A híres szittya király fiai (Ribizli a kulisszák mögött 8.)

A júniusi Könyvhétre jelent meg a Móra Könyvkiadó gondozásában a Ribizli a világ végén: Régi magyar népmesék mai gyerekeknek című kötetem, amely harminckilenc mesét tartalmaz a korábbi blogsorozatból. Mivel a könyv mesegyűjtemény (9 éves kortól ajánlott), és nem néprajzi forrás, a sorozat folytatásaként szerdánként a könyvben található mesék hátteréről itt írok a blogon. A mesék részletes forrásait a könyvben megtaláljátok.  

Ez a mese a könyvhöz végzett kutakodásom egyik nagy eredménye volt. Sok mesét már korábbról ismertem, a repertoárom részét képezték, de ezt akkor találtam az Adattárban, amikor már aktívan dolgoztam a kéziraton. Úgy is mondhatjuk, hogy az egyik legújabb kedvencem.

Miről szól?

Egy fiatal szittya király megment egy királykisasszonyt, akit azért büntet az apja, mert nem a megfelelő kérőhöz akart feleségül menni. Barátságban válnak el, a lány megy a szerelméhez, a király pedig haza. Telnek az évek, a szittya királynak felnő két fia, Sándor és Aladár, és nekivágnak a világnak, hogy szerencsét próbáljanak. Útközben találkoznak egy szép fiatal lánnyal, akibe egyikük beleszeret, valamit egy öregasszonnyal, aki csatlakozik hozzájuk. AZ öreganyó végig segíti a két királyfit - megmenti őket banditáktól, segít az egyiknek elnyerni egy király lányát - sőt, amikor a királyfit áruló módon kidobják egy torony ablakán, az anyóka a torony tövében állva elkapja, hogy baja ne essen. A mese végére mindkét királyfi megházasodik, az anyóról pedig kiderül, hogy ő volt a lány, akit a szittya király annak idején megszabadított.

Hogyan készült?

A mese egy rozsályi mesemondó, Nagy Sándor története, de valamiért a publikációba nem került bele, csak kéziratos formában találtam meg. Keveset változtattam rajta azon kívül, hogy kifésültem néhány összefüggéstelen részt, és nevet adtam a királyfiaknak és a királylánynak.

Mitől különleges?

Először is tetszik, hogy a történet elején a királylány megmentése nem egyenlő az elnyerésével. A lány megy a saját szerelméhez, a szittya király pedig feleségül vesz valaki mást - mégis megmarad közöttük a kapcsolat, hiszen a lány szemmel tartja a megmentője fiait, és amikor útnak indulnak, felbukkan (öregasszonyként), hogy segítse őket. A mese végén még egyszer találkoznak a megmentőjével, immár szülőként és barátként. Férfi-női barátság kevés szokott megjelenni a népmesékben.
Amit a mesében a legjobban szeretek, az az öregasszony figurája. Látványosan sok ereje és varázslatos tudása van, amik csak izgalmasabbak lesznek attól, hogy ismerjük az anyóka saját háttérsztoriját.  Sokszor a hasonló segítő öregasszonyok a népmesékben csak úgy felbukkannak a semmiből, mindenféle magyarázat vagy személyiség nélkül - itt viszont egy megkínzott királylányból válik nagy tudású, nagy erejű segítő. Az öregasszony ravasz, jó kedélyű, határozott, bátor; átveri a rablókat, kiharcolja a királynál a fiúk igazságát, segít egy lánynak jó férjet szerezni, és előre tudja, kiben lehet megbízni, és kiben nem. Ja, és elkap egy toronyból kizuhanó királyfit. Mennyire menő már.

Érdekesség

Nem ismerek hasonló mesét a magyar hagyományból, sőt, a nemzetköziből sem (ettől még létezhet). Nagyon különleges, egyedi darab.

Feminista Magyar Népmesék 46. - Vénlányok a tatárok ellen

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék. Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző mesék itt olvashatók.

Be kell valljam, annyira szerettem az előző "Asszonyok a tatárok ellen" bejegyzést, hogy vissza kellett térnem egy kicsit a témához. 

