Az év olvasós kihívása: Polihisztorképző 2022.

Évek óta aktív tagja vagyok a moly.hu közösségi oldalnak, és különösen szeretem a mindenféle olvasós kihívásokat, amiket hirdetnek rajta. Tavaly találkoztam először a Polihisztorképző kihívással: itt az a feladat, hogy 12 előre megadott témakörben kell elolvasni egy-egy nonfiction (tudományos/ismeretterjesztő vagy életrajzi) könyvet egy év leforgása alatt. Mivel amúgy is nagyon szeretem ezt a műfajt, rögtön ráharaptam; sikeresen végigcsináltam tavaly és idén is. Sikerült minden témához olyan olvasmányokat választanom, amik elvarázsoltak, és ráadásul rengeteget tanultam is belőlük: a kihívás kiérdemelte a nevét. Bónusz, hogy elég sok témát össze tudtam kapcsolni a híres nők élete iránti érdeklődésemmel.

Bár az egyes olvasmányokról a Molyon részletes beszámolókat is írtam, arra gondoltam, készítek egy blogbejegyzést is az elmúlt két év élményeiről. Könyvajánlóként, hátha mások is kedvet kapnak egyik-másik kötethez. (A 2023-as Polihisztorképző kihívást itt találjátok, lehet csatlakozni).

A részletes beszámolóim linkjeit a könyvcímekre kattintva találjátok. Itt csak röviden idézek belőlük.

A 2022-es év listája

1. Halál, tanatológia: Mark Mirabello: A traveler's guide to the afterlife

Ez a kötet valójában nem útikönyv, inkább büfé. Túlvilági lehetőségek büféje. Egyvalami világos belőle: akármit hiszel, vagy szeretnél hinni a túlvilágról, azt valaki valahol már biztosan hitte. A könyv fejezetei rövid részekre oszlanak, és a világ minden tájáról sorolnak fel érdekes hiedelmeket, hagyományokat arról, mi következik a halál után. Erénye, hogy egyenlően kezeli az összeset – jelen időben beszél az ókori egyiptomi vallásról, kitér a 19. századi spiritisztákra, és közbeszúr néhány gyakorlati tanácsot is paranormális jelenségek nyomozóinak. A végeredmény színes, de némileg eklektikus és kaotikus. Viszont azt meg kell adni, hogy a majdnem 1000 felhasznált forrást gondosan, mondatonként lehivatkozza.

2. Tudomány és technológia a mindennapokban: Alexandra Horowitz: On looking

Az alapötlet zseniális: a szerző körbesétál egy városrészt tízszer, tíz különböző szakember társaságában, és megfigyeli, mennyire más dolgokat vesznek észre, látnak meg séta közben a társai. A megvalósítás hagyott némi kívánnivalót maga után (pl. nem ugyanazt az utat járta végig mindenkivel, ami szerintem kihagyott ziccer), de még így is nagyon izgalmas könyv született belőle. A tíz szakember érdekes sort alkot: geológus, tipográfus, művész, entomológus, biológus, orvos, várostervező mérnök, hangtechnikus, egy vak hölgy, és egy kutya. Minden fejezet elején rövid ismertetőt kapunk az illetőről, majd elindulunk a városi sétára, melynek során tapasztalunk és tanulunk dolgokat.

3. Uralkodóházak: Anita Anand: Sophia

Két uralkodóház sorsa fonódik össze: Viktória királynőé és gyerekeié, valamint az utolsó pandzsábi maharadzsáé és az ő gyermekeié. Duleep Singh maharadzsát gyermekkorában fosztották meg a trónjától a brit hódítók, majd Angliába vitték és „angol úriembert” kíséreltek meg nevelni belőle. A gyerekei fiatalon árván maradtak, és onnantól egymásra voltak utalva. A könyv Sophia Duleep Singh életét járja végig, de nagyon bőséges történelmi kontextust is ad hozzá. A hercegnő nagyapjától indítja a történetet, sokat megtudunk India brit gyarmatosításáról és Pandzsáb kultúrájáról is. Sophia maga igazából az apja halála után válik önálló személlyé, majd szüfrazsetté és aktivistává, de mellette párhuzamosan követhetjük a testvérei életét is: Catherine-ét, aki beleszeretett német nevelőnőjébe, és egész életét egy német kisvárosban, a világtól elvonulva élte le vele; vagy Bambáét (magyar szemmel fura név), aki idővel visszatért Indiába, és felvette azt a pandzsábi identitást, amit a hódítók elvettek az apjától – élete végéig „Pandzsáb Királynőjének” címezve magát.

4. Az orvostudomány története: Joe Starita: A warrior of the people

Susan La Flesche Picotte az első amerikai őslakos orvos volt, aki hivatalos „nyugati” orvosi diplomát szerzett. Az 1880-as évek végén. Nőként is az egyik legkorábbi. A könyv részletesen kitér arra, mivel kellett megküzdenie, hogy egyáltalán tanulni engedjék, hogy diplomát szerezhessen, hogy praktizálhasson, és hogy megélhessen a munkájáról. Pillanatfelvétel a kötet a viktoriánus kor orvostörténetéről női szemszögből. És omaha indián szemszögből. Mindkettő borzasztóan érdekes perspektíva. Bónusz: Susan osztálytársai között voltak Japán, Szíria, és India első „nyugati” diplomás orvosnői is – hármukról kering egy remek archív fotó az interneten.

5. Világörökség: Yimakan epics

Erről a könyvről már blogoltam korábban. Kellemest a hasznossal.

6. Vajákosság, boszorkányság, kuruzslás: Dan R. Lynch - Julie A. Kirsch: Crystal healing

Egy ásványszakértő és egy pszichológus beleállnak a „kristálygyógyászat” műfajába. És kő kövön nem marad. (Heh.) Nagyon szépen lebontott, olvasmányos könyv. Kezdi azzal, hogy geológus szemszögből végigveszi, mi a kristály, az ásvány, és a kőzet definíciója. Aztán kitér egy fejezet erejéig a legalapvetőbb tudományos kifejezésekre (hipotézis, elmélet, törvény, megcáfolhatóság, stb.). Ezek után bemutatja a kristálygyógyászat mint ezoterikus műfaj eredetét, gyökereit, és főbb módszereit. Külön fejezet foglalkozik az egész műfaj pszichológiájával, ahogy alaposabban körbejárja a placebó jelenségét, hozzá a „confirmation bias” fogalmát, és az egészet nagyon szépen orvostörténeti kontextusba helyezi (miért hajlamosak az emberek inkább bízni a kristályban, mint egy orvosban). Arról is sok szó esik, mitől ilyen hatalmas biznisz a „kristályok” árusítása, és milyen láthatatlan etikai kérdésekkel jár a bányászatuk, beszerzésük. 

Visszatérő motívum: „Ez az ásvány a természetben nem képez kristályokat. Ha kristályformát látsz belőle, azt kézzel faragták.”

7. Első világháború: Ifj. Munczy Béla világháborús frontnaplói

Ifj. Munczy Béla híres muzsikus családba született, az apja és a nagybátyja bejárták Európát és Amerikát, mindenféle hercegeknek és uralkodóknak muzsikáltak, tele voltak velük az újságok. Béla maga is Bécsbe járt zenét tanulni – amíg ki nem tört az első világháború, és 1916 tavaszán bevitték a 20 éves srácot katonának az olasz frontra. Maguk a naplók, amiket kis füzetekbe körmölt 1916 tavasza és 1918 februárja között, nagyon különleges kordokumentumnak számítanak. Béla precízen leírta minden egyes áldott nap, hogy mi volt az ebéd, mi volt a vacsora, hány órát gyakorlatoztak, hány órát voltak őrségben, stb. Ettől a szöveg elsőre borzasztóan monotonnak hangzik, de ez legalább szépen visszaadja a katonaság-hangulatot. A nagy politikai eseményekről a katonák nagyrészt nem tudnak semmit, max. hogy „valami offenzíva van” meg „békét ígérnek”; az egyetlen dolog, ami eljut hozzájuk is, az az új király (IV. Károly) látogatása. Béla két dolgon aggódik folyamatosan, az egyik, hogy nem jön otthonról levele, ilyenkor mindig fél, hogy mi történt a családjával. A másik, hogy el fogja felejteni a hegedülést, és megnyomorodnak a kezei a hidegtől meg a munkától. Fadarabon gyakorolja a fogásokat, fejben komponál. Néha-néha kiemelik az árokból tiszteknek muzsikálni, de olyankor meg kiütközik a rasszizmus a katonákból…

8. Ásványtan, geológia: Victoria Finlay: Jewels

Nem ez az első drágakövekről szóló kötet, amit olvastam, de határozottan az eddigi legjobb. A fejezetek a Mohs-féle keménységi skála szerint követik egymást. Összesen kilenc fejezet foglalkozik kilencféle drágakővel: borostyán, gagát, gyöngy, opál, peridot, smaragd, zafír, rubint, gyémánt. És annak ellenére, hogy a legtöbb embernek pont ezek jutnak eszébe, ha a „drágakő” kifejezést hallja, a szerző minden fejezetben tudott egy csomó új és izgalmas dolgot mondani. Ez volt a könyv legnagyobb erőssége: bár minden fejezet rengeteg írott forrásból és tudományos információból táplálkozik, a szerző az egyszerű kutatásnál jóval nagyobb fába vágta a fejszéjét. Személyesen ment el különböző izgalmas helyekre, találkozott érdekes emberekkel, és első kézből nézte meg, kutatta fel, írta le a legizgalmasabb sztorikat. Minden egyes fejezet egy újabb kalandos utazás, amit végig kísérhetünk. Volt szovjet borostyánbányáktól amerikai indián rezervátumon át Mogok hírhedt rubintbányáiig, Victoria Finlay bejutott egy csomó olyan helyre, aminek egyszerű turista a közelébe sem mehet (vagy eszébe se jutna, hogy menjen).

