A tenger és a tengeren túl: Európai Mesemondó Konferencia, Róma, 2025.

 

Ismét nyár, ismét FEST (Európai Mesemondó Szövetség) konferencia. Ezúttal, 12 év után ismét, a római mesemondók (Raccontamiunastoria) szervezték, bár a város csak átutazóban volt jelen - a helyszín maga Ostia volt, közel a tengerparthoz. Nem mintha bántuk volna. Rekord mennyiségű, 130 mesemondó vett részt a konferencia három napján, tucatnyi különböző ország képviseletében.

Június 17-én érkeztünk az ostiai szállásra, amikről kiderült, hogy tulajdonképpen kemping, kicsi bungalókkal tele, ezek közül béreltek ki számunkra egy rakattal. Ennek az lett az eredménye, hogy létrejött a kemping "utcáin" egy mini mesemondó kerület, ahol minden szomszéd mosolyogva integetett vissza, és késő estig ment a beszélgetés, éneklés, szomszédolás a tornácokon és járdákon. Néhány napra megélhettük, milyen lenne olyan helyen élni, ahol az egész utcát mesemondók lakják.

Az érkezés estéjén kisétáltunk egy közeli parkba, ami a La Farfalla névre hallgatott, és egy társadalmilag tudatos, fenntartható szervezethez tartozik. A Farfalla egy nyitott kert volt sok gyümölcsfával, barátságos cicákkal, egy kis kávézóval, napernyőkkel, és a számunkra berendezett színpad-sátorral. Mindent magas mandulafenyők, eukaliptuszfák és babérbokrok vettek körbe; csak az volt a dolog szépséghibája, hogy három percenként elhúzott felettünk egy-egy alacsonyan szálló repülő, mert a Fiumicino reptér közelében voltunk. Ennek ellenére mindenki vidáman iszogatott, eszegetett, ismerkedett, egymás nyakába ugrált; megtöltötte a kertet az újra találkozás öröme.

A megnyitó nem egészen úgy sikerült, ahogy a szervezők várták. A konferencia témája az "Európa és a Világ" volt - ennek megfelelően sok, európán kívüli mesélőt is meghívtak. A megnyitó beszédet Fidaa Ataya palesztin mesemondó tartotta volna, de sajnos az egész palesztin delegáció, egy lány kivételével, Jordániában rekedt a reptérlezárások miatt. Így végül az egyetlen megérkezett palesztin lány mondott megható, szép igaz történetet egy hölgyről, aki átvészelte az utóbbi évtizedek történelmét a falujában - és akiről kiderült, hogy a lány édesanyja, aki aznap reggel hunyt el. Bennünk szakadt a levegő, hogy a lány egyáltalán meg tudott állni a színpadon. Őt egy libanoni mesélő, Sara Kassir követte, aki a saját élményeiről mesélt fiatal anyaként bombázások közepette; utána pedig egy palesztin-kanadai hölgy, Sarah Abu-Sharar következett, aki arról beszélt, milyen mesemondóként diaszpórában élni. Ezt követően a színpadon bemutatkoztak az újonnan csatlakozott mesemondó szervezetek (köztük a Hagyományok Háza) képviselői is. A megnyitót vacsora követte, majd a Raccontamiunastoria mesemondói meséltek római történeteket; eddigre már annyira elálmosodtam, hogy visszabotorkáltam a szállásra aludni. Az egész konferencián végigvonult a mediterrán szervezés ténye - amikor mi északiak már nem láttunk ki a fejünkből, az igazi buli rendszerint olyankor kezdődött.

18-án, a konferencia első napján szembesültünk vele, hogy az előadások helyszíne a római egyetem kihelyezett campusa lesz - ami közvetlenül a tengerparton van. Ahogy a busz lerakott minket, a mesemondók az örömtől sivalkodva rohantak le a homokos tengerpartra pancsolni, úszni, kagylókat és kavicsokat gyűjtögetni. Ez meg is adta a napnak a remek kezdő hangulatot. Brutális meleg volt, de a víz (és az egyetemi épület modern klímája) sokat enyhített rajta. 

Az első előadást, amire beültem, egy martinique-i kreol mesemondó, Valer Egouy tartotta. Arról beszélt, milyen Martinique mesemondó hagyománya, milyen alkalmai vannak a mesélésnek, és hogyan épít a mesemondó kapcsolatot a közönségével énekek, mondókák, találós kérdések és kérdés-válasz játékok segítségével. Nagyon tetszett a gondolat, hogy addig nem lehet egy közönségnek mesélni, amíg nem barátkozott velük össze a mesemondó.

A következő körben én tartottam előadást olyan eposzokról, amiknek női hőse van (ez a sorozat áprilisban futott az angol nyelvű blogomon és a Facebook oldalamon). Remekül sikerült, majdnem harmincan ültek be rá. Kiosztottam közöttük az eposzokat, és ahelyett, hogy felsoroltam volna mind a 26-ot, inkább közös beszélgetést kerekítettünk a dologból, melynek során sok izgalmas, különleges kérdés felmerült (például hogy mi a különbség a hős és a főszereplő között, vagy hogy lehet-e valaki erős női hős akkor is, ha egy ponton megmentik). A legszebb pillanat az volt, hogy kiderült, ott ül a teremben Abegael Fisher-Lang kanadai mesemondó is, a kanadai Epic Weekend egyik szervezője, és a mentorom, Cathrny Fairlee régi jó barátja. Az elkövetkező két napban rengeteget beszélgettem vele. Csodás találkozás volt. 

Az ebédszünetet megint csak a tengerparton töltöttük, olasz kajákkal és pancsolással, mielőtt visszatértünk volna az épületbe a délutáni programra. A következő workshop Mattia Di Pierro előadása volt egy Stories XFM című projektről, ami tulajdonképpen a "new trad" ("újhagyományos") mesélés témája körül forgott; egy workshop-sorozat volt, melynek keretei között a résztvevők a hagyományos mesék motívumaiból, szimbólumaiból alkothattak új, a mai világ értékrendjére, élethelyzeteire reagáló történeteket. 

A nap utolsó idősávját a Cassandra Project ifjú mesemondó foglalták el. Ez egy olyan nemzetközi európai projekt volt az elmúlt év folyamán, amelyben fiatal, kezdő mesélők vehettek részt, és mentorok segítségével, társadalmilag tudatos történetek kidolgozásával léphettek be a mesemondás világába. Tizenketten jöttek el a konferenciára, és már messziről sütött róluk a sokszínűség, a vidámság, és a GenZ életérzés. Teljes felüdülés volt látni őket a többi mesemondó között; tudni, hogy érkezik az utánpótlás, a frissítés, az új generáció a maga új nézőpontjaival. Azonnal a szívembe zártam őket. Sajnos választani kellett, melyik előadásra ül be az ember, így a tizenkettőből csak hármat hallgathattam meg - de mindhárman zseniálisak voltak. Geoffrey van der Ven (Hollandia) egy kevéssé ismert görög mítoszt, a bagoly születését szőtte egybe a szégyen témájával, és azzal, valaki hogyan próbál meg más és más lenni, hogy megvédje magát. Szívet melengető feldolgozás volt. Winter De Cock (Belgium) szintén mitológiát szőtt egybe igaz történetekkel és személyes sztorikkal: Daphné és Apollón mítoszát járta körül a nők elleni erőszak szemszögéből. Sohasem ütött még ekkorát az a történet. Végül Simen Segerberg (Norvégia) személyes sztorival készült, ami a szerelemről és főleg a szexualitásról szólt a digitális világ korában. Az volt a szép az egészben, hogy a véletlenszerűen egymás mellé tett három sztori valahogy mind a szégyenről és annak feloldásáról szólt, és a három mesélő megtalálta a közös hangot - nagyon szívet melengető módon támogatták egymást, igazi csapatként voltak jelen. Egy kicsit irigykedtem rájuk, hogy csapatként érkezhettek meg a mesemondó világba, nagyrészt pedig minden anyai ösztön kitört belőlem, látva, hogy ők ott tartanak most, ahol én húsz éve. Remélem, állandó jelenlétté válnak majd a konferenciákon!

Az első nap estéjén különleges helyen vacsoráztunk: a közeli Chigi kastély kertjében, egy 16. századi épület árnyékában, amely még most is magántulajdonban, a család kezében van. Boroztunk, dumáltunk, falatoztunk, néztük a repkedő denevéreket. Éjjel 11 körül még volt külön borkóstolás és jóga (?!) is, de addigra bennem megint eldőlt a szentlélek, úgyhogy egy német sráccal visszasétáltunk a kempingbe, és közben nagyon jót dumáltunk a mesemondásról, a sokféleségről, és a mitológiáról. Esélyes, hogy Ivo hamarosan Mítoszok Csatáját is szervez majd Németországban. (Később kiderült, hogy a borozós-jógázós csapatért se jött busz időben, úgyhogy végül a többség sétált).

A második napi program hasonlóan mozgalmasra sikerült. Az első workshop idejét ketten osztották meg maguk között. Az első Catalina Figini volt, egy argentin mesemondó aki Marokkóban kutatta a hagyományos mesemondást; a második pedig Valentina Zocca olasz mesélő, aki évente háromszor vezet mesemondó túrákat Nepálban. Mindketten sokat beszéltek a kulturális sokféleségről, a különböző népek mesemondó hagyományairól, és arról, kívülállóként hogyan lehet belépni ezekbe a kulturális közegekbe, és hogyan lehet tisztelettel viszonyulni más népek élő hagyományához. Remek előadások voltak.

