A tenger és a tengeren túl: Európai Mesemondó Konferencia, Róma, 2025.

 

Ismét nyár, ismét FEST (Európai Mesemondó Szövetség) konferencia. Ezúttal, 12 év után ismét, a római mesemondók (Raccontamiunastoria) szervezték, bár a város csak átutazóban volt jelen - a helyszín maga Ostia volt, közel a tengerparthoz. Nem mintha bántuk volna. Rekord mennyiségű, 130 mesemondó vett részt a konferencia három napján, tucatnyi különböző ország képviseletében.

Június 17-én érkeztünk az ostiai szállásra, amikről kiderült, hogy tulajdonképpen kemping, kicsi bungalókkal tele, ezek közül béreltek ki számunkra egy rakattal. Ennek az lett az eredménye, hogy létrejött a kemping "utcáin" egy mini mesemondó kerület, ahol minden szomszéd mosolyogva integetett vissza, és késő estig ment a beszélgetés, éneklés, szomszédolás a tornácokon és járdákon. Néhány napra megélhettük, milyen lenne olyan helyen élni, ahol az egész utcát mesemondók lakják.

Az érkezés estéjén kisétáltunk egy közeli parkba, ami a La Farfalla névre hallgatott, és egy társadalmilag tudatos, fenntartható szervezethez tartozik. A Farfalla egy nyitott kert volt sok gyümölcsfával, barátságos cicákkal, egy kis kávézóval, napernyőkkel, és a számunkra berendezett színpad-sátorral. Mindent magas mandulafenyők, eukaliptuszfák és babérbokrok vettek körbe; csak az volt a dolog szépséghibája, hogy három percenként elhúzott felettünk egy-egy alacsonyan szálló repülő, mert a Fiumicino reptér közelében voltunk. Ennek ellenére mindenki vidáman iszogatott, eszegetett, ismerkedett, egymás nyakába ugrált; megtöltötte a kertet az újra találkozás öröme.

A megnyitó nem egészen úgy sikerült, ahogy a szervezők várták. A konferencia témája az "Európa és a Világ" volt - ennek megfelelően sok, európán kívüli mesélőt is meghívtak. A megnyitó beszédet Fidaa Ataya palesztin mesemondó tartotta volna, de sajnos az egész palesztin delegáció, egy lány kivételével, Jordániában rekedt a reptérlezárások miatt. Így végül az egyetlen megérkezett palesztin lány mondott megható, szép igaz történetet egy hölgyről, aki átvészelte az utóbbi évtizedek történelmét a falujában - és akiről kiderült, hogy a lány édesanyja, aki aznap reggel hunyt el. Bennünk szakadt a levegő, hogy a lány egyáltalán meg tudott állni a színpadon. Őt egy libanoni mesélő, Sara Kassir követte, aki a saját élményeiről mesélt fiatal anyaként bombázások közepette; utána pedig egy palesztin-kanadai hölgy, Sarah Abu-Sharar következett, aki arról beszélt, milyen mesemondóként diaszpórában élni. Ezt követően a színpadon bemutatkoztak az újonnan csatlakozott mesemondó szervezetek (köztük a Hagyományok Háza) képviselői is. A megnyitót vacsora követte, majd a Raccontamiunastoria mesemondói meséltek római történeteket; eddigre már annyira elálmosodtam, hogy visszabotorkáltam a szállásra aludni. Az egész konferencián végigvonult a mediterrán szervezés ténye - amikor mi északiak már nem láttunk ki a fejünkből, az igazi buli rendszerint olyankor kezdődött.

18-án, a konferencia első napján szembesültünk vele, hogy az előadások helyszíne a római egyetem kihelyezett campusa lesz - ami közvetlenül a tengerparton van. Ahogy a busz lerakott minket, a mesemondók az örömtől sivalkodva rohantak le a homokos tengerpartra pancsolni, úszni, kagylókat és kavicsokat gyűjtögetni. Ez meg is adta a napnak a remek kezdő hangulatot. Brutális meleg volt, de a víz (és az egyetemi épület modern klímája) sokat enyhített rajta. 

Az első előadást, amire beültem, egy martinique-i kreol mesemondó, Valer Egouy tartotta. Arról beszélt, milyen Martinique mesemondó hagyománya, milyen alkalmai vannak a mesélésnek, és hogyan épít a mesemondó kapcsolatot a közönségével énekek, mondókák, találós kérdések és kérdés-válasz játékok segítségével. Nagyon tetszett a gondolat, hogy addig nem lehet egy közönségnek mesélni, amíg nem barátkozott velük össze a mesemondó.

A következő körben én tartottam előadást olyan eposzokról, amiknek női hőse van (ez a sorozat áprilisban futott az angol nyelvű blogomon és a Facebook oldalamon). Remekül sikerült, majdnem harmincan ültek be rá. Kiosztottam közöttük az eposzokat, és ahelyett, hogy felsoroltam volna mind a 26-ot, inkább közös beszélgetést kerekítettünk a dologból, melynek során sok izgalmas, különleges kérdés felmerült (például hogy mi a különbség a hős és a főszereplő között, vagy hogy lehet-e valaki erős női hős akkor is, ha egy ponton megmentik). A legszebb pillanat az volt, hogy kiderült, ott ül a teremben Abegael Fisher-Lang kanadai mesemondó is, a kanadai Epic Weekend egyik szervezője, és a mentorom, Cathrny Fairlee régi jó barátja. Az elkövetkező két napban rengeteget beszélgettem vele. Csodás találkozás volt. 

