Északvidék 2017. - Jutalomjáték és búcsúzás

Szombat reggel mindenki egy kissé kóvályogva ébredt (jórészt az előző esti koncertnek és az azt követő borozgatásnak köszönhetően), de megérte kivonszolni magunkat az ágyból, és gyorsan legurítani a hotel szörnyű reggelijét.

A délelőttöt Nancy Wang és Robert Kikuchi-Yngojo, közismertebb nevükön az Et-Noh-Tec tandem mesemondó duó workshopjával kezdtük: Kulturális kisajátítás a mesemondásban, avagy ki mit mesélhet, hogyan, honnan, és miért (vagy miért nem). Ez nekem hazai terep, de mesemondóknak, főleg az idősebb generációnak, gyakran szörnyen kényes téma, így nagyon kíváncsi voltam rá, hogyan áll majd hozzá a multikulturális (japán-kínai-filipínó) hátteréről híres duó. Hosszasan beszélgettünk a "mesélhetem-e vagy sem?" kérdésköréről. Néhány példát is megrágtunk külön-külön, és korántsem az volt a végső döntés, hogy "senki ne meséljen semmit, ami nem a saját kultúrája" - abban mind egyetértettünk, hogy ennél sokkal árnyaltabb a helyzet. Annak ellenére, hogy néhány résztvevő eleinte berzenkedett a téma ellen, a workshop nagyon jól sikerült, és udvarias, tisztelettudó keretek között zajlott. Cserébe szörnyen viccces volt, hogy ült közöttünk egy fehér-amerikai srác, aki ékes japán fejpántot viselt, mivel nemrég jött vissza egy japán utazásról - és annak ellenére, hogy Robert és Nancy pont elmagyarázták, hogy ők mindketten ötödik generációs, tősgyökeres amerikaiak, a srácnak sikerült mély japán meghajlással elbúcsúznia tőlük... (Juj.)
A délelőtt második workshopját Ingrid tartotta, aki a mesék kreatív evolúciójáról beszélt. Élvezetesen alkalmazta az evolúció elméletét a szájhagyományból származó történetekre, és egy csomó gyakorlatot is kitalált nekünk arra, hogy kreatív ötletekkel, szokatlan nézőpontokkal színesítsük a repertoárunkat.

A délutáni workshopokat sajnos átaludtam (bujkált bennem valami betegség, plusz fel kellett valahogy töltődnöm az esti programokra). Ahogy a többiektől megtudtam, lezajlott egy kerekasztal-beszélgetés a mesék igazságáról, és annyira jól sikerült, hogy még sokáig emlegetni fogják. A téma persze korántsem olyan egyszerű, mint gondolná az ember, főleg, amikor személyes sztorikról van szó... (Néha azt is nehéz megállapítani, a családi anekdotákból mi igaz és mi nem) (Kérdés: Mesélhet-e az ember szívszaggató és tanulságos történetet kedvenc nagynénjéről, ha sohasem volt neki szívszaggató és tanulságos nagynénje?...).
Vacsora után, de még az esti koncert előtt, sor került a konferencia szokásos éves partijára is. Ezek általában fél-háromnegyed órás, bolondos programok szoktak lenni, hogy a résztvevők játékos keretek között lazíthassanak egy hosszú nap után, és mozogjanak egy kicsit az esti koncertek előtt. Mivel idén a Mesemondás, mint Szuperképesség volt a konferencia témája, Jeff megkért, hogy szervezzem meg a partit. Úgy döntöttem, hogy két egyszerű játékot kombinálok bele a fél órába: Egyrészt kivágtam rövid részleteket mindenféle szuperhősös zenékből, és a közönségnek ki kellett találnia, melyik hősökhöz kapcsolódnak (volt Black Sabbath Iron Man, természetesen, meg NananananaBatman!), másrészt pedig vittem magammal mesemondó kockákat, és bátor vállalkozóknak a kockák alapján kellett mindenféle új szuperképességeket kitalálniuk, és eladniuk a közönségnek (harminc másodperc alatt). Természetesen, mivel mesemondókkal játszottunk, nagyon mókás megoldások születtek, és mindenki jókat kacarászott két zene között. A parti annyira jól sikerült, hogy még másnap reggel is többen odajöttek hozzám elújságolni, milyen remekül szórakoztak.