A második délelőtti körben egy ciprusi hölgy, Chloe Maridou előadására ültem be, aki a cím szerint a hagyományos mesélésről készült beszélni. Ő azonban bevallottan nem mesemondó - ennek ellenére egy jó hosszú tündérmesével kezdett, A velencei herceggel, ami a Kanári királyfi mesetípus ciprusi verziója. Érdekes sztori volt, csak rettenetesen hosszú és lassú; utána pedig még mindig volt negyven perc az előadásból, amit a hölgy azzal töltött, hogy papírról felolvasta az archetípusokról szóló szakdolgozatát. Be kell vallanom, ezen a ponton már nem fogott az agyam.

Az ebéd utáni körben eredetileg Fidaa Ataya workshopjára regisztráltam, így gyakorlatilag lyukasórám keletkezett. Néhány Cassandrással, a kanadai hölggyel, Szabó Enikővel, és egy Zoe nevű floridai mesemondó-feleséggel levonultunk a tengerparti kávézóba dumálni. Zoéról kiderült, hogy amúgy etruszk koros régész (és epidemológus), és rögtön meg is volt a közös hang. Egy nagyon kellemes délutánt töltöttünk mesékről, aktivizmusról, hagyományról és emberi jogokról szóló beszélgetéssel; olyannyira eldumáltuk az időt, hogy lemaradtam a FEST taggyűlésről is. Mint utóbb kiderült, volt némi feszültség a gyűlésen, de szavazásra nem került sor. Cserébe megtudtuk, hogy jövőre Stockholmban, két év múlva pedig Dublinban leszünk. Juhé!

Az utolsó esti vacsorát együtt költöttük el, ott a tengerparton. A vacsora végeztével ezúttal nem bor-, hanem olívaolaj-kóstolásra került sor, amit a szervezők mediterrán mesemondók meséivel fűszereztek. Minden résztvevő hozott olajat a saját országából, és egy mese mellett kínálta körbe. Sajnos a kóstoláshoz illő kenyér elég hamar elfogyott, kis pohárból lehajtani az olívaolajat, mint a pálinkát, meg mégsem pannon gyomornak való, de amit sikerült megkóstolni az elején, az mind nagyon finom volt. Egy olasz hölgy előadást tartott nekünk az olajfák és az olajtermelés történelméről és hasznáról. Utána egy tunéziai mesemondó adott elő egy tunéziai mesét fürdőben elrejtett kincsekről, majd spanyol mesélők meséltek (zseniális, pörgős tandemben) az olajfavirágról (ez a mi Jávorfácskánk helyi verziója), utána a libanoni hölgy mesélt egy történetet egy nőről, aki új nevet választott magának, Dijana Horvátországból egy Pirosmalac-verziót mesélt zseniálisan viccesen, végül pedig a ciprusi hölgy mesélte Adonisz mítoszát. Eddigre már a hasunk is tele volt, meg későre is járt, így visszarohantunk a buszhoz. A buszon és a kemping ajtajában mindenki feltorlódott, bőszen búcsúzkodva, mert másnap hajnalban indultunk a reptérre - már csak azért is, mert időközben Rómában beütött a közlekedési sztrájk, és senki sem tudta, hogy jut haza. A búcsúzás ellenére a mesemondó-kerületben még hajnali háromig ment az utcabál. Ezt én már csak álmomban hallottam.

A történet nem ér véget: még két napot töltöttem Rómában, és részt vettem egy nyári napfordulós mesemondó sétán is. Ezekről majd a következő bejegyzésben! 

A mesemondás nagy kérdései: Európai Mesemondó Konferencia, Glasgow, 2024.

Az idei FEST konferenciának Glasgow adott helyszínt, és rendhagyó módon négy ország mesemondó szervezetei együtt szervezték meg: a skótok, írek, angolok és walesiek közös programot alkottak. A konferencia párhuzamosan zajlott a nagy múltú The Village Storytelling Festival rendezvényeivel, így a szakmai témák mellett természetesen a mesélés, mesehallgatás örömébe is belekóstolhattunk.

Fun fact: Ez volt a 10. FEST konferencia, amin részt vettem! :) 2009-ben voltam először. Ráadásul idén egy csomó magyar mesemondó jött még el rajtam kívül. Orosz Kata barátnőmmel utaztunk együtt (aki Világszép önkéntes mesélő, így igazából ketten voltunk Világszépek). A Meseszó Egyesületet Klitsie-Szabad Boglárka képviselte, a Hagyományok Házát Sándor Ildikó, a Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztivált Szabó Enikő, a Világszárnyát pedig Hajós Erika, Zámborszky Eszter, és Bedőházi Beáta. Hárman elő is adtunk a konferencián - Enikő, Bogi, és én. A többiek workshopjára sajnos nem jutottam el, de úgy hallottam, nagy sikerük volt.

Kedd este érkeztünk meg Glasgowba, így a köszöntőről és az első közös vacsoráról lemaradtunk, de a szállás előterében máris öleléssel és mosollyal fogadtak az ismerős mesemondók. Mindig olyan érzés megérkezni a FEST-re, mintha rég látott rokonok közé csöppenne az ember. Szerda reggel indult maga a konferencia program, további köszöntőkkel és keynote előadásokkal. Bemutatkoztak a szervező egyesületek képviselői, majd rövid beszámolót hallhattunk a szellemi kulturális örökség helyzetéről Skóciában (Steve Byrne), és új mesemondó terek születéséről Glasgowban női mesemondók részvételével (Stephe Harrop). Nagyon lelkes és barátságos köszöntőt kaptunk egy "új skót" mesemondótól, Amadu Wurie Khan-tól is, aki arról beszélt, Sierra Leone-ból Skóciába érkezve hogyan találta meg új identitását, menekültként és mesemondóként egyaránt. A konferencia már ezen a ponton jó félórás csúszásban volt, de senki sem bánta. A szünetekben sütemény, tea, kávé, és skót finomságok vártak bennünket a büfében, és mindenki kapott saját kávéspoharat is a fenntarthatóság jegyében.

A köszöntők és a szünet után nagyon érdekes beszélgetésre ültem be. Peter Chand és Aoife O'Connor "provokációt és párbeszédet" ígértek az előadásukkal, és ígéretüket be is tartották. Ledobtak néhány kemény igazságot azzal kapcsolatban, hogyan jelenik (vagy nem jelenik) meg a kulturális sokféleség a FEST konferenciákon, és a mesemondó világban egyaránt. Felvetettek érdekes lehetőségeket ahhoz, hogyan lehet a mesemondó közösséget még nyitottabbá és befogadóbbá tenni különböző hátterekből érkező (nem fehér, nem középosztály-beli, nem ciszheteró, fogyatékkal élő, stb.) fiatal mesemondók számára. Érintették a kulturális kisajátítás témáját is, onnantól kezdve, hogy ha ír mesét mesélsz, akkor tudd kiejteni az ír neveket, egészen odáig, hogy gyarmatosító országok mesélői miért és hogyan mesélik a gyarmatokról származó hagyományos történeteket. A sok érdekes, fontos, feszítő téma mellett lehetőség volt visszajelezni is, kifejezni érzéseket és gondolatokat, és végül feliratkozni egy levelezőlistára, amelynek segítségével további találkozókat szerveznek majd. Nagyon jó volt látni, hogy elindul el a párbeszéd az európai közösségben is; az amcsik már gyurmázzák egy ideje. A hangulat barátságos volt és őszinte, ami nagyban köszönhető a két előadó hozzáállásának.

Az ebédszünet után további workshopok közül lehetett választani; nem volt egyszerű a döntés, sok remek téma akadt a programban. Az első fél órában én adtam elő a Mítoszok Csatájáról; egész sokan jöttek el meghallgatni, és remek kérdéseket tettek fel a végén. Utána szép csendesen kisurrantam a teremből, és átvágtattam Dougie Mackay workshopjára, aki a farkasokról tartott előadást. Egészen pontosan arról, milyen felelőssége van a mesemondóknak azzal kapcsolatban, hogyan viszonyulnak az emberek a farkasokhoz, mint valódi, a környezet számára fontos, veszélyeztetett állatokhoz. Beszélgettünk a kedvenc farkasos történeteinkről, elemeztük, hogyan bukkannak fel a farkasok a hagyományban, és összehasonlítottuk mindezt azzal, amit valójában a farkasokról tudni lehet. Nagyon fontos téma, és sok remek könyvet összeszedtünk, amit érdemes elolvasni hozzá. Dougie maga több farkasmegfigyelő projektben vett már részt, és ezekről is nagy lelkesedéssel beszélt.

Ezen a délutánon rádupláztam a környezettudatos mesemondásra: kávészünet és rágcsa után beültem Cara Silversmith workshopjára, aki az "environmental literacy" és a mesemondás kapcsolatáról beszélt. Cara környezeti nevelő is amellett, hogy mesemondó, és hatalmas lelkesedéssel fordul az élővilág (és annak történetei) felé. Hozott be leveleket, amiket megtapogathattunk, és ki kellett találni, melyik micsoda; szóba került, mennyivel könnyebben ismerünk fel márkajelzéseket, mint növényeket. Beszélgettünk róla, hogyan lehet beleszőni a természetről való tudást a meséinkbe, és miért fontos ez. (Kicsit szégyenkezve döbbentem rá, hogy egy egész tanulmányt írtam egykor a szilfákról a mitológiában, és ehhez képest nem ismertem fel a szilfalevelet.) Elsősorban nem tudományos, hanem érzelmi alapon dolgoztunk, elmerengve rajta, milyen érzelmi kapcsolatot szeretnénk kialakítani magunk, illetve közönségeink és az élővilág között, amitől aztán fontossá válik számukra a tanulás és a természetvédelem is. Nagyon jó beszélgetések alakultak ki, remek workshop volt.

