Titkos helyek Rómában 8. - A Forma Urbis Múzeum

Ez a hely nem csak számomra volt új: tavaly nyitották a Colosseummal szemben a Caelius-dombon, egy nagyobb régészeti park részeként. Elsőként a neve tűnt fel, mert a Forma Urbis Romae, Róma márványba vésett ókori térképe, a régészeten rendszeresen vizsgatéma volt a számunkra. Nagyon kíváncsi lettem, hogyan lehet rá felhúzni egy egész múzeumot. Mivel úgyis az árnyékos helyeket részesítettem előnyben, beugrottam oda is nézelődni. Nagy élmény volt.

Tudom, hogy "római márványdarabok egy 18. századi térképre pakolva egy nagy terem padlóján" nem mindenki számára a "nagy élmény" definíciója (ezért is voltunk hárman az épületben, ahhoz képest hogy a Colosseum tőszomszédságában van). Ennek ellenére engem teljesen felvillanyozott. Egy kis háttér: a Forma Urbis Romae egy márványba vésett hatalmas térkép volt, ami Septimius Severus idejében (i.sz. 3. sz. eleje) készült, és sokáig a Béke-templomban volt felfüggesztve a falra. Darabjai az 1500-as években kerültek elő, mint egy óriási, frusztrálóan hiányos puzzle, és azóta inspirálják a régészeket, művészeket, építészeket és várostörténészeket. A gondosan elkészített térkép darabjain sok ókori épület felismerhető (és meg is van nevezve), még az egyes oszlopokat is gondosan jelölték. Az összkép mégis erősen hiányos, és sok darabnak nem tudjuk a pontos helyét. A múzeumban ezúttal úgy állították ki őket, hogy egy üvegpadlón lehessen felettük mászkálni. Azért pedig, hogy kontextus is legyen a töredékekhez, alájuk vetítették Róma egy másik, tejes és méretarányos térképét.

Ez volt a rész, ami a legjobban tetszett: nem egy modern térképet tettek a töredékek alá. A felnagyított térkép Giovanni Battista Nolli 1748-ból származó alkotása, amelyen pontos mérésekkel sikerült ábrázolnia az egész várost. Ez azért tetszett rettenetesen, mert az 1700-as években még nem indultak meg az ásatások és a modern építkezések, amik átalakították Rómát - a város nagy része kertekből és villákból állt. Így aztán egyszerre nézegetheti az ember az ókori épületek nyomait, és közben azt is, kiknek a zöldségeskertjei parcellázták meg a Circus Maximus belsejét (igen, megtaláltam a Barberini-kertet is, ahol előző nap üldögéltem). A metszeten legalább annyi izgalmas részlettel találkoztam, mint a márványlapokon. Sokáig kószáltam fel-alá Róma felett, felfedeztem és megkerestem ismerős helyeket, olvasgattam a magyarázó feliratokat (közben meg töltődött a telefonom, erre is jó hely). Mivel Róma városának története az ókor után az egyik kedvenc hobbitémám, ezt a múzeumot nekem találták ki. De annak is érdemes benézni oda, aki szeretné kicsit kontextusba helyezni az épületeket, amiket a városban megtekint.

(Amúgy meg van egy panorámás kávézó, egy múzeumbolt, egy szabadtéri kőtár, és egy ingyenes, panorámás tanulószoba is a múzeum mellett. Onnan a magasból néztem végig ahogy elvonult egy hatalmas tüntetés a Colosseum előtt.)

Tiszaföldvártól Tajvanig

A múlt héten Tiszaföldváron jártam, a Tiszazugi Földrajzi Múzeum meghívására. Remek apropója volt a látogatásnak: jelenleg a múzeumban látható az Ízkalandozás a Távol-Keleten című fotókiállítás, ami Tajvan street food ételkülönlegességeit és étkezési kultúráját mutatja be. Ehhez kapcsolódóan hívtak meg, hogy vigyek néhány tajvani mesét is a csodás fotók mellé, a Földrajz Éjszakájának alkalmából.

Először a helyi Kossuth Lajos Általános Iskolába látogattam el. Egyszer már jártam náluk, a koronavírus előtt. A negyedik osztályosok (akik akkor elsősök voltak), emlékeztek is rám! Körülbelül negyven-ötven kisiskolás töltötte meg az előadótermet, elsőtől negyedikig, nagyon helyesek voltak. Beszélgettük kicsit róla, hol van Tajvan, és kik laknak ott ("a tajvani emberek!"). A mesemondó előadást arra építettem fel, hogy a különböző tajvani hagyományokból kapjanak egy kis ízelítőt. Először egy atayal bennszülött legendát meséltem; az atayalok Tajvan őslakos népeinek egyike, akik még ma is több, mint kilencvenezren vannak. A történet arról szólt, hogyan indult el három bátor harcos lelőni a napot, ami túl erősen tűzött, és minden alkalommal, amikor felkelt, hat hónapig az égen is maradt. A gyerekek teljesen beleélték magukat, hogy milyen lenne, ha hat hónapig nappal lenne, hat hónapig meg éjszaka; még azt is kiszámolták maguktól, az összesen hány napot jelent. A végére már nagyon izgultak, sikerrel jár-e a harcosok küldetése. Másodjára könnyedebb vizekre eveztünk; egy népszerű tajvani hakka mesét mondtam nekik két testvérről, akik közül az idősebb zsugori volt és goromba, a fiatalabb pedig kedves és jószívű. A kisemmizett fiatalabb testvér csodás képességre tett szert: a szellentéseinek csodás illata lett, olyannyira, hogy sikerült meggazdagodnia belőlük. Aztán a bátyja persze megpróbálta lemásolni a bizniszt - előre megtippelhető eredménnyel. A gyerekek nagyokat kacagtak a mesén. A harmadik történet egy Kínából érkezett legenda volt Shennong császárról, aki felfedezte a tea készítésének titkát. Hozzáfűztem a híres tajvani Keleti Szépség tea keletkezéstörténetét is, ami megint csak felkeltette a gyerekek érdeklődését, így kicsit beszélgettünk a teacserjékről, és arról, ki milyen teát ivott már. Összességében jó hangulatban telt el az egy óra; a gyerekek nyitottak, érdeklődők voltak, rengeteget kérdeztek, és érdekes megjegyzéseket fűztek a mesékhez. Öröm volt nekik mesélni.

Délután a múzeumban is tartottam egy előadást a fotókiállítás termében; elsősorban felnőtteknek, de ide is érkezett néhány fiatalabb hallgató. Kicsit komolyabb történeteket vettem elő, de a koncepció ugyanaz maradt. Először egy bunun őslakos özönvíz-mítosz hangzott el, amelyben egy óriási rák mentette meg az embereket a pusztulástól (és tanította meg nekik, hogy a természetet tisztelni kell). Másodjára a Kínából ismert Ivócimborák legendáját meséltem, amelyben egy halász összebarátkozik egy kísértettel. A tajvani változat kicsit cifrább, mint amit ismertem, mert itt még egy gyilkosságot is felgöngyölítenek közben... Zárásként pedig egy hakka mese következett, A méhek hálája, ami amellett, hogy egy "hálás állatok" történet, felveti azt a kérdést is, hogy mit tenne az ember, ha egyetlen nap lenne hátra az életéből. Nagyon kedves, barátságot közönségem volt, és a múzeum csapata is elsőrangú vendéglátóként gondoskodott rólam. Még mézeskalács szívet is kaptam ajándékba!

Nagyon szeretem azokat a felkéréseket, ahol elmerülhetek egy-egy ország vagy kultúra mesevilágában. Két könyvet olvastam már Tajvanról (itt és itt), de biztosan fogok még. Szeretettel ajánlom őket nektek is!

MythOff Aquincum: Samhain éjszakája

Több, mint egy éve, hogy utoljára Aquincumban járt a Mítoszok Csatájának csapata. Akkor szép őszi napsütésben, szabadtéren meséltünk görög és római történeteket. Tegnap este egészen másféle rendezvényre látogattunk el: meghívtak minket, hogy hozzunk kelta mítoszokat a múzeum Samhain ("kelta Halloween") ünnepére. Az aquincumi Samhain nagyon klassz dolog, tavaly is jártam ott. Rengeteg ember jön el gyerekestül, lehet tököt faragni, agancsos fejdíszt készíteni, almából jósolni, kelta harcosokkal ismerkedni, szabadulószobázni, tüzet rakni és koncertet hallgatni. Ennek a színes és nyüzsgő estének voltunk idén mi is a résztvevői. Egytől egyig kelta ruhában, ami különösen megadta az alaphangulatot a csapatnak.