Szombat este került sor az én mesélésemre is: Mivel kisorsolták a nevemet, lehetőséget kaptam rá, hogy egy egész órás fringe előadást tartsak. A Rózsák a hegykben műsort vittem magammal, mert szerettem volna, ha felvétel készül róla, élő közönséggel, és ehhez Northlands pont remek közeget szolgáltatott. Nagyjából huszonöt-harminc fő zsúfolódott be a terembe (még a falak mentén is ültek), és két kamerát is sikerült felállítanunk. Az előadás nagyon jól sikerült. Azért szeretek mesemondóknak mesélni, mert nem csak magát az élményt értékelik, de a történetet is, illetve azt a munkát, ami mögötte van... többen feltettek kérdéseket a végén arról, hogyan szerkesztettem a meséket kerek egésszé, és honnan ástam elő a különböző részleteket. Még néhány új mesét is sikerült begyűjtenem azok közül, amiket az én legendáim juttattak mások eszébe.

A koncert után persze hullafáradt voltam, de mivel ez volt az utolsó este a konferencián, még nem volt megállás. Megint csak betódultunk mindannyian Loren Niemi hotelszobájába, ahol előkerültek a sörök és borok, és egy láda füstölt lazac is... (Pete Griffin alaszkai mesemondó jóvoltából). Hajnali kettőig beszélgettünk, barátkoztunk, meséltünk, és tervezgettünk; senkinek sem akaródzott aludni a nagy sztorizásban. Ez volt a hatodik látogatásom a Northlands konferencián 2008 óta, és olyan érzés volt, mintha családi találkozót rendeztünk volna. Közben új barátokat is szereztem a régiek mellé.

Hiányozni fog ez a társaság; feltétel nélkül befogadtak, amikor kezdő voltam, és az elmúlt években a mesemondó családommá nőtték ki magukat. Northlands messze a legbarátságosabb konferencia, amin valaha jártam. Most egy ideig távol leszek majd Wisconsintól - de biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó találkozástunk.

Északvidék 2017. - Örömjáték és káprázat

Ismét elérkezett a szokásos évi Northlands mesemondó konferencia - és mivel egy időre ez lesz az utolsó látogatásom itt a fagyos északon, semmi pénzért nem hagytam volna ki. Külön bónusz volt az idei programban, hogy három kedves barátom és volt mesemondó osztálytársam is eljött a kontinens különböző pontjairól, így egész csinos kis mini-osztálytalálkozót sikerült összehoznunk.

Péntek reggel mesterkurzusokkal kezdtünk. Részemről Bob Kann workshopját választottam, ami a mesemondásról, mint üzleti vállalkozásról szólt, és tele volt zseniális gyakorlati információkkal. Három órán keresztül beszélgettünk lehetőségekről, ötletekről, szponzorokról, szerződésekről, és egyéb szakmai témákról. Bob remek választás volt, mivel harminchárom éve főállású mesemondó, és többet keres vele, mint a legtöbb közepes beosztásban güriző amerikai... Külön meglepődtem rajta egyébként, milyen őszintén beszélt az árairól és a keresetéről. A legtöbb ember szereti eltitkolni az ilyesmit.
Egy rövid ebédszünet után ismét háromórás workshopok következtek. Ezúttal Jasmin Cardenas Az elnyomottak színháza (Theater of the Oppressed) műhelyére ültem be, ami címéhez méltóan intenzív, és korántsem könnyed élmény volt. Egy olyan műfajban merültünk el, ami a színházat az egyoldalú szórakoztatásból átemeli a társadalmi felelősségvállalás és a közösségépítés világába; sok szó esett társadalmi problémákról, előítéletekről, fehér megmentőkről és egyenlő oktatásról. Jasmin nagyon empatikus, magával ragadó tanár, és rengeteget tanultunk tőle.
Mivel a második kör teljesen kimerített minket, nagyon örültünk a vacsoraszünetnek, és az utána következő mesemondó koncertnek. Hét mesélő szerepelt a programban; mindannyian nagyot alakítottak a maguk műfajában, ami ezúttal főleg személyes sztorikból állt, de azért akadt két horrorisztikus népmese is (Lyn Ford és Yvonne Healy szolgáltatták a borzongást), és egy kicsavart Jancsi és Juliska (a boszorkány szemszögéből), utóbbi volt osztálytársnőm, Ingrid Nixon előadásában.
És aki azt hiszi, hogy egy mesemondó konferencia lezárul este nyolckor a koncerttel, az nagyon téved. A koncert után közvetlenül csaptunk egy tündérmese-órát is, azok kedvéért, akik szeretik a népmeséket, és ki akarták élni magukat a színpadon. Kosárból húztuk ki egyik nevet a másik után, és annyira jól szerepeltünk, hogy egy óra leforgása alatt mindenki (legalább tíz-tizenkét mesemondó) sorra is került. Az én nevemet másodikként húzták ki, aminek nagyon örültem - szeretek korán mesélni, mert utána már csak hallgatni kell a többieket. Pályuk Anna Vidám királyfija kívánkozott ki belőlem, ami hamarosan megjelenik majd angolul az új könyvemben, és az egyik kedvenc népmesém; az amcsik között is töretlen sikere volt, és többen megkérdezték, hol találják meg. Win. Kis osztálytalálkozós csoportunk mind a négy tagja sorra került a programban. Joshua egy saját maga által megalkotott tündérmesét mondott, Danielle egy szépséges, verses, feminista verziót a Hamupipőkére, Ingrid pedig Jeff Doyle barátunkkal karöltve egy vicces, tandem verziót Ádám és Éva első találkozására. Utóbbi külön remek volt, mert Jeff egyedül kezdte mesélni, és amikor körülbelül a feléhez ért, Ingrid felugrott a nézőtérről, és beszállt az előadásba...