Vacsora után visszatértünk a konferencia helyszínére az esti előadásokra. Mivel korán érkeztünk, egy jó órát dumáltunk a büfében egy Ronni Gurwicz nevű sráccal, aki egy izgalmas podcastot csinál mindenféle emberek személyes történeteivel, és könyvet is adott ki más mesemondókkal közösen (igen, megvettem). Az esti műsor a Queens of Albion című előadás volt Stephe Harrop mesemondótól, aki mesterien szőtt egybe személyes sztorikat Britannia eredetmítoszaival, és némi görög mitológiával. Lendületes, jó humorú mesemondó, aki csak minimális kellékeket használt az egyórás műsorban - nevezetesen egy csillogó kabátot, amit hol felvett, hol levett, hogy pólyának vagy fegyvernek használt. Felélesztette a királynőket, akik (középkori legendák szerint) elsőként léptek a szigetre, és óriásoknak adtak életet. Lenyűgöző előadás volt. A késő esti programokat már nem sikerült megvárnom; arccal zuhantam ágyba.

A konferencia második (és utolsó) napján megint sokféle téma közül lehetett választani. Én a Finding Your Voice című dupla workshopra ültem be, amit a dublini Leprechaun Museum munkatársai tartottak. Ez lett az egyik kedvenc élményem az egész konferenciából. A múzeum, egy cseh közösségi térrel együtt, Erasmus támogatásból szervezett workshop-sorozatot a két országban LMBT+ fiataloknak a mesemondásról. Ennek egy rövidített változatát hozták el nekünk. Sok szó esett a mesemondó hagyományról és az élőszavas mesélés alapjairól - a múzeum munkatársai ugyanis elsősorban folklórral foglalkoznak. Innen eljutottunk odáig, hogy milyen queer történetek jelennek meg a hagyományban (mert vannak), és milyen hősök szerepelnek bennük. Hallottunk két ír legendát (csodás előadásban), majd kisebb csoportokban játszottunk velük, újraalkottuk őket, és beszélgettünk róla, milyen témákat, szereplőket látnánk szívesen, ahogy a hagyomány a mai világban tovább alakul. Remek kis közösség gyűlt össze, klassz sztorik születtek, és élmény volt foglalkozni ezzel a témával úgy, hogy a folklórhagyománynak és a kreativitásnak is bőven jutott tér és tisztelet.

A nap második felében a konferencia résztvevői javasolhattak témákat, hogy azokat aztán kisebb kerekasztal-beszélgetéseken fejtsük ki. Én az ír kontingenshez csatlakoztam, akik felvetették a "hogyan meséljünk mítoszokat, és mennyit változtathatunk rajtuk?" kérdését. A büfében ültünk, és, ahogy az egyik belga mesemondó megfogalmazta, "agresszívan egyetértettünk egymással". Jó kis beszélgetés volt, sok érdekes gondolattal. Sajnos a csúszás miatt viszonylag kevés idő maradt rá, mert már vissza is kellett térni a nagyterembe, hogy minden csoport megossza a gondolatait, majd együtt elbúcsúztassuk az idei konferenciát. A fáklyát a szervezőktől Paola Balbi vette át - jövőre Rómában leszünk!

Énekléssel, ünnepléssel, ajándékokkal zártuk a programot - de nem a napot. Este ugyanis gálavacsorát rendeztek a tiszteletünkre a Nemzeti Skót Dudás Központban (ahol értelemszerűen egy skót dudás fogadott bennünket az ajtóban, már messziről lehetett hallani). A vacsorának része volt, hogy meséket is hallottunk ételekről a fogások között, valamint a desszert környékén váratlanul tiszteletét tette egy Mari Lwyd, egy walesi lókoponya, aki karácsony környékén szokta járni a házakat énekkel és találós kérdésekkel. Ezzel, meg a színpadon zenélő skót zenészekkel, a folklórt is sikerült becsempészni a(z egyébként nagyon ízletes) vacsora programjára. Annyira jó volt a hangulat, hogy amikor már nem tudtam tovább leküzdeni a fáradtságot, egyszerűen kisurrantam a teremből - nem volt szívem búcsúzkodásokkal megbontani a mulatságot. Néhányan azért elkaptak az ajtóban egy-ölelésre.

A hátralévő másfél napból egyet Arran szigetén töltöttünk, a tengerparton bóklászva, élvezve a napsütést, a viharos szelet, a sirályokat és kagylókat, meg a Bodick kastély botanikuskertjét. A maradék délelőttön pedig ajándékokat és könyveket vásároltam Glasgow különféle boltjaiban, valamint több másik magyar mesélővel együtt ebédeltünk egyet Maggie Mackay folkloristával. Remek megkoronázása volt ez a hét élményeinek; boldogan és kimerülten indultunk haza.

Skócia, és a skót mesemondó közösség, másodszorra is csodás élményekkel és új barátságokkal ajándékozott meg. Biztos, hogy visszatérek még. Jövőre pedig vár bennünket a római FEST!

Hagyomány és megújulás: Európai Mesemondó Konferencia, 2021.

Egy év kihagyás és plusz fél év csúszás után ismét sikerült megrendezni az Európai Mesemondó Szövetség (FEST) konferenciáját, ezúttal június helyett októberben. Az utolsó pillanatig tűkön ült mindenki, hogy a tavalyra tervezett törökországi találkozó után ez is dugába dől-e, de végül zöld utat kaptunk a személyes találkozóhoz. A konferenciára Svendborg városkájában került sor, Fyn szigetén, amely többek között Andersen szülőhelyeként ismert.

Szerda délelőtt érkeztem, hosszas, de kényelmes vonatozás után Svendborgba. Mivel a hotel délutánig nem engedett becsekkolni senkit, néhány régi és új ismerőssel elkocogtunk egy helyi étterembe ebédelni és beszélgetni. A csapat új tagja volt Isabelle Hauser Svájcból, akivel azonnal megtaláltuk a közös hangot. Mire visszatértünk a hotelbe, szállingózni kezdtek a többiek is: a járványhelyzet ellenére több, mint száz mesemondó gyűlt össze a konferenciára. Kitörő örömmel üdvözöltük egymást két év kihagyás után, zengett a nagyterem a fecsegő mesemondóktól. Volt sajnos néhány látványos hiány is - angol mesemondók nem jöttek, és távol maradtak a török hölgyek és a spanyolok is - de ennek ellenére rengeteg régi ismerőssel találkozhattam ismét. Rövid megnyitó beszéd után bepillantást kaphattunk az újonnan átépített Andersen múzeum kulisszatitkaiba Henrik Lübker, a múzeum igazgatójának jóvoltából - így készültünk fel a pénteki látogatásra, és ringattuk bele magunkat a dán mesék világába. Hosszú és zajos vacsora után (be nem állt a szánk egy pillanatra sem) estére is maradt program: Vigga Bro, a dán mesemondás szeretve tisztelt nagyasszonya, mesélt nekünk az életéről és a művészetről, beszélgető partnernek pedig meginvitálta Abbi Patrix francia mesemondó mestert a színpadra. Szó esett arról, miben különbözik a mesemondó a színésztől, és arról is, ki mit gondol Andersen meséiről (ebben a tekintetben az egész konferencián megoszlottak a vélemények).

Csütörtök reggel vetettük bele magunkat a konferencia valódi programjába. Délelőtt tagsági gyűlést tartottunk: a FEST vezető bizottsága beszámolt projektekről, tervekről, pénzügyekről, majd szavaztunk az új bizottsági tagok kérdésében. Így letudva a munka nehezét, már csak a jó dolgok voltak hátra. Délután két kör workshopból lehetett válogatni - már akinek, mert engem felkértek, hogy mindkét körben tartsak egy workshopot. Így született meg a Carrying the Story Bag: Continuing the oral tradition in the 21st century című 90 perces műhelyem, ami 20-20 fővel kétszer ment le egymás után. Tulajdonképpen nem volt más, mint egy irányított beszélgetés a résztvevőkkel. Arról értekeztünk, kinek mit jelent a "hagyományos mesemondás", mint fogalom, kinek az országában hogy néz ki a hagyomány, és mit kezdjünk a népmesékkel a saját munkásságunk során. Vittem egy sor gondolatébresztő kérdést is (pl. "Mit szólsz hozzá, ha külföldiek mesélik a népmeséidet?" vagy "Mit szeretnél továbbadni a következő generációnak?"), és a résztvevők egymás között megvitathatták őket. Sok remek gondolat, vélemény, válasz született, és jó volt látni, milyen lelkesen magyaráz egy olasz mesemondó egy lengyelnek, vagy egy svéd egy hollandnak. Borzasztóan élveztem mindkét kört, és legalább annyit tanultam belőlük, mint a résztvevők. Sok pozitív visszajelzést is kaptam arra nézve, mennyire jólesett mindenkinek közösen megrágni ezeket a témákat.

A két workshop után gyorsan leültem egy rádióinterjúra: Elena Asciutti olasz mesemondó az egész konferenciát közvetítette rádión a Diffusione Fiaba című műsor keretei között. Engem közösen interjúvolt meg Agnieszka Aysen Kaim lengyel-török mesemondóval, aki az eposzok nagy szerelmese; mindkettőnket a hagyományos mesemondásról és a népmesékről faggatott. A vidám beszélgetés végeztével futva értük be a többieket, akik egy szomszédos étteremben gyülekeztek egy jó hangulatú vacsorára. És a finom, antik tányérokon tálalt főzelékkel még nem ért véget a nap: hátra volt az esti mese.