A Mítoszok Csatája maga abban a múzeumteremben zajlott, ahol a híres víziorgona kiállítása van. Kicsit szűkös volt a hely, mert több, mint száz ember volt kíváncsi ránk egyszerre, még a falakhoz tapadva is néztek minket. A tömeg némileg elnyelte a hangot, és mikrofon nem került, így aztán mind a heten teli tüdőből, vásári komédiás jelleggel igyekeztünk a történeteinket eljuttatni a lelkes hallgatóság füleihez a szomszéd teremben zajló zsibongáson keresztül. Szép kihívás volt, de mivel sokan végig ottmaradtak, úgy érezzük, sikerrel jártunk. Az első sorban ült egy kupac gyerek is, akiknek külön örültünk, nagyon klassz közönség voltak. (És remélhetőleg nem álltak meg a fejlődésben a mítoszok véresebb részeitől.)

Így zajlottak a körök:

1. kör: Legendás párbajok

Ebben a körben két ír mítosz csapott össze. Részemről Fionn Mac Cumhaill legendájával nyitottam meg az estét, stílszerűen Tara égésének történetével, amit minden Samhain éjszakán kötelező elmesélni, hiszen akkor játszódik. A másik sarokban Lugh és Balor epikus párbaja állt, Gregus László előadásában.

Kérdés: Melyik hőst választanátok inkább bajnokotoknak?

A győztes: Fionn Mac Cumhaill (aki a fiatal hallgató szerint mindenkinél kúlabb...)

2. kör: A király visszatér!

Itt olyan történetek szerepeltek, amelyek - mily meglepő - egy uralkodó visszatéréséről szóltak. Varga-Fogarasi Szilvia az ír Nuada ezüstkarjáról mesélt, és arról, hogy egy legendás orvos segítségével a megcsonkított király hogyan kapta vissza eredeti végtagját. Nagy Enikő cserébe a walesi Mabinogionból hozta el Pwyll és Arawn történetét, amelyben a földi király helyet cserélt egy évre az Alvilág uralkodójával.

Kérdés: Mi lennél szívesebben: legendás orvos, vagy legendás harcos?

A győztes: A többség orvos szeretne lenni inkább, így az ír mítosz győzött

3. kör: Nagy hatalmú istennők

A harmadik kör témáját általános üdvrivalgás fogadta. Elsőként Stenszky Cecília mesélt, szintén a Mabinogionból: Pwyll és Rhiannon házasságáról hallhattunk, amelyben a paripán vágtató istennő elintézte, hogy ahhoz mehessen feleségül, akit ő választott magának. A második mítosz Dala Dániel előadásában hangzott el. Ő Macháról mesélt, az ír istennőről, akit terhesen versenyfutásra kényszerítettek, és ezért szülési fájdalmakkal átkozta meg az ulsteri férfiakat.

Kérdés: Ha Lily (a vendégmesélőnk) főszerepet kapna egy filmben, kit játsszon inkább, Machát vagy Rhiannont?

A győztes: Rhiannon, és vele a walesi mitológia

4. kör: Vendégművész

Amíg a szavazatokat számoltuk és összesítettük, volt egy külön meglepetésünk is a közönség számára. Eljött velünk mesélni Lily Asch, egy mesemondó aki Amerikában született, Skóciában él és tanul mesélni, és az elmúlt évet Magyarországon töltötte, mivel a nagyszülei magyarok, és szeretné megtanulni a nyelvet. Ő angolul mesélt nekünk, méghozzá Jack és a Zöld Ember történetét, amit még a gyerekek is nagy figyelemmel hallgattak.

A díjak is a témához kapcsolódtak: egy antikváriumból beszereztem néhány klasszikus G. Beke Margit könyvet és a Germán, kelta regék és mondákat. Utóbbit kisorsoltuk a közönség tagjai között. Az én nyereményem is gazdára talált egy lelkes hallgatónál, mivel nekem már megvolt otthon egy példányban.

Samhain egyben a kelta újév ünnepe is volt. Az új esztendőben további rendezvényekkel és rengeteg mítosszal készülünk majd! Aki szeretné követni az eseményeket, az immár fel tud iratkozni vadonatúj levelezőlistánkra itt.

Mindenkinek további kellemes őszt kívánunk! :)

MythOff Aquincum: Vissza a klasszikusokhoz

A koronavírus miatt február óta nem volt alkalmunk Mítoszok Csatáját rendezni, és már mindannyiunknak nagyon hiányzott. Kapva kaptunk tehát a lehetőségen, amikor az Aquincumi Múzeum meghívott minket egy "külső helyszínes" előadásra: a múlt hétvégén szervezett Római Fesztivál keretei között mesélhettünk az aquincumi polgárváros romjai között. Alkalomhoz illően nem csak kiöltöztünk mindannyian római ruhába, de természetesen görög és római mítoszokkal is készültünk. 

Délután, a gladiátorviadalt követően kerültünk sorra. Mivel erősen tűzött a nap, úgy döntöttünk, mindenkinek jobb lesz, ha nem a szabadtéri szánházban tartjuk meg a csatát, hanem a közelben álló hatalmas fa árnyékában, ahol senkinek sem sül ki az agya. Jó ötletnek bizonyult: nagyon hangulatos mesemondás kerekedett a juharfa alatt, az 50-60 főnyi közönség állhatatosan velünk maradt két órán keresztül. A szavazást is ókori módra oldottuk meg, urnába dobált cserepekkel voksolhattak a hallgatók, díjként pedig a múzeum jóvoltából kerámia antefix-másolatokat oszthattunk ki. 

Így zajlott a mesélés:

Első kör: Élet és halál

Az előadást Hajós Erika nyitotta meg Erüszikhthón király mítoszával, akit örök éhséggel büntetett Démétér istennő a gőgössége miatt (ez nekem is nagy kedvenc történetem, be is válogattam a kamaszoknak szóló sztorik közé). A második mítoszt Gregus László mesélte, ő Aeneas alvilágjárását ecsetelte nekünk, a római birodalom alapításának kapcsán. 

A szavazókérdés: Melyiket vállalnátok inkább, az örök éhséget, vagy a leszállást az Alvilágba?

A győztes: Aeneas. A többség inkább menne az Alvilágba, minthogy éhes maradjon.

Második kör: Szerelem

Itt szerepeltem én, és új mítoszt avathattam a repertoáromból: Dea Muta, a Néma Istennő történetét meséltem. Ő egykor fecsegő nimfa volt, aki megmentette egy barátnőjét Jupiter "szerelmétől", majd Mercurius istenség titkos kedvese lett. Nagy Enikő Philemon és Baukisz megható mítoszát mondta, amelyben egy idős pár egyetlen kívánsága az volt, hogy együtt távozhassanak ebből a világból. 

A szavazókérdés: Melyik szerelmet választanád: azt, ami gazdag, de titokban kell tartani, vagy az, ami szegényes, de nem kell titkolni?

A győztes: Philemon és Baukisz. A többség inkább nélkülözne, mint titkolózna. 

Harmadik kör: Trója

Stenszky Cecília, a kör első mesélője, Philoktétész, a szerencsétlen íjász történetét mondta el nekünk, ami a trójai háború végéhez kapcsolódik. És hogy ne maradjunk le a sztori előzményéről sem (amelyet Aquincumban mozaikon is megtekinthetünk), Dala Dániel, Aquincum helyi "beépített embere" elmondta nekünk Héraklész halálának mítoszát is hozzá.

A szavazókérdés: Kitől vennél inkább íjászleckéket?

A győztes: Héraklész. A többség inkább választaná a dühös, mint a büdös tanítómestert. 

Nagy élmény volt ókori romok között ókori mítoszokat mesélni. Remélem, lesz még rá alkalmunk máskor is!

Az Év Csodái: Mesék a Kutatók Éjszakáján

Különböző magyar intézmények minden évben meghirdetik az év természeti kincseit; van Év Fája, Év Madara, Év Emlőse, Év Ásványa, és még egy rakat más csodálatos dolog, amikre ilyen módon szeretnék felhívni a figyelmet. Idén eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha ezekhez a kincsekhez mesék is tartoznának, és elhatároztam, hogy készítek hozzájuk egy mesemondó programot. A terv azonban terv maradt egészen addig, amíg össze nem futottam egy mesemondó rendezvényen Dr. Oborny Beátával, az ELTE TTK ökológus professzorával, aki a Hagyományok Házában tanult mesemondást, és ugyanolyan lelkesedést mutatott a téma iránt, mint én. Elhatároztuk, hogy közösen visszük el a mesemondást az ELTE TTK Természettudományi Múzeumába, és erre nem kisebb rendezvény, mint a Kutatók Éjszakája kínálta a legjobb alkalmat. Két előadást hirdettünk meg: Az első családoknak, a második pedig felnőtteknek szólt.

A családi előadás az Év Csodái címet kapta. Listát állítottam össze róla, milyen természeti kincseket ünneplünk az idén, és addig kutattam-kerestem, míg mindegyikhez sikerült népmesét, legendát, vagy legalábbis valamilyen történetet találnom. Még szerencse, hogy szeretem a kihívásokat, mert többjükkel alaposan fel volt adva a lecke - elleben amikor sikerrel jártam, és csodásnál csodásabb új meséket fedeztem fel, úgy éreztem, megérte a fáradozást.