Az ebédszünetet megint csak a tengerparton töltöttük, olasz kajákkal és pancsolással, mielőtt visszatértünk volna az épületbe a délutáni programra. A következő workshop Mattia Di Pierro előadása volt egy Stories XFM című projektről, ami tulajdonképpen a "new trad" ("újhagyományos") mesélés témája körül forgott; egy workshop-sorozat volt, melynek keretei között a résztvevők a hagyományos mesék motívumaiból, szimbólumaiból alkothattak új, a mai világ értékrendjére, élethelyzeteire reagáló történeteket. 

A nap utolsó idősávját a Cassandra Project ifjú mesemondó foglalták el. Ez egy olyan nemzetközi európai projekt volt az elmúlt év folyamán, amelyben fiatal, kezdő mesélők vehettek részt, és mentorok segítségével, társadalmilag tudatos történetek kidolgozásával léphettek be a mesemondás világába. Tizenketten jöttek el a konferenciára, és már messziről sütött róluk a sokszínűség, a vidámság, és a GenZ életérzés. Teljes felüdülés volt látni őket a többi mesemondó között; tudni, hogy érkezik az utánpótlás, a frissítés, az új generáció a maga új nézőpontjaival. Azonnal a szívembe zártam őket. Sajnos választani kellett, melyik előadásra ül be az ember, így a tizenkettőből csak hármat hallgathattam meg - de mindhárman zseniálisak voltak. Geoffrey van der Ven (Hollandia) egy kevéssé ismert görög mítoszt, a bagoly születését szőtte egybe a szégyen témájával, és azzal, valaki hogyan próbál meg más és más lenni, hogy megvédje magát. Szívet melengető feldolgozás volt. Winter De Cock (Belgium) szintén mitológiát szőtt egybe igaz történetekkel és személyes sztorikkal: Daphné és Apollón mítoszát járta körül a nők elleni erőszak szemszögéből. Sohasem ütött még ekkorát az a történet. Végül Simen Segerberg (Norvégia) személyes sztorival készült, ami a szerelemről és főleg a szexualitásról szólt a digitális világ korában. Az volt a szép az egészben, hogy a véletlenszerűen egymás mellé tett három sztori valahogy mind a szégyenről és annak feloldásáról szólt, és a három mesélő megtalálta a közös hangot - nagyon szívet melengető módon támogatták egymást, igazi csapatként voltak jelen. Egy kicsit irigykedtem rájuk, hogy csapatként érkezhettek meg a mesemondó világba, nagyrészt pedig minden anyai ösztön kitört belőlem, látva, hogy ők ott tartanak most, ahol én húsz éve. Remélem, állandó jelenlétté válnak majd a konferenciákon!

Az első nap estéjén különleges helyen vacsoráztunk: a közeli Chigi kastély kertjében, egy 16. századi épület árnyékában, amely még most is magántulajdonban, a család kezében van. Boroztunk, dumáltunk, falatoztunk, néztük a repkedő denevéreket. Éjjel 11 körül még volt külön borkóstolás és jóga (?!) is, de addigra bennem megint eldőlt a szentlélek, úgyhogy egy német sráccal visszasétáltunk a kempingbe, és közben nagyon jót dumáltunk a mesemondásról, a sokféleségről, és a mitológiáról. Esélyes, hogy Ivo hamarosan Mítoszok Csatáját is szervez majd Németországban. (Később kiderült, hogy a borozós-jógázós csapatért se jött busz időben, úgyhogy végül a többség sétált).

A második napi program hasonlóan mozgalmasra sikerült. Az első workshop idejét ketten osztották meg maguk között. Az első Catalina Figini volt, egy argentin mesemondó aki Marokkóban kutatta a hagyományos mesemondást; a második pedig Valentina Zocca olasz mesélő, aki évente háromszor vezet mesemondó túrákat Nepálban. Mindketten sokat beszéltek a kulturális sokféleségről, a különböző népek mesemondó hagyományairól, és arról, kívülállóként hogyan lehet belépni ezekbe a kulturális közegekbe, és hogyan lehet tisztelettel viszonyulni más népek élő hagyományához. Remek előadások voltak.

A második délelőtti körben egy ciprusi hölgy, Chloe Maridou előadására ültem be, aki a cím szerint a hagyományos mesélésről készült beszélni. Ő azonban bevallottan nem mesemondó - ennek ellenére egy jó hosszú tündérmesével kezdett, A velencei herceggel, ami a Kanári királyfi mesetípus ciprusi verziója. Érdekes sztori volt, csak rettenetesen hosszú és lassú; utána pedig még mindig volt negyven perc az előadásból, amit a hölgy azzal töltött, hogy papírról felolvasta az archetípusokról szóló szakdolgozatát. Be kell vallanom, ezen a ponton már nem fogott az agyam.

Az ebéd utáni körben eredetileg Fidaa Ataya workshopjára regisztráltam, így gyakorlatilag lyukasórám keletkezett. Néhány Cassandrással, a kanadai hölggyel, Szabó Enikővel, és egy Zoe nevű floridai mesemondó-feleséggel levonultunk a tengerparti kávézóba dumálni. Zoéról kiderült, hogy amúgy etruszk koros régész (és epidemológus), és rögtön meg is volt a közös hang. Egy nagyon kellemes délutánt töltöttünk mesékről, aktivizmusról, hagyományról és emberi jogokról szóló beszélgetéssel; olyannyira eldumáltuk az időt, hogy lemaradtam a FEST taggyűlésről is. Mint utóbb kiderült, volt némi feszültség a gyűlésen, de szavazásra nem került sor. Cserébe megtudtuk, hogy jövőre Stockholmban, két év múlva pedig Dublinban leszünk. Juhé!