Nem akármilyen esti mesét kaptunk. Két dán mesemondó, Jesper la Cour és Troels Kirk Ejsing másfél órás Beowulf-előadásának lehettünk részesei. És amikor azt mondom, részesei, akkor úgy is értem: a kilencven perces előadás teljesen interaktív volt. A közönség kétoldalt ült, tulajdonképpen két nézőteret alkotva egymással szembe állított széksorokkal; ezek között zajlott maga a sztori. Hol lakomázó vendégek voltunk a király csarnokában, hol evezősök egy hajón. A zenei aláfestést, és a sztorit kísérő minden hanghatást egy locsolókanna szolgáltatta, ami egyszerre volt mulatságos és lenyűgöző. Annak ellenére azonban, hogy néha kiszólítottak egy-egy nézőt kisebb szerepekre a színre, az előadás sohasem veszítette el storytelling jellegét; megmaradt a kötetlen, sztorizós hangulat, és a sok remek, hirtelen jött poén. Borzasztóan élveztem az egészet.

A pénteki nap külső helyszínen telt: elmentünk a közeli Odense városába. Délelőtt és kora délután az egyetem épületében hallgathattunk előadásokat (közötte nagyon gusztusos ebéddel egy közeli street food vendéglőben) (a street food vendéglőt úgy kell elképzelni, hogy egy hatalmas csarnokban egy csomó street food kocsi van felállítva, közöttük padokkal és asztalokkal). Dr. Ane-Grum Schwensen Andersen meseírói munkásságáról tartott egy előadást: ő foglalkozik ugyanis Andersen kéziratos anyagának kutatásával és digitalizálásával. Egy csomó érdekességet megtudhattunk róla, hogyan írta át Andersen a saját meséit, és miket változtatott rajtuk a végleges kiadás előtt. Göran Hemberg svéd mesemondó filozófiai síkon elmélkedett róla, mitől különleges a szóbeli mesemondás, és mitől jön létre az a különleges "közös tér", amiben mesélő és hallgató együtt létezik. A holland Frank Belt és Paul Groos a FEST nemrég megalkotott kompetencia-modelljét emelték új szintre, és dolgozták ki részletesebben, melyik kompetenciák milyen lépcsőfokok szerint tanulhatók. (Ez persze továbbra sem jelent kötelező tanmenetet, csupán közös kreatív gondolkodást arról, milyen sok lehetőség van a mesélők szakmai fejlődésére). Végül, de nem utolsó sorban a norvég Mimesis Heidi Dahlsveen tartott lenyűgöző előadást arról, hogyan hatott a digitális világ a mesemondásra az elmúlt két évben. Az előadás a performance és a workshop határán egyensúlyozott, és minden percét élveztem. Mondjuk, ez nem volt meglepő, mert Heidi Európa egyik legismertebb mesemondó mestere.

Az előadások után következett a nap valódi fénypontja: látogatás a nemrég felújított Andersen Múzeumba. Mivel a felújítási munkálatok még nem fejeződtek be teljesen, akciós áron lehet látogatni az épületet, és mi még a készülő kulisszák mögé is bepillanthattunk egy kicsit. Ezen a ponton megjegyzem, hogy kifejezetten utálom az Andersen-meséket (gyerekkoromban mindig szanaszét bőgtem és nyomorultul éreztem magam miattuk), de a múzeum még számomra is nagyon izgalmas élmény volt. Egyrészt Andersent magát rengeteg humorral és finom iróniával mutatja be, másrészt pedig a japán építész által tervezett csodás terekben egy csomó interaktív elemet helyeztek el. Lehet érintőképernyőn játszani Andersen rajzaival, megnézni, hozzánk jönne-e a kivetített királykisasszony, megcsodálni magunkat a császár képzeletbeli új ruhájában (miközben a tükör másik oldalán mások látnak minket), vagy üldögélni a Kis Hableány vízalatti birodalmában. Meglátogathattuk a gyerekek számára készült termet is, amitől mindannyian hátast dobtunk: tele volt apró házakkal, gyerekméretű jelmezekkel, horgolt péksüteményekkel, fából faragott hintóval, és mindennel, amitől azonnal mindannyian újra gyerekek akartunk lenni.

A péntek estét elegáns, gyertyafényes gourmet ünnepi vacsora zárta. A dán szervezők ünnepélyesen átadták a konferencia lángját a jövő évi litván találkozó szervezőjének. Boroztunk, beszélgettünk, nevezzünk, még énekeltünk is; zengett a terem a mesemondók jókedvétől.

Szombaton már szállingóztak hazafelé az emberek, de délelőttre azért maradt még program. Én úgy döntöttem, Trine Krarup háromórás workshopjára ülök be, ami a mesemondás és a környezetismeret, környezetvédelem témájáról szólt. Sajnos nem tudtam végig ott maradni, mert a délutáni fellépésre kellett összekészülődnöm, de az eleje nagyon érdekes beszélgetés volt a mesemondók szerepéről egy környezettudatos társadalom építésében. A workshop második fele inkább arról szólt, hogyan juthatnak el a mesemondók a megfelelő közönségekhez.

A konferencia hivatalosan az ebéddel ért véget. Búcsúzkodtunk, beszélgettünk még egy kicsit. Sokan hazaindultak, de sokan maradtak is: a konferenciával párhuzamosan ugyanis egész héten zajlott a városban egy nagy dán mesemondó fesztivál, és a szervezők meghívtak minket az utolsó napra. Ebéd után egy közeli művelődési házban gyűltünk össze egy többnyelvű, jó hangulatú, teltházas International Story Hour előadásra. Öten léptünk fel: Susanne Schoppmeier Németországból, aki egy "okos lány" népmesét mesélt; Kathleen Rappolt szintén a németektől, aki az ugató egér és a furfangos madár meséivel örvendeztetett meg minket; a litván Milda Varnauskaite, aki egy egészen lenyűgöző litván legendát keltett életre (és akinek a mesemondói stílusába azonnal beleszerettem); Mattia Di Pierro Olaszországból, aki egy helyi manószerű lény kalandjairól mesélt; és végül jómagam, aki a nagybányai Virághegy mondáit vittem magammal. A közönség lelkes volt és vidám, és a virágos történetet nagyon sokan megköszönték nekem.

A délutánt egy kávézóban beszélgetve töltöttük Pintér Zsolttal és Kántor Szilviával, akik a Meseszó egyesületet és a 2023-as FEST konferencia magyar szervezőcsapatát képviselték. Nagyon klassz beszélgetés volt. Innen vonultunk át egy kávézóba, ahol a fesztiválon részt vevő dán és a maradék nemzetközi mesemondók társaságában isteni panini szendvicseket vacsoráztunk, lármás beszélgetés közepette. És az este itt még mindig nem ért véget: a fesztivál záró előadására a kikötő egyik épületében, egy jelmez-múzeum rendezvénytermében került sor. Felváltva hangzottak el dán és angol nyelvű történetek. A dánokat régi mesemondó barátnőm, Annemarie Krarup fordította nekem suttogva, amikor épp nem ő maga mesélt. Többek között volt szerencsénk hallani Maria Junghaus-t, aki a konferencia főszervezőjeként egész héten rohant és intézkedett, hogy mindenkinek minden kívánsága meglegyen. Maria egyébként mellesleg zseniálisan jó mesemondó is. Az angol nyelvű előadók között szerepelt Paul Groos, aki egy holland legendát mesélt az ördögről, nagyon mókásan és lendületesen, illetve a mindig elegáns olasz Paola Balbi, aki a teremtő anyaistennő szerelmeivel szórakoztatott bennünket. Részemről úgy döntöttem, mivel a konferencián többször szóba kerültek az amerikai mesék, mondok közülük egyet, így Az ördög és a gezerigók történetével járultam hozzá a műsorhoz.

Késő este sétáltunk haza, kissé kerülő úton, a szállodához. Úgy elrepült a konferencia négy napja, hogy szinte észre sem vettük. Teljesen feltöltődve, boldogan zuhantam ágyba: két év után úgy hiányzott az európai mesemondók színes közössége a lelkemnek, mint egy falat kenyér. Akármennyire hasznos is a digitális világ, nem tudja pótolni a személyes találkozásokat.

Vasárnap még folytatódtak a dániai kalandjaim, de az már egy következő bejegyzésre tartozik.

Tricksterek és határok - Európai Mesemondó Konferencia, 2019.

"Trükkös határok" - ezt a címet adták az idei FEST programnak a szervezők, akik a szokásos egy helyett rögtön három országot képviseltek: Németországot, Hollandiát, és Belgiumot. A 2019-es Európai Mesemondó Konferenciát ugyanis a hármashatár vidékén rendezték; a főhadiszállás a holland oldalon a Rolduc-i apátságban volt, kisebb kiruccanásokkal Aachenbe és a belga dombvidékre. Így már rögtön érthető is, miért kerültek a kontinens mesemondóinak látóterébe a határok - és a határokat folyamatosan feszegető, átlépő, átrajzoló tricksterek.

Az érkezés és a konferencia első teljes napja egyaránt leginkább beszélgetéssel, ismerkedéssel, rég látott ismerősöknek való örvendezéssel telt. Én kissé elfogódott voltam, mivel tíz év után ismét eljött a konferenciára George Macpherson, Skócia egyik híres hagyományos mesemondója, akinek minden könyvét többször kiolvastam. Rajta kívül több régi ismerősnek is örülhettem, valamint érkeztek új arcok olyan érdekes helyekről, mint Litvánia, Luxemburg, és  dublini Leprikón Múzeum (két fickó, akiket ennek folyományaként többen csak "a leprikónok"-ként emlegettek). Az első teljes napon szerencsésen, nyolc napon belül gyógyuló lelki sérülésekkel letudtuk a FEST éves taggyűlését, megszavaztuk a 2022-es konferenciát (Litvánia nyert, helló Vilnius!), választottunk egy új bizottsági tagot (Lengyelországból, helló Agnieszka!), és megismerkedtünk az éppen zajló és a jövőben várható európai projektekkel. A taggyűlés napját egy Joe Boele nevű belga mesemondó előadása zárta, ami szép és művészi volt, de engem személy szerint egy kicsit zavart, hogy harmadkézből vett forrásokból mesélt a franciaországi romák mindennapi életéről, amely beszámoló helyenként mágikus realizmusba csapott át...