A kornistárnicsról például kiderült, hogy allergiásak rá a sárkányok (legalábbis a bolgár népi költemények szerint); a levendula remekül alkalmas madárrá változott spanyol királyfiak csalogatására, a kőrist szeretik az ír tündérek, a fluroithoz pedig egy egészen nagyszerű sárkánylegendát találtam, ami az angliai Blue John bányához kapcsolódik (fluoritos népmese!!). Képeket nyomtattam mind a tíz meséhez, sőt, a múzeum rendelkezésünkre bocsátott egy kitömött vándorsólymot (aminek lába kélt a raktárból, de a mesélés napjára rejtélyes módon újra megkerült), és egy doboz fluoritot is, amit Bea levendulás kézkrémmel egészített ki. Sajnos talán a helyszín, talán az időpont miatt nagyon kevesen jöttek el az előadásra, így végül csak két mesére került sor - a közönségünk a fluoritról és a vándorsólyomról szeretett volna hallani, amikor felajánlottuk nekik a választás lehetőségét. Bea felkészült minden természeti kincsből, és mondott róluk sok érdekességet, amik aztán visszaköszöntek az általam elmondott történetekben is. Mind a felkészülést és a kutatómunkát, mind pedig a mesélést rettenetesen élveztem. Elhatároztuk, hogy megpróbáljuk más helyekre is elvinni ezt a programot még az év vége előtt, és biztos vagyok benne, hogy jövőre megint összeállítok egyet. Akkor is, ha a gólyatöcs lett a 2019-es év madara...

A felnőtteknek szóló mesélést a TTK múzeum üvegpiramisában tartottuk este nyolc órától. Itt már jelentősen többen voltak, nagyjából harminc ember jött el. A műsor az ember és természet kapcsolatáról szóló történetekből állt össze, és egy amazonasi legendáról A halász és a delfinek címet kapta. A műsort Bea nyitotta meg, aki Szednának, a Tenger Anyjának grönlandi legendáját mondta el - Szedna haja az emberek mohóságától összeragad, összemocskolódik, és benne ragadnak mind a tengeri állatok. Amíg egy sámán ki nem fésüli, az állatok nem térnek vissza a vizekbe, és az emberek éhezni kezdenek. Hasonlóan éles és költői üzenete volt a többi mesének is, amiket én mondtam el. Szó esett oyan hősökről, akiket állatok helyett növények segítettek az útjukon (erre az oroqen mesére régóta fentem már a fogamat); delfinre vadászó halászokról, akiket a delfinek magukkal vittek elvarázsolt vízalatti birodalmukba; és egy görög királyról is, aki kivágatta Démétér szent ligetét, és éhséggel bűnhődött érte. A közönség nagy figyelemmel hallgatta a történeteket; elsőre meglepődtek ugyan, hogy hogyan kerülnek a népmesék a Kutatók Éjszakájára, de a műsor végére átérezték, hogy milyen üzenetet közvetítenek a történeteink, és nagyon kedvesen köszönték meg nekünk az előadást.

Úgy tudom, idén mi voltunk az egyetlen mesemondó előadás a Kutatók Éjszakáján. Remélem, jövőre még népszerűbb lesz az ötlet!

Szerelem, félelem, történelem: Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztivál, 2018.

Tavaly voltam először mesélni a Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztiválon, és nagy örömömre idén ismét meghívtak. Kiajánlottam egy csomó új műsort, közöttük rengeteg kamaszoknak szóló mesecsokrot is, mivel éppen most dolgozom egy ilyen témájú kéziraton; nagyon is vevők voltak a témára, és öt remek, kalandos napot töltöttem a fesztiválon.

Szombat este érkeztünk meg Sepsiszentgyörgyre; hason csúszva landultunk a tábortűznél az után, hogy néhány kamiont követtünk türelmesen Dévánál a hegyi úton, majd a Google tudott egy rövidebb utat Sepsire az erdőn (és a hegyeken) keresztül. Az esti Meselángra kedves kis csapat gyűlt össze; a tűz fényénél, sört iszogatva meséltünk sólymokról, kísértetekről, görög mitológiáról, bicikliző medvékről, és mindenféle pajzánságokról. Itt ismerkedtem meg Dannyvel is, aki szintén a fesztiválra érkezett fellépni, és a tűz mellett rögtön is előkapta híres hangszerét, és énekelt nekünk szép dalokat. A vasárnap teljesen szabad volt, így Brassóba kirándultunk, miközben én lélekben készültem a három nap mesélésre.

Hétfőn délelőtt Kovásznán volt az első fellépésem. Szerelmes meséket ígértem kamaszoknak, de az érkezésünkkor még nem volt biztos, hány osztályt érdekel majd az előadás, amit a helyi művelődési házba szerveztek. A biztonság kedvéért bevittünk kilencven széket és egy mikrofont a színházterembe, és vártuk a csodát. Lett is: Kezdésre már megtelt a terem, az asztalokon és a földön is ültek, és az első mese közben is érkeztek még, így végül jó százötven kamasz és kiszkamasz zsúfolódott be a nézőtérre. A legkisebbek hetedik osztályosok lehettek, akik sokszor még húzódoznak a szerelmes-romantikus történetektől, de a mesék ezúttal őket is magukkal ragadták, és tágra nyílt szemekkel hallgatták végig az Arthur-legendákat, Wedderburn kapitányt, és a Tündértó titkát egyaránt. A műsor végén vastapsot kaptam, amin alaposan meglepődtem. Mesélejetek több szerelmes történetet kamaszoknak, nagyon megéri ;)

Hétfő délután Székelyudvarhelyre kirándultuk, ahol rögtön két előadás is követte egymást a Művelődési Ház tágas színháztermében. Az első A Zöld Dragonyos és a Tűztündér, egy új mesemondó programom, amelyben a Gaal György által gyűjtött, 19. század eleji magyar tündérmesék szerepelnek. Ezek a mesék, melyek jó részét a bécsi magyar huszárezred katonái szolgáltatták, mind hosszúak, színesek, és összetettek, ezért kíváncsi voltam rá, hogyan veszik majd őket a műsorra érkező gyerekek. Végül sajnos elég kevesen jöttek el, nagyjából tíz-tizenkét fő, háromévestől kisiskolás korú gyerekekig, de a mesemondás így is varázslatosra sikerült. A gyerekek pisszenés nélkül ültek végig két, egyenként félórás tündérmesét (a két címadó történetet), és az egyik kislány olyan rettenetesen lelkes lett, hogy megkérte az anyukáját, maradjanak ott a felnőtt előadásra is. A felnőtt műsorban, amire kicsit többen jöttek el, a Feminista Magyar Népmesék történetei kaptak helyet (Ilona, Katica, Rebeka: A magyar népmesék okos lányai és bátor asszonyai). Többek között alkalmam volt elmesélni a saját verziómat a Pletykás asszonyokra, és megkérdezve a közönséget, hallottak-e már Puskás Kláriról, végül arra is sort kerítettem. A mesélés után egy kedves hölgy odajött hozzám, és elmagyarázta, hol találom meg a Tatárdombot és Puskás Klári szobrát Szárhegyen; nagyon szépen megköszönte, hogy elmeséltem a legendát. Jó érzés volt.

Kedden az egész napot Sepsiszentgyörgyön töltöttem. Délelőtt, a tavalyi programhoz hasonlóan, a Székely Nemzeti Múzeumban léptem fel, ahová ezúttal kamasz osztályokat hoztak el nézőnek. Először ide is a szerelmes meséket hirdettük meg, de mivel elenyésző volt az érdeklődés, kicseréltük a műsort a Királylány a koporsóban című, félelmetes történeteket tartalmazó mesecsokorra. Erre aztán haraptak is, és az első körre két idősebb, a másodikra pedig egy fiatalabb (hetedikes) osztály jött el. Az idősebbek hatalmas csendben, de töretlen figyelemmel hallgatták a horrorsztorikat (szinte mind fiúk voltak), a kisebbek viszont hangos tetszésnyilvánítással és kérdésekkel tűzdelték meg a meséket. Itt a szokásos Halloween-i műsorom mellett bejárattam egy új mesét is, Mary Culhane ír legendáját, mely a "zabkásás" néven híresült el gyerekek és tanárok között, mivel a sírjából kikelő halott vérrel kevert zabkását próbál megetetni a hősnővel. A mese zajos "hűűű" és "pfuuuj!" reakciók közepette remekül működött ezzel a korosztállyal. A mesélésről a Székely Hírmondó is beszámolt.
Délután a sepsiszentgyörgyi könyvtárban tartottam előadást; itt megint a Zöld Dragonyos és a Tűztündér került terítékre. Mivel családi közönség volt, figyelnem kellett arra is, hogy a kisebb gyerekek ne veszítsék el a hosszú mesék fonalát, így a Zöld Dragonyosnak csak az első felét mondtam végig; a Tűztündéres mese viszont, ami a repertoárom egyik új darabja, megint csak remekül működött, és láthatóan megfogta a felnőttek képzeletét is.