9. Híres nők: The memoirs of Mme Vigée le Brun

Tavasszal Párizsban jártam, és a Louvre galériájában figyeltem fel egy nagyon bájos festményre, ahol egy hölgy egy kislányt ölel. Közelebbről megvizsgálva kiderült, hogy a festmény önarckép, magát a festőt ábrázolja a lányával. Rögtön kíváncsi lettem, ki is volt az a Madame Vigée Le Brun. Meglepetésemre nem ez volt az első alkalom, hogy megakadt a művein a szemem: már Londonban is találkoztam egy önarcképével (és akkor is megállapítottam, hogy de jó, legalább egyetlen női festőt sikerült találni a klasszikusok között). Tovább kutakodva pedig legnagyobb örömömre felfedeztem, hogy Mme Le Brun memoárt is hagyott maga után, amit kiadtak angol nyelven. A hölgy mozgalmas korban élt: a francia forradalom előtt született, és az 1840-e években halt meg, vagyis átvészelte a forradalmat, a restaurációt, és Napóleon korát is. Hamar népszerű portréfestővé vált, először az anyját és az öccsét tartotta el a keresetéből, aztán mániákus szerencsejátékos férjét is. Nagy áttörést jelentett, hogy Marie Antoinette megkedvelte Mme Le Brun-t, és több képet is készíttetett vele – ami a forradalom alatt és után nem vetett túl jó fényt a festőre. Le Brun a lányával postakocsin menekült el Párizsból (a férjét örökre hátrahagyva), és először Itáliában, aztán Oroszországban keresett menedéket. Később visszatért Párizsba, aztán három évet Londonban töltött, végül megint Párizsba költözött, ahol a lánya, a férje, és az öccse halála után csendes nyugalomban, a két unokahúga festői pályáját egyengetve töltötte az utolsó éveit.

10. Popkultúra: Douglas Wolk: All of the Marvels

A kötet szerzője leült, és elolvasott 27206 képregényt. Az összes Marvelt. (Oké, majdnem.) Aztán írt róla egy nagyon jó könyvet. Attól jót, hogy egy pillanatig sem akar teljes vagy átfogó képet nyújtani a Marvel univerzum(ok)ról, és ezt az elején le is szögezi. Bár esélyes, hogy a szerző többet tud a Marvelről, mint a nekik dolgozó írók többsége, mégsem próbál túl sok információt sűríteni a könyvbe. Inkább kószál a képregény-hegyek között, és mazsolázgat a legérdekesebb, legviccesebb részletekből. Nagyobb, tematikus fejezetekben tárgyal ismertebb sorozatokat (pl. Thor, X-men, Fantastic Four, stb.), de közben kitér kisebb témákra is (pl. amerikai elnökök, akik megjelentek a képregényekben, vagy Marvel karakterek, akik zenészek voltak).

11. Fényképészet, fotósok: Margaret Bourke-White: Portrait of myself

MBW végigélte – és végigdokumentálta – a mozgalmas 20. század első felét. Szinte együtt nőtt fel a modern fotózás történetével; a 20-as évektől egészen a holdraszállásig figyelhette, ahogy a vizuális média fejlődik körülötte. Ő pedig belevetette magát ebbe a folyamatba, és lépést tartott vele. MBW ott volt a 20. század rengeteg jelentős eseményénél. És nem csak „ott volt”, hanem beleugrott a sűrűjébe. Az első amerikai fotós volt, akit beengedtek a Szovjetunióba gyárakat fotózni – és mellesleg kiment egy kis faluba, és felkereste Sztálin anyukáját. Konkrétan egy bank lobbijában érte a Fekete Kedd. A második világháborúban az angol légierőhöz szegődött, bombázó repülőt keresztelt, majd átment velük Észak-Afrikába, és a fedélzeten volt a bombázó küldetések alatt is (az Enola Gay későbbi pilótájával). Ott volt az olasz fronton, a hadi kórházakban, és Hitler bunkerében is amikor az amerikaiak bejutottak. Konkrétan a halála előtt két órával készített interjút Gandhival, és együtt vonult a menekülőkkel Pakisztán megszületésénél. Fotózott tiltott gyémántbányákban a dél-afrikai apartheid alatt. Dokumentálta a koreai háborút, a gerillákra vadászó koreai rendőrök oldalán. Ez a nő tényleg nyakig benne volt a történelemben, és fotókat is készített, hogy megmutassa a világnak.

12. Kariba-tó: Eric Robbins - Donald Legge: Animal Dunkirk

1958 végén elkészült a Zambézi folyását elzáró Kariba-gát, és elkezdett a mögötte húzódó völgy feltöltődni: születőben volt a Kariba-tó, a világ máig legnagyobb ember alkotta tava. A gát elkészülte előtt a gyarmati hatóságok már kitelepítettek közel 57.000 őslakost, de az állatokra nem gondolt senki. Egészen addig, amíg meg nem állt a folyó sodra, és áradni nem kezdett a víz. A világszerte híressé vált „Noé hadművelet,” ami a szigeteken ragadt vadállatok megmentésére jött létre, konkrétan két motorcsónakot, öt britet, és körülbelül egy tucat őslakos vadászt számlált. Ők így nekifogtak, hogy megmentsenek pár ezer állatot a fulladásos haláltól. Röptében kellett kitalálniuk, hogy a fityulába lehet egy csomó halálra rémült, kiéhezett, megvadult állatot a tó gyorsan süllyedő szigeteiről átjuttatni a szárazföldre. Tették pedig ezt nagy lelkesedéssel, eltökéltséggel, és, őszintén szólva, döbbenetes vakmerőséggel. A „hadművelet” nagy része gyakorlatilag szó szerint abból állt, hogy lelkesen őrült vadőrök félpucéran úsztak egy krokodiloktól és mérgeskígyóktól hemzsegő tóban, és hangosan sivalkodó makikat, petymegeket, méhészborzokat (!!), földimalacokat, és egyéb egzotikus állatokat rángattak ki az áradatból a farkuknál fogva. Döbbenetes sztorikkal van tele az egész könyv. És egyben a brit gyarmatosítás hibáinak kordokumentuma is.

Aki kíváncsi a 2021-es listámra is, az itt találja, a linkekkel együtt.

Széttáncolt cipellők, Festetics-körítéssel: Regency bál Keszthelyen

Megvannak azok az elegáns és romantikus báljelenetek az összes valaha készült Jane Austen filmből?

Na, ilyenen jártam.

Mióta hazaköltöztem Budapestre, megint járok történelmi táncokat táncolni a Mare Temporis csapatába. Amikor hírét vettük, hogy Regency bált rendeznek a keszthelyi Festetics-kastélyban, nemzetközi vendégeknek, azonnal lecsaptunk a lehetőségre. A többiek jártak már ilyenen, de nekem még új volt a dolog: Új táncok, új történelmi kor. ÚJ RUHA!

Még felhajtom ezt a pezsgőt, oszt' irány a bálterem

A meghívóban az állt, hogy a "dress code" hivatalosan 1750-1820. A történelmi ruhák ismerői tudják, hogy szép széles skála, a rizsporos parókától egészen a cicivillantó napóleoni divatig. Én úgy döntöttem, két legyet ütök egy csapásra, és belövöm magamnak az 1810-es éveket; ez nem csak a Jane Austen regények, hanem a Grimm mesék korszaka is. Fogok én még ebben a ruhában Grimmet is mesélni, majd meglátjátok...
A rendezvény két rend ruhát követelt meg, egy nappalit és egy bálit. Részemről ez úgy valósult meg, hogy egy egyszínű alap ruhára (nappali) vettem fel egy sötétkék, gyöngyökkel ékesített áttetsző selyem felsőrészt a bálhoz; természetesen kellett mindkettőhöz egy-egy rend kiegészítő is, fülbevalótól harsinyakötőn át hosszú kesztyűig. A ruha kedves barátnőm, Prokopp Margit keze munkáját dicséri, a hajköltemény pedig, ami a bálra készült, Prosinger Líviáét, aki rám szánta az időt, miközben maga is a bálra készülődött. Íme, a végeredmény:

A bált a Festetics-kastély tükrös termében rendezték. Igazából már pénteken elkezdődött a rendezvény, mindenféle programokkal, koncertekkel, fényfestéssel, lovas bemutatóval, stb., de mivel én rendesen lebetegedtem, végül csak szombat reggel zuhantam be (a bubópestis se tudott volna távoltartani a báltól, de szerencsére ez csak nátha volt). Amint kertet ért a lábam, már ugrottam is bele a nappali ruhába, hogy egy gyors hajkontyolás után a többiekkel együtt indulhassak városnéző sétára, majd ebédelni. Ebéd után kellemes sétát kettünk a kastély parkjában, melynek során pózoltunk, vicceket meséltünk, és mosolyogva engedtük, hogy az arra járó turisták fotózgassanak minket. Sajnos a ruhám cipzárja (jóvanna, van, amit fel kell áldozni a gyakorlatiasság oltárán) egy óvatlan meghajlás során megadta magát, de szerencsére egy nagy masnival, egy marék biztosítótűvel, és a fotón látható elegáns stólával Livi megmentette a helyzetet.

