Széttáncolt cipellők, Festetics-körítéssel: Regency bál Keszthelyen

Megvannak azok az elegáns és romantikus báljelenetek az összes valaha készült Jane Austen filmből?

Na, ilyenen jártam.

Mióta hazaköltöztem Budapestre, megint járok történelmi táncokat táncolni a Mare Temporis csapatába. Amikor hírét vettük, hogy Regency bált rendeznek a keszthelyi Festetics-kastélyban, nemzetközi vendégeknek, azonnal lecsaptunk a lehetőségre. A többiek jártak már ilyenen, de nekem még új volt a dolog: Új táncok, új történelmi kor. ÚJ RUHA!

Még felhajtom ezt a pezsgőt, oszt' irány a bálterem

A meghívóban az állt, hogy a "dress code" hivatalosan 1750-1820. A történelmi ruhák ismerői tudják, hogy szép széles skála, a rizsporos parókától egészen a cicivillantó napóleoni divatig. Én úgy döntöttem, két legyet ütök egy csapásra, és belövöm magamnak az 1810-es éveket; ez nem csak a Jane Austen regények, hanem a Grimm mesék korszaka is. Fogok én még ebben a ruhában Grimmet is mesélni, majd meglátjátok...
A rendezvény két rend ruhát követelt meg, egy nappalit és egy bálit. Részemről ez úgy valósult meg, hogy egy egyszínű alap ruhára (nappali) vettem fel egy sötétkék, gyöngyökkel ékesített áttetsző selyem felsőrészt a bálhoz; természetesen kellett mindkettőhöz egy-egy rend kiegészítő is, fülbevalótól harsinyakötőn át hosszú kesztyűig. A ruha kedves barátnőm, Prokopp Margit keze munkáját dicséri, a hajköltemény pedig, ami a bálra készült, Prosinger Líviáét, aki rám szánta az időt, miközben maga is a bálra készülődött. Íme, a végeredmény:

A bált a Festetics-kastély tükrös termében rendezték. Igazából már pénteken elkezdődött a rendezvény, mindenféle programokkal, koncertekkel, fényfestéssel, lovas bemutatóval, stb., de mivel én rendesen lebetegedtem, végül csak szombat reggel zuhantam be (a bubópestis se tudott volna távoltartani a báltól, de szerencsére ez csak nátha volt). Amint kertet ért a lábam, már ugrottam is bele a nappali ruhába, hogy egy gyors hajkontyolás után a többiekkel együtt indulhassak városnéző sétára, majd ebédelni. Ebéd után kellemes sétát kettünk a kastély parkjában, melynek során pózoltunk, vicceket meséltünk, és mosolyogva engedtük, hogy az arra járó turisták fotózgassanak minket. Sajnos a ruhám cipzárja (jóvanna, van, amit fel kell áldozni a gyakorlatiasság oltárán) egy óvatlan meghajlás során megadta magát, de szerencsére egy nagy masnival, egy marék biztosítótűvel, és a fotón látható elegáns stólával Livi megmentette a helyzetet.

Este következett a hétvége fénypontja: Maga a bál. Hosszas készülődés előzte meg. A lányokkal már két órával korábban öltöztünk, hajat tűztünk, és szalagot csomóztunk, a fiúknak pedig legalább tizenöt preccel kezdés előtt fel kellett kelniük megkötni a nyakkendőjüket. A készülődés a szokásos izgatott hangulatban telt; akinek volt szabad keze, az általában valaki mást tűzött, fűzött, csomózott, vagy göndörített. Nagyon szeretem ezeket a pillanatokat, amikor lázas izgalomban kerülnek fel egymás után a gondos munkával varrt, hímzett, díszített ruhadarabok a helyükre, és végre összeáll a kép. Néhányunknak még arra is maradt ideje, hogy kiszaladjunk a kertbe fotózkodni egyet. Itt többek között azt a felfedezést tettük, hogy a telefon érintőképernyője nem kompatibilis a szatén kesztyűvel, így váltakozva hámoztuk le a kesztyűinket, hogy egymást fényképezzük. Viccesen festhetett kívülről a sok történelmi ruhás, félig kesztyűs hölgy a mobiltelefonokkal...