A konferencia második reggelén busszal vonultunk át Aachenbe, ahol a modern művészeti múzeumban tartottuk meg a délelőtti előadásokat. Itt a tudomány és a mesemondás keresztmetszetéről esett bővebben szó; George a druida-legendák tudományos vonzatairól mesélt, Giovanna Conforto a mesemondás fontosságáról a tudományos kommunikációban, Dr. Anke Groß-Kunkel a kölni egyetemről pedig egy minden érzékszervre kiható, súlyos fogyatékkal élő gyerekek számára kitalált mesemondó projektet mutatott be nekünk. Az ebédszünetben beszabadultunk kicsit Aachen belvárosába, megcsodáltuk a katedrálist, fagyiztunk, bevásároltunk, majd ismét buszra pattantunk, és kerülő úton indultunk haza. Tettünk egy kis kört a határ belga oldalán, majd visszatérve Hollandiába kiszálltunk a buszból, átsétáltunk a német oldalra egy kis hídon (érintve Nagy Károly egykori vadászkápolnáját), Németországból pedig egy tomboló vihar kíséretében visszatértünk a hollandiai főhadiszállásra. Remek kiruccanás volt, csak a telefonok bolondultak meg bele - nem kevesebb, mint tizenöt "Üdvözöljük..." SMS-t kaptam szegény Vodafontól...

A péntek délután különböző workshopokkal telt. Én George "Hagyományos mesemondás" előadására ültem be, ami nagyrészt abból állt, hogy George skót legendákat mesélt nekünk, mi pedig áhítattal hallgattuk, és néha-néha kérdéseket tettünk fel. Másodjára átkocogtam Sam Cannarozzi "Mesemondás és tudomány" beszélgetésére, ahol váratlan, ám kellemes meglepetéssel szembesültem: Sam az egész termet kitapétázta a periódusos rendszerrel. Voltak ott hagyományos és új modellek, színesek, szimbolikusak, tarot-szerűek; voltak periódusosrendszer-kártyák, kockák, sőt, pólók és zoknik is. Belépéskor mindenki húzott egy elemet - nekem a foszfor jutott - és Sam sorra elmesélt nekünk mindenféle érdekességet az egyes elemekről. Közösen vadásztunk mitológiai utalásokat az elemek nevei között, megtudtunk mindenféle kalandos sztorikat a felfedezésükről, és általánosságban véve nagyon jól éreztük magunkat.
A péntek esti előadást Chris Adriaanse, egy brit mesemondó és nyelvész tartotta, aki arról beszélt nekünk, milyen eszközöket használ Trump a tömegek befolyásolására. Bár a politikai téma nem mindeninek jött be, a dolog nyelvészeti-pszichológiai oldala annál érdekesebb volt, és utána hosszas vitákba keveredtünk arról, Trump tricksternek számít-e vagy sem. (NEM). Az előadást Regina Sommer és Tom van Outryve mesemondók Tyl Uilenspiegel-mesékkel tűzdelték meg.

A szombati nap szintén workshopokkal telt. A délelőttöt Regina Sommer háromórás maratoni "A holnap tricksterei" beszélgetésén töltöttem, ahol családias hangulatban ötleteltünk arról, mi tesz egy trickstert valódi tricksterré, milyen eszközök állnak a mai tricksterek (pl. a Kétfarkú Kutya Párt) rendelkezésére, és milyen lehetőségei, felelősségei vannak a jövő trickstereinek a társadalom és a történelem alakulásában. Remek dolgokat írtunk fel, sokat tanakodtunk, és végül annyira belelendültünk a dologba, hogy még egy külön trickster-konferencia ötlete is felmerült.
A délelőtti munka annyira kimerített, hogy a délutáni workshopok helyett inkább más elfoglaltságot választottam. Veva Gerard és a FEST bizottság csütörtökön bemutatták a készülőben lévő mesemondó kompetencia-rendszert, amelyet azért alkotnak meg, hogy az EU standardjai szerint az alapja lehessen akkreditált mesemondó-képzéseknek. A színes, jól rendezett táblázatban helyet kapnak a mesemondás olyan aspektusai, mint pl. az Előadóművész, a Kutató, a Hagyományőrző, a Művész, és az Üzletember, melyekhez különböző alap- és emelt szintű kompetenciák tartoznak (pl. "Repertoárépítés", "Hangképzés", "Egymás támogatása", stb.). A fejlesztők érdekes játékokat készítettek a rendszer tesztelésére, és minden egyes kompetenciához szerettek volna egy-két perces videóinterjúkat felvenni, amelyekben a mesemondók azok fontosságáról mesélnek. Az egyik hotelszobában berendeztek egy stúdiót, ahová a nap folyamán akárki betévedhetett felvételt készíteni. Én is feliratkoztam három videó erejéig, és amíg vártam a soromra, a kompetencia-kártyákkal játszogattam a folyosón. Az egyik feladat az volt, hogy válasszam ki a számomra legfontosabb nyolc kompetenciát, és nézzem meg, milyen színeket képviselnek. Íme, az eredmény:

Lila: kutató, Kék: gyakorlati előadó (craftsman),
Narancs: csapatjátékos, Zöld: művész, Sárga: előadóművész

Utána azt is megnéztem, melyik nyolcat választanám én, mint tanár, mesemondó diákjaim részére. Íme:

Szürke: üzletember

A rendszer még fejlesztés és csiszolás alatt áll (a Hagyományőrző pl. csak most került vissza bele, erős ír, francia, és magyar ráhatásra), de nagyon jó kezdeményezésnek tartom.

Szombat este már csak a záró műsor volt hátra. Először is a Virtuális Valóság workshop résztvevői meséltek nekünk mindenféle digitális elemek bevonásával, majd a FEST bizottság ünnepélyesen lezárta a konferenciát, és átadta a fáklyát a jövő évi szervezőknek, akik Törökországot képviselték. Az est végére még egy meglepetés-előadás is maradt: Paola Balbi egy jazz-zenész kíséretével ízelítőt adott a legújabb projektjéből, ami egy bizonyos észak-olasz vidék történelmére koncentrál. A késői óra ellenére Paola előadása teljesen felvillanyozott mindenkit; hihetetlen energiabomba a nő, és elsőrangú művész is.

A FEST-konferenciák természetesen nem csak előadásokból és workshopokból állnak. A szünetekben rengeteg remek beszélgetés zajlott; ismerkedtünk, viccelődtünk, énekeltünk, boroztunk, és megtárgyaltuk a világ nagy kérdéseit. Jó hangulatú, barátságos konferencia volt, három barátságos országban. Egyszerre.

Jövőre találkozunk Törökországban!

Sárkányok és színészek: Európai Mesemondó Konferencia, 2018.

Elérkezett ez a nap is: Az utolsó FEST konferencia, amin az Európai Mesemondó Szövetség bizottsági tagjaként voltam jelen. Három év után idén nyáron járt le a mandátumom - és azt kell mondanom, hogy ez a konferencia minden szempontból feltette az utóbbi három év munkájára a koronát.
A konferencia Ljubljana belvárosában zajott, és két fő témája volt: A pénteki nap a Hagyomány (különös tekintettel a balkáni mesemondásra), a szombati pedig az Előadóművészet jegyében zajlott. Szlovén házigazdáink remek programot válogattak össze a számunkra. Több, mint száz mesemondó jött el 24 különböző országból, 50 európai mesemondó szerevezet képviseletében, és töltött együtt három napot a Sárkányok Városában.

A konferencia tulajdonképpen csütörtökön kezdőtött el, egy egész napos Éves Taggyűléssel. Erre azért volt szükség, mert a FEST az utóbbi két évben hatalmas változásokon ment keresztül, és rengeteg kérdés volt, amit meg kellett tárgyalni és szavazni a tagszervezetek képviselőivel. Bár itt-ott akadtak heves megszólalások és lapos pillantások, sikerült legyűrnünk a legnagyobb akadályokat (bár egy pillanatig úgy tűnt, szavaznunk kell majd róla, hogy szavazzunk-e róla hogy szavazni fogunk-e valamiről - de hát így működik a demokrácia...), és azzal a boldog tudattal zártuk a napot, hogy a nehezén már túl is vagyunk.

Az első nap estéjén a vacsora után egy remek storytelling előadás került terítékre. Két fickó mesélt felváltva a saját életéből vett történeteket - Damir Avdić boszniai zenész és anarchista, és Erik Valenčič szlovén háborús riporter. Erik arról mesélt, amikor Dél-Szudánban járt a függetlenségi referndumról tudósítani, és más háborús riporterekkel együtt kicsit túlságosan is felöntött a garatra, hogy be tudjon illeszkedni egy születő nemzeti bürokrácia szürreális világába. Damir egy elekrtomos gitáron döngetve sztorizott arról, hogyan élt és dolgozott Amerikában, és milyen ironikus dolgokat tapasztalt rasszizmussal, előítéletekkel, és kulturális különbségekkel kapcsolatban. A kedvenc sztorim az egész estében az volt, amikor Damir elmesélte, hogy elment egy anarchista könyvesboltba könyvet vásárolni (!!!), és közölték vele, hogy áfát is kell fizetnie. Az irónia innen lavinaként söpört tovább az egész szituáción, mi pedig hatalmasakat röhögtünk. A szívembe zártam a fickót.

