Hetedhétfő: Mesebeli tájak magasan, mélyen, messze...

A mai nappal folytatódik a Hetedhétfő magyar mesemondói körblogolás! Minden hétfőn új témával jelentkezünk, melyet ki-ki a saját blogján fejt ki bővebben. Az eddigi bejegyzéseimet itt találjátok. A többi résztvevő mesemondó blogjait a bejegyzés végén linkeltem.

Közérdekű közlemény: A jövő héten a Ti kérdéseitekre válaszolunk! Mindenre, amit a mesemondásról tudni szeretnétek, de eddig nem mertétek megkérdezni. Küldjétek őket kommentben, Facebookon, Twitteren, satöbbi. Várjuk!

E heti témánk: "Milyen mesebeli helyszínt látogatnál meg szívesen, ha tehetnéd?"

Íme a Top Három, minden különösebb sorrend nélkül:

Mivel mostanában sokat foglalkoztatott a Dietrich-mondakör, első blikkre Laurin király rózsakertje ugrik be, meg az egész földalatti törpe birodalom, ami hozzá tartozik. A német legendák nagyon érzékletesen írják le a hegyek gyomrában kifaragott palotákat és lakomatermeket (Tolkien bácsinak volt honnan meríteni). Laurin király birodalmában egyetlen agátból van csiszolva a padló, zafírral borítva a mennyezet, és maguktól fénylő ékkövek jelzik a csillagokat a földalatti népnek. Mivel mindig is vonzottak a csillogó dolgok és a barlangok is, azt hiszem, egy tiroli törpe királyságban tökéletes turista lennék.

Egy másik helyszín, amit szívesen felderítenék, a Rézváros az Ezeregyéjszakából. Régóta az egyik kedvenc történetem a gyűjteményben, többek között azért is, mert egy középkori régészeti expedíció történetét meséli el... Mire az utazók a Rézvárosba érnek, a hely már lakatlan, de teljesen érintetlenül áll, és az utolsó királynőnek még arra is volt ideje, hogy egy táblára felvésse, mi történt a város lakóival. Minden régész szeretne egyszer ilyen helyet találni... Pár éve egy mesemondó fesztiválra egy egész órás műsort varázsoltam a Rézváros köré, és rengeteget olvastam a történet eredetéről és utóéletéről. Még Almássy grófhoz is köze volt. A város leírása különösen gyönyörű a magyar fordításban (578-606. éjszaka), mindenkinek melegen ajánlom.

Eposzi hangulatomban lehetek, mert a harmadik helyszín, ami beugrott, a Hold volt, szintén egy régi és hosszadalmas történetből. Nem is akármilyen verzió, hanem az, amelyik az Eszeveszett Orlando-ban szerepel: Itt a hold ezüstös palotáiban halmozódik fel minden, amit az emberek a Földön elveszítenek (amolyan kozmikus Talált Tárgyak Osztálya). Megtalálható a Holdon minden elveszett gomb, birka, remény, birodalom, pénz, ügy, sőt, még egyesek esze is, és aki jelentkezik érte, annak vissza is adják, ami az övé - kivéve az elveszett időt. Kíváncsi lennék, kis böngészéssel mi mindent lehet találni a holdbéli raktárakban...
(A héten az is kiderült, hogy Orlandót fogjuk mesélni a februári eposznapon! Azt hiszem, a holdraszállást rögtön le is stoppolom magamnak...)

Minden mese utazás. Némelyek távolabbra repítenek minket, mint mások - de végeredményben az a lényeg (és ezt minden mesemondónak tudni illik), hogy haza is hozzanak...