A bál előtt pezsgőzés zajlott, melynek során megismerkedtünk a többi vendéggel (több, mint nyolcvan résztvevő volt, leginkább külföldiek), megcsodáltuk egymás ruháit, és további fényképeket készítettünk. Innen vonultunk át a tükrös terembe, ahová már élőzenére, párban léptünk be, és addig meneteltünk körbe körbe, bókolva és hajlongva, míg mindenki meg nem érkezett. És ezzel kezdetét is vette a tánc.
A Mare Temporis csapatával hónapokig gyakoroltuk ezeket a táncokat. A listát megkaptuk előre, és szorgosan végigrágtuk magunkat rajta; akadtak egyszerűbb és bonyolultabb koreográfiák is, de sikerült mindegyiket legalább egy tucatszor elpróbálnunk, hogy zökkenőmentes legyen. És akinek még így is akadt volna kételye  saját képességeivel kacsolatban, annak ott volt a calling. Minden táncot lejártunk, mielőtt a zene felcsendült volna, és drága főszervező-tánctanáraink menet közben is súgtak nekünk. Erre főleg azért volt szükség, mert a táncok nem egyszerűek; tudni kell, ki mikor merre fordul, és hová kell érkeznie, és sok közöttük annyira hasonló, hogy minél többet próbáltuk őket, annál jobban összekeveredtek (legalábbis az én fejemben). A jó hír az, hogy a Regency tánc olyan, mint a biciklizés. Vagy valami.

Mindenféle fotózkodás, cipzárak, és hőség ellenére a bál önmaga természetesen varázslatos volt. Abban a pillanatban, hogy beléptem a tükrös terembe, minden készülődés meghozta a gyümölcsét. Aki még emlékszik rá korábbi bejegyzésekből, mennyire imádtam Amerikában a kontratáncot, az elképzelheti, milyen boldog voltam egy történelmi bállal. Egy igazi kastélyban. Ahol mindenki bókolt, felkért, elköszönt, mosolygott, és esetenként csevegett is, miközben egymást kerülgettük, forgattuk, és sétáltattuk egyik sortól a másikig. Sokkal több hölgy volt jelen, mint úriember, de ez senkit sem zavart egy pillanatra sem; ezekben a táncokban többek között az is remek, hogy a "fiú" és a "lány" részeket egyaránt táncolhatja jórészt bárki. Amíg a partnered tudja, merre kell lépnie, addig mindenki remekül szórakozik. És néha még anélkül is.

Tizenhat táncot táncoltunk le az este folyamán; némelyiket többször is, hogy mindenkinek jusson a jóból. Félúton volt egy zenés-énekes előadás, majd egy bőséges vacsora, melynek során hálát adtam korábbi önmagamnak, hogy nem csináltatott fűzőt a ruha alá. Mire befejeződött a mulatság, már majdnem éjfél volt; a kitárt ablakokon át áradt befelé a hűvös éjszakai levegő, mi pedig a kastély márvány lépcsőin fényképezkedtünk csoportosan. Ezek után következett a fél óra hosszú haj- és ruhaleszedés, melynek végeztével mindannyian zombiként zuhantunk ágyba. Még szerencse, hogy pont a kastélyban foglaltunk szállást.

Ma reggel sajgó lábakkal, sajgó bicepsszel (a sok legyezés, ugye), és nagyon boldogan ébredtem.

Szent Márton, ludak, forralt bor

Ismét új műsorral bővült a reperotárom. Egy különleges felkérésnek köszönhetően már Márton-napi mesecsokrom is van!