Ééééés ezzel még mindig nem volt vége a napnak! Este tizenegykor hivatalosak voltunk a hotel egyik magánszobájába egy nemhivatalos, titokzatos Felnőtt tündérmese koncertre. A dolog onnan indult, hogy Danielle és a mentora, Laura Packer (ugyazzal az ösztöndíjjal dolgoznak, mint Cathryn és én két éve) szerettek volna egy közös mesélést, és egy jó barátjuk, Loren Niemi, beállt harmadiknak, hogy kerek legyen a program. Volt bor, sör, sajt, rágnivalók, és jó húsz-harminc ember zsúfolódott össze a hotelszobában - ahol az egyik legvarázslatosabb mesemondó előadásra került sor, amit valaha hallottam. Mindhárom mesemondó a saját stílusában adott elő klasszikus tündérmeséket - volt modern világba helyezett Aranyhaj és Piroska (Loren részéről), lány-Jack és az óriásasszony titkos szerelme (Laurától), és a norvég Lindworm mese Danielle előadásában. Utóbbi kettő teljesen lenyűgözött. Danielle a mesemondás mellett költő is, és ez nagyon meglátszik a történetein - minden szava pontosan a helyén van, mindenre megtalálja a legzamatosabb, legtökéletesebb leírást, és kevés szóval is nagyon sokat el tud mondani. A népmese az ő előadásában sokrétű, empátiával teli, színpompás élménnyé bomlott ki, amire még sokáig emlékezni fogok. Laura meséje hasonlóan sokkal többet mondott a már unalomig ismert paszulyos történetnél, és a végén halálra izgultam magam, hogy mindkét fél megmeneküljön a féltékeny óriás-férj haragjától.
A koncert végére már alig kóvályogtam, de nagyon megérte ébren maradni.

Északvidék 2016 - Mesterség és mesterek

A szombati nap korai reggelivel indult - hagyománnyá vált már, hogy a konferenciára ösztöndíjjal érkező fiatal mesemondók összegyűlnek a második nap reggelén, hogy megismerkedjenek egymással. Bár előadóként én nem voltam ösztöndíjas, fiatal mesélőként én is meghívást kaptam, és jó volt látni régi és új arcokat is a csapatban. Összesen heten voltunk, plusz a mesemondó szövetség vezető tagjai, akik kávéval, teával, és reggeli szendivcsekkel köszöntöttek minket a családban.

A reggeli után dupla műhely következett, egyik kedvenc mesemondó mesterem, Janice Del Negro szervezésében. Janice egyetemi professzor, aki nép- és tündérmesékre szakosodott, és nem csak kiváló előadó és tanár, de végtelenül empatikus, szókimondó, szeretni való hölgy is. Leginkább költői érzékkel és sok empátiával újraálmodott tündérmese-variációiról híres, melyekből hallottunk is néhány példát a műhely folyamán - Aranyhaj szerető mostohával, izlandi népmese feleségverés nélkül, titokban hősies Rumpelstiltskin, és egyéb varázslatos történetek voltak terítéken. A műhely maga is róluk szólt, és arról, hogyan lehet hagyományos meséket újraálmodni anélkül, hogy elveszítenék a szimbolikájukat, mesei jellegüket. Eljátszadoztunk néhány klisével, újraálmodtunk néhány mesehőst, és gyakoroltuk azt is, hogyan lehet a rút varangyot, szépséges királykisasszonyt, vagy szőke herceget vizuális elemek nélkül körbeírni.