Az utolsó esti vacsorát együtt költöttük el, ott a tengerparton. A vacsora végeztével ezúttal nem bor-, hanem olívaolaj-kóstolásra került sor, amit a szervezők mediterrán mesemondók meséivel fűszereztek. Minden résztvevő hozott olajat a saját országából, és egy mese mellett kínálta körbe. Sajnos a kóstoláshoz illő kenyér elég hamar elfogyott, kis pohárból lehajtani az olívaolajat, mint a pálinkát, meg mégsem pannon gyomornak való, de amit sikerült megkóstolni az elején, az mind nagyon finom volt. Egy olasz hölgy előadást tartott nekünk az olajfák és az olajtermelés történelméről és hasznáról. Utána egy tunéziai mesemondó adott elő egy tunéziai mesét fürdőben elrejtett kincsekről, majd spanyol mesélők meséltek (zseniális, pörgős tandemben) az olajfavirágról (ez a mi Jávorfácskánk helyi verziója), utána a libanoni hölgy mesélt egy történetet egy nőről, aki új nevet választott magának, Dijana Horvátországból egy Pirosmalac-verziót mesélt zseniálisan viccesen, végül pedig a ciprusi hölgy mesélte Adonisz mítoszát. Eddigre már a hasunk is tele volt, meg későre is járt, így visszarohantunk a buszhoz. A buszon és a kemping ajtajában mindenki feltorlódott, bőszen búcsúzkodva, mert másnap hajnalban indultunk a reptérre - már csak azért is, mert időközben Rómában beütött a közlekedési sztrájk, és senki sem tudta, hogy jut haza. A búcsúzás ellenére a mesemondó-kerületben még hajnali háromig ment az utcabál. Ezt én már csak álmomban hallottam.

A történet nem ér véget: még két napot töltöttem Rómában, és részt vettem egy nyári napfordulós mesemondó sétán is. Ezekről majd a következő bejegyzésben! 

A mesemondás nagy kérdései: Európai Mesemondó Konferencia, Glasgow, 2024.

Az idei FEST konferenciának Glasgow adott helyszínt, és rendhagyó módon négy ország mesemondó szervezetei együtt szervezték meg: a skótok, írek, angolok és walesiek közös programot alkottak. A konferencia párhuzamosan zajlott a nagy múltú The Village Storytelling Festival rendezvényeivel, így a szakmai témák mellett természetesen a mesélés, mesehallgatás örömébe is belekóstolhattunk.

Fun fact: Ez volt a 10. FEST konferencia, amin részt vettem! :) 2009-ben voltam először. Ráadásul idén egy csomó magyar mesemondó jött még el rajtam kívül. Orosz Kata barátnőmmel utaztunk együtt (aki Világszép önkéntes mesélő, így igazából ketten voltunk Világszépek). A Meseszó Egyesületet Klitsie-Szabad Boglárka képviselte, a Hagyományok Házát Sándor Ildikó, a Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztivált Szabó Enikő, a Világszárnyát pedig Hajós Erika, Zámborszky Eszter, és Bedőházi Beáta. Hárman elő is adtunk a konferencián - Enikő, Bogi, és én. A többiek workshopjára sajnos nem jutottam el, de úgy hallottam, nagy sikerük volt.

Kedd este érkeztünk meg Glasgowba, így a köszöntőről és az első közös vacsoráról lemaradtunk, de a szállás előterében máris öleléssel és mosollyal fogadtak az ismerős mesemondók. Mindig olyan érzés megérkezni a FEST-re, mintha rég látott rokonok közé csöppenne az ember. Szerda reggel indult maga a konferencia program, további köszöntőkkel és keynote előadásokkal. Bemutatkoztak a szervező egyesületek képviselői, majd rövid beszámolót hallhattunk a szellemi kulturális örökség helyzetéről Skóciában (Steve Byrne), és új mesemondó terek születéséről Glasgowban női mesemondók részvételével (Stephe Harrop). Nagyon lelkes és barátságos köszöntőt kaptunk egy "új skót" mesemondótól, Amadu Wurie Khan-tól is, aki arról beszélt, Sierra Leone-ból Skóciába érkezve hogyan találta meg új identitását, menekültként és mesemondóként egyaránt. A konferencia már ezen a ponton jó félórás csúszásban volt, de senki sem bánta. A szünetekben sütemény, tea, kávé, és skót finomságok vártak bennünket a büfében, és mindenki kapott saját kávéspoharat is a fenntarthatóság jegyében.

A köszöntők és a szünet után nagyon érdekes beszélgetésre ültem be. Peter Chand és Aoife O'Connor "provokációt és párbeszédet" ígértek az előadásukkal, és ígéretüket be is tartották. Ledobtak néhány kemény igazságot azzal kapcsolatban, hogyan jelenik (vagy nem jelenik) meg a kulturális sokféleség a FEST konferenciákon, és a mesemondó világban egyaránt. Felvetettek érdekes lehetőségeket ahhoz, hogyan lehet a mesemondó közösséget még nyitottabbá és befogadóbbá tenni különböző hátterekből érkező (nem fehér, nem középosztály-beli, nem ciszheteró, fogyatékkal élő, stb.) fiatal mesemondók számára. Érintették a kulturális kisajátítás témáját is, onnantól kezdve, hogy ha ír mesét mesélsz, akkor tudd kiejteni az ír neveket, egészen odáig, hogy gyarmatosító országok mesélői miért és hogyan mesélik a gyarmatokról származó hagyományos történeteket. A sok érdekes, fontos, feszítő téma mellett lehetőség volt visszajelezni is, kifejezni érzéseket és gondolatokat, és végül feliratkozni egy levelezőlistára, amelynek segítségével további találkozókat szerveznek majd. Nagyon jó volt látni, hogy elindul el a párbeszéd az európai közösségben is; az amcsik már gyurmázzák egy ideje. A hangulat barátságos volt és őszinte, ami nagyban köszönhető a két előadó hozzáállásának.