Szerdán ismét útra keltünk. Gyergyószentmiklós volt az úticél, ahol a könyvtárban vártak. Mivel kicsit korábban érkeztünk Gyergyóba, kimentünk Szárhegyre megtekinteni a Tatárdombot és Puskás Klárit. Nagy élmény volt a londoni MythOff után végül ott járni, ahol a legenda játszódik, végignézi a mezőn, a tájon, és felmászni a 3000 tatár harcos sírját jelölő domb tetejére. Fotóztam is sokat, majd átkocsikáztunk a könyvtárba. Itt megint kamaszok voltak terítéken. A cserépkályhával jól befűtött terembe először két tíz-tizenegyedikes osztály, majd egy nyolcadikas csoport érkezett; mindkettőnek horrormeséket rendeltek. Az idősebbek most is csendben és figyelemmel hallgattak, a kisebbek pedig hangos megjegyzéseket tettek a történetekre (például amikor Marie Jolie feleségül ment az ördöghöz, az egyik fiú méltatlankodva szólt közbe, hogy "meg sem kérdezte, kicsoda?!"). Itt is lement a zabkásás sztori az első körben, majd amikor a kicsiknél is megkérdeztem, mit meséljek, a könyvtár igazgatónője elkövette azt a hibát, hogy megszólalt: "Csak a zabkásásat ne! Az nem nekik való!", mire az összes gyerek kórusban kezdte követelni a zabkásás mesét. Szerencsére egyikük sem állt meg a fejlődésben, sőt, nagyon is élvezték a sztorit. A végén szóba került Puskás Klári is, és mivel nem ismerték a történetet, elmeséltem nekik, majd javasoltam, kiránduljanak ki a Tatárdombhoz. Az előadás végén már azt kérdezgették, mikor jövök legközelebb.

Az utolsó előadás szerda délutánra maradt: A Csíki Anyák Egyesülete hívott meg Csíkszeredára, hogy a múzeumban meséljek nekik. A csíki anyák természetesen csíki gyerekekkel érkeztek az előadásra, csak úgy zsongott tőlük a vár épülete; amikor legutoljára megszámoltam őket, nagyjából tizenöt totyogós, néhány kisebb gyerek, és nyolc-tíz kisiskolás ült a felnőttek között. Ide is az Ilona, Katica, Rebeka műsort kérték, így olyan meséket válogattam, amik lányokról szólnak, és elég interaktívak a fiatal közönség számára. A Csudacsirke (amit beküldtem a Nők Lapjába is) remekül működött, és nagy nevetésekbe fulladt; a Lány, aki nem akart boszorkány lenni arra ösztönzött egy kisfiút, hogy a mese után felkéredzkedjen a színpadra, és énekeljen nekünk a vasorrú bábáról; a Tengerlépő cipőkkel pedig együtt topogott, ugrált mindenki. Minden mese interaktív, ha eljátszadozik vele az ember :)

Bár idén csak három nap jutott a fesztiválra, és nem tudtam a Népmese Napjáig maradni, ez a három nap így is kalandos, színes, csodálatos élmény volt. Bejártam sok szép tájat, meséltem sokat kamaszoknak (akik még mindig a kedvenc közönségem), bejárattam új meséket és műsorokat (akit érdekel, annak elárulom, hogy 33 mese hangzott el 3 nap alatt), és nagyon, nagyon jól éreztem magam. Köszönet Szabó Enikőnek a remek szervezőmunkáért! Már alig várom a jövő szeptembert...

Raksha Bandhan - Indiai mesék testvérekről

Mivel hosszasan blogoltam a felkészülési folyamatról, gondoltam, beszámolok arról is, hogyan sikerült végül a Testvérek Napja a Hopp Ferenc Múzeumban.

Az eső miatt végül az épületen belül zajlott le a rendezvény; az alagsorban volt a karkötőkészítés, a könyvtárban a süteménydíszítés, az előadások - köztük az enyém is - pedig az emeleten az Isten/Nő kiállítás egyik termében (a kiállítást egyébként jó szívvel ajánlom mindenkinek, nagyon klassz). Kaptam hangosítást, és hordtak be párnákat és székeket a közönség számára, ezért egész kényelmes, családias volt végül a mesélés. Körülbelül harminc ember fért be a térbe, és azt szépen meg is töltöttük; meglepetésemre főleg felnőttek és idősebb gyerekek jöttek el, egy-két apróságtól eltekintve, akik nagyon rendesen viselkedtek. Kedves, barátságos közönség volt, és a hátsó sorból a múzeum stábja is lelkesen figyelte az előadást, amitől külön jó kedvem lett.

Abhishek Singh twitteréről -
a kész festményt megcsodálhatjátok a
kiállításban!

Ami a meséket illeti, a fél órás időkeretbe végül két történet fért bele. Az idősebb korosztályra való tekintettel alkalmam volt elmesélni a gyűjtésből származó kedvenc darabomat, Szoma, a mosónő történetét, melyben két testvér (egy fiú és egy lány) együtt indul el, hogy hét tengeren túlról elhívjanak egy varázslatos erejű anyókát a lány esküvőjére, mert megjósoltatott, hogy ha nem jön el, a vőlegény a lakodalom folyamán meghal. A két testvér együtt győzi le az akadályokat, a mosónő pedig átadja nehezen szerzett varázserejét a lánynak, hogy boldogan élhessen. Kalandos, meglepő, bájos történet, megvettem kilóra. A közönség mosolyából ítélve nekik is tetszett.
Mivel a fél óra jó részét kitöltötte, másodjára egy rövidebb, könnyedebb mesét választottam, A tigris és az ember nágaföldi történetét. Ebben három testvér szerepel, egy szellem, egy ember, és egy tigris; utóbbi kettőnek versenyt kell futnia, eldöntentő, melyikük lakhat városokban, és melyikük a dzsungelben. Az ember a tigris erejét és gyorsaságát az eszével (és a bátyja segítségével) győzi le, de a mese végül azzal zárul, hogy az emberek, az állatok, és a természet szellemei továbbra is testvérek, és úgy is kell bánniuk egymással.
Nem bántam meg, hogy ezt a két mesét választottam, mindkettőben nagyon jól éreztem magam, és a közönségnek is tetszettek. Remélem, lesz majd alkalmam azokat is elmesélni valamikor, amikre most nem jutott idő!

Múzeumi Mesetár: Hősök ideje

A március 15-i műsorra való intenzív felkészülés után ebben a hónapban könnyű dolgom volt: Visszatérve a régészeti témákhoz a szkíták és szarmaták voltak soron, őket pedig már nagyon jól ismerem. A Hősök Ideje című műsort vittem magammal, amit kis változtatásokkal a szolnoki múzeumban és Amerikában is előadtam már. A nart legendákat elővenni mindig jutalomjáték. Ráadásul ez volt a sorozatban az első olyan alkalom amikor elővehettem a jelmezeimet is: Szarmata ruhám ugyanis (hála az SCA-s éveknek) történetesen van. És pont az a rekonstrukció ihlette, ami a Nemzeti Múzeumban látható. Kicsit hosszú úton, több év alatt jutottam el a mellékelt fotóig, de nagyon megérte!

A mesélés maga a szkíta teremben zajlott (mert a szarmaták a rómaiakkal vannak egy kiállításban, oda pedig majd a jövő hónapban megyek *kacsint kacsint*). Kedves kis közönség gyűlt össze, nagyjából egy tucat gyerek és hét-nyolc felnőtt (volt, aki gyerek nélkül). Igyekeztem úgy pakolni a párnákat, hogy kiasználjuk a hosszúkás teret a tárolók között, de ne álljuk el a többi látogató útját. A gyerekek nagy érdeklődéssel figyeltek, ahogy beszéltem egy kicsit arról, kik is voltak a szkíták és a szarmaták, és mit keresünk a kiállításban. Azt is el kellett magyaráznom, mit keresnek a kaukázusi oszét mesék a szarmata témában, majd röviden be kellett mutatnom a nart hősöket - végül is innen indult el a mesélés, amikor már tisztáztuk, hogy egy rakás különleges erejű fickóról lesz szó, akik midnenféle kalandokba keverednek, és mindenféle ellenfelekkel harcolna. Tudjátok, mint a Bosszúállók. Az emberiség mesei ízlése nem változik sokat.

Természetesen nem hagyhattam ki, hogy a kedvenc nart legendámmal, Az uadmer csontjaival kezdjek. Ez a régészmesék netovábbja: Egy rakat kíváncsi hős kiás és összerak egy óriási csontvázat, és aztán életre is keltik, hogy megkérdezzék tőle, milyen volt az élet az ő korában. Az óriás persze elég ijesztőnek bizonyul élőben (még vakon is), így egy idő után visszaimádkozzák csontvázzá. Nem csak a régészet miatt szeretem ezt a sztorit, hanem azért is, mert remekül bemutatja a nartokat: Erősek, kíváncsiak és kalandvágyók, és pont ettől szerethetők.