A pénteki nap a hagyomány jegyében telt. Reggel a ljubljanai bábszínház épületében voltunk, a vár tövében, és meghívott előadók szavait ittuk. Boštjan Narat, a Katalena nevű alernatív szlovén folk-zenekar frontembere, arról mesélt, hogyan lehet kreatívan hozzáállni a hagyományokhoz, és inspirációt meríteni belőlük; állítása szerint "A giccs definíciója az, amikor valaki halott dologként kezei a múltat." Špela Frlic szlovén mesemondó rövid körútra invitált bennünket a Balkán térképén, és elmesélte, melyik környező országban éppen mi zajlik kortárs mesemondás témában. Egyébként azért is ő volt a felelős, hogy a konferenciára meghívást kapott, és eljött, számos szlovén, horvát, szerb, bosnyák, és bolgár mesemondó is, akikkel eddig sohasem volt alkalmunk találkozni.

A délelőtt harmadik, és egyben legzsneniálisabb előadója Svetlana Slapšak szerb antropológus volt, egy borzasztóan jó fej, éles nyelvű idős hölgy, aki a nők szerepéről beszélt a balkáni hagyományokban. Majdnem két órán keresztül mesélt nekünk női énekmondókról, női kutatókról és feminista utazókról, a szájhagyomány kutatásáról (és hogy hogyan törölték el a férfi folkloristák a női énekmondókat), szerb epikus hősénekekről, görög mítoszokról, és rengeteg egyéb fantasztikusan érdekes témáról. Órákig bírtam volna még hallgatni, a szarkasztikus kiszólásaival és cinikusan csillogó szemeivel együtt. Nagy élmény lehet a tanítványának lenni...

Péntek délután a témához tartozó workshopok voltak soron. Részemről elértem a szervezőknél, hogy a sok remek gyakorlati műhely mellett (többek között Danielle Bellone zseniális "new trad" mesemondó workshopja is ekkor zajlott - és szombaton Budapesten is eljöhettek rá!), legyen egy terem, ahová be lehet ülni meséket mondani egymásnak. Így született a Story Swap, amin pénteken tíz ember vett részt - és olyan jó fejek és ügyesek voltak, hogy egy óra alatt mindenkire sor is került! Volt éneklés, nevetés, népmesék, személyes sztorik, és minden, ami a mesetarisznyába belefér.

Természetesen péntek este sem maradtunk műsor nélkül; a The Man Who Watched the World című mesemondó-színházi előadást tekintettük meg. Az előadás rövidebb, főleg narrált történetek gyűjteménye, amik a mai világ problémáival foglalkoznak ütős, szívbe markoló személyes sztorikon keresztül (környezetszennyezés, szexizmus, menekültválság, stb.), a köré az alapgondolat köré rendezve, hogy az apokalipszis nem olyasmi, ami egyszercsak bekövetkezik majd a jövőben, hanem olyasmi, ami szépen lassan, darabonként most történik. A szervezők elérték a céljukat: Őrülten megoszlottak a vélemények arról, hogy az előadás mesemondásnak számított-e vagy sem, és hazafelé menet az összes résztvevő parázs vitákat folytatott a mesemondás és a színház kapcsolatáról. Nekem személy szerint nagyon bejött az előadás, és a színészek is kivételesen jók voltak.

A szombati nap a mesemondósáról, mint előadóművészetről szólt, illetve a mesemondás és a színház kapcsolatáról. Délelőtt ismét előadásokatt hallottunk. Egyik szlovén szervezőnk, Ana Duša olyan színpadi előadásokról mesélt, amik a személyes mesemondás eszközén keresztül foglalkoznak komoly társadalmi témákkal, vagy hétköznapi embereket vesznek rá arra, hogy közönség előtt meséljenek nem hétköznapi élményeikről. Francia vendégünk, Yves Marc mozgásművész arról beszélt (és mutatott nagyon érzékletes példákat), hogyan üzen a mesemondó teste különböző dolgokat testtartáson, mozgáson, színpadon felvett helyen keresztül, miért érdemes figyelni ezekre a jelekre, és hogyan lehet használni őket, hogy a történeteink egyes részeit kiemeljük. Hester Tammes megismertetett minket a "mesemondó színház" (storytelling theater) fogalmával - ami, mint megtudtuk, külön műfaj, és egyáltalán nem azonos azokkal a színházi előadásokkal, amelyek történetmondást is tartalmaznak. A mesemondó színháznak nincs forgatókönyve, hanem a mesemondók saját történeteiből alakul ki; a rendezőnek csak az a dolga, hogy segítsen összefüggő műsort kovácsolni az egyes sztorikból. Nincs negyedik fal sem közönség és színpad között, így a mesemondók folyamatos kapcsolatban maradhatnak a hallgatóikkal. A délelőtti műsort Zala Dobovšek kritikus és dramaturg zárta, aki arról tartott előadást, hogyan lehet színpadi storytellinget terápiaként, vagy közösségépítő gyakorlatként alkalmazni.

Ebédszünetben néhányan felszöktünk a ljubljanai várba körülnézni, és kellemes meglepetés fogadott bennünket: Amellett, hogy a vár remekül fel van újítva, és minden zeg-zug tele van meglepetésekkel, éppen nyílt egy kiállításuk is a sárkányok mitológiájáról. Muszáj volt bemennünk. A sárkánykiállítás rengeteg érdekes, színes dologgal volt tele, de a fénypontja egy digitális kivetítő volt, melyhez gombok tartoztak - minden gomb egy-egy szlovén sárkányos mesét képviselt (volt belőlük vagy 15). Ha az ember megnyomta a gombot, a képernyőn megjelent a mese angolul és szlovénül, és egy térképen felvillant a hely is, ahonnan a mese származik. Természetesen az összes gombot végignyomkodtuk, fotózkodtunk sárkánytojásokkal, és alkímiai találós kérdésekt oldottunk meg, hogy hozzájussunk a Bölcsek Kövéhez. Mindenkinek melegen ajánlom a ljubljanai várat!

A szomabt délután ismét workshopokkal telt; részemről megint csak a Story Swap programjáért voltam felelős. Este piknikezni mentünk a Kodeljevo kastélyba, és az ínycsiklandozó vacsorát borozás és koncert követte - a fentebb már említett Katalena együttes volt színpadon. A mesemondók természetesen az első akkordra felpattantak az asztaloktól, és fergeteges, két órás buli következett. Menet közben még az eső is eleredt, de ez senkit sem zavart; száz mesemondó ropta a viharban szlovén alternatív rockzenére, míg bőrig nem áztunk, és el nem fáradtunk.
Remek zárás volt egy remek konferenciához.

Európai Mesemondó Konferencia 2017 - Termonfeckin, Írország

Az Európai Mesemondó Szövetség idei konferenciáját Írországban rendeztük meg. Hazudnék, ha azt mondanám, nem vártam repesve ezt az évet, amit még tavalyelőtt Görögországban terveztünk meg, és a FEST bizottsági tagjaként tűzközelből vettem részt a szervezés minden egyes mozzanatában. Az idei konferenciát a kezdetektől nagy érdeklődés követte - ezért senki sem csodálkozott igazán, hogy rekordot döntöttünk: Összesen 110 mesemondó gyűlt össze 26 országból, hogy három napig közösen dolgozzunk a mesemondás múltján, jelenén, és jövőjén.

Írország és a mesemondás szoros kapcsolatát nem kell különösebben ecsetelni. A helyszínt úgy választottuk ki, hogy közel legyen mindenféle legendás jelentőségű helyekhez - Tara, Newgrange, Emain Macha - és úgy is, hogy közel legyünk az észak-ír határhoz, mivel a konferencia témája Storytelling in Borderlands, vagyis a határokon átívelő, kapcsolatokat teremtő és falakat leromboló mesemondás volt. Erre pedig kevés jobb helyet lehetett találni, mint Írországnak azt a részét, ahol még emlékeznek a nagy konfliktusokra, és ma is mesemondók dolgoznak a katolikus és a protestáns családok összebékítésén...

A konferencia a szerdai nappal kezdődött, amikor is a mesemondók gyülekezni kezdtek Európa (és a világ) minden sarkából a konferenciára. Úgy esett, hogy június huszonegyedike, vagyis a nyári napforduló estéje volt, így amíg mi a bizottsággal rendületlenül üléseztünk egy privát teremben, addig a szállingózó mesemondók lombos ágakból koszorúkat fontak, virágokat szedtek, és tábortüzet raktak a konferenciaközpont belső udvarán. Mire beesteledett, asztalokat is állítottunk fel, melyekre mindenki kipakolt ételt-italt, amit a saját országából hozott kóstolásra (részemről pálinka és Unicum érkezett, mert mást nem sikerült beszuszakolnom a bőröndbe). Ahogy feltűntek az első csillagok, meggyújtottuk a tüzet, végigettük-ittuk az asztalt, és a fűben ülve beszélgettünk régi ismerősökkel és új barátokkal. Az est programja nagyrészt abból állt, hogy az egyes országok képviselői egyenként felálltak, bemutatkoztak, és elmondták, az ő kultúrájukban hogyan ünneplik a nyári napfordulót. Ilyen világos, virágos, barátságos hangulatban telt hát a varázslatos legrövidebb éjszaka, ami a sok beszélgetéstől, énekléstől, és éjszakába nyúló mulatozástól csak még rövidebb lett... Pedig másnap kemény munka várt ránk.

A konferencia első teljes napja (a bemutatkozás és köszöntés után, melynek során az ír mesemondók leleplezték a FEST vadonatúj térkép-zászlaját is) előadásokkal indult. Elsőként Críostóir Mac Cárthaigh, az Országos Folklór Gyűjtemény vezetője mesélt nekünk Írország mese- és folklórgyűjtő hagyományáról, és arról a nagyszabású projektről, melynek során az 1930-as években iskolás gyerekek több tízezer kézzel írt füzetet töltöttek meg a családjuktól gyűjtött történetekkel (ez ma jórészt digitális formában is elérhető). Utána Jane O'Hanlon mesélt nekünk az Írók Iskolákban projektről, melynek keretei között mesemondókat is rendszeresen visznek iskolákba fellépni és műhelyeket tartani. Állami támogatással. Ezek után áttértünk a szárazabb részek megrágására, és részletes beszámolót tartottunk a FEST által nemrég megpályázott EU kapcsolatépítő támogatás feltételeiről.