A Vasi Skanzenben rendezett Szent Márton-napi Országos Nagyvásárra kaptam meghívást, hogy Szent Márton életéről, és a Márton-naphoz kapcsolódó egyéb szimbólumokról meséljek. Megfogta a fantáziámat a téma. Márton legendáját meséltem már, egy katolikus iskolában, de erre az alkalomra egy kicsit jobban belemélyedtem a történetbe (többek között elolvastam a Sulpicius Severus - féle életrajzot), és sok érdekes részletet felfedeztem benne. Mivel azonban még részletesen mesélve sem tette volna ki a legenda a rendelkezésre álló fél órát, összeválogattam egy csomó másik történetet is, hogy teljesen legyen a mesecsokor. Fesztiválos közönségeknél nagyon ritkán lehet előre megsaccolni, milyen lesz a közönség korosztálya, hangulata, vagy érdeklődése, így jó mesemondó módjára minden eshetőségre felkészültem. Került a csokorba libás, libapásztoros sztori bőséggel (meglepő, hogy milyen sok tündérmesében szerepelnek libák!), borral és újborral foglalkozó legendák, kicsiknek való éneklős-mondókázós láncmesék, felnőtteknek szóló hosszabb tündérmesék, és minden egyéb, amire hirtelen szükség lehetett. Bár tudtam, hogy a Márton-legenda mellé jó eséllyel még egyetlen sztori fog csak az előadásba férni, hagytam magamnak választékor ahhoz, hogy helyben döntsem el, melyik legyen az az egy.

A mesemondásra szabadtéren, a skanzen egyik házának kis belső udvarában került sor. Csodálatos őszi idő volt, hét ágra sütött a nap, majszoltak a ketrecekben a nyuszik, és ami még ennél is jobb volt, kaptam rendes hangosítást (az erős szél ellenére nem susogott a mikrofon, juhé!). A szervezők mindent megtettek, hogy a mesélés barátságos, kényelmes körülmények között történjen. Előre ki is dobolták a vásárban, hogy mesélés lesz, és ennek köszönhetően jó kis közönség gyűlt össze (a képen láthatónál még többen is). Bár voltak közöttük gyerekek, azért nagyrészt felnőttekből állt, aminek külön örültem, mert a Márton-legendának vannak részei, amiket elsősorban a felnőttek tudnak értékelni.

Maga a Márton-legenda remekül sikerült. A kettévágott köpenyes történetet nagyjából mindenki ismeri, de vannak körülötte olyan részletek, amiket már kevesebben (pl. hogy hol történt, mikor, és hogy Márton akkor még nem is volt keresztény). A kedvenc részem a sztoriban az, amikor Márton megtagadja a katonai szolgálatot, mire a császár gyávának nevezi. A legenda legtöbb verziója, amivel találkoztam, azt állítja, erre Márton fegyver nélkül vonult másnap ütközetbe, hogy bebizonyítsa, hogy nem gyáva. Ebből viszont a legtöbb ember egyszerűen azt szűri le, hogy Mártonunknak az egója nem bírta, hogy gyávának titulálták; amikor elmondtam a közönségnek, milyen büntetés járt a római hadseregben a gyávaságért, többeknek leesett az álla. A kontextus fontos dolog. A történet végére odabiggyesztettem még a ludak közé bújós epizódot is, ami az előzőekhez képest mókásabb jelenet, és vidám hangulatban zárta a szent történetét. A maradék tíz percben, a felnőtt közönséget és a forralt boros vásári hangulatot látva, elmeséltem egy legendamesét arról, hogyan találta fel az Ördög az alkoholt (és itatta le sorban a szenteket). A mese remekül működött, a közönség jókat derült. Volt, aki az előadás után azt mondta, szívesen halgatott volna még több mesét is.

Az egész Márton-napi vásár napsütéses, vidám élmény volt. Most, hogy összeraktam hozzá a programot, remélem, lesz alkalmam máshová is elvinni majd.

Feminista Magyar Népmesék 45. - Margit

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék. Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző mesék itt olvashatók.

A mai mese kicsit rendhagyó módon nem pozitív, felemelő üzenete, hanem realisztikus világlátása miatt került be a sorozatba.