Az ebédszünet után további workshopok közül lehetett választani; nem volt egyszerű a döntés, sok remek téma akadt a programban. Az első fél órában én adtam elő a Mítoszok Csatájáról; egész sokan jöttek el meghallgatni, és remek kérdéseket tettek fel a végén. Utána szép csendesen kisurrantam a teremből, és átvágtattam Dougie Mackay workshopjára, aki a farkasokról tartott előadást. Egészen pontosan arról, milyen felelőssége van a mesemondóknak azzal kapcsolatban, hogyan viszonyulnak az emberek a farkasokhoz, mint valódi, a környezet számára fontos, veszélyeztetett állatokhoz. Beszélgettünk a kedvenc farkasos történeteinkről, elemeztük, hogyan bukkannak fel a farkasok a hagyományban, és összehasonlítottuk mindezt azzal, amit valójában a farkasokról tudni lehet. Nagyon fontos téma, és sok remek könyvet összeszedtünk, amit érdemes elolvasni hozzá. Dougie maga több farkasmegfigyelő projektben vett már részt, és ezekről is nagy lelkesedéssel beszélt.

Ezen a délutánon rádupláztam a környezettudatos mesemondásra: kávészünet és rágcsa után beültem Cara Silversmith workshopjára, aki az "environmental literacy" és a mesemondás kapcsolatáról beszélt. Cara környezeti nevelő is amellett, hogy mesemondó, és hatalmas lelkesedéssel fordul az élővilág (és annak történetei) felé. Hozott be leveleket, amiket megtapogathattunk, és ki kellett találni, melyik micsoda; szóba került, mennyivel könnyebben ismerünk fel márkajelzéseket, mint növényeket. Beszélgettünk róla, hogyan lehet beleszőni a természetről való tudást a meséinkbe, és miért fontos ez. (Kicsit szégyenkezve döbbentem rá, hogy egy egész tanulmányt írtam egykor a szilfákról a mitológiában, és ehhez képest nem ismertem fel a szilfalevelet.) Elsősorban nem tudományos, hanem érzelmi alapon dolgoztunk, elmerengve rajta, milyen érzelmi kapcsolatot szeretnénk kialakítani magunk, illetve közönségeink és az élővilág között, amitől aztán fontossá válik számukra a tanulás és a természetvédelem is. Nagyon jó beszélgetések alakultak ki, remek workshop volt.

Vacsora után visszatértünk a konferencia helyszínére az esti előadásokra. Mivel korán érkeztünk, egy jó órát dumáltunk a büfében egy Ronni Gurwicz nevű sráccal, aki egy izgalmas podcastot csinál mindenféle emberek személyes történeteivel, és könyvet is adott ki más mesemondókkal közösen (igen, megvettem). Az esti műsor a Queens of Albion című előadás volt Stephe Harrop mesemondótól, aki mesterien szőtt egybe személyes sztorikat Britannia eredetmítoszaival, és némi görög mitológiával. Lendületes, jó humorú mesemondó, aki csak minimális kellékeket használt az egyórás műsorban - nevezetesen egy csillogó kabátot, amit hol felvett, hol levett, hogy pólyának vagy fegyvernek használt. Felélesztette a királynőket, akik (középkori legendák szerint) elsőként léptek a szigetre, és óriásoknak adtak életet. Lenyűgöző előadás volt. A késő esti programokat már nem sikerült megvárnom; arccal zuhantam ágyba.

A konferencia második (és utolsó) napján megint sokféle téma közül lehetett választani. Én a Finding Your Voice című dupla workshopra ültem be, amit a dublini Leprechaun Museum munkatársai tartottak. Ez lett az egyik kedvenc élményem az egész konferenciából. A múzeum, egy cseh közösségi térrel együtt, Erasmus támogatásból szervezett workshop-sorozatot a két országban LMBT+ fiataloknak a mesemondásról. Ennek egy rövidített változatát hozták el nekünk. Sok szó esett a mesemondó hagyományról és az élőszavas mesélés alapjairól - a múzeum munkatársai ugyanis elsősorban folklórral foglalkoznak. Innen eljutottunk odáig, hogy milyen queer történetek jelennek meg a hagyományban (mert vannak), és milyen hősök szerepelnek bennük. Hallottunk két ír legendát (csodás előadásban), majd kisebb csoportokban játszottunk velük, újraalkottuk őket, és beszélgettünk róla, milyen témákat, szereplőket látnánk szívesen, ahogy a hagyomány a mai világban tovább alakul. Remek kis közösség gyűlt össze, klassz sztorik születtek, és élmény volt foglalkozni ezzel a témával úgy, hogy a folklórhagyománynak és a kreativitásnak is bőven jutott tér és tisztelet.

A nap második felében a konferencia résztvevői javasolhattak témákat, hogy azokat aztán kisebb kerekasztal-beszélgetéseken fejtsük ki. Én az ír kontingenshez csatlakoztam, akik felvetették a "hogyan meséljünk mítoszokat, és mennyit változtathatunk rajtuk?" kérdését. A büfében ültünk, és, ahogy az egyik belga mesemondó megfogalmazta, "agresszívan egyetértettünk egymással". Jó kis beszélgetés volt, sok érdekes gondolattal. Sajnos a csúszás miatt viszonylag kevés idő maradt rá, mert már vissza is kellett térni a nagyterembe, hogy minden csoport megossza a gondolatait, majd együtt elbúcsúztassuk az idei konferenciát. A fáklyát a szervezőktől Paola Balbi vette át - jövőre Rómában leszünk!