***

Látogassátok meg a többieket is!
Varga-Fogarasi Szilvia

Lovranits Júlia

Ház a Selyemúton

Ezúttal nem csak az Eposznap csalt ide a nyugati partra: A nagy mesélés másnapján épp a Selyemút-ház szokásos havi előadását tartották. Egy évad alatt, minden hónap második vasárnapján mesék szárnyán járják végig a Selyemutat helyi mesemondók és mesehallgatók - most februárban Türkmenisztán volt az állomás. Dana, akit az Eposznapon ismertem meg, megkérdezte, van-e kedvem bekapcsolódni, és természetesen nem mondtam nemet.
A Selyemút-ház Berkeley-ben található, az öböl keleti partján, alig egy bolhaugrásra az egyetemtől. Aprócska helyszín, harminc ember teljesen megtölti, de látszik rajta, hogy nagy szeretettel és lelkesedéssel tartják fenn. Dana mellett a másik alapító tag Alma Kunanbaeva, egy kazak hölgy, aki végtelenül kedvesen mosolyogva kínálgatott mindannyiunkat csokoládéval, szőlővel és egyéb nyalánkságokkal.
A mesemondásra kora délután került sor. Autóval érkeztünk Cotatiból, és az egy órás út alatt alaposan megnézhettem, mennyire tavasz van már San Franciscóban: Virágban állnak a fák, bólogatnak a nárciszok, rövidgatyában-pólóban sétálnak a diáklányok, stb. Berkeley amúgy nagyon tetszett, csinos színpompás környék - színesek a házak, az emberek, a kirakatok (rengeteg indiai divatbutik van), a virágok, minden. Láttam kínai napernyőket, indiai szárikat, zöld meg kék hajakat, batikolt lebernyegeket... akkor is tudtam volna, hogy San Francisco-közelben vagyok, ha nem nézek rá a térképre.
Az előadáson négyen meséltünk. Ann (szintén eposznapi ismerős) nyitott egy nyúlfarknyi, ám annál csinosabb türkmén mesével arról, ki hogyan büntetne meg egy tolvajt (végül az a tanácsos győz, aki szerint egyedül akkor nem fog többé lopni, ha pénzt adnak neki és hazaengedik). Őt követte Dana, aki a Szép Cerceruska türkmén változatát mesélte. Sokat kacagtunk rajta, nem csak azért, mert remekül mesélt, hanem azért is, mert élőszóban sokkal jobban kijön, mennyire mókás az "elcserélt menyasszony" típusa valójában... Amikor a csodaszép leányt leváltja a gonosz, kopasz szolgálólány, a herceg csak annyit mondott, "drágám... csináltál valamit a hajaddal?..." Dana amúgy belső-ázsiai mesék fordításával foglalkozik, és előre szólt, hogy a türkmén mesék eléggé sötét fordulatokat tudnak venni - ennek tanúi is voltunk, amikor nem csak a szolgálólányt fejezték le a történet végén, hanem elpusztult az egész családja is másodíziglen.

Nadir Quinto illusztrációja

A két mesét rövid rágcsaszünet követte - majd következtem én. A Drágakő-hegy című mesét választottam, nem csak azért, mert szeretem a csillogó holmikat, hanem azért is, mert Szinbád régi nagy szerelmem, és ez a történet az ő utazásai között is megtalálható (meg, mint kiderült, gyakorlatilag mindenhol Kínától Görögországig, az ötödik századtól mostanáig). Sokat olvastam a meséről, és nagyon érdekes dolgokat tudtam meg (angolul részletesen blogoltam róla itt). Szóban, főleg az előző két történet után, különösen remekül alakult; a közönség jókat kuncogott, és néha fel is kiáltott a meglepetéstől; láttam, hogy Alma bólogat a háttérben, egy idősebb hölgy pedig velem együtt csinálta a kézmozdulatokat, amikor az óriási madarakról beszéltem. Nagyon klassz mese volt, bökkenő nélkül működött, biztosan megtartom.
A sort Cathryn, a mentorom zárta, aki egy jó húsz perces darabot adott elő Dede Korkut eposzából. A történet az Odüsszeiából ismert Küklopsz-sztori és az Írországban népszerű "A tolvaj és a fiai" mese keresztmetszetében helyezkedett el valahol - voltak benne hősök, óriások, bátor mesemondók, és jó sok vér, nyilván. Cathryn remekül mesél, és képes egyszerre rengeteg török nevet fejben tartani.
Az előadás végeztével sokan ott maradtak beszélgetni még. Egy fickó sarokba szorított a kérdéseivel; kiderült róla, hogy kísérleti régész - fegyverkovácsolással foglalkozik, és a mongol időkre szakosodott, egy helyi múzeumnak dolgozik (a feleségével együtt, akivel folyamatosan befejezték egymás izgatott mondatait). Amikor megtudta, hogy régész diplomám van, leültetett maga mellé  a kanapéra, és jó háromnegyed órát beszélgettünk mindenféle régészeti és történelmi dolgokról. Megígérte, hogy amikor visszajövök az ősszel, elvisz majd a múzeumba is.
Az estét Dana otthonában töltöttem; itt ülök és írok éppen. Hamarosan jön Cassie, a barátnőm, aki nemrég nyitott mesemondó kávéházat, amit végre lesz alkalmam megtekinteni...