A mesemondás nem vész el, csak átalakul

Annak ellenére, hogy továbbra is lezárások és karanténok világában élünk, a mesemondás mint műfaj nem tűnt el a mindennapokból. Mivel rég blogoltam utoljára (de már készülnek az újabb bejegyzések!), úgy gondoltam, adok egy kis ízelítőt az elmúlt két hét eseményeiből.

Nálam az utóbbi időben így zajlott a Mesemondó Home Office:

Múlt csütörtökön a Fülöp-szigeteki Xavier University diákjainak meséltem. A "cross-cultural communication" kurzust tartó professzor, Trinnah Marie Caracho kért fel, hogy Magyarország képviseletében vegyek részt egy előadás-sorozatban, amivel a járvány ideje alatt az utazást és a más kultúrákkal való személyes ismerkedést pótolják. Készítettem egy PowerPoint bemutatót magyar érdekességekről és a magyar kultúráról (puli, szalonnasütés, hátrafelé nyilazás, ilyesmi), közben pedig természetesen nem állhattam meg mesemondás nélkül. A hétlábú paripát választottam, a magyar népemsékben tükröződő ősi hiedelemvilágot illusztrálandó. Ilyen előadást egyébként februárban a Bakul Foundation jóvoltából indiai gyerekeknek is tartottam (itt a videó).

Múlt szombaton az Arirang koreai mesemondó szövetség meghívására egy nagyon klassz online mesemondó esten vettem részt, szintén egy előadás-sorozat részeként: minden alkalommal koreai történetek hangzanak el egy másik ország meséivel párhuzamosan. Április 10-én a magyar mesék voltak terítéken. Tündér Ilona álmát vittem magammal, Pályuk Annától, mert azt magyar viszonylatban is kevesen ismerik, ellenben gyönyörű. Rajtam kívül Szűcs Marianna szerepelt még a Só meséjével, illetve a kanadai Celia Lottridge-tól hallgathattuk meg a Kiskakas gyémánt félkrajcárját (amit egy Kate Seredy könyvből tanult, és zseniálisan adott elő). A koreai történetek közül ismerős volt a Mesetarisznya, ami a magyar mesemondók kedvence is, Seung Ah Kim, a sorozat házigazdájának előadásában. Nagyon jó hangulatú, barátságos, mesélős este volt, még akkor is, ha csak a virtuális térben lehettünk együtt. 

Múlt kedden az AMAPED, az Ausztriai Magyar Pedagógusok Egyesülete meghívására tartottam egy online workshopot ausztriai magyar kiskamaszoknak. Előre felkészültem rá, hogy esetleg egy csomó fekete kockához fogok beszélni másfél órán keresztül, mert sok kamaszokkal dolgozó ismerősnek az utóbbi időben főleg ez jutott ki a karanténból. Ehhez képest a gyerekek nem csak jelen voltak arccal-hanggal, hanem ráadásul borzasztóan jó fejnek is bizonyultak. Magyar népmeséket mondtam nekik, amik valamilyen módon kapcsolódtak a férfi-női témákhoz, útkereséshez, határokhoz, szerepekhez, elfogadáshoz. A Csodakút határozott királylányokról szólt, ennek kapcsán a klasszikus meseszereplők tulajdonságairól beszélgettünk (nagyon remek meglátásaik voltak, valaki pl. megjegyezte, hogy a boszorkányok szerinte magányosak a mesékben). Futika kapcsán a sokféleségről és az elfogadásról esett szó, aztán elkezdtünk arról filozofálni, ki hogyan képzeli el a mese szereplőit: magasnak, alacsonynak, szőkének, barnának, világos vagy sötét bőrűnek. Ezt ők hozták szóba, és nagyon élveztem a megjegyzéseiket. Végül elmeséltem még A felhőkön járó fiút is, ha már az útkeresésről volt szó. Jó húsz perccel túlfutottunk az időkereten, a másfél órából majdnem két óra lett, annyi volt a kérdés. Éljenek a kamaszok!

Szerda estére is jutott egy előadás: a maastrichti InnBetween egyetemi lelkészség kis csapatához köszöntem be régi jó barátnőm, Körmendy Petra meghívására (vele szerveztük anno a Holnemvolt Fesztivált). Az előadás-sorozat címe Wide Horizons, ami mindenféle kulturális témákat, programokat foglal magába. Aznap este éppen növényekből, virágokból szőttek a résztvevők csodaszép tavaszi dekorációkat, engem pedig arra kértek fel, hogy közben meséljek nekik szövéssel, fonással kapcsolatos történeteket. Vittem magammal mindenfélét: egy kínai-koreai népmesét egy szélsebesen szövő lányról, Anait királynőt, Grimmék Rumpelstiltskinjének egy korai változatát. Úgy esett, hogy jelen volt néhány iráni hallgató is, akik megkérdezték, ismerek-e iráni történeteket, és mesélnék-e egyet. Nagy örömmel - és rettenetesen izgulva - előadtam Zál és Rúdábé legendáját. Ha valaki azt hiszi, egyszerű dolog más népek történeteit mesélni, próbálja meg úgy, hogy az adott kultúra tagjai hallgatják feszült érdeklődéssel... teljesen más élmény. De nagyon jól sikerült, és ettől mindannyian boldogok voltunk.