Másodjára A nartok kalandját meséltem, ami egy hosszú, összetett, de elég mókás történet arról, hogy a nagy nart hősök poénból magukkal viszik Szirdont kalandozni. Szirdon a nartok trickstere, de más hasonló figurákkal (pl. Loki) ellentétben sokkal többet szívatják őt a "hősök", mint fordítva, és általában azért jár túl az eszükön, hogy megbosszulja magát. Ebben az esetben is ez történik; Szirdon többszörösen átveri és a halál szélére sodorja a hősöket, majd megmenti őket, és mégsem gondolják meg, hogyan bántak vele. Sőt. Ez a mese azért külön érdekes, mert egyetlen párhuzamát ismerem csak - az ír Fianna-legendák közül.
A sort Alimbeg lánya zárta, ami a "királylányból királyfi" típusú mesék nart (és egyben szerintem legjobb) változata. Úgy tűnt, a lányok az első sorban külön örültek neki. Mivel a három történet végére le is járt az egy óra, meg a közönség is elfáradt, a szkítákra sajnos már nem jutott idő. Nem is baj, mert azok inkább valók felnőtteknek, mint családi közönségnek. Majd egyszer rendezünk olyan alkalmat is!

Mesemondó mint turista - Tara és a Nemzeti Leprikón Múzeum

A sok fellépés mellett azért akadt idő arra is, hogy egy kicsit turista legyek. Az iskolai fellépés után például, mivel amúgy is Meath megyében voltunk, Nuala előzékenyen elfurikázott engem és Markust a közeli Tarába. Itt tavaly már jártam egyszer, de sajnos akkor szakadt az eső, és mindössze tizenöt percünk volt körbeszaladni, mert tartani kellett a csoportprogramot. Ezúttal azonban minden kötöttségtől mentesen, és egy csepp eső nélkül barangolhattuk be az ír mitológia és történelem egyik legfontosabb helyszínét.

Rajtunk kívül szinte senki sem volt a dombon. Tarába nem kell belépő, sőt, áramszünet miatt még a kávézó és az ajándékbolt is zárva volt, így kevés embernek jutott eszébe, hogy hétköznap ebéd körül pont ott kószáljon. A szombati havazás után eléggé cuppogott a sár a dombokhoz vezető ösvényen, de amint beértünk az egykori erőd területére, a fűben sokkal kellemesebb volt a séta. Egy nagy csapat hangos varjú gyűlésezett éppen Cormac király egykori lakomatermében. Nagyon fotogénnek bizonyultak az esőfelhők és az ősi sáncok között:

Miután megmártóztunk a kilátásban, és a lelki szemeim előtt megint lejátszódtak a kedvenc legendáim (Tara égésével az élen), átmásztunk a sáncokon, és kerülő úton hagytok el Tarát. Tettük ezt azért, mert a domb szélén áll a Tündérfa, egy nagyon öreg, két törzsű galagonya, amit az írek és főleg az ír utazók közül sokan ma is szent faként tisztelnek. Erről tanúskodnak az ágakra kötözött szalagok, a fa tövébe szórt cukorkák, pénzérmék, és egyéb ajándékok. Ilyen fákat és bokrokat tavaly is láttunk már, de a tarai természetesen különösen népszerű.

Tara nem kiépített turistacélpont; tulajdonképpen csak egy nagy zöld domb sáncokkal, pár emléktáblával, és néhány ezer év lenyűgöző történelemmel. Sáros, szeles, sokszor esős, gyönyörű a kilátás. A Túszhalomban csontvázak nyugszanak, és állítólag tündérek laknak. Olykor tele van friss vágott virággal (általában a napforduló környékén), és remek hely kutyafuttatásra. Minden Írországba látogató utazónak feltétlenül ajánlom.

A másik szórakozás, amire feltétlenül akartam időt és pénzt áldozni a dublini tartózkodás alatt, a Nemzeti Leprikón Múzeum felnőtt mesemondó estje volt. Itt is jártam már tavaly, de akkor a nap közben tartott "családi" tárlatvezetésen vettem részt, az esti műsorra nem jutottam be. Most viszont, a dublini kör utolsó estéjén, pont volt még két szabad jegyük, hogy Richard Marsh mesemondó barátom társaságában meghallgathassuk a cenzúrázatlan éjszakai előadást is. A műsor Dark Land (Sötét Föld) címen fut, és minden este másvalaki mesél; amikor Richard meghallotta a portán, hogy aznap este Emily Collins lesz színpadon, azonnal rávágta, hogy "she's worth it." És tényleg megérte.
Emily bő fekete szoknyában, fekete kiskabátban, elegáns topánkákban perdült elénk a múzeum várótermében (ami az alkalomhoz illően sejtelmes vörös fénnyel volt bevilágítva). Ahhoz képest, hogy tréfás volt, közvetlen, és lendületes, soha egyetlen véletlen szünet, egyetlen félrecsúszott kifejezés sem volt az egész előadásában. Megnyitotta előttünk a múzeum kapuit, és ismét végigmehettem a már ismert temeken - de ezúttal minden vagy sötét volt, vagy sejtelmes zöld, vörös, kék fényben úszott. Az első történetet az "ír parasztkunyhó" teremben hallottuk, az apró ágyon, padon, földön ülve, miközben a tetőn hangosan dobolt az eső. Az egyetlen gyertya fényénél Emily elmondta nekünk az O'Neill család banshee-jének szomorú legendáját; a lányét, akinek az apja megsértette a tündéreket, és ezért büntetésül a tündérek elrabolták magukkal, hogy a távolból sirassa a rokonait. A következő teremben, az arannyal teli edényt körülülve, a múzeum névadói, a leprikónok is szóba kerültek. Itt egy felelőtlen ifjú került bajba, mert nem fizette ki a cipőket, amiket egy leprikóntól kapott - és szó szerint ráment a bőre is az ígéretre. Ezzel a pompás népmesével borzongó hátunk mögött érkeztünk a Sidhe föld alatti bronzfalú termébe, ahol egy valódi királylegenda következett - testvérgyilkos királyról, kínzástól megnémult királyfiról, saját élete árán a férjéért bosszút álló királynéról. Remek történet volt, és Emily olyan beleéléssel, olyan hanghordozással és arckifejezésekkel mesélte, hogy zengett tőle az egész föld alatti birodalom. Innen a színét vesztett szivárványon átvonulva még egy terem várt ránk: Az éjszakai erdő. Itt már annyira sötét volt, hogy Emilyt a fekete ruhájában nem is láttuk; pont csak az arca fehér formáját lehetett kivenni a fekete háttér előtt, és a két kezét, amikor mozogtak. Az erdei kút mellett Cú Chulainn és a fia tragikus történetét hallgattuk meg. Emilynek nem volt túl fényes véleménye az ulsteri hősről (nekem se szokott lenni), de egy pillanatig sem parodizálta ki a legenda komoly pillanatait. A többin viszont jókat nevettünk. Így kicsit oldottabb is lett a hangulat, mire eljött az idő, hogy elhagyjuk a múzeumot. Emily elköszönt, és azonnal be is olvadt az árnyak közé - várt rá a következő csoport.

Sohasem gondoltam, hogy ilyen mondat esik majd ki a számon, de a Nemzeti Leprikón Múzeumot is csak ajánlani tudom minden utazónak.

Múzeumi Mesetár: Petőfi és a tündérek

Márciusban kétszer is tartok Múzeumi Mesetárat. Az első alkalom ma volt, a következő pedig 17-én lesz (erre még lehet jelentkezni). Mindkettő a március 15-i eseménysorozat része, és ennek köszönhetően a téma maga is adott volt: Olyan mesecsokrot kellett összeállítanom, ami valamilyen formában a forradalomhoz, a szabadságharchoz, és azok hőseihez kapcsolódik.

A mesecsokor a Márciusi mesék márciusi ifjaknak fantáziacímet kapta; az volt a célom, hogy a forradalommal kapcsolatos legendák is kerüljenek bele, de olyan mesék is, amik a reformkor idején különösen népszerűek voltak (bónusz, ha valamelyik márciusi ifjú írta őket). Mindennek persze illeszkednie kellett a közönség (5-10 évesek és szüleik) igényeihez, ismereteihez. 