Este következett a hétvége fénypontja: Maga a bál. Hosszas készülődés előzte meg. A lányokkal már két órával korábban öltöztünk, hajat tűztünk, és szalagot csomóztunk, a fiúknak pedig legalább tizenöt preccel kezdés előtt fel kellett kelniük megkötni a nyakkendőjüket. A készülődés a szokásos izgatott hangulatban telt; akinek volt szabad keze, az általában valaki mást tűzött, fűzött, csomózott, vagy göndörített. Nagyon szeretem ezeket a pillanatokat, amikor lázas izgalomban kerülnek fel egymás után a gondos munkával varrt, hímzett, díszített ruhadarabok a helyükre, és végre összeáll a kép. Néhányunknak még arra is maradt ideje, hogy kiszaladjunk a kertbe fotózkodni egyet. Itt többek között azt a felfedezést tettük, hogy a telefon érintőképernyője nem kompatibilis a szatén kesztyűvel, így váltakozva hámoztuk le a kesztyűinket, hogy egymást fényképezzük. Viccesen festhetett kívülről a sok történelmi ruhás, félig kesztyűs hölgy a mobiltelefonokkal...

A bál előtt pezsgőzés zajlott, melynek során megismerkedtünk a többi vendéggel (több, mint nyolcvan résztvevő volt, leginkább külföldiek), megcsodáltuk egymás ruháit, és további fényképeket készítettünk. Innen vonultunk át a tükrös terembe, ahová már élőzenére, párban léptünk be, és addig meneteltünk körbe körbe, bókolva és hajlongva, míg mindenki meg nem érkezett. És ezzel kezdetét is vette a tánc.
A Mare Temporis csapatával hónapokig gyakoroltuk ezeket a táncokat. A listát megkaptuk előre, és szorgosan végigrágtuk magunkat rajta; akadtak egyszerűbb és bonyolultabb koreográfiák is, de sikerült mindegyiket legalább egy tucatszor elpróbálnunk, hogy zökkenőmentes legyen. És akinek még így is akadt volna kételye  saját képességeivel kacsolatban, annak ott volt a calling. Minden táncot lejártunk, mielőtt a zene felcsendült volna, és drága főszervező-tánctanáraink menet közben is súgtak nekünk. Erre főleg azért volt szükség, mert a táncok nem egyszerűek; tudni kell, ki mikor merre fordul, és hová kell érkeznie, és sok közöttük annyira hasonló, hogy minél többet próbáltuk őket, annál jobban összekeveredtek (legalábbis az én fejemben). A jó hír az, hogy a Regency tánc olyan, mint a biciklizés. Vagy valami.

Mindenféle fotózkodás, cipzárak, és hőség ellenére a bál önmaga természetesen varázslatos volt. Abban a pillanatban, hogy beléptem a tükrös terembe, minden készülődés meghozta a gyümölcsét. Aki még emlékszik rá korábbi bejegyzésekből, mennyire imádtam Amerikában a kontratáncot, az elképzelheti, milyen boldog voltam egy történelmi bállal. Egy igazi kastélyban. Ahol mindenki bókolt, felkért, elköszönt, mosolygott, és esetenként csevegett is, miközben egymást kerülgettük, forgattuk, és sétáltattuk egyik sortól a másikig. Sokkal több hölgy volt jelen, mint úriember, de ez senkit sem zavart egy pillanatra sem; ezekben a táncokban többek között az is remek, hogy a "fiú" és a "lány" részeket egyaránt táncolhatja jórészt bárki. Amíg a partnered tudja, merre kell lépnie, addig mindenki remekül szórakozik. És néha még anélkül is.

Tizenhat táncot táncoltunk le az este folyamán; némelyiket többször is, hogy mindenkinek jusson a jóból. Félúton volt egy zenés-énekes előadás, majd egy bőséges vacsora, melynek során hálát adtam korábbi önmagamnak, hogy nem csináltatott fűzőt a ruha alá. Mire befejeződött a mulatság, már majdnem éjfél volt; a kitárt ablakokon át áradt befelé a hűvös éjszakai levegő, mi pedig a kastély márvány lépcsőin fényképezkedtünk csoportosan. Ezek után következett a fél óra hosszú haj- és ruhaleszedés, melynek végeztével mindannyian zombiként zuhantunk ágyba. Még szerencse, hogy pont a kastélyban foglaltunk szállást.

Ma reggel sajgó lábakkal, sajgó bicepsszel (a sok legyezés, ugye), és nagyon boldogan ébredtem.

Múzeumi Mesetár: Petőfi és a tündérek

Márciusban kétszer is tartok Múzeumi Mesetárat. Az első alkalom ma volt, a következő pedig 17-én lesz (erre még lehet jelentkezni). Mindkettő a március 15-i eseménysorozat része, és ennek köszönhetően a téma maga is adott volt: Olyan mesecsokrot kellett összeállítanom, ami valamilyen formában a forradalomhoz, a szabadságharchoz, és azok hőseihez kapcsolódik.

A mesecsokor a Márciusi mesék márciusi ifjaknak fantáziacímet kapta; az volt a célom, hogy a forradalommal kapcsolatos legendák is kerüljenek bele, de olyan mesék is, amik a reformkor idején különösen népszerűek voltak (bónusz, ha valamelyik márciusi ifjú írta őket). Mindennek persze illeszkednie kellett a közönség (5-10 évesek és szüleik) igényeihez, ismereteihez. 

Keményen megdolgoztam a házi feladattal; izgalmas, kampányban olvasós két hetet töltöttem el, míg összevadásztam a meséket. Sorra fogyasztottam a könyveket, Jókai-novelláktól Tompa Mihály Népregéiig. Újraolvastam nagy kedvencem, Dienes András A legendák Petőfije kötetét (irodalomórán kötelezővé tenném), hozzá a Hősök és Vértanúk című néprajzi gyűjtést a szabadságharc népi emlékezetéről; Szendrey Júlia elbeszéléseit (amik gyönyörűek, de borzasztóan szomorúak, nem csoda, hogy Andersent fordított), Bezerédj Amália gyerekkönyvét (Magyarországon az elsőt), Varsányi József irodalmi Petőfi-mondáit (amik Dienes után kissé patetikusnak hatottak), és a Petőfi-könyvtár vonatkozó köteteit. Az olvasottaknak töredékét sem használtam fel végül, de egyetlen olvasmányt sem bántam meg; mind hozzájárult, hogy a megfelelő hangulatba kerüljek, és kicsival jobban átlássam a kor irodalmát. Sajnos nagyon sok feljegyzett történelmi legenda töredékes, vagy csupán néhány mondatból áll; ráadásul bele kellett gondolnom abba, mit ismernek az 5-10 évesek a kor történelméből, hogy ne beszéljek el a fejük felett, de történelemórát se kelljen tartanom. Izgalmas kihívás volt.

Végül Gaal György könyvével ütöttem meg a főnyereményt. Ő nagyjából a Grimm testvérekkel egyidőben gyűjtötte, és a szabadságharc után adta ki az első magyar nyelvű népmesegyűjteményt az országban. Ráadásul ő a bécsi magyar huszároktól gyűjtögette a meséit, amitől nem csak különlegesen ízesek (sok bennük a katonai kifejezés, és a hősök is gyakran huszárok), de ráadásul könnyen kapcsolódnak a műsorhoz is.

(Jánost Vitézzel azóta nem foglalkozom, amióta általános iskolában hármast kaptam, mert nem tudtam megmondani, miben halt meg Iluska. Nagyapám szerint csíkos pizsamában. Spoilers.)

A Nemzeti Múzeim 12-es számú, 1848/49 eseményeivel foglalkozó emeleti termébe pakoltuk be a párnákat a mesemondáshoz. Megint csak kedves kis közönség gyűlt össze; öt gyerek és kilenc felnőtt, akikhez később még egy gyerekcsoport, nagyjából hat-hét fiú, és néhány járó-kelő vendég csatlakozott. Nyugodt hangulatú mesélés volt; én magam is letelepedtem a földre, mert nem akartam egy órán keresztül felülről szónokolni.

A programot azzal a kérdéssel kezdtem, hogy vajon kétszáz évvel ezelőtt kik mesélték a meséket. Jöttek mindenféle válaszok - nagymamák, szülők, öreg nénik -, de a gyerekek szeme különösen felcsillant, amikor megemlítettem, hogy bizony akkoriban a katonák is meséltek a kaszárnyában, méghozzá szép, hosszú tündérmeséket. Ez meg is alapozta a kellő kíváncsiságot az első történethez, A zöld dragonyoshoz - akiről nem derül ki ugyan, hogy mitől zöld, de szerencsétlen módon lekésik egy háborút, és utólag fut csak be, hogy a királynőjét felszabadítsa egy átok alól (lemaradásának oka az, hogy pont egy elvarázsolt erdőbe szalad be pisilni, amin külön jókat kacarászott a közönség). A színes és fordulatos, háromszor hármas tündérmesét két Petőfi-legenda követte; mindkettő erdélyi történet, és mindkettő arra keresi a választ, mi történt a költővel Segesvár után. Már a gyerekek is tudták, hogy Petőfi Segesvárnál elesett, így szerencsére nem kellett nekik magyarázni a történetek varázsát. Az egyik egy nagyon mókás sztori két rablóról, akik kalandos úton megmentették Petőfi életét, és magukkal vitték, hogy a betyárok költője legyen, a másik pedig egy szép-szomorú történet a firtoshegyi tündérről, aki előbb a hegy gyomrába zárta a költőt, majd megátkozta, hogy a Kárpátokban bolyongjon. A Petőfi sorsán való elmélkedés után visszakanyarodtunk még egy kicsit a katona-tündérmesékhez, és a Szalmakirály bájos meséjével zártam a sort, melynek fénypontja, amikor a feleségét kereső király az Egerek Világába jut egy barlangon keresztül. Mivel pontban három órakor kezdődött a Mare Temporis jelmezes előadása a díszteremben, még épp időben mentettük meg a királylányt ahhoz, hogy a közönség továbbindulhasson.