Énekléssel, ünnepléssel, ajándékokkal zártuk a programot - de nem a napot. Este ugyanis gálavacsorát rendeztek a tiszteletünkre a Nemzeti Skót Dudás Központban (ahol értelemszerűen egy skót dudás fogadott bennünket az ajtóban, már messziről lehetett hallani). A vacsorának része volt, hogy meséket is hallottunk ételekről a fogások között, valamint a desszert környékén váratlanul tiszteletét tette egy Mari Lwyd, egy walesi lókoponya, aki karácsony környékén szokta járni a házakat énekkel és találós kérdésekkel. Ezzel, meg a színpadon zenélő skót zenészekkel, a folklórt is sikerült becsempészni a(z egyébként nagyon ízletes) vacsora programjára. Annyira jó volt a hangulat, hogy amikor már nem tudtam tovább leküzdeni a fáradtságot, egyszerűen kisurrantam a teremből - nem volt szívem búcsúzkodásokkal megbontani a mulatságot. Néhányan azért elkaptak az ajtóban egy-ölelésre.

A hátralévő másfél napból egyet Arran szigetén töltöttünk, a tengerparton bóklászva, élvezve a napsütést, a viharos szelet, a sirályokat és kagylókat, meg a Bodick kastély botanikuskertjét. A maradék délelőttön pedig ajándékokat és könyveket vásároltam Glasgow különféle boltjaiban, valamint több másik magyar mesélővel együtt ebédeltünk egyet Maggie Mackay folkloristával. Remek megkoronázása volt ez a hét élményeinek; boldogan és kimerülten indultunk haza.

Skócia, és a skót mesemondó közösség, másodszorra is csodás élményekkel és új barátságokkal ajándékozott meg. Biztos, hogy visszatérek még. Jövőre pedig vár bennünket a római FEST!

Garabonciások Skóciában: Skót Nemzetközi Mesemondó Fesztivál, 2022.

Évek óta szerettem volna eljutni a Skót Nemzetközi Mesemondó Fesztivál színpadára, és idén végre valóra vált az álom. Kalandos út vezetett odáig: volt benne része a Ryanair-nek, a covidnak, egy csomó személyes dolognak, meg annak is, hogy vízumot kellett kiváltanom, és a három hónapig húzódó brit-vogon koprodukciónak köszönhetően kis híján lecsúsztam az egész utazásról. Egészen a határon való átlépésig kétséges maradt, egyáltalán beengednek-e... de a skótok jó fejek, a fesztivál szervezői meg zseniálisak, így végül október 14-én megérkeztem (férjestül) Edinburgh-ba.

A fesztivál idei témája a "Keep it Lit" volt - őrizzük a fényt, hogy ki ne aludjon, őrizzük a mesemondás hagyományát és a reményt egy jobb jövőről. Én csak egy hétig voltam Skóciában, de a fesztivál maga két hétig tart, és mesemondók tucatjait mozgatja nem csak a Skót Mesemondó Központban (Edinburgh szívében), hanem gyakorlatilag az ország egész területén és online is.

A Mesemondó Központ maga egy csoda. Nagyon emlékeztetett Jonesborough-ra. Egy történelmi épülethez, John Knox 16. századi protestáns reformátor házához kapcsolódik. A kicsi ajtón belépve egyből egy mesemondókra szakosodott könyvesboltba kerül az ember, majd, immár legatyásodva és üres pénztárcával, továbbsétál a Haggis Box nevű kis büfén át a nagy fogadótérbe. A tér egyik falát a fesztivál alkalmából festmény-kiállítás foglalta el, a másikat pedig a Mesék Fala, ahol minden kis ablakot ki lehet nyitni, és bekukkantani a meséket ábrázoló diorámákba. Ebben a térben tartottuk 14-én a fesztivál megnyitóját, finom italokkal, vidám köszöntőkkel, és barátságos beszélgetéssel. Nagyon klassz volt megint nemzetközi mesemondó társaságban lenni.
A későbbiekben megismerkedtem az épület többi részével is. Az alagsorban található a színházterem, amit mesemondó előadásokra terveztek: 99 férőhely van benne, de nagyon otthonos és barátságos tér, mikrofon sem kell benne. A színpad alacsony, a nézőtéren pedig van "mesemondó világítás", hogy az előadó láthassa a közönséget (yessss). Emellett felszerelték minden hang-és fénytechnikával, amire csak egy színpadnak szüksége lehet. A mesélések során gyakran előkerült a "nagy szék", egy fából faragott, kellemes ülőalkalmatosság, amelyen Duncan Williamson, a híres skót traveller mesemondó neve olvasható. A későbbiekben én is üldögélhettem benne, ami nagyon boldoggá tett.

Nem Edinburgh volt azonban a fesztivál kezdete a számomra: a megnyitó utáni reggelen már vonatra is ültünk. Várt minket Aberdeen, és az Elphinstone Institute (a helyi egyetem néprajzi kutatóintézete) képviseletében Nick le Bigre, aki nem csak remek ebéddel vendégelt meg minket, hanem a városban is körbevezetett, és megmutatott mindenféle apró helyi érdekességeket. Maga az előadás az egyetemi könyvtár legfelső emeletén volt, ahonnan pazar kilátás nyílt a városra és a tengerre. A közönségben magyarok is ültek (ez egyébként általános volt a hét folyamán), és mindenki vidáman hallgatta a magyar mondákat és népmeséket. Rengeteg kérdésük is volt, aminek külön örültem. Az előadás után vacsorázni mentünk egy indiai étterembe (Skóciában brutál jó curryt főznek), majd szárnyai alá vett minket Phyll McBain, egy imádni való helyi mesemondó hölgy, és elvitt Stonehavenbe, ahol az elkövetkező két napi szállásunk várt a Station Inn nevű kis hotelben, közvetlenül a vasútállomás mellett. 