Margit

A történet

Magyar Népmesék, A kerek kő

Egy szegénységben élő házaspárnak hét év alatt tizenhárom gyereke születik (mindig ikrek, állítja a mesemondó). Szegények, de boldogok együtt; a férj minden nap dolgozni megy, a feleség, akit Margitnak hívnak, pedig vigyáz a porontyokra. Egy nap, amint kinn ül a ház előtt a napsütésben, és játszik a gyerekekkel, egy öregasszony arra jár, és leteremti Margitot azzal, hogy túl sok gyereke van. Margit állítja, hogy ő így boldog, és szereti a gyerekeit, de az öregasszony tovább kárál, hogy túl sok a gyerek, szégyellje magát, milyen pocsék felelőtlen asszony ő, stb. Szórja a pénzt a sok gyerekre, majd meg fogja bánni, mondja az anyóka, és végül odébbáll. Margit szégyenében visszamegy a házba, és este panaszolja a férjének, mi történt.

A következő évben esős tavaszra hatalmas szárazság következik; minden kihal a földeken. A szegény családok éheznek; Margit családjának sohasem volt annyi élelme, hogy félretegyenek belőle, és hamarosan mindenük elfogy. A férj elindul azokhoz a gazdag családokhoz, akiknek eddig dolgozott, hogy munkát vagy kölcsönt kérjen tőlük - de minden gazdag háznál elutasítják. Mint kiderül, azért, mert az öregasszony telekárálta vele a falut, hogy milyen felelőtlen egy család ők, hogy Margit nagyképű, és hogy túl sok gyerekük van, vessenek magukra. 

A férj végül a városba indul munkát keresni, de senkinek sincs pénze rá, hogy munkásokat fizessen. Végül kényszerből ellop egy aranyórát az órás boltjából, zálogba teszi, és kenyeret vesz a családnak. Annyira gyötri a bűntudat, hogy másnap eladja a téli kabátját (amit eddig Margit nem engedett eladni, mert mi lesz, ha télen dolgozni kell), és visszaváltja az aranyórát. A papot kéri meg, hogy vigye vissza a nevében, mert szégyelli magát. A pap épp időben érkezik, mert az órás az inasát veri - meg az inas anyját is, a biztonság kedvéért, hogy miért nevelte lopásra a fiát. A pap visszaadja az órát, az órás megelégszik vele.

És itt vége van a történetnek. 

Mitől feminista?

Ha feminista meseként akarjuk olvasni ezt a történetet, akkor leginkább a tanmese kategóriájába kéne sorolni. Azért válogattam be, mert sok olyan (brutálisan őszinte) pillanat van benne, ami felett emberek hajlamosak még ma is szemet hunyni.

Kezdjük rögtön ott, hogy adott egy rosszmájú vénasszony, aki nem csak elítéli Margitot azért, hogy mennyi gyereket vállalt, de ráadásul ellene is fordítja az egész közösséget, beteljesítve a saját jóslatát. Ez tipikus eset ma is - ha "túl kevés" a gyereked, önző vagy, ha "túl sok", akkor felelőtlen, innen nem lehet nyerni. Margit saját állítása szerint boldog így, a férjével megélnek, ha szerényen is (amíg be nem üt a szárazság). A kívülállónak viszont muszáj belekotyognia a helyzetbe - úgy tesz, mint aki aggódik a családért, hogy majd nem lesz mit enniük, de amikor tényleg bajba kerülnek nem segít, sőt, tesz róla, hogy ne kapjanak mástól sem segítséget. Az álszentség iskolapéldája. (Hozzáteszem zárójelben, hogy az ítélkezés akkor is hamis lenne, ha Margit történetesen nem akart volna ennyi gyereket - ha egy szegénységben élő nőnek nincs lehetősége fogamzásgátláshoz jutni, az nem azt jelenti, hogy a férje nem követeli meg "asszonyi kötelessége" teljesítését, az abortusz pedig ugye bűn, ahogy a válás is, tehát sok nőnek történelmi időkben nem volt kiút, és sajnos vannak, akiknek ma sincsen.)

Szintén tipikus jelenség a mese végén, hogy a "tolvaj" inas anyjának is elcsattan egy pofon - azért, mert "rosszul nevelte" a gyerekét. A "hát nincs ennek a gyereknek anyja?" álságos aggodalom gyakori jelenség; akármit csinál a gyerek, nagy eséllyel az anyán csattan a harag, tudatosan vagy tudat alatt. Távolból mindenki szereti azonnal eldönteni, hogy biztos nem lett volna a kölökből bűnöző, ha az a lusta anyja minden este friss főtt ételt tett volna az asztalra, mint Bezzeganyád annak idején... 