***Kiegészítés március 17-én***
A második előadás legalább olyan sikeres volt, mint az első, sőt! Az ünnepi hétvégre való tekintettel telt házunk volt, kezdéskor nagyjából negyven embert számoltam. Gyerekek és felnőttek vegyesen ültek körülöttem, és lelkesen, olykor kuncogva, máskor álmélkodva hallgatták a történeteket. A nagy mókára való tekintettel megismételtem a Zöld Dragonyost (még mindig nem derült ki, mitől zöld), illetve a két Petőfi-legendát is. Azt hiszem, a második kör után már elmondhatom, hogy Petőfi és a rablók a befutók, a tündéres mese a nyomukba sem érhet. A három mese pont kitett egy órát, ami annak a jele, hogy a második előadásra szépen kikerekedtek. Mennek is rögtön az állandó reperotártba.

Következő múzeumi mesélés április 7-én! Visszatérünk a régészeti kiállításba.

Mesemondó Erdélyben kószál

Amikor kilenc éves voltam, a szüleimmel részt vettünk egy erdélyi körúton. Sok híres helyet bejártunk, megmásztuk a Hargitát, elmentünk a Békás-szorosba, pancsoltam a Szent Anna-tóban... pont a tökéletes életkorban voltam ahhoz, hogy mindenre emlékezzek, de valahogy megmaradjon a varázslat is, amit gyerekszemmel ilyen tájakban lát az ember. Azóta készültem rá, hogy visszamegyek majd felnőttként is (vagyis inkább mesemondóként, maradjunk ennyiben), és a korábbi bejegyzésben említett Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztivál megadta erre az alkalmat. A fellépések és mesélések között arra is akadt némi idő, hogy ellátogassak szép, érdekes, és legendás helyekre, mint például:

Kisbacon, Benedek Elek emlékháza: Néprajz vagy irodalom (az emberek szeretnek ezen veszekedni), nem lennék ma mesemondó Elek apó könyvei nélkül - és azt is szentül hiszem, hogy ha ma élne, ő is storytellernek vallaná magát. Kisbaconba érkezve átmásztunk egy csatornázási területen, és jobbra mentünk, amikor balra kellett volna, de végül elértük az emlékházat, amit egy hölgy készségesen ki is nyitott nekünk.

Maga a ház nem nagy, mindössze két szoba, de tele van csodákkal, és persze könyvekkel. A legérdekesebb élmény az volt, hogy ott sorakoztak egy polcon Benedek Elek forrásai - közöttük egy egész sor eredeti kiadás Andrew Lang mesegyűjteményeiből. Valahogy hirtelen sokkal közelebb került hozzám. Plusz tele volt a kertje szarkákkal.

Szent Anna-tó: Ugyanolyan szép, mint ahogyan emlékeztem rá, és hétköznap kora délután meglehetősen csendes is volt. Szeretem a tó legendáit - főleg azt, amelyben a tündérek ellopják a kápolna harangját (pontosabban megfizetnek egy pásztorfiút, hogy lopja el, de aztán bűntudata lesz, túszul ejti a tündérkirálynőt, és visszaszerzi a harangot). A kápolnához fel is sétáltunk, és ettünk kürtős kalácsot közben, remélve, hogy a medvéknek nem szottyan kedve rá. Utána elindultunk megkeresni a Büdös-barlangot is, szag után, de egy táblába ütköztünk, mely szerint "medvehordák" járnak a környéken, és úgy döntöttünk, inkább kihagyjuk a hegymászást.

Kézdivásárhely: Itt csak áthaladtunk, megnéztük a főteret meg az udvarokat, és megemlékeztünk Gábor Áronról, akinek a szobra a tér közepén áll. A legemlékezetesebb látnivalóba véletlenül, parkolás közben futottunk bele: A parkoló mentén egy épület egész falát elborította egy hatalmas képregény-falfestmény, amely Gábor Áron életét és munkásságát mesélte el, tipikusan képregényes formában. Annak ellenére, hogy néhol jót kuncogtam a képkockákon, én abszolút támogatnám, hogy több ilyen fali képregény szülessen más városokban is... Ha valakiből érdemes lenne steampunk szuperhőst csinálni, az Gábor Áron.

Segesvár: Marosvásárhely felé menet álltunk meg itt egy rövid pihenőre. Meglátogattuk a Petőfi-szobrot, és utána az emlékházat is Fejéregyházán. A kiállítás nem csak Petőfi életét és halálát adva elő nagyon érzékletesen, de a történelmi hátteret és környezetet is, amelyben élt. Lehet azon vitatkozni, hogy tényleg meghalt-e Segesvárnál vagy sem, de az biztos, hogy a története itt végződik. Érdekes volt a szobor mellett állni, és elképzelni a csatát (a házban volt terepasztal is), ami ugyanitt zajlott le másfél évszázaddal korábban...
Segesváron felmásztunk az óratoronyba, ahonnan szép kilátás nyílt a városra, és megtekintettünk Vlad Tepes állítólagos szülőházát is (kívülről). Szép város, és szépek a történelmi utcái is, érdemes kószálni rajtuk.

Törcsvár: Közismertebb nevén Bran Castle - az a kastély, amit "Drakula kastélyaként" adnak el a turistáknak, annak ellenére, hogy az égvilágon semmi köze Drakulához. Cserébe Erdély egyik legépebben fennmaradt kastélya, a két világháború között is lakták, és bár nem nagy, nagyon csinosan be van rendezve. A dolog hátulütője az volt, hogy borzasztóan sokan voltak (szombati nap), és a csak a tömeggel együtt lehetett mozogni benne; fotózni, nézelődni kevés idő adódott. Egy nyugalmasabb napon, tömeg nélkül, órákig el tudtam volna szöszölni benne. A kiállítás egyébként csak futólag érinti Drakulát (a kínzókamra-látogatásra mondjuk külön nem fizettünk me). Nem volt kár, hogy meglátogattuk.

Székely Nemzeti Múzeum: Két mesélés között volt alkalmam rá, hogy bejárjam a múzeum zegeit és zugait. A legjobban az az időszaki kiállítás tetszett, ami egy első világháborús katona leveleiből állt. A felfüggesztett, kinagyított, képekkel illusztrált levelekből a katona-lét apró pillanatai köszöntek vissza, az első hónapok "unatkozunk, és a háború úgyis véget ér pár héten belül" üzeneteitől egészen a "mind itt fogunk meghalni" kétségbeeséséig. A kiállítást járva a végére már borzasztóan izgultam, túlélte-e a közlegény a háborút - szerencsére igen, és azt is megtudtuk, mi történt vele utána... Klassz kiállítás volt, több ilyent kéne csinálni.

Nem választok kedvencet - minden pillanat szépséges, értékes volt. És maradt bőven belőlük a következő utazásra is...

Szolnoktól a sztyeppéig - Régészet Napja 2017

Az elmúlt két évben hagyománnyá vált, hogy Régészet Napján a szolnoki Damjanich János Múzeumban mesélek. A sort idén sem törtük meg: Megint meghívtak fellépni, és megint csak vadonatúj műsorral készültem gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. A szarmaták és a gepidák után ezúttal a sztyeppei nomád népek (szkíták, szarmaták, hunok, avarok, honfoglaló magyarok, kunok, jászok) kultúrája, hagyományai voltak terítéken.

A bejáratott formulához igazodva megint csak öltözékben jelentem meg, és ennél mesemondó fellépésen nem nagyon voltam még magyarabb: Előástam a szekrényből a boldogult íjász koromból megmaradt honfoglaló kaftánt, veretes övet, tarsolyt, gyolcsnadrágot, és útközben a Nemzeti Múzeumban még egy hajfonatkorongot is sikerült beújítanom. A tarsolyon nem volt ugyan lemez, volt viszont pávasárkány meg griff (szintén a Nemzeti utánozhatatlan ajándékboltjának köszönhetően), meg üveggyöngyök. Menet közben valaki rám pirított, hogy rossz oldalon lógatom a veretes öv nagyszívjégét (úriember volt az illető), de a megrendelők meg voltak elégedve az összképpel.

Ami a meséket illeti: Úgy válogattam a mesecsokrot, hogy mindegyik fentebb felsorolt kultúrához legalább egy történet tartozzon. Végül két szkíta, öt szarmata (jobban mondva nart), két hun, egy avar, négy magyar, egy jászsági, és egy kun mese/monda került a tarsolyba (hehe). Természetesen két óra alatt nem mindegyikre jutott idő - de szokás szerint menet közben dőlt el, milyen a közönség hangulata és érdeklődése, így biztosra mentem, hogy legyen mihez nyúlni. A végeredmény a programfüzetben az Ősi regék és legendák a sztyeppéről címet kapta.