Vénlányok a tatárok ellen

A történet

Több legenda is szól olyan eszes és bátor vénlányokról, akik csellel álltak ki a tatárok ellen. Az előző bejegyzésben emlegetett "táltos asszonnyal" ellentétben nekik nincsenek természetfeletti képességeik - a józan eszüket kivéve.
Az almási barlanggal kapcsolatban él a legenda, hogy az oda menekült magyarokat a tatárok megpróbálták kiéheztetni. Majdnem sikerült is, amikor az egyik vénlánynak (egyes források szerint Rebeka nevezetűnek) végül az az ötlete támadt, hogy kaparják össze a megmaradt lisztet, keverjék össze hamuval és mésztejjel, és készítsenek egy hatalmas kenyeret. A veknit aztán rúdon tolta ki a barlangból és illegette a tatárok előtt, akik, gondolván hogy a rejtőzködőket felveti az ennivaló, csalódottan odébb álltak.

Egy másik legendában a telekfalvi székelyeket menti meg egy vénlány (Sára vagy Sári) azzal, hogy rettenetes töklámpást farag, lepedőkbe csavarja magát, és kimegy vele éjjel a tatárok közé. Egyes verziók szerint az sipítja, hogy "Én vagyok a halál anyja!" és azzal fenyegeti a tatárokat, hogy elviszi őket, megeszi őket, vagy elszaggatja az életük fonalát (utóbbi esetben guzsalyt is lóbál). Külön bónusz pont, hogy van forrás, mely szerint Sára két méter magas volt. A "telekfalvi töklámpás" legendáját Orbán Balázs is megemlíti a Székelyföld leírásában, azzal együtt, hogy Sárit utána nagyon megünnepelték.

Mitől feminista?

Mindkét esetben okos, talpraesett, bátor nők mentik meg az egész közösség életét. A siker érdekében mindent kockára tesznek - Rebeka felhasználja a menekültek utolsó élelmiszer-tartalékait, Sári pedig a saját testi épségével nem törődve áll ki a tatárok elé.

Külön érdekes, hogy mindkét esetben vénleányról van szó (Orbán Balázsnál egyenesen "otthon hagyott leányzó"-ról), vagyis olyan idősebb asszonyokról, akik sohasem mentek férjhez. Ők általában nem álltak a társadalmi ranglétra magaslatain (sokszor ma is gyanakodva tekintenek rájuk), de mindkét esetben a közösség létfontosságú tagjának bizonyulnak. Nem csak azt mutatják be, hogy okosak és bátrak (vagyis méltók az elismerésre), de azt is, hogy képesek a közösség érdekében dönteni és cselekedni - vagyis attól, hogy nincs férjük és gyerekük, még egyáltalán nem embergyűlölő, megkeseredett kívülállók, hanem hasznos tagjai a társadalomnak. Mindkét mondából kiderül az is, hogy a közösség különcségük ellenére megbecsüli őket: Rebekára rábízzák a maradék élelmet, Sárit pedig megünneplik a győzelem után. Szintén szeretni való részlet, hogy mindkét karakter "vénlány", vagyis idősebb nő - szép párt alkotnak az előző bejegyzésben felsorolt, gyerekeket potyogtató hősies fiatalasszonyokkal.

Amit érdemes átgondolni

Külön szeretem az "elszaggatom életetek fonalát" fenyegetést Sári részéről - felvesz vele egyfajta mitikus karaktert, párkává változik, átlényegül valami igazán mélyen rettenetes figurává. A Halálnál csak a Halál anyja rosszabb... Mindeki vegye, ahogy akarja.

Források

Benedek E.: Erdélyi népmondák (Minderva, 1926.)
Csala tornya

Benedek E.: Magyar mese- és mondavilág III. (Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1989.)
A halál anyja

Zsigmond Gy.: A népi történelemszemléletről (Néprajz és Nyelvtudomány 36, 1995, 85-102.)