Keményen megdolgoztam a házi feladattal; izgalmas, kampányban olvasós két hetet töltöttem el, míg összevadásztam a meséket. Sorra fogyasztottam a könyveket, Jókai-novelláktól Tompa Mihály Népregéiig. Újraolvastam nagy kedvencem, Dienes András A legendák Petőfije kötetét (irodalomórán kötelezővé tenném), hozzá a Hősök és Vértanúk című néprajzi gyűjtést a szabadságharc népi emlékezetéről; Szendrey Júlia elbeszéléseit (amik gyönyörűek, de borzasztóan szomorúak, nem csoda, hogy Andersent fordított), Bezerédj Amália gyerekkönyvét (Magyarországon az elsőt), Varsányi József irodalmi Petőfi-mondáit (amik Dienes után kissé patetikusnak hatottak), és a Petőfi-könyvtár vonatkozó köteteit. Az olvasottaknak töredékét sem használtam fel végül, de egyetlen olvasmányt sem bántam meg; mind hozzájárult, hogy a megfelelő hangulatba kerüljek, és kicsival jobban átlássam a kor irodalmát. Sajnos nagyon sok feljegyzett történelmi legenda töredékes, vagy csupán néhány mondatból áll; ráadásul bele kellett gondolnom abba, mit ismernek az 5-10 évesek a kor történelméből, hogy ne beszéljek el a fejük felett, de történelemórát se kelljen tartanom. Izgalmas kihívás volt.

Végül Gaal György könyvével ütöttem meg a főnyereményt. Ő nagyjából a Grimm testvérekkel egyidőben gyűjtötte, és a szabadságharc után adta ki az első magyar nyelvű népmesegyűjteményt az országban. Ráadásul ő a bécsi magyar huszároktól gyűjtögette a meséit, amitől nem csak különlegesen ízesek (sok bennük a katonai kifejezés, és a hősök is gyakran huszárok), de ráadásul könnyen kapcsolódnak a műsorhoz is.

(Jánost Vitézzel azóta nem foglalkozom, amióta általános iskolában hármast kaptam, mert nem tudtam megmondani, miben halt meg Iluska. Nagyapám szerint csíkos pizsamában. Spoilers.)

A Nemzeti Múzeim 12-es számú, 1848/49 eseményeivel foglalkozó emeleti termébe pakoltuk be a párnákat a mesemondáshoz. Megint csak kedves kis közönség gyűlt össze; öt gyerek és kilenc felnőtt, akikhez később még egy gyerekcsoport, nagyjából hat-hét fiú, és néhány járó-kelő vendég csatlakozott. Nyugodt hangulatú mesélés volt; én magam is letelepedtem a földre, mert nem akartam egy órán keresztül felülről szónokolni.

A programot azzal a kérdéssel kezdtem, hogy vajon kétszáz évvel ezelőtt kik mesélték a meséket. Jöttek mindenféle válaszok - nagymamák, szülők, öreg nénik -, de a gyerekek szeme különösen felcsillant, amikor megemlítettem, hogy bizony akkoriban a katonák is meséltek a kaszárnyában, méghozzá szép, hosszú tündérmeséket. Ez meg is alapozta a kellő kíváncsiságot az első történethez, A zöld dragonyoshoz - akiről nem derül ki ugyan, hogy mitől zöld, de szerencsétlen módon lekésik egy háborút, és utólag fut csak be, hogy a királynőjét felszabadítsa egy átok alól (lemaradásának oka az, hogy pont egy elvarázsolt erdőbe szalad be pisilni, amin külön jókat kacarászott a közönség). A színes és fordulatos, háromszor hármas tündérmesét két Petőfi-legenda követte; mindkettő erdélyi történet, és mindkettő arra keresi a választ, mi történt a költővel Segesvár után. Már a gyerekek is tudták, hogy Petőfi Segesvárnál elesett, így szerencsére nem kellett nekik magyarázni a történetek varázsát. Az egyik egy nagyon mókás sztori két rablóról, akik kalandos úton megmentették Petőfi életét, és magukkal vitték, hogy a betyárok költője legyen, a másik pedig egy szép-szomorú történet a firtoshegyi tündérről, aki előbb a hegy gyomrába zárta a költőt, majd megátkozta, hogy a Kárpátokban bolyongjon. A Petőfi sorsán való elmélkedés után visszakanyarodtunk még egy kicsit a katona-tündérmesékhez, és a Szalmakirály bájos meséjével zártam a sort, melynek fénypontja, amikor a feleségét kereső király az Egerek Világába jut egy barlangon keresztül. Mivel pontban három órakor kezdődött a Mare Temporis jelmezes előadása a díszteremben, még épp időben mentettük meg a királylányt ahhoz, hogy a közönség továbbindulhasson.

***Kiegészítés március 17-én***
A második előadás legalább olyan sikeres volt, mint az első, sőt! Az ünnepi hétvégre való tekintettel telt házunk volt, kezdéskor nagyjából negyven embert számoltam. Gyerekek és felnőttek vegyesen ültek körülöttem, és lelkesen, olykor kuncogva, máskor álmélkodva hallgatták a történeteket. A nagy mókára való tekintettel megismételtem a Zöld Dragonyost (még mindig nem derült ki, mitől zöld), illetve a két Petőfi-legendát is. Azt hiszem, a második kör után már elmondhatom, hogy Petőfi és a rablók a befutók, a tündéres mese a nyomukba sem érhet. A három mese pont kitett egy órát, ami annak a jele, hogy a második előadásra szépen kikerekedtek. Mennek is rögtön az állandó reperotártba.

Következő múzeumi mesélés április 7-én! Visszatérünk a régészeti kiállításba.

Múzeumi Mesetár: Széttáncolt papucsok

Tegnap, szombaton került sor a Múzeumi Mesetár sorozat második, februári előadására a Nemzeti Múzeumban. Ezúttal egy időszaki kiállításhoz, az Anna - Változatok székely asszonysorsra címűhöz válogattam mesecsokrot.

Az Anna-kiállítást nagyon tudom ajánlani mindenkinek. Történetre felépített, két külön szálon végigjárható, interaktív élmény, mely egy elképzelt székely lány sorsán keresztül mutatja be a 20. századot. Nem éppen könnyed történet egyik irányban sem (lévén, hogy azzal a döntéssel kezdődik, mit tegyen egy megesett hajadon lány), de nagyon érdekesen, érzékletesen mutatja be a paraszti és polgári életutakat, életkörülményeket. Áprilisig még megtekinthető.

Ami a meséket illeti: A Széttáncolt papucsok című előadáshoz olyan népmeséket válogattam, amelyekben lányok a főszereplők, vagy női sorsokról szólnak. Ehhez természetesen nagy segítség volt az a sok munka, amit a Feminista Magyar Népmesék sorozatba fektettem; onnan már könnyű volt válogatni. Nem minden történet volt székely mese, de azért igyekeztem, hogy azok is képviselve legyenek a programban.

A kiállítás paraszti gazdaságot bemutató sarkában rendeztük be párnákkal a mesemondó teret. Ezúttal öt gyerek és hat-nyolc nagyon érdeklődő felnőtt hallgatta a mesét (utóbbiak külön bekéredzkedtek a műsorra, annak ellenére, hogy nem tudtak alibi gyeket felmutatni). Végtelen figyelemmel és érdeklődéssel hallgatták a meséket; nyugodt, kényelmes ritmusú, párnákon üldögélős mesemondás volt.

A sort Fábián Ágostonné bukovinai székely mesemondó A három vásárfia című meséjével nyitottam, egyrészt, mert rövid és csinos, másrészt, mert a benne szereplő királykisasszony eldöntheti, kihez szeretne feleségül menni. Mivel ez a mesetípus eredetileg dilemma-mese, a közönséggel el is beszélgettünk róla, hányféle megoldás születhetne a végén. Gyerekek és felnőttek egyaránt remek ötletekkel álltak elő, és többszörösen rátapintottak a lényegre. A javaslataik közül majdnem mindegyik előfordul ennek a mesetípusnak a különböző változataiban.

Másodjára a műsor címadó meséjét, a Papucsszaggató királykisasszonyokat meséltem. Ez is női mesemondótól, a ruszin származású Pályuk Annától gyűjtött történet, és a jól ismert mesetípus (szerintem) legszebb, leginkább empatikus változata (Pályuk Anna meséiből pár hete jelent meg kötetem angol nyelven). Ahhoz képest, hogy hosszú és bonyolult történet, a gyerekek, fiúk és lányok egyaránt, feszült érdeklődéssel hallgatták, és kíváncsiak voltak a részleteire. A kedvenc pillanatom az volt, amikor elmeséltem, hogy hét királykisasszonyból hatnak minden reggel el volt rongyolódva a cipője - mire egy kislány megszólalt, hogy: "A hetediknek biztos azért nem, mert nem tetszett neki a királyfi, és nem táncolt vele." A mesében egyébként pontosan ez történik. Pályuk Anna finom humorát ezúttal is értékelte a közönség, és jókat kuncogtak az apró poénokon.

Harmadjára megint csak az egyik kedvenc mesém, a Hétlábú paripa következett, Albert András csíkszentdomokosi székely mesemondó egyedülálló története. Nagyon szeretem, hogy a hősnője nem tökéletes, és minden figura, aki csak felbukkan benne, a maga módján egyszerre szimbolikus és fura is egy kicsit. A gyerekek jókat nevettek a páratlan lábú paripákon (meg is jegyezték, hogy biztos a háromlábú paripa negyedik lába került át az ötlábúra), és amikor Ilona először menekült el a sárkánytól a napot, holdat, csillagokat rejtő tojásokkal, akkor egy kislány fel is kiáltott, hogy "Nem lehet ez ilyen egyszerű!" A mese után elbeszélgettünk róla, hogy vannak olyan mesék is, ahol egy fiú szabadítja ki az égitesteket.