A kora délutáni kör gyerekeknek és családoknak szólt, és A griffmadarak kincse alcímet viselte. Alaposan meglepődtem rajta, milyen sokan voltak; az előző két évhez képest megduplázódott a hallgatóság létszáma, és teljes telt háznak (pontosabban galéria-teremnek) meséltem - még a babzsákokat is be kellett hozni. A gyerekekre való tekintettel kalandos tündérmeséket választottam azok közül, amikben megmaradtak még az ősi hiedelemvilág egyes elemei is: Volt Szárnyas farkas (nagy kedvencem), Hétlábú paripa (hogy női hősünk is legyen), és Csorha János, ami egy jászságban gyűjtött népmese táltosokkal és mindentlátó indiai királylánnyal. Öröm volt látni, hogy a klasszikus magyar tündérmesék mennyire magukkal tudják ragani a közönséget. A Szárnyas farkas útelágazása hangos méltatlankodást váltott ki mindenkiből; a hétlábú paripát megelőző három- és ötlábú táltosokat kuncogás fogadta; amikor a mindent látó királylány a füle mögé tűzte a rózsává változott táltos fiút, mindenki csillogó szemekkel ismerte fel a cselt. A mesék nem csak éltek élőszóban, de szárnyaltak is. Külön csíptem azt a kisfiút, aki előre bemondogatta, mikor mi fog majd történni, majd mindetudóan bólogatott, amikor igaza lett...

Annak is nagyon örültem, hogy többen visszajöttek a korábbi közönségből a "felnőtt" körre is. A második előadás a Lábnyomok a Hadak Útján címet viselte; itt meséltem a hosszabb, bonyolultabb mondákat. Bár továbbra is akadtak gyerekek a tizenöt fő körüli közönségben, sokkal csendesebb, nyugodtabb volt a hangulat, és volt időm kibontani a történelmi részleteket. Időrendben haladva először a szkíták kerültek sorra. Itt Szamoszatai Lukianosz egyik művéből, a Toxarisz, avagy a barátságról címűből meséltem egy történetet arról, milyen fontos volt a szkíták között a vértestvérség. Lukianosz régóta a szívem csücske, a sztori viszont új volt, de remekül működött lányszöktetéssel, merénylettel, epikus csatajelenettel együtt. Utána sorban a hunok következtek - hozzájuk természetesen Attila-mondával készültem, mégpedig az Attila és a mutatványosok kibontott, kiszínezett verziójával, amit még anno a mesemondó vizsgaelőadásomhoz raktam össze. A hunokat az avarok követték, és mivel Szolnokon voltunk, a Csörsz-árok mondájára esett a választásom. Jó mesével voltam jó helyen... Az előadás végére maradt még némi idő, így hozzácsaptam a sorhoz az egyik kedvenc nart legendámat, Alimbeg lányának, a nartok hős vezérének történetét, aki férfiruhában indul el magának feleséget szerezni. Ebben a mesében külön szeretem, hogy a magyar hagyományban is gyakran előfordul, itt írtam róla.

Mindkét előadás nagyon pozitív élmény volt (még akkor is, ha a tarsolyom folyamatosan át akarta venni az irányítást a kaftánom esése felett). Örültem, hogy ezeket a különleges, sokáig válogatott és csiszolt történeteket mesélhettem, és a közönség épp annyira szerette és értékelte őket, mint amennyi gondot fordítottam a mesecsokrok összefűzésére. Jó volt látni, hogyan működnek, alakulnak a mesék és mondák élőben - és természetesen remek volt az is, hogy múzeumi környezetben, régészeti leletek és a hozzájuk értő szakemberek társaságában adhattam elő őket. A mesék beleillettek a helyszínbe és a rendezvénybe, és megtalálták maguknak a közönséget.

Jövőre is, ugyanitt. Már alig várom!

Feminista Magyar Népmesék 46. - Vénlányok a tatárok ellen

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék. Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző mesék itt olvashatók.

Be kell valljam, annyira szerettem az előző "Asszonyok a tatárok ellen" bejegyzést, hogy vissza kellett térnem egy kicsit a témához. 

Vénlányok a tatárok ellen

A történet

Több legenda is szól olyan eszes és bátor vénlányokról, akik csellel álltak ki a tatárok ellen. Az előző bejegyzésben emlegetett "táltos asszonnyal" ellentétben nekik nincsenek természetfeletti képességeik - a józan eszüket kivéve.
Az almási barlanggal kapcsolatban él a legenda, hogy az oda menekült magyarokat a tatárok megpróbálták kiéheztetni. Majdnem sikerült is, amikor az egyik vénlánynak (egyes források szerint Rebeka nevezetűnek) végül az az ötlete támadt, hogy kaparják össze a megmaradt lisztet, keverjék össze hamuval és mésztejjel, és készítsenek egy hatalmas kenyeret. A veknit aztán rúdon tolta ki a barlangból és illegette a tatárok előtt, akik, gondolván hogy a rejtőzködőket felveti az ennivaló, csalódottan odébb álltak.

Egy másik legendában a telekfalvi székelyeket menti meg egy vénlány (Sára vagy Sári) azzal, hogy rettenetes töklámpást farag, lepedőkbe csavarja magát, és kimegy vele éjjel a tatárok közé. Egyes verziók szerint az sipítja, hogy "Én vagyok a halál anyja!" és azzal fenyegeti a tatárokat, hogy elviszi őket, megeszi őket, vagy elszaggatja az életük fonalát (utóbbi esetben guzsalyt is lóbál). Külön bónusz pont, hogy van forrás, mely szerint Sára két méter magas volt. A "telekfalvi töklámpás" legendáját Orbán Balázs is megemlíti a Székelyföld leírásában, azzal együtt, hogy Sárit utána nagyon megünnepelték.

Mitől feminista?

Mindkét esetben okos, talpraesett, bátor nők mentik meg az egész közösség életét. A siker érdekében mindent kockára tesznek - Rebeka felhasználja a menekültek utolsó élelmiszer-tartalékait, Sári pedig a saját testi épségével nem törődve áll ki a tatárok elé.

Külön érdekes, hogy mindkét esetben vénleányról van szó (Orbán Balázsnál egyenesen "otthon hagyott leányzó"-ról), vagyis olyan idősebb asszonyokról, akik sohasem mentek férjhez. Ők általában nem álltak a társadalmi ranglétra magaslatain (sokszor ma is gyanakodva tekintenek rájuk), de mindkét esetben a közösség létfontosságú tagjának bizonyulnak. Nem csak azt mutatják be, hogy okosak és bátrak (vagyis méltók az elismerésre), de azt is, hogy képesek a közösség érdekében dönteni és cselekedni - vagyis attól, hogy nincs férjük és gyerekük, még egyáltalán nem embergyűlölő, megkeseredett kívülállók, hanem hasznos tagjai a társadalomnak. Mindkét mondából kiderül az is, hogy a közösség különcségük ellenére megbecsüli őket: Rebekára rábízzák a maradék élelmet, Sárit pedig megünneplik a győzelem után. Szintén szeretni való részlet, hogy mindkét karakter "vénlány", vagyis idősebb nő - szép párt alkotnak az előző bejegyzésben felsorolt, gyerekeket potyogtató hősies fiatalasszonyokkal.

Amit érdemes átgondolni

Külön szeretem az "elszaggatom életetek fonalát" fenyegetést Sári részéről - felvesz vele egyfajta mitikus karaktert, párkává változik, átlényegül valami igazán mélyen rettenetes figurává. A Halálnál csak a Halál anyja rosszabb... Mindeki vegye, ahogy akarja.

Források

Benedek E.: Erdélyi népmondák (Minderva, 1926.)
Csala tornya

Benedek E.: Magyar mese- és mondavilág III. (Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1989.)
A halál anyja

Zsigmond Gy.: A népi történelemszemléletről (Néprajz és Nyelvtudomány 36, 1995, 85-102.)

Megjegyzés
A néprajzi cikk szerint vándormotívum, Orbán Balázs pedig rámutat a guzsalyos verzió kapcsolatára a görög párkákhoz és egyéb sors-fonó asszonykhoz.

Mesemondás malacólban

A "fura helyek, ahol meséltem" egyre bővülő listájára december tizedikével felkerült az illusztris fialtató kutrica tétel is (megnéztem, magyarul imigyen fordítódik a farrowing house, vagyis az a kunyhó, ahol az anyakocák lemalacolnak). Malac ugyan szerencsére egy sem volt benne, volt viszont cserébe fűtés, amit több okból is nagyon tudtam értékelni - egyrészt, mert itt az ohiói befagyott pokolban jelenleg farkasordító hideg van, másrészt pedig, mert jelmezben voltam: Egy 1930-as évekbeli bevándorlót személyesítettem meg, témához illő virágmintás otthonkában.
(Fotók hamarosan)

A helyszín a város szélén található Carter Történelmi Farm volt (a megyei múzeum kihelyezett része), az alkalom pedig a szokásos évi Ünnepi Hagyományok Napja. Az volt a feladatom, hogy karácsonyi népmeséket kutassak fel és adjak elő mindazokból a kultúrákból, ahonnan jelentős számú bevándorló érkezett Bowling Green környékére a 20. század elején (amikor a farmot létesítették). A lista, amit a múzeum összeírt nekem, jó pár tételből állt: Fel kellett készülnöm angol, ír, skót, holland, német, lengyel, magyar, skandináv, Appalache-i, és magyar mesékből is. Jó projekt volt, elszöszöltem vele egy darabig; végül mindegyik kultúrához sikerült legalább kettő (egy gyerekbarát és egy felnőttesebb) karácsonyi népmesét előásnom.

A kép a farm egy korábbi rendezvényén
készült, de a háttérben látható a kutrica

Maga a rendezvény több helyszínen zajlott. A farmhoz tartozó történelmi lakóházban (igen, errefelé az 1930-as lakóház "történelmi", ne tessék röhögni) volt karácsonyfadísz-készítés, élő zene, élő Mikulás, sütemény, forralt bor (pontosabban forralt cider, hogy a gyerekek is ihassák), meg általános ünnepi hangulat. A szántóföldek túlsó végében volt egy sátor, ahol tűzzel és forró levessel / csokival várták a látogatókat, akiket aztán erdei túrára vittek (nem tudom, hányan kockáztatták meg a túrát a kemény mínuszokban, én nem jutottam el odáig). A harmadik helyszín voltam én, a kézműves kunyhóvá alakított kutricában.
(Milyen jó szó már. Kutrica, kutrica, kutrica.)