Stonehaven egy tengerparti városka, meredeken emelkedő utcákkal, és barátságos, kavicsos tengerparttal, ahol másnap reggel rögtön sétáltunk is egy jót. Phyll, aki korábbi életében taxisofőr is volt, büszkén vezetett körbe minket a környékbeli kikötőkben, és megcsodálhattuk Dunnottar kastélyát is, ami festői helyen áll. Az idő gyönyörű volt, mindenhol seregélyek meg sirályok köröztek, és mi vidáman szedegettük a színes kavicsokat a tengerparton. Délután érkeztünk meg Peterculter városkájába, ahol először egy többnyelvű mesemondó workshopon vehettünk részt (pontosabban, mivel a workshop vezetője sajnos megbetegedett, levezényeltük az egészet koprodukcióban), majd közös mesemondó swap-ba csapott át az este. A végére kevesen maradtunk, de annál jobb volt a hangulat.

Ediburgh-ba visszatérve volt egy szabad napunk, amit arra használtunk fel, hogy Lilyvel próbáltunk az előadásunkra, majd közösen elmentünk könyvesboltozni. Boldogan böngésztem órákon keresztül jobbnál jobb könyveket, és élveztem, hogy a kínálaton tükröződik egy nyitott, elfogadó, színes ország kultúrája. Természetesen be is vásároltam (végül 7 könyvvel tértem haza, de abból 3 ajándék volt), majd - szintén Lily vezetésével - jót vacsoráztunk egy apró, ám annál klasszabb afrikai kajáldában (Nile Valley Café). Másnap reggel a Skót Nemzeti Múzeummal folytattuk a sort, ami meglepő módon viszonylag kevés skót történelmet tartalmazott, cserébe annál több eklektikus kiállítást, csillagászattól a kihalt állatokig. Olyan volt, mintha egybe ömlesztettek volna egy természettudományi, egy történelmi, egy iparművészeti és egy szépművészeti múzeumot.

Október 18-án, kedd este került sor a Lost Stories című előadásunkra, amin Lily Asch és én keményen dolgoztunk hónapokon keresztül. A családjain történetét szőttük egybe népmesékkel; nagyon szép mintát adott ki a kettőnk mesemondó útja. Lily nagyszülei 56-ban menekültek Amerikába, és ő onnan költözött vissza Magyarországra néhány évvel ezelőtt; azóta Budapesten él, mint mesemondó. Az én nagyszüleim 56-ban maradtak, cserébe Amerikáig mentem mesemondást tanulni. Nagyon izgalmas projekt volt, és a végeredményt a mesemondó központ színháztermében adhattuk elő. A közönségnél kívánni sem lehetett volna lelkesebbet és barátságosabbat. Újdonság volt számomra ez a fajta mesemondás, de nagyon megkedveltem. Szeretnénk Lilyvel Magyarországon is előadni valamikor.

A saját fellépésünk után vacsoráztunk egyet, majd visszatértünk a központba a késői esti előadásra. A mesemondó nem más volt, mint Niall Moorjani, akit Lily jól ismert, én azonban még sohasem találkoztam vele. Az első pillanattól a szívembe zártam: barátságos, vidám, kedves személyiség, rettentő jó humorral. Indiai-skót származású és nembináris, és mindkét identitását beleszőtte az egész órás előadásba, mely a Fairie Tale címet viselte. Tulajdonképpen Thomas the Rhymer régi skót balladájának újragondolása volt a történet, egy utazás Tündérföldre egyes szám első személyben, egyszerre varázslatos és humoros, melynek során a tündérvilág szimbolikáján keresztül boncolgatta a mesemondó a hovatartozás, az identitás, és a gender reprezentáció témakörét. Lenyűgözött a hagyomány és a mai témák keveréke, és főleg az, hogy színpadon, mégis kötetlenül mesélve, jó hangulatban, de mély érzelmeket megélve tárta elénk Niall ezt a felejthetetlen előadást. Ez a mai mesemondásnak az a művészi színvonala, amit nemzetközi szinten tanítani kéne.

Szerda délelőtt, személyes hagyományunkhoz híven, ellátogattunk Edinburgh állatkertjébe, ami egyrészt nagyon szép, igényesen épített hely, másrészt pedig csodás kilátással büszkélkedhet. Esett ugyan az eső, de nem vészesen; cserébe láttunk pandákat, pingvineket, és egy csomó dinoszauruszt is. Szerda este ismét színpadon álltam: ezúttal az Open Hearth nevű előadáson, három másik mesemondóval, vidám és kötetlen hangulatban. Mindenki két-két mesét hozott magával; a kétórás előadás közepén kis szünetet tartottunk. Daniel Allison volt a házigazdánk (az ő könyveiért régóta rajongok, de élőben most találkoztunk először), ő az ír mitológiából hozott történeteket, aminek a könyv változatán éppen most dolgozik. Rajta kívül színpadon volt még velünk Tom Pow, egy nagyon jó humorú úriember, aki egy spanyol legendával és egy ír anekdotával szórakoztatott minket, valamint Gauri Raje indiai-skót mesemondó és antropológus, akivel mesekutatóként első pillanatban megtaláltuk a közös hangot. Gauri nem kevesebb, mint nyolc nyelven beszél; egy indiai Hófehérke-változatot és egy gyönyörű orosz népmesét hozott magával. Én részemről az első körben a saját "pletykás asszonyok" verziómat meséltem A százegy ajtajú palotából (hatalmas sikere volt, a közönség dőlt a röhögéstől), a másodikban pedig az Aranyhíd, ezüsthíd mondával zártam a műsort. Igazi mesemondó hangulat volt, kényelmes székekkel, barátságos közönséggel, pislákoló (elektromos) tűzhellyel. Utána közösen átvonultunk a Waverley nevű pubba, iszogatni és beszélgetni, ahogy kollégákhoz illik.