Bezzegék a múlt századból

A Bezzeganyázásról remek összefoglalót olvashattok itt. Tulajdonképpen ez az egyik oka annak, hogy beválogattam ezt a mesét: Az utóbbi időben nagyon kering az Interneten a "bezzeg nagyanyáink" érzület - vagy, jelen témához kapcsolódva, a "bezzegrégen", mely szerint bezzeg régen bizony közösség volt, és az emberek figyeltek egymásra, és mindenki ismert mindenkit, nem úgy mint a mai fiatalok az okostelefonnal. Csak éppen a népi mesemondók életéből és történeteiből azonnal látszik, hogy sohasem volt a házasság és az élet idilli és szépséges csak azért, mert nem létezett még telefon és gonosz feministák. 

Ami ezt a mesét végeredményben feministává teszi, az az, hogy minkét viselkedést (gyerekek számai miatti ítélkezés, anyapofozás) egyértelműen elítéli, és negatívunként mutajta be.

Szintén érdemes elidőzni egy kicsit a mese második felénél, ahol a helyzet és a szegénység tolvajlásba kényszeríti a férjet. Korábban már volt szó a sorozatban a "csak dolgozz keményen és sikerrel jársz majd" mítoszáról. Ezt Margit meséje is elég realisztikusan mutatja be. Egyrészt megjelenik benne a "spórolni az tud, akinek van pénze" jelenség - hiába akarna a család félretenni, ha nincs felesleg. Másrészt pedig a férj végigjár minden lehetőséget,faluban és városban egyaránt, mielőtt tolvajláshoz folyamodna - nem azért lop, mert lusta vagy gonosz, hanem azért, mert sehol sem kap munkát vagy segítséget. Ezzel persze nem azt mondom, hogy ez minden esetben így van, de a mese rámutat, hogy sokszor árnyaltabb a kép, mint azt a kívülről (felülről) ítélkezők gondolnák. 

Amit érdemes átgondolni

És igen, tegyünk egy tiszteletkört akörül is, hogy a "gonosz" ebben a mesében szintén nő. Sokszor mutatnak rá a feministákkal vitatkozó források, hogy "de hát a nők is elítélnek más nőket!" És ez így is van. Egyrészt egyetlen feminista sem állítja, hogy a nők között nincsenek szemét alakok - a feminizmus nagyobb, társadalmi méretű problémákkal foglalkozik elsősoban, és nem azzal, hogy "minden nő szent és ártatlan" (höh). Másrészt pedig létezik egy olyan fogalom, hogy "internalized oppression" ("befogadott elnyomás"?), ami azt jelenti, hogy valamilyen társadalmi nyomás alatt élő emberek gyakran úgy tudnak csak megbirkózni a helyzetükkel, hogy meggyőzik magukat róla (avagy a társadalom/média meggyőzi őket), hogy az így van jól. A mese esetében pl. elképzelhetjük, hogy Vénasszony egész életében hallgatta, hogy "légy felelős feleség, tudjad, hol a határ, ne legyél olyan, mint a Mári a szomszédban, nézzed meg, hány gyereke van, micsoda ribanc", és később ezt ismételte ő is (illetve esetleg attól érezte magát felsőbbrendű asszonynak a közösség szemében, hogy Margitba bele tudott rúgni). 

Források

Dégh L.: Hungarian folktales: The art of Zsuzsanna Palkó (University Press of Mississippi, 1996.)

A mesét 1950-ben gyűjtötték Palkó Zsuzsanna kakasdi mesemondótól. Állítása szerint László Márton mesemondótól tanulta. 

Megjegyzés

Nem klasszikus népmese-típus, de öröklődött a szájhagyományon át - főleg azért, mert mind mesélőnek, mint hallgatóságnak volt személyes tapasztalata hasonló nehéz helyzetekkel.