A sort végül a Tündértó titka című szigetközi mesével zártam - megint csak régi kedvencem, és megint csak nagyon sokat elmond arról, mit gondolnak az emberek a szépségről és a szerelemről. Ahhoz képest, hogy ez a sztori elsősorban a kamaszokat és a felnőtteket szokta megérinteni, a kisebb gyerekek is feszült figyelemmel hallgatták, és szimpatizáltak Ágnessel. A happy end pedig szépen lekerekítette az egész műsort.

Két tévhit is bizonyíthatóan megdőlt (megint) ezen az előadáson: 

1. A kisebb (5-10 éves) gyerekek is vidáman és kitartóan tudnak egy órán keresztül hosszú tündérmeséket hallgatni, és nem lankad a figyelmük (feltéve, nyilván, ha a mesék jók, és a szituáció is megfelelő);

2. A fiúk is vidáman és kitartóan tudnak egy órán keresztül lányokról szóló meséket hallgatni, és ugyanolyan mélyen el tudnak merülni bennük, mintha királyfi vagy szegény legény lenne a főszereplő; sőt, még a szerelmes mesét is lelkesen fogadták.

A Múzeumi Mesetár következő programjairól a Magyar Nemzeti Múzeum honlapján és Facebook oldalán tájékozódhattok.

Múzeumi mesetár: Kőkorszaki mesék

Az új évvel új mesemondó kalandra is indulok: A Nemzeti Múzeummal közösen megalkottuk a Múzeumi Mesetár című programsorozatot, melynek keretei között a különböző állandó és időszaki kiállításokban fogok meséket mondani gyerek/családi közönségeknek. Juhé!

Az első alkalomra szombat délután került sor a régészeti kiállítás paleolit termében (szeretjük a kronológiai sorrendet). Pattintott kőeszközökkel és párnákon üldögélő 5-10 évesekkel körülvéve meséltem, nagyon hangulatos, múzeumi félhomályos környezetben. Az érkező szülők és gyerekek arcán egyaránt látszott a kíváncsiság: Mégis mivel rukkol elő egy mesemondó, ha kőkorszaki sztorikat várnak tőle?...

Az őskoros témára való tekintettel megalkottam egy teljesen új mesecsokrot, amit Tűztolvajok névre kereszteltem. Autentikus paleolit népmesék híján (pedig jó lenne tudni, milyen történetekkel fektették vackára a kis ősembert) olyan történeteket válogattam bele, amik az emberi történelem hajnaláról szólnak. Sok helyen máig mesélnek róla, hogyan szerezték meg az emberek a tüzet, hogyan barátkoztak össze a kutyával, hogyan szelídítették meg a lovat... és olyan titokzatos dolgokról, kincsekről, csontokról is, amiket őseink találtak a földben. Ilyen mesékből állt össze a csokor, a világ minden tájáról.

Nagyjából tíz-tizenkét mesét válogattam a mesecsokorba, melyek közül végül ötre került sor az egyórás előadás során. A sort (kronolóóóóóógia!) természetesen a tűz megszerzésével kezdtük. Egyik nagy kedvenc mesém a Tűztolvajok, melynek ezúttal egy Fülöp-szigeteki ilocano változatát meséltem: Lam-ang, a bajkeverő, és egy csapat segítőkész állat váltófutásban lopják el az éltető tüzet két gonosz óriástól. A gyerekek lelkesen segítettek ugatással, nyávogással, brekegéssel, oroszlánüvöltéssel, és futó lábak/paták/mancsok imitálásával, megteremtve a jó hangulatot a további mesékhez. Másodszorra egy kongói kamba népmese volt terítéken a Kutyáról és a Sakálról, melyek közül az előbbi elhagyta a barátját a vadonban, és csatlakozott az emberekhez, így a sakál azóta is vonítva hívja vissza (a vonítás is megvolt, természetesen). És ha már a háziasított állatoknál tartottunk, valaki rögtön tákérdezett a lóra is - így akadt alkalmam elmesélni Szoszlan és a Vadló legendáját, melyben a kaukázusi nartok nagy nevű, ám sánta hőse megszelídített egy vadlovat, és módszerére megtanította a bajtársait is. A módszert egyébként (melynek során a betörendő lovat egy sebes sodrású folyó vizében fárasztják ki) ma is alkalmazzák Belső-Ázsiában.
Az előadás végére két olyan mese jutott, melyek föld alól előkerülő, titokzatos agyagedényekről szóltak. A borneói Varázsedény tulajdonképpen egy alakváltó mangas-sárkány volt, aki csintalanságaival borsot tört a gazdái orra alá, de végül mégis szerencsét hozott a megtalálójának; Pápua Új-Guineából pedig egy olyan legendát hoztam, ami mókás magyarázatot adott rá, miért találunk lépten-nyomon cseréptöredékeket a föld alatt (Edények az égből).

A múzeumok mindig is a kedvenc mesemondó helyszíneim közé tartoztak, és sem a helyszín, sem a közönség nem okozott csalódást ezúttal sem. A műsorra huszonöt fő iratkozott fel, de mivel pont a régészeti kiállítás bejáratában ültünk, a háttérben is jöttek-mentek érdeklődők; a gyerekek lelkesek és aktívak voltak, és előrukkoltak egy csomó jó kérdéssel. Már ezért megérte.

A közelgő eseményekről tájékozódhattok hamarosan a Nemzeti Múzeum Facebook oldalán, vagy a honlapomon a Fellépések menüpont alatt. Februárban érkezik a következő felvonás!

A Vidám Királyfi és a Lánghajú Lány - meséltem a Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztiválon!

Idén ősszel az a megtiszteltetés ért, hogy a Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztivál meghívott előadója lehettem. Tulajdonképpen hazatérési jutalomjáték volt, és több szempontból is mesés alkalom: Utoljára kilenc évesen jártam Erdélyben, ami a mesék, legendák, és varázslat földjeként maradt meg az emlékezetemben, és ráadásul olyan műsort vihettem magammal, ami a szívemhez nagyon közel áll: Pályuk Anna tündérmeséit, A Vidám Királyfi és a Lánghajú Lány című új mesecsokromban. Külön szép egybeesés volt, hogy az indulás előtti napon fejeztem be az utolsó simításokat a mesék angol nyelvű kiadásán!
A fesztivál során öt nap alatt három városban nyolc fellépésem volt, és összesen huszonhét mesét mondtam el. Közben sokat utaztam, láttam sok szép tájat, és turistáskodtam is egy kicsit - ezekről majd a következő bejegyzésben számolok be. Most mesélek inkább a mesélésről:

Kép a Székely Hírmondóból,
ahol interjút is olvashattok velem

Székely Nemzeti Múzeum: A fesztivál első két napján gyerekeknek meséltem a múzeum szépséges nagytermében. Nagyon figyelmes, jó fej csoportok voltak, akik vették a lapot, és hangot is adtak a véleményüknek, ha tetszett nekik a mese. A második osztályosoknak és előkészítősöknek vegyes történeteket mondtam (Utgard-Loki és a Sütőtök-lány különösen jól szerepeltek), a művészeti iskola hatodikosainak sárkányos legendákat (amik végül Dietrich-estbe torkolltak, de nem tiltakozott senki), egy másik hatodik osztálynak pedig középkori sztorikat, mint például Dame Ragnell, és örök kedvencem, Wedderburn Kapitány. A tanító nénik közben néha kissé túlbuzgóan próbálták fel-, le-, és szétültetni a csemetéket, de azért sikerült megtartanom a figyelmet. Rengeteg energia ment bele a mesékbe, és legalább annyit vissza is kaptam.

Vártemplom, Sepsiszentgyörgy: A helyi református közösségnek meséltem egy varázslatos hangulatú régi erődtemplomban meséket olyan értékekről mint a szorgalom, az őszinteség, és a szeretet. Itt felnőttek és gyerekek vegyesen voltak, de majd' egy órán keresztül hallgatták nagy áhitatban a meséket. Kicsit meglepődtem, hogy a "Szerencséjét kereső fiú" történetét néma csendben fogadták (ezen a közönségek, például a fent említett hatodikosok, hangosan szoktak derülni), cserébe viszont a "Kis kondás" fiú meséje Pályuk Annától, ami először hangzott el tőlem az ódon falak között, nagy sikert aratott. Vittem is tovább magammal a hét hátralévő részében.