Megjegyzés
A néprajzi cikk szerint vándormotívum, Orbán Balázs pedig rámutat a guzsalyos verzió kapcsolatára a görög párkákhoz és egyéb sors-fonó asszonykhoz.

Feminista Magyar Népmesék 43. - Mióta tisztelik az öregeket?

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék! Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző negyvenkét mese itt olvasható.

A sorozat a mai nappal egy időre téli szünetre megy - főleg azért, mert négy hetem van hátra a disszertáció leadásáig... Karácsony után várható a folytatás!

Mióta tisztelik az öregeket?

A történet

Egyszer régen annyira rossz volt a termés, hogy a király kihirdette: Annak érdekében, hogy jusson elég élelem, a munkára képtelen öregeket minden családban meg kell ölni. A tettet az elsőszülött fiúnak kellett végrehajtania, és a parancs néhány generáció alatt hagyománnyá vált, magától értetődő lett.
A szokás egészen addig ismétlődik, míg egy napon egy fiú rádöbben, hogy nem képes ártani a saját apjának. Inkább elrejti a kert végében egy veremben, és titokban hordja neki az élelmet. Nem sokkal később éhínség szakad az országra. A fiú az apjának panaszolja el, hogy szenvednek az emberek - mire az öreg azt javasolja, szedjék le a tetőket a házakról (mivel abban az időben még kalászostul tették fel a kévéket a tetőre). A fiú lebontja a saját házát, és a tanács eljut a király fülébe is; az éhínség megoldódik. Amikor a király megkérdezi a fiút, hogyan juthatott ilyesmi az eszébe, ő töredelmesen bevallja, hogy megszegte az évszázados hagyományt, és nem ölte meg az apját. A király, belátva, hogy a hagyomány káros és haszontalan, eltörli a törvényt, és kihirdeti, hogy az öregeket tisztelni kell.

Mitől feminista?

Egy hagyományos történet, ami a hagyomány ellen beszél?... És még csak női szereplője sincs?...
Egyszer korábban említettem már az "intersectional feminism" fogalmát, mely szerint a feministák nem csak azoknak a társadalmi csoportoknak próbálják javítani az életét, akiket a nemük miatt ér hátrányos megkülönböztetés, hanem minden olyan csoportét is, amiket más tulajdonságaik (bőrszín, vallás, életkor, testi adottságok, stb.) tesznek ki előítéletnek vagy zaklatásnak. Így például volt már szó a sorozatban a nőiség és a fogyatékosság keresztmetszetéről - a mai történetben pedig a férfiasság és az életkor kerül az előtérbe. Az életkor alapján történő hátrányos megkülönböztetést angolul ageism-nek hívják; magyarul tudtommal még nincsen rá frappáns megnevezés.

Több olyan mondanivalója is van ennek a mesének, amiket feminista szempontból fontosnak tartok kiemelni. Egyrészt ott van a gondolat, hogy a király törvénye szerint az öregek (a mese szövege szerint kifejezetten az öreg férfiak) egy bizonyos életkor felett már haszontalanok, és így a társadalomra csak terhet jelentenek. A kegyetlen döntés szerint magának a legidősebb fiúnak kell megszabadulnia az apától, a család és az ország érdekében. A mese szerint "az öregek nem ellenkeztek, mert jómaguk is ugyanúgy ölték meg saját apjukat." Olyan hagyományozódó traumáról van szó tehát, amely generációkon át (feltehetően jóval az aszály elmúlta után is) öröklődik a társadalomban, és sorra nyomorítja meg a családok életét - miközben mindenki normálisnak tartja, hiszen az elődeik is így csinálták. ("Én is kaptam néha egy-egy pofont apámtól, a gyereknek se fog megártani.")
Nem tudom eléggé kihangsúlyozni, mennyire fontos ez az alapgondolat: Attól, hogy "mindig is így volt," még nem biztos, hogy "így is kell lennie". A feministák rendszeresen kapják meg a kételkedőktől, hogy "de hát a főzés / mosás / otthonteremtés mindig is a nők feladata volt!", amivel azt sugallják, hogy az ilyen nemi alapon meghatározott (gendered) tevékenységek valamilyen módon az ősrobbanás óta bele vannak kódolva a genetikánkba. Pedig a nemi szerepeket, akárcsak a mesében az apagyilkosságot, egy ponton kitalálta valaki (avagy sok valaki), és jóval azután is megmaradtak belekövesedve a társadalomba, hogy már az égvilágon semmi gyakorlati szerepük nincsen. Természetesen sok hagyománynak a gyakorlati funkció elmúltával is van értéke, szimbolikája, és hasznos tanítása - mások viszont egyenesen károsak lehetnek a felnövő generációkra és a jövőre nézve. Hogy csak egy mesemondói példát említsünk, a lusta asszonyt veréssel "gyógyító" népmeséket már rég nem kéne gyermekeinkre hagyomázni...
(Plusz, ahogyan a mesében is látszik, a "mindig is így volt" sokszor nem olyan régi, mint az ember hinné. A "fiúknak kék, lányoknak rózsaszín" kódolás például alig ötven éves.)