Haladó hagyomány: "New trad" népmesék egy zseniális mesemondótól

Danielle Bellone, régesrégi jó barátnőm és volt osztálytársam a mesemondó programból, New Orleansból repült ide hozzánk a héten, hogy workshopokat és mesemondó előadást tartson a Nemzetközi Coming Out Day (az Előbújás Napja) alkalmából. Az egyetem LMBT irodája egész hetes rendezvénysorozattal ünnepli a másságukat felvállaló diákokat és tanárokat; mivel már évek óta nem volt érkezésem, hogy személyesen találkozzak Danielle-el, még áprilisban beadtam egy pályázatot, hogy őt hívják meg kiemelt előadónak. És lőn.

Mielőtt belevágnék a Danielle zsenialitása feletti lelkendezésbe, azt hiszem röviden el kell magyaráznom, mi is az a "new trad" mesemondás. Szerencsére a két workshopnak köszönhetően alaposan elsajátítottam a fogalmat. Íme:
"New trad" (new traditional - "új hagyományos") mesék alatt olyan újonnan megalkotott, szóbeli történeteket értünk, melyek hagyományos népmesei elemekből (varázslat, állat-segítők, hármas ismétlődés, sárkányok, stb.) épülnek fel, és olyan témákról szólnak, melyek a hagyományos népmesékben nem (vagy csak ritkán) bukkannak fel. Megalkotásuk után a "new trad" mesék, ideális esetben, bekerülnek a szájhagyományba, és valódi népmeseként terjednek tovább, színesítve a hagyományos történetek palettáját, és csiszolódva a nép ajkán.

Naszóval.

Danielle "new trad" mesékből írta a szakdolgozatát, és azóta is aktívan foglalkozik velük. Két nap alatt két workshopot tartott - vagyis ugyanazt a workshopot kétszer, csütörtökön kifejeztten LMBT+ diákoknak, pénteken pedig bárkinek, aki arra tévedt. Bár a rendezvény hivatalosan a Coming Out Week keretei között zajlott, a mesemondás és a közönség is jóval túlterjedt az LMBT témakörén. Egy másfél órás workshop alatt megtanultuk, miért is jó a mesemondás (az alapoktól kell kezdeni, ugye), majd arról beszélgettünk, mik azok a témák, amik rendszerint nem bukkannak fel népmesékben, vagy ha igen, akkor rosszul, negatívan vannak ábrázolva. Nyilván itt az LMBT+ reprezentáció merült fel először (Danielle elmesélt egy példamesét is, egy saját maga által alkotott leszbikus teremtéstörténetet), de sok egyéb "tabu" téma is került a listára: Férfi-női barátság, vetélés, a technológia előnyei avagy hátrányai, örökbefogadás (mint pozitívum - olyan sztorik ahol az örökbefogadott gyerek nem tér vissza az "igazi" családjához a happy end részeként), fogyatékosság (és hogy lehet-e egy mesehős boldog anélkül, hogy mágikus módon visszanőne a lába), klímaváltozás, sőt, még a diákhitel is. Miután elmerengtünk rajta, mi minden hiányzik gyermekkorunk (egyébként remek és méltán szeretett) tündérmeséiből, Danielle bemutatta nekünk a "new trad" fogalmát (ld. fenn), és részletekbe menően elmagyarázta, melyik eleme miért fontos. A workshop utolsó fél órájában pedig gyakorlatba ültettük az elméletet: Csoportokra oszlottunk, és mindenki választott egy témát, amiről mesélni szerettünk volna. Mindkét alkalommal zseniális eredmények születtek.
A csütörtöki workshopon a bőrszínt és a női barátságot választottuk témának, és arról költöttünk mesét, hogyan versengett két lány (egy világos és egy sötét bőrű) az idők kezdetén, hogy belőlük lehessen a Hold - és mivel mindenben egyformán jók voltak, a végén a barátságuk győzött a versengés felett, és összekapaszkodva, körbe-körbe táncolva alkotják a Hold világos és sötét oldalát - egy füst alatt feltalálva az időszámítást is. Pénteken a diákhitelt választottuk témának (ami Amerikában nagyon nyomasztó probléma), és arról meséltünk, hogy egy messzi-messzi varázskóiskolában a diákok azzal fizettek minden bűbáj megtanulásáért, hogy egy időre kővé váltak, és gazdag emberek oszlopcsarnokait díszítették... míg olyan veszély nem szakadt az országra, hogy mindegyikükre szükség lett volna. Ahhoz képest, hogy Danielle és én voltunk csak tapasztalt mesemondók a teremben, zseniális ötletek röpködtek jobbra-balra a csoportok között, és mindenki lelkesen vetette bele magát a mesealkotásba.