Tegnap este az Artists Standing Strong Together nevű közösség szervezésében meséltem egy családi online meseesten. Mivel sokan meséltünk tíz-tizenöt perces időkeretekkel, ide is A felhőkön járó fiút vittem magammal; én voltam az első előadó, és a sztori remekül megadta az alaphangulatot. Sokan voltunk, és az előadás streamingen is ment, mégis sikerült kicsit megmerítkeznem abban a vidám, családias hangulatban, ami a csevegő mesemondók sajátja. Indiától Amerikáig a világ minden sarkából voltak hallgatók és mesélők is. Különösen bájos volt Hajar Ismal előadása, egy kislányé, aki a gyerekmesemondó táborban sajátította el a mesélés alapjait, és olyan csodásan szerepelt - saját költésű mesével! - mint bármelyik profi felnőtt mesemondó. 

Az online előadások mellett persze a kulisszák mögött is zajlanak az események. Befejeztük például a következő két könyvem szerkesztését (mindkettő őszre fog megjelenni, az egyik a Ribizli-sorozat, a másik pedig a Széltestvér folytatása lesz). Ami még ennél is izgalmasabb, hogy meghívást kaptam egy nemzetközi mesemondó projektbe, amivel, ha minden jól alakul, jövőre megint eljuthatok a guadalajarai Mesemaratonra! A projektben hivatalosan négy ország - Spanyolország, Olaszország, Franciaország és Szlovákia - mesemondói vesznek részt, de meghívásos alapon bekerült egy portugál mesemondó is, valamint én, a szlovák kolléga meghívására Magyarország színeiben. A feladat az, hogy az országunkat képviselő, helyekhez köthető meséket és mondákat válogassunk, úgyhogy épp bőszen agyalok rajta, melyik az az öt történet, ami magába foglalja a magyar hagyomány lényegét...

Hát, ez zajlik mostanában a mesemondók háza táján. További rendezvényekről, hírekről, és szorongást oldó cuki kisállatokról a Facebook oldalamon tájékozódhattok.

404 mesemondó vitt el egy mesét Írországtól Isztambulig

A mai nappal véget ért a karantén-időszak legmókásabb mesemondó projektje. 

Március 31-én írországi mesemondók útnak indítottak egy történetet Törökország felé. A cél az volt, hogy a mese szájról szájra szálljon - a Zoom segítségével. Mindenki egyszer hallgathatta meg az előtte lévőtől, és rögtön tovább kellett adnia a sorban utána következőnek, fejből, ahogy többé-kevésbé emlékezett rá. Mindenki a saját anyanyelvén mesélt, vagy egy másik olyan nyelven, amit a szomszédjai is értettek. A mese így Inishmore és Isztambul között 404 mesemondón ment keresztül, 29 országon, és 50 nyelven (beleértve rengeteg kisebbségi nyelvet is, mint pl. a számi, az eszperantó, és a jelnyelv). Szerény személyem a 316. volt a sorban. Magyarul hallgattam meg egy sráctól, és magyarul adtam tovább egy lánynak, aki eszperantóul mesélte újra. 

A mai nappal a mese megérkezett az utolsó török mesemondóhoz, egy Maral Perk nevű hölgyhöz, aki visszamondta nekünk egy nagy közös Zoom parti keretében, angolul. Utána meghallgathattuk, hogyan nézett ki a sztori félúton (Franciaország déli részén), és mi volt a legeslegelső változat. Állítólag az eredeti verzió egyébként azt sem érte meg, hogy eljusson Írország másik partjáig...

Röviden és tömören ez történt:

Eredeti verzió (ezt maga a projekt megálmodója és szervezője, Alannah Robins mesélte el nekünk): Egy kelta harcos útnak indul, hogy egy nagy láda kincset leszállítson Írországba. Embereket gyűjt, hogy a segítségére legyenek a cipelésben, de ahogy haladnak, a csapat egyre lassabb, fáradtabb és fásultabb lesz. Amikor végül a harcos megkérdezi, mi bajuk, a vezérük így felel: "Meg kell várnunk, míg a lelkünk utolér bennünket."