Az első körben, rögtön a kezdés után egy rakás nagyon zsizsik gyerekkel volt dolgom. Először a Ködkaput meséltem, ami tavaly óta az egyik nagy karácsonyi kedvencem, angol népmese, vannak benne tündérek meg beszélő állatok, a gyerekeknek nagyon bejött. Másodjára, mivel két lelkes kisfiú ült az első sorban, a Jégország királyát meséltem el. Ennek a végére már kissé fel-alá hengeredtek a gyerekek a padokon, úgyhogy a mese végeztével szélnek is eresztettem őket - fesztiválos környezetbenn amúgy is fél óta a figyelési maximum.
A második mesélésre a nap végén, zárás előtt került sor. Eddigre a nagyon apró gyerekek már hazamentek, úgyhogy eleinte felnőtt közönségem volt; később betévedt egy-két tinédzser meg kiskamasz is, de összességében sokkal nyugisabb volt a hangulat. A felnőttek lelkesen sorolták, hogy nekik milyen felmenőik vannak (és döbbenetes módon egyetlen angol sem volt közöttük). Elsőként Rübezahl almáit meséltem, ami az egyik kedvenc német karácsonyi mesém; másodjára Almafa Apót, ami angol mese ugyan, de cserébe szó van benne a forralt almaborról és a hozzá kapcsolódó karácsonyi szokásokról. Harmadjára két hölgy kérte, hogy meséljek holland karácsonyi mesét - itt egy új történetet vettem elő, amelyben egy házsártos gazda karácsony éjjel is dolgozik a földjein, és ezért büntetésből felrepül a Holdba (ahol azóta is láthatóak a körvonalai). Az eredeti népmese "Istenkáromlás" címmel futott a gyűjteményben, mint elrettentő példa azoknak, akik nem ülik meg az ünnepet, de kis színezéssel egészen remek sztori kerekedett belőle.

A hideg ellenére a rendezvény és a mesélés is jó hangulatban telt. Külön bónusz, hogy másnap reggelre leszakadt a városra fél méter hó, úgyhogy hivatalosan is megünnepeltük az ősz utolsó napját...

Feminista Magyar Népmesék 21. - Zrínyi Miklós leánya és a török szultán

Megint szerda, megint Feminista Magyar Népmesék. Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző húsz mese itt olvasható.

Megint elhavaztam a disszertációval, úgyhogy könnyű mesét - pontosabban történelmi legendát - hozok.

Zrínyi Miklós leánya és a török szultán

Források:

Illés Gy.: Hősök és árulók: A magyar történelem nagy pillanatainak kézikönyve (Kossuth Kiadó, 2014).

Kováts V.: Szigetvári történelmi néphagyományok II. (Janus Pannonius Múzeum Évkönyve, 1962).

Mészáros Gy.: Budapesti Hírlap (1912, július 21.)

Vargha K.: Régi regék Zrínyi földjén (SzVTVB, 1971).

Vargha K. - Rónai B.: Rejtett kincsek nyomában: Baranyai népmondagyűjtemény (Baranya Megyei Könyvtár, 1992).

A történet:

Szigetvár 1566-os osrtomáról rengeteg történelmi legenda szól - közöttük nem is egy Zrínyi Miklós lányáról, a hősies Erzsébetről. A történet egyes változatai szerint Szulejmán azt ígéri Zrínyinek, hogy elvonul Szigetvár alól a teljes hadseregével, ha feleségül megkapja a hadvezér szépséges leányát. A lány látszólag belemegy az alkuba, ám az esküvőnél jóval vakmerőbb szándékai vannak. Forrástól függően...

A) Kivonul a szultán sátrához, majd bombát dob rá, és így hal meg Szulejmán 

B) Éjszaka lovagol ki a várból, hogy merényletet kövessen el a szultán ellen, ám a nyílvessző célt téveszt és a sátor mögött egy hársfába fúródik

C) Utolsó túlélőként az apja kirohanása után elbújik a belső vár pincéjében, és a fosztogatni érkező törtökökre rárobbantja a puskaporos hordókat, feláldozva a saját életét.

Azokban a változatokban, ahol nem a lány végez a szultánnal, a történet szerint egy ágyúgolyó öli meg Szueljmánt. Történelmi tény, hogy a szultán az ostrom alatt halt meg, és halálát egy jó ideig eltitkolták a saját serege elől.

Mitől feminista?

Hősies lány, akit Szigetvár legendás férfi védőivel egy lapon említ a hagyomány. Még akkor is, ha a szultánt végül nem ő öli meg, leány legyen a talpán, aki bemerészkedik a török tábor közepébe egy szál íjjal felfegyverkezve. Bónusz pont, hogy a hősies akció az után következik, hogy a lányt elígérik (látszólag vagy ténylegesen) a szultánnak feleségül - ahelyett, hogy belenyugodna a sorsába, inkább a tettek mezejére lép, és passzív token helyett aktív szereplője lesz a történetnek. Azokban a változatokban, ahol feláldozza magát, olyan férfi hősökkel válik egyenlővé, akik ugyancsak az életüket adták a hazáért, becsületért, stb. Mindenképpen érdekes, hogy a szigeti hősök mellett egy ilyen hölgyeményt is kitermelt és megtartott a néphagyományt. Nyilván szükség volt rá.

Amit érdemes átgondolni

Külön szeretem a történetben, hogy a lány elvéti a célt a nyílvesszővel. Nem kell mindig mindenben sikeresnek és tökéletesnek lenni ahhoz, hogy valakire hősként emlékezzen a hagyomány. Ebből néhány mai ifjúsági regény is tanulhatna, mert nagyon elszaporodtak az utóbbi időben a Zsuzsimariskák.

(Igen, ez az én anyszüleményem a Mary Sue-ra)

Megjegyzés

Zrínyi Miklósnak egyébként nem volt Erzsébet nevű lánya. Annyi baj legyen.

Mesemondó Hellászban 5: Kiruccanások

Látogatásom harmadik napján (szombaton) Vasilia elvitt kirándulni: Epidauroszba mentünk. Nagyjából két óra az út kocsival, a tenger mentén kanyarogva, át az Iszthmoszon (ahol minden alagút Thészeusz banditáriól van elnevezve) és le a Peloponnészoszi-félsziget oldalába. Narancs- és gránátalma-ligetek szegélyezték az utat. Mivel épp a déli hőségben értünk oda, előbb ebédeltünk a "régi faluban" (ami egykor a kikötő volt egy csendes kis öbölben), majd elkocsikáztunk az Aszklépiosz-szentélyig.

Epidauroszba leginkább egyetlen dologért mennek az emberek: Megnézni a színházat. Tudjátok, tökéletes akusztika, nézőtér, papírzörgés, stb. Felmásztunk a legmagasabb pontra (ott volt árnyék) és egy órán keresztül néztük a turistákat, akik mindenféle mókás dolgot csináltak, tapsoltak, zörögtek, szavaltak, fotózkodtak, majd leléptek. Amikor épp nem volt ott senki, mi is kipróbáltuk az akusztikát, sőt, Vasilia szavalt is, ógörögül, én meg a nézőtérről hallgattam. Tényleg érdekesen vezette a hangot a tér, de azért megpróbálnám ugyanezt telt háznál, tizenháromezer zsizsegő néző előtt is...

A múzeumban és a régészeti területen szokás szerint alig volt valaki, pedig Epidaurosz különleges hely: Az ókori világ legnagyobb kórházkomplexuma, szentélyekkel, stadionnal, hotelekkel, és mindennel, ami egy wellness hétvégéhez szükséges. A feliratokat böngészve megismerkedtünk a legkedveltebb gyógymódokkal, amik között szerepelt például (gyomorrontásra) a "könnyű olvasmány és egy pohár bor" is. Megtaláltuk a szentélyt, ahol a betegek gyógyító álmukat aludták, és az istenség álmukban nyilvánította ki nekik, mit kell tenniük a gyógyulásért. Kellemes hely, be van tetőzve, tettek oda padot és képeket is. Tücsökciripelés mellett üldögéltünk benn, és mindenféle történelmi dolgokról beszélgettünk (leginkább szörnyű középkori gyógymódok kerültek szóba).
Azt hiszem, a tíz nap alatt meglátogatott görög helyek közül Epidaurosz volt a kedvencem. Kabócák, napfény, narancsligetek, hegyi levegő, barátságos istenek (Aszklépioszt nagyon szeretem), csend és nyugalom, és egy nagyon érdekes történelmi-régészeti terület egy helyen.
Ja, és a színház.

Vasárnap jelenésem volt a konferencia kezdetére Kea szigetén, így aztán Vasilia és a barátja elvittek kocsival Laurionba a komphoz. Persze út közben meg kellett állni a Szunion-foknál, és felmászni (viharos szélben) a Poszeidon-templomhoz, amibe egykor Lord Byron is belevéste dicső nevét (a vandálkodás csak akkor bűn, ha nem vagy híres). A templom fenséges volt, de megint csak eltörpült a kilátáshoz képest: Először tárult a szemem elé teljes kékségében és végtelenségében az Égei-tenger, és a látványtól a hangom is elakadt. Még jó, hogy templomot emeltek neki...
A tenger velem maradt az átkelés alatt is. Mesemondókkal megrakott kompunk viharos szélben, ám ragyogó napsütésben haladt Kea felé, én pedig fenn álltam a fedélzeten, kapaszkodtam a sóval lepett korlátba, és bámultam a hullámokat, a felcsapó fehér tajtékot, a hajót követő kis szivárványokat. Még a hajam is kiengedtem, ami nagyon romantikusnak tűnt abban a pillanatban, de másnap reggelre kőkeményre merevedett a sótól.
Itt végződik a görögországi kalandozások leírása, és kezdődik a beszámoló a 2015-ös FEST konferenciáról és fesztiválról Kea szigetén. Részletek a következő bejegyzésben.

