesélés volt, ahol minden résztvevő együtt próbálta meg kibogozni a több tucat cselekményszálat.
Először úgy volt, hogy csak egy éneket mesélek majd; a kedvencemet, amiben Astolfo a Holdra utazik. De pár héttel az Eposznap előtt Cathryn felhívott, hogy néhányan visszaléptek, és valakinek be kéne fejeznie a történetet; így aztán megkaptam az utolsó négy éneket is, zárásnak. Aztán a múlt héten visszalépett még valaki, és hirtelen az utolsó öt volt az enyém; majd megérkezvén péntek este Cotatiba és a programot (ld. a fotón) nézegetve rádöbbentem, hogy az előző két éneket sem meséli senki, amik pedig létfontosságúak az eposz végkimeneteléhez. Így aztán hirtelen jött ihlettől vezérelve én meséltem az utolsó hét éneket... (ami a prózai kiadásban közel száz oldalra rúg). Az egész napom azzal telt, hogy figyeltem, ki hol hagyta ott a szereplőit, hogy a végén mindannyikunak el tudjam varrni a történetét. Nagy kihívás volt, de nagyon élveztem, és sikerült gondosan, csinosan, kereken lezárnom az eposz végét egy háromnegyed órás maratoni előadással.

Sajnálom, hogy az őszi ismétlésre nem tudok majd elmenni. Biztos vagyok benne, hogy a második kör még izgalmasabb lesz, most, hogy már tudjuk, mire kell odafigyelni. Cserébe viszont örülök, hogy az utolsó Eposznapomra sikerült egy ilyen remek sztorit választani. Őrjöngő Lóránt bekerül az örök kedvencek közé.