Félúton (Franciaország, Monique Burg előadásában): Egy halász titokzatos dalt követve kievez a tengerre a csónakjában, és elveszíti az eszméletét. Amikor felébred, felfedezi, hogy nővé változott. Partra evez, és találkozik egy jóképű legénnyel, akivel idővel egymásba szeretnek, és családot alapítanak. Egy nap a háziasszony megtalálja a régi csónakját a fészerben, vízre száll, elalszik... és ismét férfiként ébred fel, a régi felesége mellett.
Itt nem csak az a vicces, hogy ennek semmi köze az eredeti sztorihoz, hanem az is, hogy ez egy létező népmese-típus. Valahogy egy mese átolvadt egy másik mesébe Írország és Franciaország között...

Magyarország (avagy ahogy én hallottam): Mire a sztori hozzám érkezett, nem volt meg a vége. Annyit kaptam, hogy egy halász kievez a tengerre, viharba keveredik, és felbukkan egy aranyhajú asszony, aki megígéri, hogy megmenti, ha feleségül veszi. A halász beleegyezik, de amikor hazatér, a nő nem bukkan fel. Ugyanez lejátszódik másnap egy sötét hajú nővel is. Harmadnap mindketten felbukkannak a viharban, és összevesznek, melyikük legyen a halász felesége, mire a halász azt hazudja, hogy van egy ikertestvére. Amikor azonban hazaér, bűntudata lesz, hogy a testvére nevében ígérgetett, így inkább elmenekül. Ennyi.

Mivel a játéknak része volt, hogy mindenki alakíthatott a mesén, nekem is megengedték, hogy új véget találjak ki neki. Daryllel közösen kiötlöttük, hogy a halásznak nincs is ikertestvére. Amikor a két nő felbukkan másnap a házánál, a halász bevallja, hogy ő igazából az eget és a tengert szereti, és senki mást. Amikor megkérdezik, melyik jobb a másiknál, nem hajlandó választani. Erre a két nő elmosolyodik, és elárulják, hogy ők maguk az Ég és a Tenger - és attól fogva a halászt mindig jó idő és jó szerencse kíséri.

A vége (Törökország): Egy kislány a tengerparton sétál, és talál egy kagylót. Amikor a füléhez emeli, különös hívást hall belőle. Megmutatja az összes falubelinek, mire mindenki azonnal tengerre akar szállni; szétszedik a házaikat, és tutajt ácsolnak. Az egész falu vízre száll, de hamarosan hatalmas viharba keverednek, és visszatérnek a partra, ahol csak a falu romjai várják őket. A lány a vízbe veti a gyanús kagylót, mire kiemelkedik belőle a Hét Tenger Boszorkánya - aki azt állítja, a lány az ő lánya, mert ő ringatta, ő énekelt neki (a ringatás és az ének volt a vihar). Majd felajánlja, hogy mindent visszaad a falunak, ha a lány hat hónapig hozzá költözik... de hogy a lány hogy döntött, arról már nem szól a mese. Vége.

Úgy hallottam, menet közben valahol szerepeltek sellők is a történetben, meg szerelem, meg valami ásó a walesiek jóvoltából. A sellőket többen is keresték a Zoom chat ablakban.

Hát, így néz ki a dolog :) Carrying the Songs volt a projekt címe (Moya Cannon verseskötete nyomán), és minden mesélésről felvétel is készült, bele lehet hallgatni. A projekt honlapját itt találjátok. Az utolsó zoom előadást itt tudjátok megnézni.

Tanulságok, amiket levontam magamnak:

1. A karantén nem állítja meg a nemzetközi mesemondást, sőt.

2. Az élőszóban mesélt történetek sokat változnak. SOKAT. És gyorsan. 

3. Elég egyetlen figyelmetlen mesemondó ahhoz, hogy valamiből egy teljesen új sztori kerekedjen.

4. Ha egy mesének nincs eleje, közepe, vagy vége, azt a hagyományos elemekből nagyon szépen ki lehet pótolni.

5. A nemzetközi mesemondó közösség továbbra is nagyon jó fej.

6. ... de hová lett a sellő?!

Homérosz és Assassin's Creed, avagy hogy jön a digitális mesemondás az Odüsszeiához?

A FEST, az aacheni Haus der Märchen und Geschichten, és a Kölni Egyetem szervezésében került sor az elmúlt héten egy remek egynapos konferenciára, mely az Odüsszeia feldolgozásait járta körül, különös tekintettel a játékokra és a modern mesemondásra. Mivel engem is meghívtak, hogy adjak elő a doktori disszertációmhoz végzett kutatásomról, a konferencia egyben arra is lehetőséget teremtett, hogy életemben először ellátogassak Németországba.