A következő nap délelőttjén sétáltunk, megnéztük a Nemzeti Galériát, és újabb könyvesboltokat fedeztünk fel. Legnagyobb örömömre a Blackwell's gyerekosztályán kiemelt helyen pillantottam meg a Meseország mindenkié vadonatúj angol kiadását. Ebéd után visszatértem a központba, George MacPherson online workshopjára (meghívást kaptam, hogy képezzek élő közönséget a központ elvarázsolt kis könyvtárszobájában, néhány más VIP vendéggel együtt). George régi ismerősöm, az első FESt konferenciám (2009) óta rendszeresen összefutunk a világ különböző pontjain. Hagyományos skót mesemondó, aki a szájhagyomány és a skót mesék továbbadásán fáradozik. A workshop leginkább beszélgetés volt, ami két mitikus nőalak, Bride (a tavasz/nyár és fény istennője) és a Cailleach (a tél/fagy és sötétség istennője) körül forgott. Természetesen George mesélt is közben, mi pedig elbűvölve hallgattuk. Az esti előadás még mélyebbre vitt minket a legendák világába. Az Animate Lands című est Douglas Mackay mesemondó, Alastair Blayne festő, és Freya Rae zenész együttműködésével jött létre, és legnagyobb örömömre Fianna-legendákból állt. Alastair konkrétan kelta harcosnak öltözve állt a háttérben, és a mesélés egész ideje alatt ködös tájképeket festett hatalmas vásznakra (nem tudtam levenni róla a szemem). Maguk a történetek nekem már mind ismerősek voltak; gyorstalpaló volt az egész est a Fianna világába azok számára, akik még nem ismerik. Annak viszont kiváló.

Péntek reggel ismét vonatra szálltunk, Lilyvel együtt: Claire Hewitt mesemondó várt bennünket Aberfeldy városkájában, ahol magyar esten vehettünk részt. Érkezéskor kiderült, hogy a nagyjából 2500 fős településen rengeteg magyar család él. Claire csodás háziasszony volt, ebédet főzött nekünka saját konyhájában, megmutatta a könyveit, és sétált velünk egyet a csodás őszi tájon. Aberfeldy már a Highlands része, így kaphattunk Skóciának ebből a szeletéből is kóstolót. Az esti előadás a helyi moziban zajlott, amit a közösség nemrég megvásárolt, ezért most kulturális központként is működik. Süteményekkel és rágcsálni valókkal megrakott asztal várt minket, és nagyon vidám, közvetlen skót-magyar közönség, gyerekek és felnőttek egyaránt. Elsőnek levetítettek 4 epizódot a Magyar Népmesék sorozatból, angol szinkronnal. Sajnos közéjük keveredett A háromágú tölgyfa (amiben a "csúnya és buta lányt" cigányként ábrázolják) de szerencsére a vetítés után úgyis beszélgettünk a mesékről, így volt alkalmam szóba hozni, hogy a hagyomány változik, és a jó mesemondó figyel rá, hogyan meséli a történeteit, és ha kell, változtat rajtuk, és elveti a sértő, idejétmúlt részeket. A végére egész jó kis párbeszéd kerekedett belőle. Az est második felében Lily, Claire és én is meséltünk. Mivel a filmekben fiú hősök szerepeltek, elmeséltem egyensúlynak A hétlábú paripát. Nagyon tetszett mindenkinek. Utána még sokáig beszélgettünk a közönség tagjaival is, majd (a maradék sütikkel és borral megrakodva) visszavonultunk háziasszonyunk, Fiona házába, ahol még éjszakába nyúlóan cserélgettünk a meséinket. Claire megajándékozott egy helyi népmesegyűjteménnyel, és cserébe én is adtam neki magyar meséket.

Szívesen maradtam volna még Aberfeldyben pár napot, de sajnos másnap reggel indulni kellett a korai vonatra: várt két előadás Edinburg-ban, mindkettő Berger Noémi és a Hétmérföldes Játszóház szervezésében. Szombat délután magyar családok jöttek a gyerekeikkel, nagyjából ötvenen, a Garabonciásiskola című műsoromra. Igazi ajándék volt magyarul mesélni a Központban, és látni, hogy a gyerekeket mennyire lenyűgözték a történetek. És hogy a felnőttek se maradjanak ki a jóból, utána rögtön átvonultunk egy másik helyszínre, a St. Columba templom alagsorába, ahol immár angolul, Hungarian Halloween címmel meséltem a témához passzoló meséket. Itt is rengetegen voltak, főleg felnőttek, és érdekes módon főleg angol anyanyelvűek. Meséltem Rezedát, Öregasszony és a halált, és egy új mesét is a csíkszentdomokosi gyűjtésből, amin épp dolgozom. Igazi jutalomjáték volt, a téma is és a közönség is. Utána Noémi elvitt minket egy remek francia étterembe, majd visszatértünk mindannyian a Központba egy utolsó Open Hearth-ra. Ezúttal csak nézőnek. Colin Urwin (Írország), Claire McNicol (Írország-Skócia), Fran Frett Hollinrake (Orkney), és Julie Pellissier-Lush (Mi'kmaq, Kanada) álltak a színpadon. Zseniális műsort nyomtak, énekkel, humorral, szépséges történetekkel. Fran külön kiemelkedett a számomra: szentek legendáit mesélte, de annyi bájjal, és olyan sziporkázóan viccesen, hogy a könnyem is kicsordult a nevetéstől.