A délutáni program előtt sikerült kiszöknöm egy picikét a közeli tengerpartra is. Nagy élmény volt; sokat olvastam már dűnés-homokos-apályos tengerpartokról, de sohasem láttam még élőben ilyet. A több ember magasságú homokdűnéken átevickélve az apály látványa fogadott minket, tengeteg csinos kagylóval, tócsákkal, gázlómadarakkal, és jó néhány parta vetett medúzával. A kagylók szorgos gyűjtögetése mellett ez volt az első találkozásom testközelből az ír mesevilággal is: Rengeteg történetük kezdődik épp itt, a keleti tenger partján, ahonnan a hősök általában kalandozni indulnak...

A délutáni program jórészt műhelyekből állt. Tartottam egy Mesemondás és Gender műhelyt, amire rengetegen bejöttek, és ki is fogytam a handoutokból; remek párbeszéd kerekedett női és férfi mesemondókról, női és férfi mesékről, és egyéb reprezentációs kérdésekről. Második körben egy Mesemondás és Popkultúra workshopom volt, amin kevesebben voltak ugyan, de nagyon élénk vita kerekedett közöttük arról, hogy milyen kapcsolatai lehetnek a mesélésnek a popkultúrával, illetve hogy jobb-e egy szépségesen megrajzolt rajzfilm, mint egy rosszul elmondott népmese, avagy sem... A társalgások aztán tovább folytatódtak a vacsora alatt is, míg sor nem került az esti műsorra. Nagyon kiváló programban volt részünk, helyi mesemondóknak és zenészeknek köszönhetően. Ott volt például Colum Sands, zenész és dalszövegíró, aki saját zseniális költeményeivel szórakoztatott minket; Jack Lynch, Nuala Hayes és Frances Quinn, mindhárman mesemondók és konferencia-szervezők, az ír hagyomány különböző szeleteivel örvendeztettek meg minket, mint például Cú Chulainn legendájának egy-egy részlete (ami a tavalyelőtti Eposznap óta instant nosztalgiával tölt el); és voltak énekmondók, hárfások, hegedűsök, és minden, ami egy jó ír koncerthez szükségeltetik. Némelyik zenész többet mesélt, mint amennyit zenélt - és ez így volt jól.

A konferencia második napján Emain Machát látogattuk meg, és Armaghban töltöttük az egész napot - erről külön bejegyzésben számolok majd be. A kirándulás után volt még egy környi workshop - itt beültem egy francia és egy török mesemondó közös műhelyére, ami a mesemondás tolmácsolásáról szólt, és mielőtt észbe kaptam, már hindit fordítottam magyarra, közönség előt... A hosszú napról hazatérve ír táncházat szerveztek nekünk, ami azonban hamar átcsapott "ír zenészek játszanak talpalávalót bármilyen európai tánchoz" buliba, ahol felváltva tanultunk skót körtáncot, görög hastáncot, keringőt, meg nagyjából mindent, ami éppen a mesemondók eszébe jutott... és mindegyiket ír zenére.

A konferencia utolsó napját a FEST szervezeti kérdéseire, illetve az azokról való szavazásra szántuk. Ez minden évben így történik, és minden évben megállapítjuk azt is, hogy nem kéne a végére hagyni, amikor már mindenki álmost meg nyűgös, és mindenkiből előbújnak a nemzeti sztereotípiák... ezúttal különösen hosszúra nyúlt a szavazgatás, de végül csak megállapodásra jutottunk a végén - mindenki mehetett csomagolni. Újabb hasznos és sikeres évet tudhattunk hát a FEST pályafutása mögött.

És ezzel még nem volt vége a programnak: Ahhoz, hogy a konferenciára támogatást kaphassunk, a hétvégére még egy fesztivált is rendezni kellett...

13. Kea Mesemondó Fesztivál

Alig ébredtünk fel a szerda délutáni sziesztából, már kezdődött is a Kea Mesemondó Fesztivál, szám szerint a tizenharmadik, Görögország jelenlegi legismertebb mesemondó rendezvénye. A fellépések igazából már az előző hét óta folyamatosan zajlottak a sziget különböző pontjain, de a konferencia (ld. az előző bejegyzést) végeztével végre mi is bekapcsolódhattunk a programba.
A mesélésre törzshelyünkön, a múzeum citromfás kertjében került sor, egy erre kialakított szabadtéri színpadon. A nézőtér a görög színházak formáját idézte, félkörívben emelkedő kő- és fapadokkal, és a hetven-egynéhány nemzetközi mesemondón kívül szép számmal ültek rajta görög családok és arra tévedő turisták is.

A mesemondás este hétkor kezdődött. Mindenkinek tíz perce volt egy-egy történetre (a meséket előre be kellett jelentenünk, hogy beleírhassák a rövid görög és angol nyelvű összefoglalókat a programba). Összesen huszonegyen voltunk, és az időkorlátot kevesen tartották be, így aztán a borozással és beszélgetéssel töltött szünetekkel együtt kis híján öt órásra húzódott szét a műsor, és éjfél körül ért véget. Mediterrán terület lévén ez senkit sem zavart.
Az előadás nem zajlott  mindig felhőtlenül. Sajnos a klasszikus minta ellenére a színpad akusztikája csapnivaló volt, amihez hozzájárultak még a délies virtussal ordító kabócák, a kertben található játszótér, egy közeli szamárka, és a háttérben húzódó autóút hangjai. Hangosítás hiányában az ember kénytelen volt legjobb színpadi tudása szerint hallhatóvá tenni magát, és végig tartani is a hangerőt, ami nem mindenkinek sikerült a mesére és az angol nyelvre való koncentrálással egy időben - sokan elhalkultak a mese közepe felé. Ennek ellenére azért hallottunk néhány egészen zseniális előadást.
Antonietta Pizzorno például, ahhoz képest, hogy csak olaszul és franciául beszél, úgy mesélte a tésztából gyúrt királyfi történetét, hogy a röhögéstől leestünk a szék alá. Nuala Hayes, az egyik ír küldött, egy zseniális ír népmesét mondott el, amiben a görög király lánya beleszeretett az ír király fiába. Seung Ah Kim, a koreai lány, hagyományos koreai viseletben, énekkel és nyelvleckével együtt adta elő a Kígyóvőlegény történetét. Senem Donatan, az egyik török lány, lenyűgöző énekkel ötvözte Inanna pokolra szállásának mítoszát; a csillagos ég alatt megdöbbentő ereje volt a hangjának és a kísérteties dallamnak. Regina Sommer Németországból az egyik kedvenc Nagy Károly-legendámat mesélte, Aachen alapításáról. Susana Tornero a Kőleves meséjét szabirul, a középkori Mediterráneum közös kevert nyelvén adta elő; értettem minden szavát, csak nem voltam benne biztos, miért - úgy hangzott, mintha egyszerre beszélt volna spanyolul, olaszul, és franciául. Tulajdonképpen ezt is tette.
Részemről a Csodakút című Pályuk Anna mesét vittem magammal, amit legutóbb az amerikai konferencián adtam elő, és nagy sikere volt. Az európai közönség hasonló módon élvezte, és utólag sok dicséretet kaptam, nem csak az előadásomra, de magára a történetre is. Pontosan tíz percre jöttem ki, végig hallható voltam, és a közönség sokat nevetett a poénokon. Pályuk Anna empátiája és humorérzéke átütött az élő előadáson is.

A csütörtöki nap estéjén új helyszínre költözött a fesztivál: Kocsival mentünk fel Iulidába, a hegy tetején lévő városkába, ahol ismét mesemondó sétában volt részünk. Az első helyszínen, egy forrás felett kőlépcsőkön ülve, négy történetet hallottunk; valahogyan mindegyik a tengerrel volt kapcsolatos. Kiemelkedett közülük Janneke Tanja, a holland hölgy meséje, ami egy halászról szólt, aki tudtán kívül a holtak lelkeit szállította át a tengeren. Libabőrös lettem.

A második helyszín egy utcasarok volt, mediterrán házikók fehér falai között. A nézőteret megint csak egy lépcsősor alkotta. Itt három mese hangzott el, többek között a walesi Dafydd Davies Hughes története is, aki Midasz király mítoszának egy walesi népi változatát mesélte; külön érdekes volt pont Görögországban hallani, egyes motívumok milyen messzire utaztak az évszázadok alatt.
Az est utolsó helyszíne egy árnyas kőszínház volt a hegy oldalában; itt került sor Abbi Patrix francia mesemondó egész órás műsorára. Abbi nagy népszerűségnek örvend, és látványos, színpadias, mesteri mesélő, akit egy hölgy kísért mindenféle ütős és zörgős hangszereken. Tanulságos állatmesék voltak terítéken, a majom és a krokodil történetébe ágyazva és afrikai közmondásokkal megtűzdelve.
A fesztivál a hétvége folyamán is tovább zajlott, de sokunknak péntek reggel búcsúznia kellett: Eljött az idő a hazautazásra. A két nap élményei alapján azt kell mondanom, hogy Kea szigete tökéletes, bájos helyszín egy mesemondó fesztiválnak; az emberek kedvesek, a táj lenyűgöző, és a FEST konferenciának köszönhetően egy görögül nem beszélő látogató számára is csodálatos két napot nyújtott. Remélem, lesz még alkalmam visszatérni!