Szerdán délben érkeztem Kölnbe, és mivel jeges szél és eső fogadott (később jégesővel és némi közeli tornádóval), az AirBnB szabaddá válásáig a kölni dómban ütöttem el az időt. Többek között megtekintettem a Háromkirályok híres ereklyetartóját, amelyről még élénken él emlékeimben Német György professzor úr előadása a római gemmák újrahasznosításáról. Jó volt végre élőben is látni. A dóm lenyűgöző, és jó sok időt el lehet tölteni benne - ami azért is előnyös, mert a szomszédos Római-Germán Múzeum pofátlan módon zárva volt.

A konferenciára a Kölni Egyetem egyik előadótermében került sor. Az előadások nagy része német nyelven zajlott, amiből reggel friss aggyal még egészen sokat értettem, de délutánra némileg lemaradtam a finomabb részletekről. Szó volt Homérosz Odüsszeiájának történeti szerkezetéről (Dr. Katharina Kostopoulos), az Odüsszeia különféle feldolgozásairól filmekben és képregényekben (Dr. Michael Kleu), az Assassin's Creed Odüsszeia kiadásának történeti és történelmi elemeiről, és Odüsszeia-utalásokról Tad Williams regényeiben (Dr. Simon Lentzsch). Részemről a fórumos szerepjátékokról, mint a digitális mesemondás egy fajtájáról adtam elő, és arról, hogyan mesélik újra a mítoszok és legendák karaktereit és történeteit játékosok ezrei az Internet világában.

A napra természetesen a mesemondás tette fel a koronát. A konferencia szervezői meghívtak két híres brit mesemondót, Daniel Mordent és Hugh Luptont (előbbivel már volt szerencsém együtt mesélni, tavaly Írországban), akik több, mint húsz éve mesélik együtt az Odüsszeiát. A történet elejétől végéig két órát vett igénybe, és elejétől végéig lenyűgöző volt élőszóban hallgatni. A szervezők gondoskodtak róla, hogy mindenkinek jusson forró tea, süti, és csokoládé, így a kényelmetlen egyetemi padok ellenére teljesen el tudtunk merülni a mesemondó hangulatban. Az Odüsszeia, az összes többi eposzhoz hasonlóan, teljesen máshogyan viselkedik élőszóban, mint papíron; nagyon örültem, hogy volt alkalmam két ilyen remek mesemondótól meghallgatni.
A nap végén sor került még egy rövid kerekasztal-beszélgetésre is a legkitartóbb húsz-harminc résztvevővel, majd ünnepélyesen átvonultunk egy étterembe együtt vacsorázni. Remek társaság volt, amelyben vegyesen képviseltették magukat gamerek, klasszika-filológusok, kultúra-kutatók, és hivatásos mesemondók.

Mivel pénteken csak este indult haza a repülőgépem, volt még egy fél napom, amit a szemerkélő eső ellenére a városban óhajtottam tölteni. A villamosról leszállva rögtön belefutottam a helyi #FridaysforFuture tüntetésbe; gyerekek és kamaszok ezrei vonultak énekelve, táblákat cipelve a Neumarkt térre, hogy visszaköveteljék a jövőjüket a klímaváltozást tagadó politikusoktól. Elsöprő volt a hangulat, és teljes mértékben visszaadta a hitem a jövő nemzedékben.

Mivel ekkorra már erősen esett az eső, úgy döntöttem, a föld alá vonulok: ellátogattam a régi római kormányzói palotába, ami jelenleg az utcaszint alatt, egy külön erre kialakított régészeti területen tekinthető meg. Még a régi római csatornarendszerbe is be lehetett sétálni - be is sétáltam, remek kaland volt, főleg, hogy rajtam kívül egy lélek sem járt a múzeumban.
(A csatornáról egyébként remek középkori legenda is szól, mely szerint a katedrális építésze fogadott az ördöggel, hogy a dóm előbb készül el, mint hogy az ördög vízvezetéket tudna építeni a városig, és kacsákat úsztatni rajta. A vízvezeték a föld alatt haladt, ezért a kacsák sorra megfulladtak, míg az építész véletlenül el nem árulta az ödögnek, hogyan lehet megoldani a feladatot...)

Rövid, ám annál kellemesebb látogatás volt, a konferenciát pedig nagyon élveztem - nem csak a mesemondás miatt, de azért is, mert kitűnt belőle, hogy milyen szépen megférnek egymással különböző területek kutatói és rajongói. A FEST támogatja a digitális mesemondást - remélem, sok ilyen alkalom születik még a kezdeményezésből.