Hetedhétfő: Madárlátta mirtusz

A mai nappal folytatódik a Hetedhétfő magyar mesemondói körblogolás! Minden hétfőn új témával jelentkezünk, melyet ki-ki a saját blogján fejt ki bővebben. Az eddigi bejegyzéseimet itt találjátok. A többi résztvevő mesemondó blogjait a bejegyzés végén linkeltem.

E heti témánk: "Egy történet, amit még otthonról hoztál magaddal"

Nehéz választás. Rengeteg kedvenc mesém volt gyermekkoromban, a szüleimtől és a nagyszüleimtől is. Többjüket mesélem azóta is rendszeresen, mint például apa történetét arról, hogyan szelidítette meg egy kis ősember az első lovat, vagy a nagyapám városi legendáját a temetőből ellopott keresztről (amiről egészen sokáig azt hittem, hogy színigaz). A gyerekek mindig legalább annyira szeretik őket, mind én. A terjedelem kedvéért a mai bejegyzéshez csak egyet választottam ki, de sokáig tudnék áradozni a többiekről is...

Gyermekkorom egyik kedvenc meséje a Mirtusz királykisasszony címre hallgató történet volt. Anya mesélte nekem rendszeresen, részletesen, és nagy beleéléssel. Amikor elkezdtem mesemondóként dolgozni, elővettem megint, hogy felnőtt fejjel is átnézzem a részleteket - és rábukkantam néhány érdekes dologra...
A mese eredetileg a Pentameron című olasz mesegyűjteményből származik, és egy gyakori népmesetípus (ATU 652) egy irodalmi(asított) változata. Amikor mesélni kezdtem tíz évvel ezelőtt, eleinte hagyományőrző rendezvényeken léptem fel, és sokszor vittem Pentameron meséket magammal, mert illettek a reneszánsz/barokk hangulathoz. Bár felismertem a Mirtusz című mesében a gyerekkori történetet, a részletek határozottan eltérőek voltak (főként, mert Basile stílusa helyenként émelyítően szirupos). Amikor megkérdeztem anyát, honnan vette a mesét, először egy saját gyerekkori mesekönyvére hivatkozott, ám némi olvasgatás után rájöttem, hogy nem abban a kötetben van a történet, amire emlékezett. A Mirtuszkisasszony című mese magyar fordítására végül a Vadhattyúk című gyűjteményben bukkantam rá. Ott irodalmi meseként szerepelt; Clemens Brentano német költő dolgozta át a Pentameronból származó változatot egy hosszabb, részletesebb, líraibb, "morálisabb" formába. A sziruposságon ez sem javított sokat, és végül meg kellett állapítanom, hogy bár gyerekkorom meséje ezeken a könyveken alapult, anya alapvetően új, bájosabb és kedvesebb történetet varázsolt belőle. Továbbra is úgy mesélem tehát, ahogyan tőle hallottam.

Kutakodás közben egyéb érdekességekre is bukkantam. Többek között azzal kellett szembesülnöm, hogy amit én kicsi korom óta mirtusznak gondoltam, és csodáltam a nagymama cserepes növényei között, az egyáltalán nem is mirtusz. Hanem viaszvirág. Ez itt:

 Az európai mirtusz valójában így néz ki:

Ezzel egyrészt megállapítottam, hogy be kell hoznom a botanikai hiányosságaimat; másrészt pedig át kellett gondolnom magát a történetet is, mert anya meséjében mindig pici rózsaszín virágokból volt a Mirtusz királykisasszony koszorúja (lásd fenn). Továbbra sem tudom a mirtuszt másképp elképzelni, csak rózsaszínben. Ez most már így is marad.

***

Olvassátok el a többieket is!
Varga-Fogarasi Szilvia
Lovranits Júlia

Filmkritika: A Pentameron film, amit nem játszanak itthon (pedig kéne)

Tavasszal volt a premierje egy olasz-francia-brit filmnek, ami az év egyik nemzetközi szenzációja lett, és mégsem játszották a magyar mozikban (mondjuk Amerikában is csak elvétve). Mivel ma Halloween van ideát, és az angol blogomon megemlékezem róla, gondoltam, írok magyar kritikát is. Főleg, mert az Index külön cikkben hivatkozott rá, mennyire érdemes megnézni a Tale of Tales (Mesék Meséje) című alkotást.