Mesemondó Hellászban 3: A klasszikusok

A látogatás második napján magamra maradtam (Vasilia fellépni ment), úgyhogy a nyakamba vettem az egynapos turisták kedvenc célpontjait: Az Athéni Nemzeti Múzeumot és az Akropoliszt.
Előbbi laza öt órát vett igénybe, de lehetett volna több is, ha még egy napot maradok. Vidáman bogarásztam a kiállításokban. Íme az élmény képekben:

Első számú kedvenc időtöltésem volt polipkákat fotózgatni: Ott voltak mindenhol, a kükladikus vázáktól kezdve a mükénéi királysírok aranydíszeiig. Később vettem is magamnak egy polipos kerámiamedált az egyik piacon. A bal oldali képen például, ha jól megnézitek, egy gülüszemű polipka látható.

Nagy élmény volt a találkozás a Kora Kükladikus Hárfás Idollal is, több okból: Egyrészt benne volt a középiskolai töriatlaszban (ki emlékszik?), másrész meg kellett tanulnom a régészet felvételire, harmadrészt, Devecseri kedvenc szobra volt, és verset is írt hozzá, negyedrészt pedig a mesemondás (avagy énekmondás) egyik legkorábbi ábrázolása. Nézegettem jó darabig, de a fényviszonyok miatt szelfit nem sikerült készíteni őhírességével.

Hasonlóan nagy élmény volt a személyes találkozás az Artemision-foki Poszeidónnal is (tudom, hogy nincs eldöntve, a szobor Zeusz-e vagy Poszeidón, mert nem maradt meg, villámot vagy szigonyt tartott-e a kezében, de nekem mindig is Poszeidón volt, nem is tudom máshogy elképzelni) (plusz a tengerből került elő, na). Sokáig álldogáltam lenyűgözve a szobor előtt, mellett és mögött, és nézegettem a részleteket. Az egy dolog, hogy maga a test tökéletes, de a bronz elképesztő részletességre is lehetőséget adott: Látszanak bőrön áttűnő bordák, erek, megfeszülő izmok, minden. Tényleg egy istenség ereje árad belőle, és hirtelen sajnálni kezdtem, hogy nem maradt fenn jóval több hasonló bronz szobor a görög korból. És ha már a bronzoknál tartunk: A (kevéssé látogatott) római teremben beköszöntem Augustus császár kissé ideges tekintetű, katakteres arcú képmásának is.

Devecseri és Szabó Magda után, jó magyar zarándokként, én is megkerestem Hegeso síremlékét. Gondoltam, ki lesz majd táblázva alaposan, de a nemzeti múzeum nem fárad ilyen apróságokkal: Számukra minden kiállított tárgy ugyanolyan híres, és ugyanolyan érdekes (tulajdonképpen így van jól). Fél órát szaladgáltam a sírsztélés termekben, és a teremőrök már gyanakodva figyeltek, mire végre megtaláltam Hegesót.
"A kedvesem kétezer éve alszik,

kétezer éve meghalt s vár reám.
A neve Hegeso. - Lábhegytõl arcig
márványszinû - s komoly görög leány.

Élõ, habár lehellete se hallszik
keble átduzzad ráncos khítonán
Fürtös fejében ki tudja mi rajzik?
Ül meghajolva. Méla. Halovány."

Tíz évvel az után, hogy Babitsot vettük irodalomórán, végre meg is tudtam nézni magamnak a hölgyet. Tényleg szép volt, bár voltak más sztélék, amik sokkal nagyobb hatást tettek rám. Ez a két bájosan cseverésző, töredékes hölgy, például, akiket nem zavart, hogy már rég halottak, és úgy tűnt, remekül érzik magukat a túlvilágon, ahová csak a töredék keretei között leshetett be a látogató.

Sokáig álldogáltam a teremben, ahol a Théra szigetéről származó falfestményeket állították ki. Nagy álmom eljutni egyszer Krétára is, megnézni a knósszoszi palotát; a minószi festészet és színvilág mindig is közel állt a szívemhez. Miközben francia fotósok csattogtak mellettem, én elbűvölve nézegettem a piros, sárga és szürkéskék hegyeket, táncoló fecskepárokat, lengedező liliomokat. A festészet valahogy mindig jobban megfog, mint a szobrászat: A festményeken látni az egykor élt művész keze vonását, a mozdulat ívét, a gondosan berajzolt vonalakat, apró pöttyöket. Livia virágoskertje óta nem bámultam ennyit falfestményre. A thérai gyűjtemény másik fénypontja egyébként ez a végtelenül mókás, égre tutuló kancsó volt, hetyke kis cicikkel:

Hosszú lenne mindent felsorolni, ami lekötötte a figyelmemet az öt óra alatt. Voltak ismerős vázák, szobrok és tárgyak, és sok olyan is, amin valamilyen okból csak úgy megakadt a szemem. A vázák magukban foglaltak el egy egész emeletet, és remekül lehetett rajtuk mitológiára vadászni. A kézzelfogható görög történelemhez legközelebb talán a bronzos teremben kerültem: Egy egész tároló volt tele nyílhegyekkel, amiket a thermopülai csatatérről szedtek össze. "Árnyékban harcolunk." Bumm. (Még szkíta is volt közöttük)

Mivel úgy látom, hosszúra nyúlik a bejegyzés, azt hiszem, az Akropolisznak új postot nyitok.
(Egyébként több, mint 700 fényképem van. Erősen szelektáltam. Akit érdekel az összes begyűjtött gülüszemű polip, szóljon privátban)

Mesemondó Hellászban 1: Egy régen várt utazás

Amikor megtudtam, hogy a 2015-ös FEST mesemondó konferenciát Görögországban rendezik, azonnal eldöntöttem, hogy részt veszek rajta. Nem kis szervezés, számolgatás, jó időben pottyant fellépés, és kenyérkereső munka kellett hozzá, hogy összejöjjön az összeg a kiruccanásra, de végül úgy tűnt, a görög istenek is legalább annyira szeretnének velem találkozni, mint én velük: Július 15-én útra keltem Hellász felé.
Nem csak a sokat (suttogva) emlegetett öt féléves klasszika-archeológia szigorlat inspirálta a lelkesedésem. Mesemondóként mindig is szerettem volna eljutni arra a tájra, ahol olyan sok kedvenc történetem, mondám és mítoszom játszódik; annyira ismerős volt Athénnak már a gondolata is, hogy az indulás előtti héten lelkes álmaimban el tudtam igazodni a város alaprajzán (régészflashback). Ráadásul az útra való tekintettel elolvastam újra Devecseri Gábor útniaplóját (Epidauroszi tücskök, szóljatok) és Szabó Magda görög nyaralásának történetét (Zeusz küszöbén) is. A szívem Devecserihez húz (SzM rengeteget nyafog a meleg miatt, sajnáltatja magát, és keveset ír a látnivalókról), és a Görögországban töltött tíz nap alatt sokszor gondoltam a megjegyzéseire és a tájról írt verseire. Egy kicsit olyan volt, mintha ötven év távlatából együtt utaztunk volna. A repülőn két további útitársunk is akadt: Lukianosz (aki nélkül nyilván nem megyek Hellászba) és John Tomkinson, aki útikönyvek zseniális sorozatát szerkesztette össze Travels in Greece címmel, 17.-19. századi útinaplókból válogatott részletekből, városokra lebontva.
Helyi vezetőm és gondviselőm Vasilia Vaxevani volt, a Holnemvolt Fesztiválról ismert Paramythokores mesemondó trió egyik tagja, aki amellett, hogy mesemondó, múzeumi fellépő és képregényíró, ráadásul az athéni comic con egyik szervezője is, úgyhogy rögtön megvolt a közös alaphang most, hogy végre személyesen is találkoztunk. Kijött elém a reptérre, befogadott a saját lakásába, etetett-itatott, és lelkesen cipelt mindenhová a három Athénban töltött nap alatt. Csípem a csajt. Legalább annyira szeret múzeumokban szöszmötölni, mint én, érti a mitológiai poénokat, és végtelenül karakán, szókimondó nőszemély.
Késő éjjeli érkezés után (melynek során megpróbáltam felülről megtippelni, melyik fénypont vagy fénysáv melyik várost jelöli, és csúfosan megbuktam), csütörtök reggel ragyogó napsütésre ébredtem a Hüméttosz oldalában. Minden zöld volt, a szél átfújt a nappalin a két terasz között, és a távolban hegyeket láttam, amiket szégyenletes módon nem tudtam beazonosítani (utólag kiderült hogy a Pentelikon látszott oda). Jó mediterrán szokás szerint tíz körül mindenki kikászálódott az ágyból, és Vasiliával kettesben a nyakunkba vettük a várost.
Mielőtt rátérnék a görög kalandokról való részletes (és képes) beszámolóra, gyorsan megemlítem még, hogy a krízishelyzet ellenére semmi zökkenő nem akadt a nyaralásban. Egyetlen rendőrt sem láttam, senki sem tüntetett, a turisták által látogatott részeken teljes volt a derű és a nyugalom. A helyiek az ötven eurós napi limittel gondban voltak ugyan, és mi is mindent készpénzzel fizettünk ki, de ettől eltekintve egyáltalán nem volt ijesztő a hely. A görögök tudják, hogy az a legnagyobb segítség, ha a turisták náluk költik a pénzüket, és meg is tettek mindent, hogy mindenki jól és biztonságban érezze magát.
Az utazás menetrendje így alakult: Három nap lézengés (kettő Athénban és egy Epidauroszban), egy nap utazás Kea szigetére (Szunion közbeejtésével), három nap FEST konferencia Keán, két nap mesemondó fesztivál ugyanott, és végül egy nap hazaút, Athén közbeejtésével. Az időjárás végig fényes volt és szeles, huszonhat és harminc fok közötti hőmérsékletekkel.
Kezdődjenek tehát a kalandok.