Mivel a mese kifejezetten fiú, apa, és király között játszódik, a látványos szimbolika mellett (ezt aláhúzom, hiszen egy hagyományos történetnek nagyon sok érzelmezése létezhet, annak ellenére, hogy én itt a feminista aspektust emelem ki) érdekes dolgokat rejt a férfiasság megítélésével kapcsolatban is. Sok társadalomban a "család érdekében" elkövetett kegyetlenség az idealizált férfiképhez tartozik, és ahogyan erre egyre több antihősös történet szépen rá is mutat mostanság, eléggé mérgező egyveleget alkot a magányos "védelmező" képzetével (aki nem vette le, hogy erről szólna a Breaking Bad, az nézze meg még egyszer). Az a férfi, aki nem képes dolgozni és keresetével, munkájával ellátni a családját, haszontalannak, eldobhatónak bélyegződik, és a mesében ballasztként dobják ki a hajóból. Ebből a berögződött gondolatból ered az is, hogy a dolgozó feleség és otthon maradó férj felállás sok férfinak még mindig komoly önbecsülési problémákat okoz, és sok antifeminista vélemény szerint egyszerűen "természetellenes." A társadalom arra tanítja a férfiakat, hogy értékük meghatározó mértékegysége a munka és a kereset, míg az érzelmek, gondoskodás, és otthonteremtés háttérbe szorulnak. A mesében szereplő fiút végül az empátia, a gondoskodás, és az apa iránt érzett szeretet térítik el a hagyománytól - és a mese végkifejlete, tanulsága szerint ez egyértelműen dicséretes dolog. Az öregek megölését (akiknek egyébként, koruk ellenére, még nagyon is lenne mit hozzátenniük a társadalomhoz és a családhoz) a fiú nem a király lemészárolásával, vagy egyéb erőszakos cselekedettel törli el - hanem épp ellenkezőleg, empátiával és odafigyeléssel. Hagyományosan "nőies" tevékenységek, érzelmek befogadása útján válik egyszerre bátor, erős, bölcs, és kiegyensúlyozott férfivá. Ez pedig egy nagyon fontos üzenet.

Amit érdemes átgondolni
Elgondolkodtam rajta, vajon más lenne-e a mese, ha anyával és lánnyal, anyával és fiúval, apával és lánnyal, stb. játszódna le. Máshogy reagálna-e a közönség anyagyilkos fiúkra, mint apagyilkos lányokra?...

Források
Jung K.: "Mióta tisztelik az öregeket? Az öreg(emberek) megölésének megszűnéséről szóló népi elbeszélések (AaTh 981) a magyar prózaepikában." Ethnographia 113 (2002), 1-21.

Mesélte: Gyülvészi Katalin, 1951, Torontálvásárhely (86 évesen)
A mese az AaTh 981-es típusba tartozik.

Megjegyzés
A mesetípusnak ez az egyetlen ismert magyar változata, de amúgy világszerte nagyon elterjedt. Nagyon hasonlít egy másik közismert népmesére, ami "A fél takaró" néven ismert.