Csíkszereda, Szabadság tér: A Magyar Népmese napját ünneplő rendezvénysorozat részeként érkeztem meg szeptember 28-án Csíkszeredára, ahol a Szabadság téren állítottak fel színpadot a meséléshez. A hideg szél ellenére több iskolás osztály is kivonult meghallgatni Pályuk Anna meséit, elsősök és idősebb gyerekek egyaránt. Az egy órás műsor legszebb pillanata az volt, amikor a "Felhőkön járó fiú" történetét meséltem, és együtt néztünk fel a szép kék égre és a felettünk úszó bárányfelhőkre... ezt a mesét csak ilyen ég alatt lenne szabad mesélni! Az előadás után négy tévé- és két egyéb interjúm volt, és könyveket is dedikáltam (Interjút itt olvashattok)

Marosvásárhely, Spectrum Színház: Teltházas, nagyjából száz fős közönségnek meséltem egy otthonos kis színháztérben. A közönségben gyerekek is voltak, de nem annyian, hogy az egész közönség gyerekként viselkedjen; még a két kisfiú is, akik négykézláb bemásztak a színpadra, és a lábaimhoz ültek, nagyon illedelmesen és türelmesen hallgatta a meséket. Jó volt látni, hogy Pályuk Anna meséi a felnőtteket épp úgy lenyűgözték, mint a kicsiket, és mivel sokan voltak a szülők, elmeséltem a Vidám Királyfi történetét, hogy a műsor címének is legyen értelme (a Lánghajú Lányra nem került sor, mert az egyértelműen felnőtt, sötétebb hangvételű mese). 

Toró Attila fényképe az előadásról

Bod Péter Megyei Könyvtár, Sepsiszentgyörgy: A fesztivál záró rendezvényén, szeptember 30-án a sepsiszentgyörgyi könyvtárba vittem el a mesecsokromat. Itt is majdnem százan ültek a közönségben, gyerekek és felnőttek vegyesen. Először meséltem nagyközönség előtt a Nyírfaerdő Királyáról (ezt a mesét Pályuk Anna apja a katonai szolgálatból hozta magával), és elővettem egyik régi nagy kedvencemet, Tündér Ilona álmát is - ez volt annak idején az első mese, ami miatt beleszerettem Pályuk Anna tündérvilágába. A közönség készségesen jött velem a gyöngyvirágos erdőbe. Méltóképpen megemlékeztünk Anicáról.
Külön megtiszteltetés volt, hogy a színpadon két csángó népi mesemondóval, Dobos Rózsával és Csernik Máriával osztoztam, akik zseniális sztorikat meséltek - szentpétereset, aranyalma-elrablósat, szorgosleányosat, meg egyéb klasszikusokat, pergő tájszólással. Helyenként gurultam a nevetéstől. A közönség is elégedetten távozott, és még díjakat is osztottunk a fesztiválhoz tartozó meseíró pályázat győzteseinek (a mesék olvashatók lesznek majd a fesztivál Facebook oldalán. Alig várom!).

A mesés hetet és a fesztivált közös vacsorával, és éjszakába nyúló beszélgetéssel zártuk. Sok-sok élménnyel távoztam Székelyföldről, annak reményében, hogy hamarosan megint visszatérek majd. A varázslat semmit sem kopott; a mesék megtalálták a helyüket kis és nagy közönségek szívében egyaránt. Külön köszönöm ez úton is a meghívást Szabó Enikőnek, a fesztivál szervezőjének!

Találkozunk az úton!

Szolnoktól a sztyeppéig - Régészet Napja 2017

Az elmúlt két évben hagyománnyá vált, hogy Régészet Napján a szolnoki Damjanich János Múzeumban mesélek. A sort idén sem törtük meg: Megint meghívtak fellépni, és megint csak vadonatúj műsorral készültem gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. A szarmaták és a gepidák után ezúttal a sztyeppei nomád népek (szkíták, szarmaták, hunok, avarok, honfoglaló magyarok, kunok, jászok) kultúrája, hagyományai voltak terítéken.

A bejáratott formulához igazodva megint csak öltözékben jelentem meg, és ennél mesemondó fellépésen nem nagyon voltam még magyarabb: Előástam a szekrényből a boldogult íjász koromból megmaradt honfoglaló kaftánt, veretes övet, tarsolyt, gyolcsnadrágot, és útközben a Nemzeti Múzeumban még egy hajfonatkorongot is sikerült beújítanom. A tarsolyon nem volt ugyan lemez, volt viszont pávasárkány meg griff (szintén a Nemzeti utánozhatatlan ajándékboltjának köszönhetően), meg üveggyöngyök. Menet közben valaki rám pirított, hogy rossz oldalon lógatom a veretes öv nagyszívjégét (úriember volt az illető), de a megrendelők meg voltak elégedve az összképpel.

Ami a meséket illeti: Úgy válogattam a mesecsokrot, hogy mindegyik fentebb felsorolt kultúrához legalább egy történet tartozzon. Végül két szkíta, öt szarmata (jobban mondva nart), két hun, egy avar, négy magyar, egy jászsági, és egy kun mese/monda került a tarsolyba (hehe). Természetesen két óra alatt nem mindegyikre jutott idő - de szokás szerint menet közben dőlt el, milyen a közönség hangulata és érdeklődése, így biztosra mentem, hogy legyen mihez nyúlni. A végeredmény a programfüzetben az Ősi regék és legendák a sztyeppéről címet kapta.

A kora délutáni kör gyerekeknek és családoknak szólt, és A griffmadarak kincse alcímet viselte. Alaposan meglepődtem rajta, milyen sokan voltak; az előző két évhez képest megduplázódott a hallgatóság létszáma, és teljes telt háznak (pontosabban galéria-teremnek) meséltem - még a babzsákokat is be kellett hozni. A gyerekekre való tekintettel kalandos tündérmeséket választottam azok közül, amikben megmaradtak még az ősi hiedelemvilág egyes elemei is: Volt Szárnyas farkas (nagy kedvencem), Hétlábú paripa (hogy női hősünk is legyen), és Csorha János, ami egy jászságban gyűjtött népmese táltosokkal és mindentlátó indiai királylánnyal. Öröm volt látni, hogy a klasszikus magyar tündérmesék mennyire magukkal tudják ragani a közönséget. A Szárnyas farkas útelágazása hangos méltatlankodást váltott ki mindenkiből; a hétlábú paripát megelőző három- és ötlábú táltosokat kuncogás fogadta; amikor a mindent látó királylány a füle mögé tűzte a rózsává változott táltos fiút, mindenki csillogó szemekkel ismerte fel a cselt. A mesék nem csak éltek élőszóban, de szárnyaltak is. Külön csíptem azt a kisfiút, aki előre bemondogatta, mikor mi fog majd történni, majd mindetudóan bólogatott, amikor igaza lett...

Annak is nagyon örültem, hogy többen visszajöttek a korábbi közönségből a "felnőtt" körre is. A második előadás a Lábnyomok a Hadak Útján címet viselte; itt meséltem a hosszabb, bonyolultabb mondákat. Bár továbbra is akadtak gyerekek a tizenöt fő körüli közönségben, sokkal csendesebb, nyugodtabb volt a hangulat, és volt időm kibontani a történelmi részleteket. Időrendben haladva először a szkíták kerültek sorra. Itt Szamoszatai Lukianosz egyik művéből, a Toxarisz, avagy a barátságról címűből meséltem egy történetet arról, milyen fontos volt a szkíták között a vértestvérség. Lukianosz régóta a szívem csücske, a sztori viszont új volt, de remekül működött lányszöktetéssel, merénylettel, epikus csatajelenettel együtt. Utána sorban a hunok következtek - hozzájuk természetesen Attila-mondával készültem, mégpedig az Attila és a mutatványosok kibontott, kiszínezett verziójával, amit még anno a mesemondó vizsgaelőadásomhoz raktam össze. A hunokat az avarok követték, és mivel Szolnokon voltunk, a Csörsz-árok mondájára esett a választásom. Jó mesével voltam jó helyen... Az előadás végére maradt még némi idő, így hozzácsaptam a sorhoz az egyik kedvenc nart legendámat, Alimbeg lányának, a nartok hős vezérének történetét, aki férfiruhában indul el magának feleséget szerezni. Ebben a mesében külön szeretem, hogy a magyar hagyományban is gyakran előfordul, itt írtam róla.

Mindkét előadás nagyon pozitív élmény volt (még akkor is, ha a tarsolyom folyamatosan át akarta venni az irányítást a kaftánom esése felett). Örültem, hogy ezeket a különleges, sokáig válogatott és csiszolt történeteket mesélhettem, és a közönség épp annyira szerette és értékelte őket, mint amennyi gondot fordítottam a mesecsokrok összefűzésére. Jó volt látni, hogyan működnek, alakulnak a mesék és mondák élőben - és természetesen remek volt az is, hogy múzeumi környezetben, régészeti leletek és a hozzájuk értő szakemberek társaságában adhattam elő őket. A mesék beleillettek a helyszínbe és a rendezvénybe, és megtalálták maguknak a közönséget.

Jövőre is, ugyanitt. Már alig várom!