A film hivatalos műfajára nézve fantasy-horror, ami nem is meglepő, lévén, hogy tündérmese-adaptációról van szó - eredeti formájában a legtöbb tündérmese beleillik ebbe a kategóriába. Egy 17. századi olasz gyűjtemény, a Pentameron néhány történetét dolgozza fel. A Pentameron régóta kedvencem; kezdő mesemondó koromban a reneszánsz repertoárom nagy része belőle került ki. Magyar fordítása hosszas hiány után tavaly jelent meg a Kalligram kiadó gondozásában.

A film három mesét emel ki a gyűjteményből:
A bolha (magasan az egyik kedvencem, több okból is)
Az elvarázsolt szarvas (az aranyhajú ikrek mesetípus egy változata)
Az öregasszony (aminek az eredeti címe sajnálatos módon lelövi a csattanót, úgyhogy inkább ennyiben hagyom)

Mindet ismertem már korábban; a film varázsa abban rejlett, hogy a körmeimet lerágva vártam, végigviszik-e mindhárom történetet úgy, ahogyan a nagy könyvben meg vannak írva. És mivel az alkotás nem Hollywood csillivilli, családbarát meseműhelyéből* került ki, nem kellett csalódnom: A film maximálisan megütötte a "fantasy-horror" színvonalát.
És a tündérmesékét is.

Röviden és tömören: A Tale of Tales lenyűgöző, torokszorító, káprázatos film, ami pontosan tudja, milyen anyagból dolgozik, és mit szeretne elérni vele.

Hosszabban:
A film képi világa tökéletesen tükrözi a Pentamerone meséinek cizellált, olykor szürreális nyelvezetét. Minden kép, minden jelenet gyönyörű, de sohasem szirupos vagy "bájos" - a történetek hideg eleganciája süt belőle, egy olyan mesevilág, amiben minden szépséges, de ugyanakkor véresen komoly is. Ehhez adódik hozzá az alkotók művészi szabadsága, mely érzelmekkel tölti meg a népmesei karaktereket - felteszik maguknak a kérdést, mit érez vajon a gyermektelen királyné, vagy az akarata ellenére kiházasított királykisasszony, vagy a hirtelen megfiatalodott öregasszony. A film meredek érzelmi hullámvasúton viszi végig a nézőt; magam is meglepődtem rajta, milyen mélyről jövő reakciókat váltott ki belőlem egy-egy jelenet. A hatást csak fokozza, hogy zseniális színészi gárda vonul fel a képernyőn, Salma Hayek megszállott, szívmarcangoló királynőjétől Toby Jones kissé őrült királyán keresztül egészen Shirley Henderson (felismerhetetlen) vénlányáig. Külön említést érdemel Bebe Cave, a Bolha királykisasszonya, akinek a jeleneteit többször vissza is pörgettem.

Külön értékeltem, hogy az alkotók értő kézzel, óvatosan nyúltak a mesékhez. Ahelyett, hogy a történeten változtattak volna, hogy modern nézők számára "befogadhatóbb" legyen, inkább az események hátterében húzódó érzelmekkel játszadoztak, és találtak bennük magyarázatot a szereplők különös, sokszor megrázó tetteire. Nem kendőztek el vagy magyaráztak félre semmit; a nézők elé tárták a tündérmeséket teljes brutális valójukban, és egyben bemutatták, hogy sárkányokkal, óriásokkal és boszorkányokkal együtt is lehet egy-egy történet végtelenül emberi.

Minden mesemondónak és mesekedvelőnek erősen ajánlom. Nem egy könnyed délutáni program, de utána még nagyon sokáig eltöpreng rajta az ember. Többszörnézős.

Gyengébb idegzetűek előbb olvassák el a meséket.
Erősebb idegzetűek utóbb olvassák el a meséket.
...
Mindenki olvassa el a meséket.

*Egyébként szeretem a hollywoodi filmeket, de meseadaptációk terén az utóbbi időben elég szégyenletes volt a felhozatal.