Hogy ne maradjunk példa nélkül sem, csütörtök este Danielle mesemondó koncertet is tartott "A better way out: An evening of queer storytelling" ("Van jobb kiút: Mesemondó est a másságról") címmel. "Másság" alatt ez esetben nem csak LMBT+ történeteket kellett érteni, hanem sok egyéb, a szokásostól eltérő mesét is. Kezdetnek Danielle gyönyörű, lírai verzióját hallhattuk Daphné és Apollón mítoszára (melyben Apollón pontosan annyira szimpatikus, amennyire egy erőszaktevőnek lennie kell, cserébe viszont Daphé szerelmes a szél egyik nimfájába). Másodikként, eloszlatva az emelkedett hangulatot, egy személyes sztori következett arról, hogyan lehet (avagy nem lehet) kimagyarázni egy helyzetet, amikor a hangyairtó bácsi megjegyzéseket tesz az elöl hagyott vibrátorra (nyilván dőltünk a röhögéstől). A vidámság után meghallgattuk Hamupipőke egy rövidke, költői változatát, melyben Hamupipőke az édesanyja fájának ágait használta fel, hogy gerincet növesszen magának (szó szerint), és nyíltan megmondja a hercegnek, mit szeretne tőle. Ez egy hosszabb "new trad" tündérmeséhez, a Vadak Asszonyához vezetett, melyben egy vadász (hosszas kalandok során) megtanulta, hogy az erdőben lakó tündért az igaz szerelem nevében nem "háziasítani," hanem elfogadni kell. Ezek után egy slam vers következett arról, miért nem jó Csipkerózsikának lenni; a sort pedig a fentebb már említett leszbikus "new trad" teremtésmítosz, Soli és Panna zárta. Ez utóbbi nagy kedvencem lett; háromszor hallottam a három nap alatt, és minden egyes alkalommal lenyűgözött a nyelvezete, a látványvilága, és a csodás, finom szimbolika, ami az egész történetet átszövi (szó szerint - a világegyetem egy szövőszéken készül). Nagyon bájos történet, tele mindenféle állatokkal, színekkel és illatokkal, és azon kívül, hogy két egymásba szerelmes lány teremti meg a világot, tulajdonképpen semmiféle "politizáló" vonzata vagy íze sincs. Cserébe viszont az egyik kedvenc mesém, amit Danielle előadásában valaha hallottam.

Bár mindhárom rendezvény szerény (hét-nyolc fős) közönséggel zajlott le, minden percük kincs volt. Az LMBT+ iroda a végére döbbent rá, hogy micsoda lehetőséget szalasztottak el azzal, hogy nem promotálták az eseményt rendesen (jórészt önerőből szerveztem végig), és utólag lelkendeztek körbe, ígérve, hogy Danielle-t mindenképpen visszahívják majd. A résztvevők mind felvillanyzova távoztak, és egy lány még a pénteki munkáját is lemondta a koncert után, hogy eljöhessen a workshopra. Én három boldog napot tölthettem az egyik legjobb, régen látott barátnőmmel, Danielle pedig (amellett hogy pénzt keresett, mert Amerikában ugye megfizetik az ilyesmit), promotálta a workshopjait és a meséit is. Remélem, sok konferenciára meghívják majd. A "new trad" mesemondás bimbózó műfaj, keven ismerik és kevesen űzik, de nagyon nagy szükség van rá. Főleg olyan kiváló, minőségi formában, ahogyan Danielle csinálja.

Mindenkinek ajánlom, hogy kövesse figyelemmel.