Régészet Napja: Szarmaták Szolnokon

Tavaly ástam (hehe) bele magam hirtelen felindulásból a kaukázusi nart mondákba, és azonnal beléjük szerettem. A nartok a Kaukázus sok népének legendás, természetfeletti erejű hősei, és a történeteik tele vannak kalandokkal, óriásokkal, és epikus csatákkal. Néhány kutató szerint a mondakör magja az iráni eredetű oszétektől indult ki, onnan vették át a környező népek, és sok mesetípusuk nagyon ősi időkre nyúlik vissza. Érdekes, hogy sok hasonlóság van bennük nem csak a görög mitológiával (a görögöknek voltak keresekdelmi kapcsolatai a Fekete-tenger vidékén élő népekkel), hanem a magyar népmesékkel, és távolabbi népek hagyományaival is - az egyik monda például, ami nagy kedvencem, tökéletes mása egy ismert ír legendának (és sehol máshol nem találtam még hasonlót).
Mivel a szarmaták szintén iráni eredetű nép voltak, akárcsak a magyar vonatkozásban szintén fontos jászok és alánok, úgy gondoltam, tökéletesen passzolna a Régészet Napjára egy nart témájú mesemondó program egy olyan múzeumba, aminek van szarmata gyűjteménye. A szolnoki Damjanich János Múzeum pedig nem csak kapva kapott az alkalmon, de rögtön két programot is kért: Egyet gyerekeknek, egyet pedig felnőtteknek.

Ha már ilyen szépen helye lett a megálmodott programnak, meg is adtam a módját. Először is varrtam magamnak egy szarmata ruhát. Alapul a Nemzeti Múzeumban kiállított rekonstrukciót vettem - az volt a lényeg, hogy minél több gyöngy legyen rajta... Segítette a dolgot, hogy az SCA alteregóm is szarmata, így aztán az öv már meg volt szőve az íjász felszerelésemhez, csak a szoknyához kellett vásznat (és varrógépet) (és gyöngyöket) vásárolni. A gyöngyözés eltartott egy darabig; nem tudom, a szarmaták hogy mérték az idejüket, de nekem soronként került egy Odaát epizódba a szoknya kivarrása. Csak az arányok kedvéért.
A ruhán kívül természetesen a mesékkel is elő kellett készülni. Másodszor is átrágtam az oszét nart gyűjteményt (külön értéke, hogy angol fordítása nem is jelent még meg, a magyar viszont nagyon igényes). Tizenhét történetet válogattam ki, amik megtetszettek, és szívesen meséltem volna őket (sohasem mesélek olyan sztorit, amiért nem lelkesedem). Minden történetet kijegyzeteltem kis kártyákra, és addig rakosgattam őket, míg ki nem alakult egy lista a gyerek- és egy másik a felnőttprogramhoz. Csak egy történet volt benne, amit meséltem már korábban, pont az egyik amerikai MythOff színpadán.
Szolnokon nagy szeretettel fogadtak, tenyerükön hordoztak a múzeum dolgozói. Hoppál Kriszti, aki osztálytársam volt a régészeten, minden megtett, hogy otthon érezzem magam - külön köszönet jár neki a sok pátyolgatásért, mert erősen megfázva érkeztem a fellépésre, és folyamatosan döntöttem magamba az Advilt meg a mézes teát, hogy össze tudjak állni egy (két) koncert erejéig.
A múzeum becsülettel felkészült a Régészet Napjára: Röptében kiállították például azt a lenyűgöző bronzkincset, amivel a múlt héten sétált be valaki a múzeumba. Volt régészeti homokozó, ahol földdel teli ládákból, spaknival és ecsettel túrhattak ki a gyerekek igazi leleteket; lehetett látogatni a raktárt és a restaurátorműhelyt, fibulákat készíteni, tárlatvezetést követni, és Kriszti tárgysimogatókat is tartott, ahol a látogatók a kezükbe vehettek szarmata gyöngyöket, edényeket, viseleti tárgyakat, sőt egy tükröt is.
A gyerekmesélésre rögtön a program kezdetén került sor; mivel a gyerekek mind azonnal leragadtak a homokozónál (én is), kicsit várni kellett, hogy megtalálják a mesemondó zugot a képtárban. Először egy kisfiú érkezett a nagymamájával, és rettenetesen meg volt illetődve. Próbálva oldani a hangulatot, megkérdeztem, hogy óriásos mesét szeretne-e hallani, de az nem kellett neki; megkérdeztem, hogy mit szólna akkor hősökhöz és harcosokhoz, mire buzgón bólogatott. Belevágtam tehát Szoszlan és a nartok kalandjának történetébe, ami azért is vicces, mert egy ponton feltárnak egy óriási csontvázat, majd életre keltik az óriást belőle, és megismerkednek a múlt történetével - ennél régészetibb sztorit keresve sem találhat az ember. Az első két perc után érkezett még közönség, így végül nagyjából tizenöt-húsz fős hallgatóságom volt. Ennek örömére másodjára elmeséltem a másik nart kalandot, azt, amikor az összes nagy hős beleragad a lakomán a székébe, és a rezidens tricksternek kell kiszabadítani őket, mielőtt az óriások mindenkit felfalnának (ez az, amiről az íreknek is van sztorija).

A mesélés után beálltam illusztrációnak a tárgysimogatóba, hogy megtekinthessék a szarmata viseletet rekonstruálva is. Mindenki megdicsérte a munkámat (aminek külön örültem, mert még mindig csak egyenes vonalakat vagyok képes varrni), a régészek és a restaurátorok is, úgyhogy nagyon büszke voltam magamra. Ha jövőre germánok lesznek, megint előveszem a varrógépet...
A délután a felnőtt meséléssel zárult - mivel nem volt még túl késő, bejött egy csomó gyerek is, amit egyáltalán nem bántam. Itt legalább harmincan voltak a közönségben, beleértve a múzeum csapatának jó részét is, és érkezett egy tál pogácsa, amit két kislány nagyon udvariasan körbekínált. Egy kisfiú az első sorban elterpeszkedve közölte, hogy "most már bekapcsolhatod a mesét." Az ő nagylelkű engedélyével tehát belevágtam egy újabb sor nart mondába.
Ezúttal fonala is volt a programnak: Elsőként elmeséltem Szoszlan hős születését, és azt, hogyan edzették meg egy kád farkastejben (és hogy honnan szereztek farkastejet). A születést gyerekbaráttá kellett tenni röptében, mert eredetileg Erekhtheusz görög mítoszának közeli rokona... Ezt követte a történet, amiben Szoszlan megmenti az anyját, Satanát a Pokol-tóból, majd egy rövidebb anekdota arról, hogyan vált el Satana a férjétől, és hogyan békültek ki mégis. Ezek után ugye a hőst meg is kellett házasítani, úgyhogy következett Szoszlan táncpárbajának története, amin feleséget nyert magának (az első sorban ülő kisányok végtelenül élvezték a táncpárbaj ötletét), majd az, hogyan tettette magát halottnak, hogy az apja által elzárt menyasszonyt kiengedjék a várból. Egy kis kitérővel Szirdon narthoz kanyarodtunk, a tricksterhez, aki túljárt a nartok eszén, amikor megpróbálták neki beadni, hogy jön a világvége. Ezen a ponton a közönség minden mese után azonnal mondta, hogy kérnek még, meséljek még - ami a legőszintébb bók egy mesemondó számára. A sor végére hagytam a nart verziót a Legény-leány mesetípusra - az Alita nemzetségbeli Alimbeg lányának történetét. Nem tudtam, hogyan fog rá reagálni a közönség, de belevágtam, és nagyon jól sikerült. Érdekes módon annál, hogy a leány a végén férfivá változik, mindenkit jobban megakasztott a sztori eleje, ahol a hős apjának hét felesége van... (valaki meg is szólalt a hátsó sorban, hogy "szegény"). A történet nagyon jól gördült, és lelkes fogadtatásra talált.
Sűrű nap volt (még sűrűbb orrfújásokkal), de nagyon megérte. Rettenetesen élveztem a felkészülést, a ruhavarrást, a tervezgetést, a mesevadászatot, és magát a rendezvényt is. Megint csak egy mesemondó álommal lettem gazdagabb: Kedvenc történeteimet (hősmondák) vihettem kedvenc embereim (régészek) közé kedvenc mesemondó helyszínemre (egy múzeumba), a kedvenc közönségemnek (mesét lelkesen, türelmesen, és látványos érzelmekkel hallgató gyerekeknek és felnőtteknek). A nart mondákról bebizonyosodott, hogy nem csak élnek és virulnak, de ráadásul azonnal  az emberek szívébe is lopják magukat.
Annyira lelkes voltam én is, hogy a mesélés alatt még orrhangom se volt. Ez a mesemondás varázsa, emberek.