FEST mesemondó konferencia, 2015, Kea szigete

Az elmúlt három évet (Belgium, Róma és Svédország) anyagi és szervezési okokból kihagytam ugyan, de idén jó okom volt visszatérni a FEST (Európai Mesemondó Szövetség) köreibe: Tavaly ősszel bejegyeztettük a Holnemvolt Mesemondó Alapítványt, így január óta hivatalosan is a FEST egyik tagját képviselem. Ennek örömére (no meg a helyszín miatt) elutaztam Keára, a görög mesemondó élet központjába, hogy megint belevessem magam az európai mesemondás tengerébe.

A háromnapos konferencián 75 mesemondó vett részt, 21 ország 44 szervezetének képviseletében, ezekből 32 volt tag (a FEST-nek jelenleg negyven körüli számú tagja van - csak szervezet lehet tag, magánszemély nem). A nem-tag országok képivselői megfigyelőként voltak jelen, ami jelen esetben csupán annyit tett, hogy nem vehettek részt a hivatalos szavazáson. A résztvevő országok: Anglia, Belgium, Ciprus, Dél-Korea, Finnország, Franciaország, Görögország, Hollandia, Írország, Kanada, Magyarország, Németország, Norvégia, Olaszország, Portugália, Skócia, Spanyolország, Svédország, Szlovénia, Törökország, Wales. Erős "Játék Határok Nélkül" nosztalgia lengte be az egész rendezvényt - pont ezt szerettük benne.
A konferencia előestéjén nemzetközi büfét tartottunk: Mindenki hozott magával valami hagyományos kaját vagy piát, és kaptunk egy-egy asztalt egy tengerparti vendéglő kertjében. Nekem nem sikerült a magyar konyhát prezentálni - már csak azért sem, mert nincs olyan kaja, ami kibírta volna az előző öt napot Görögországban, piát meg nem vittem, mert eltörik, és különben sem szeretem. Nem voltam egyedül a dilemmával: A franciák "legendás eltűnő kecskesajtot" hoztak, a britek pedig kőlevest. A büfé fénypontja az volt, amikor a helyszűkével küzdő kilenc török lánynak felajánlottam, nyugodtan foglalják el a magyar asztalt is. Történelmi pillanat volt, többen kuncogtak a háttérben. Sok jó édességet hoztak.
A konferencia hivatalosan hétfő reggel nyílt meg. A görög házigazdák mitológiai előadással üdvözöltek minket, majd egy rövid eszmefuttatás következett a tűz szerepéről a mitológiában. Mindez a Kulturális Központ épületében zajlott, ami a Mythos nevű görög mesemondó szervezet szülőhelye és a mesemondó iskolájuk főhadiszállása. A nap első igazi konferenciaelőadását Dr. Stavros Benos tartotta meg, aki egy olyan alapítvány vezetője, ami kulturális előadásokat szervez ókori görög színházakba. Az elgondolás kitűnő volt, de az úriemberből nehezen lehetett konkrét válaszokat kicsikarni olyan kérdésekre, mint például hogy "fogtok-e mesemondókat meghívni a színházakba?"
A délutáni programban három rövidebb előadás szerepelt: Marina Grandlund Svédországból a Hermész Projekt keretei között Perszephoné történetét mesélte el, és egy közösségépítő ceremóniát is rögtönzött, melynek keretei között megidéztük a görög isteneket, egy-egy kavics oltárra helyezésével. Kissé zanzásra sikerült a szertartás, a végén plusz kavicsokat kellett keresni, és mindenki pánikolt, ne felejtsünk el véletlenül valakit, mert annak a történetek szerint soha nincs jó vége... A második előadás volt messze a kedvencem: Maria Vrachionidou görög kutató beszélt arról, hogyan élnek tovább a görög mítoszok a görög népmesékben, és hozott néhány zseniális példát is, amiket jól megjegyeztem. A harmadik kör Stella Kassimati, a krétai mesemondó központ vezetőjének előadása volt, aki arról beszélt, hogyan lehet a személyes sztorikat és családtörténeteket összeszőni a mitológiával. A saját családja történetéből vett példát, és Europé mítoszával együtt adta elő.
A hétfő estét egy közeli kávézó és múzeum kertjében töltöttük, párnákon ülve citromfák alatt. Két műhely között lehetett választani: Az egyik színpadi technikákról szólt mesemondókak, a másik pedig a mesemondás szerepéről az oktatásban. Én ez utóbbira ültem be, és nem bántam meg. A négy előadó Guy Tilkin (Belgium), Heidi Dahlsveen (Norvégia), Regina Sommer (Németország) és Jennifer Ramsay (Spanyolország) volt. Sok érdekes dologról szó esett: Regina mérhető, tudományos projectben gyűjtött adatokat hozott arról, hogyan változtatta meg a rendszeres mesélés (három évig hetente) hátrányos helyzetű diákok tanulmányi eredményeit; Guy arról beszélt, milyen fontos szerepe van a narratív gondolkodásnak a tanárképzésben; Heidi a személyes sztorik fontosságát emelte ki a gimnáziumi oktatásban, Jennifer pedig a mesemondás nyelvoktatásban betöltött szerepéről beszélt (angol nyelvű mesemondóként Spanyolországban). Rengeteg érdekes és értékes dolgot hallottunk, és sok nemzetközi projectről kaptunk beszámolókat és brossúrákat is. Az előadásokat éjfélig tartó vacsorázás és kötetlen beszélgetés követte, amiből legalább annyit tanult az ember, mint a hivatalos beszámolók alatt.

A kedd reggelt Kea szigetén kirándulva töltöttük; a sétaút egyes állomásain a házigazdáinktól hallottunk helyi népmeséket és legendákat (többön látszott a mitológia nyoma is). Meglátogattuk Kea Oroszlánját, egy ősrégi kőszobrot, ami már a görögök előtt is ott állhatott a hegyoldalban, és változatlanul mosolyog a tűző napon. Megsimogattam. Hideg volt. A Végtelen Történet oroszlánja jutott az eszembe.

A séta a hegytetőn, csodás kilátással és egy hatalmas platánfa alatt elköltött piknikkel végződött. Itt tartottunk egy jó két órás kerekasztal-beszélgetést is arról, hogyan befolyásolja a meséket a táj, amiben születtek. Hallottunk sok érdekes példát, véleményt, és természetesen meséket is; a közös megegyezés valami olyasmi volt, hogy a meséken mindig látszik az adott kultúra és táj nyoma, de ha csak erre hagyatkozik az ember ("bezzeg nálunk otthon..."), attól még nem lesz érdekes a fellépése.
Kedd este négy kerekasztal közül választhattunk kettőt-kettőt; én első körben a fesztiválszervezők csoportjába ültem be, ahol olyan témákat tárgyaltunk meg másfél órában, mint a tolmácsolás kérdése, a közösségi finanszírozás, és a fesztiválokra megrendelt új programok előnyei és hátrányai. Nagyjából huszan voltunk a csoportban, közöttük veterán fesztiválszervezők és újoncok is. A második körben átültem a "Mesemondás és Befogadás - Szociális, politikai, és gazdasági bevándorlók" csoportba (értelemszerűen nagyon aktuálisnak éreztem a témát). Arról beszéltünk, melyik országokban milyen projektek valósultak meg a mesemondás és a bevándorlás kapcsolatából; hogyan lehet a menekültek történeteit megismertetni egy ország közönségeivel, integrálni idegen kultúrájú gyerekeket megalázás nélkül, és hidakat építeni gyűlölködés helyett. Nehéz téma volt, és nem kis érzelmi háttér állt mögötte mindannyiunk számára, de jó volt hallani, hogy a mesemondók mindent megtesznek, ami tőlük telik, hogy javítsanak a helyzeten.
Kedd este a görögök ünnepélyes keretek között átadták a FEST fáklyáját a francia küldöttségnek - jövőre Párizsban leszünk. Kellő módon, énekléssel és tánccal ünnepeltük az eseményt.
A konferencia szerdai ebéddel zárult; ám mielőtt eljutottunk volna odáig, még hátra volt az utolsó napi szavazás és ügyintézés. Először megszavaztuk, hol legyen a konferencia 2017-ben; a hollandok és az írek prezentálták terveiket, mindkettő meggyőző erővel, aminek az lett az eredménye, hogy 16-16-os döntetlent szavaztunk. Ekkor mindkét fél kapott még egy-egy percet, hogy meggyőzzön minket; a második kört az írek nyerték: 2017-ben Írországba megyünk! Ezek után szavaztunk a 2018-as helyszínre is, ami Szlovénia, Törökország, Wales és az Euregio (Maastricht, Aachen, Liege) között dőlt el, és Szlovénia került ki belőle győztesen.
A nap utolsó szavazása arra vonatkozott, kik legyenek a FEST vezető bizottságának (executive committee) új tagjai - ketten ugyanis idén töltötték le a harmadik évüket, és visszavonultak. A két helyre öt jelölt volt, és csodálkozva vettem észre a kifüggesztett lapra pillantva, hogy az én nevemet is felírta valaki. Mindannyian egy-egy percet kaptunk, hogy meggyőzzük a szavazókat, mit tudunk hozzáadni a FEST munkájához. Én a magam részéről először is tisztáztam, hogy a tanév alatt Amerikában tartózkodom; szakértelemként a digitális és közösségi médiát ajánlottam fel. A szavazás eredménye a szlovén csajt, Anát tette első helyre, a spanyol Sonia és én pedig döntetlenben másdoikak lettünk - a FEST úgy döntött, mindhármunkat kinevez bizottsági tagnak. Kalandos három évnek nézek elébe.
A konferencia végeztével azonnal kezdődött is a 13. Kea Mesemondó Fesztivál. De erről majd a következő bejegyzésben számolok be.