A dupla műhely végeztével ebéd következett, majd folytatódott a program a délutáni műsorral. Mivel még mindig náthás voltam, és nem volt energiám komolyabb műhelyekhez, beültem a hagyománnyá váló, második alkalommal megrendezett Zsebmesék mese-csere körre, ahová mindenki olyan rövid, csattanós, élvezetes történeteket hozott, amiket bárki kérdés nélkül hazavihetett magával. Sok jó sztorit zsebeltem be én is, cserébe pedig elődukkoltam egy Ádám és Éva történettel a Parasztbibliából, amin mindenki jót kacarászott.

A Zsebmeséket vacsora, majd 70-es évek diszkó követte (nem tudom, kinek az agyából pattant ki, de jelmezek terén mindenki kitett magáért). Ezek után került sorra a szokásos esti koncert, ezúttal három előadóval. Peter Griffin, erdész és mesemondó, Alaszkából jött el a konferenciára, és a jávorszavas-vadászat rejtelmeiről mesélt; Laura Packer elegáns, költői változatot adott elő Ádám és Éva kiűzetéséről. A sort Tim Tingle zárta, aki, meghívott előadó lévén, teljes negyvenöt percet kapott rá, hogy elkápráztasson minket. Ő végül több, mint egy órát volt a színpadon, és olyat alakított, amit az elmúlt tíz év mesemondó kalandozásai alatt csak nagyon, nagyon kevésszer láttam.

A történet, ha egyszerűen akarnám megfogalmazni, Clarence Carnes élete volt - ő leginkább "Choctaw Kid" néven ismeretes, és arról híres, hogy ő volt a legfiatalabb elítélt, akit valaha az Alcatrazba küldtek - valamint arról, hogy részt vett a hírhedt 1946-os szökési kísérletben, amiért végül egyedül őt nem ítélték halálra, mert az utolsó pillanatban megmentette egy börtönőr életét. Tim előadása azonban sokkal, sokkal több volt ennél. Szemtanúk személyes sztorijain keresztül végigkísérte Clarence életét, a szörnyűséges bentlakásos indián iskoláktól kezdve a hányattatott családi háttéren keresztül a végzetes napig, amelyen egy rosszul sikerült rablási kísérletben Clarence lelőtt egy boltost. Harminc év börtönre ítélték, tizenkilenc éves korában. Az egész történet végtelenül szívszorító volt, és egyben hihetetlenül magával ragadó, a maga egyszerű, "konyhaasztal körül mesélem nektek" stílusában. Pengeélesen érződött benne minden igazságtalanság, minden megbánás, minden emberi mozzanat. Amikor véget ért, felállva tapsolt a közönség; zúgó fejjel támolyogtam ágyba, ahelyett, hogy ott maradtam volna a késő esti sztori slam-re is. Ezt az élményt aznap este (és még jó sokáig) nem lehetett felülmúlni.  

Vasárnap reggel még volt egy kör műhely - ezúttal Virginia Hirsch előadásában arról hallottunk, hogyan lehet temetői túrákat és városnéző sétákat mesemondással ötvözni. Rengeteget megtudtunk a temetőkben rejlő történetekről és azok lehetőségeiről és buktatóiról. A hölgy ráadásul az egész előadást viktoriánus jelmezben és szerepben csinálta végig, ami külön lenyűgőző volt.

A konferencia koncerttel zárult, melyen négy személyes sztori hangzott el, többek között az örökölt élesztő veszélyeiről, a családi kirándulások nosztalgiájáról, és a depresszióról is (ez utóbbit Jeff Doyle adta elő, akit mindenki vicces történeteiről és kegyetlen humoráról ismer, így külön megdöbbentő és megható volt, hogy egy ilyen komoly témát is mesterien tudott bemutatni). A koncert végeztével már csak a búcsúzkodás maradt hátra. Mindenki összeszedte a könyveit (és tíz példányt adtam el), felmarkolta az ingyenes mesegyűjteményeket a "könyvcsere" asztalról, és útnak indult hazafelé.

Northlands még mindig a kedvenc amerikai konferenciám. Minden évben olyan, mint egy nagy, családi hétvége, ahol a legdögösebb nagynéniktől és a legbölcsebb nagybácsiktól tanulhat az ember (avagy fordítva). Jövőre ugyanitt, ugyanekkor.

Északvidék 2016 - A mesemondók előbújnak barlangjukból

A húzós, disszertáció-hajrás tavaszi félév tökéletes lezárásaként ismét elutaztam Wisconsinba, a Dungeons&Dragons kies őshazájába, hogy részt vegyek az immár hagyománnyá vált Northlands mesemondó konferencián. Kilencven-egynéhány ismerős mesemondó társaságában töltöm a hétvégét, és míg odakinn zuhog az eső, és a fejünk felett a hotel lobbiját renoválják, mi ismét elmerülünk a mesemondás elméletében és gyakorlatában.

A pénteki nap egy négyórás, egész délelőttös mesterkurzussal indult, amit Tim Tingle tartott. Ő egy choctaw indián mesemondó, akiről nem csak sokat hallottam, de könyveit is olvastam (sőt, használom is őket tanításhoz) - viszont élőben még sohasem találkoztunk, így izgatottan vártam a lehetőséget. A műhelynek (amire külön kellett befizetni, és még így is több tucatnyian voltunk) eléggé általános címe volt, így senki sem tudta, mire számíthatunk... de nem is ez volt a lényeg, hiszen gyakorlatilag mindenkit Tim hírneve vonzott be a terembe. Négy órával később remek élményekkel és sokkal bölcsebben távoztunk... csak éppen azt nem tudtuk még mindig, hogy miről szólt az előadás...
(Leginkább arról beszéltünk, hogyan lehet irodalmi idézetekkel egybeszőni személyes sztorikat, és hogyan lehet a saját élményeinknek univerzális üzenetet adni azáltal, hogy irodalmi élményekhez kötjük őket... vagy valami hasonló) (Közben jót vitáztunk azon is, hogy egy mesemondó kimondhatja-e a "szar" szót megfelelő kontextusban - szerintünk igen, Tim szerint viszont nem, így ezen el is rágódtunk egy jó darabig).

A bőséges ebéd végeztével elkezdődött a konferencia tényleges programja; a péntek délutánt háromórás "intenzív" műhelyek töltötték ki - három másik mellett például az enyém is. Életem első háromórás konferencia-előadása! Nem kevéssé izgultam, és közben nem kevés takony folyt az orromból (félév végi stressznátha), úgyhogy egy vödör teával és nem kevés sziruppal felszerelkezve tartottam meg az előadást... the show must go on. Még így is remekül sikerült, és megdöbbentő mennyiségű pozitív visszajelzést kaptam - közöttük pl. a puszta tényt, hogy eddig ez volt a legnépszerűbb műhelyem, extra székeket kellett behozni a szomszéd szobából (kb. 35 embert számoltam). Olyan is volt, aki előre szólt, hogy félúton le fog lépni, majd végül mégis ottmaradt.
A műhely a sokféleség és a reprezentáció fontosságáról szólt a mesemondók munkásságában. Olyasmikről beszélgettünk, mint például hogy mitől "erős női karakter" egy főhős, vagy hogyan lehet hagyományos meséket újragondolva "új" (eddig nem emlegetett) nemi identitásokat is beleszőni a repertoárunkba. Közös beszélgetés és kiscsoportos foglalkozások váltogatták egymást, és sok kérdésre sok kreatív válasz született. Csináltam egy olyan kört is, ahol a csoportoknak olyan szimbólumokat kellett újragondolnia, amik a mai világban problematikusak - például a "fekete menyasszonyt," a "csúf gonosz cigánylányt," és egyéb, bőrszínnel vagy etnikummal kapcsolatos negatív mesei elemeket. Mindenkit nagyon lelkesített a sokféleség témája, rengeteg mondandójuk és ötletük volt, és sokszorosan megköszönték, hogy időt szakítottunk a reprezentációra (ami nagy téma a médiában, de a mesemondókig ritkán jut el). Kitöltöttünk egy kvízt is, és jutalomként tündérmese-matricákat osztogattam. Vidáman telt a délután.

Az intenzív műhelyeket vacsora, majd mesemondó koncert követte. A koncerten négyen léptek fel, közöttük Yvonne Healey, aki egy hátborzongató ír legendát mesélt (emberevéssel, mocsárba fulladással, ahogyan azt illik), valamint Loren Niemi, akinek a személyes sztorija arról szólt, milyen élmény volt elolvasni a saját FBI aktáját a hetvenes évek derekán... Mivel a koncertet kényelmes plüss fotelekből néztük végig, bennünk is ragadtunk az azt követő, késő esti tündérmese-körre is, ahová bárki bedobhatta a nevét. Hét mesét hallgattunk meg, japán Hüvelyk Matyitól cornwalli tündérlegendán keresztül egy Borsószem királykisasszonyig, aminek minden egyes szava P betűvel kezdődött... Katie Knutson, aki részt vett a műhelyemen, helyben rögtönzött egy meleg verziót a Béka királykisasszonyra, és mindenkit levett vele a lábáról. Két béka királyfi jobb, mint egy.

Így telt el a konferencia mozgalmas első napja. A szombati beszámolóval holnap jelentkezem...