Vidáman, feltöltődve, könyvekkel és mesékkel megrakodva búcsúztam Edinburgh-tól és Skóciától. A szívembe zártam a helyet és az embereket is; nagyon várom, hogy megint arrafelé járjak. A fesztivál kiválóan szervezett, színvonalas rendezvény volt, mindamellett azonban családias és barátságos is. Ami pedig különösen megfogott: az ősi és gazdag skót mesemondó hagyományhoz minden helyi mesélő nagyon egészségesen, kreatívan állt hozzá. Békében megfértek egymás mellett a hagyományos legendák, a multimédia előadások, a modern újramesélések, különféle bevándorló kultúrák, a közös swapok, és még ezerféle más műfaj. Senki sem rágódott rajta, hogy vajon az egyik autentikusabb, értékesebb-e a másiknál. Olyan volt az egész, mint a friss levegő. Nagyokat lélegeztem belőle. Ez most ki fog tartani egy darabig.

Mesélő Városok 5. - Visszatérés a Mesemaratonra

A finálé következik. 

Két hét próbálás után végül búcsút intettünk Sigüenzának, és egy csütörtöki napon autós karavánt képezve átvonultunk Guadalajarába. Este ötre érkeztünk, és nem tétlenkedtünk sokat: ledobtuk a cuccainkat a hotelben, és siettünk a színházba, hogy legyen esélyünk próbálni a színpadon, mielőtt megkezdődik a fesztivál. A Teatro Moderno ugyanis a Mesemaraton ideje alatt az a helyszín, ahol az egész órás előadások zajlanak; ezekre külön jegyet kell venni, és köszönhetően a maraton 30 éves történetének és töretlen népszerűségének, ezek a jegyek gyorsan el is szoktak fogyni mind egy szálig. 

Míg Sigüenzában végig kellemes 27-28 fok volt, Guadalajarában igaz, rekkenő nyári hőség fogadott minket. Szerencsére a színházban jobb idő volt, de így is megszenvedtünk a fel-alá szaladgálással. A próba után siettünk át a városházára, ahol már várt minket egy nagyon kedves, barátságos polgármester (és egy rakat sajtós). A városháza egyik dísztermében gyűltünk össze, ahol ünnepélyesen aláírásra került az Európai Mesemondó Városok Hálózatának alapító okirata.

A formaságok után kiültünk egy étterem teraszára iszogatni egy kicsit a vacsora előtt. A teraszon kiállítást rendeztek az eddigi 30 Mesemaraton plakátjaiból; fotózkodtunk velük lelkesen. Itt kezdett el tudatosulni bennem, hogy visszatértem: tíz év után ismét Guadalajarában vagyok. Nagyon klassz érzés volt.

Péntek délelőtt ismét próbáltunk a színházban; Pepito ragaszkodott hozzá, hogy délután is próbálnunk kéne, de végül olyan bánatos kiskutyaszemeket meresztettünk rá, hogy szabadon engedett minket ebéd után. Így aztán öt órakor volt lehetőségünk összegyűlni a palota udvarában, a fesztivál központi helyszínén, a nyitó előadásra. A 30. Mesemaratont nem más, mint Guadalajara polgármestere nyitotta meg, egy rövid beszéddel és egy szép hosszú ukrán népmesével. Utóbbit teljesen fejből, szórakoztatóan adta elő; a hős neve a tenyerére volt írva, hogy ne felejtse el izgalmában. Mindannyiunknak a szívébe lopta magát. Őt mindenféle iskolás csoportok követték a színpadon, és kimaxolták az élőszavas mesemondás cukiságfaktorát.

Amikor belefáradtunk a mesehallgatásba, kisétáltunk a palota kertjébe kirakodóvásározni. A Maratonnak ugyanis hagyományos velejárója a könyvvásár (amire két hete fentem a fogam). Idén valamivel kevesebben voltak, mint az utolsó látogatásomkor, de így is bezsebeltem jó néhány népmesegyűjteményt. Mire leapadt a pénztárcánk és kifőtt az agyunk, ideje volt meginni egy esti limonádét, és belemerülni a Maraton programjába. Susana javaslatára az egyik helyi gimnázium belső udvarába vonultunk át, ahol a "Hallatlan Mesemondók" névre keresztelt esti műsor zajlott. Itt olyan mesélők lépnek fel, akik, bár profi előadók, a fesztiválon nem szerepeltek még; kollégák és szervezők ezen a kisebb színpadon tudják megtekinteni őket. A szakmabeliek, úgy tűnt, velünk együtt mind a "friss húsra" voltak kíváncsiak, mert az udvaron üldögélő közönségnek közel a felét profi mesemondók tették ki. Olyan hangulat volt, mint egy gimnáziumi osztályban; hangosan örültünk egymásnak, és még hangosabban szurkoltunk a fellépő mesélőknek.

Összesen hat mesemondó volt műsoron: három családi, három pedig felnőtt közönségnek szóló, egyenként húsz perces műsorral. Mi a családi műsor közepén landoltunk, így mindhárom felnőtt előadót volt szerencsénk meghallgatni. Mindhárman zseniálisak voltak. Andrea Oyamburu egy szép, tragikus szerelmes történetet mesélt az Afrikából érkező menekültekről, utána pedig, éles váltással, egy erotikus szösszenetet egy nőről és az ő legtitkosabb vágyairól (és belső kritikusáról). Carlos Rebolo személyes sztorikkal örvendeztetett meg minket; volt közöttünk olyan, amin könnyesre röhögtük magunkat, és olyan is, amin simán csak könnyeztünk. Tőle egyébként tanultam egy zseniális szót is: achifanfano, ami annyit tesz,  csecsebese, féltett kincs, amit elajándékozni vagy eladni nem, csak elcserélni lehet. A sort Sandra Rossi, egy argentin mesemondó zárta, aki látványosan magasra tette a lécet. Ő is személyes sztorit hozott, az első általános iskolás szerelme történetét, de ahogy előadta, az valami fergeteges volt. Kis híján összepisiltem magam a röhögéstől, de közben sok ponton meg is hatódtam - egy igazán jó személyes sztori ismérvei. Mesélés után még jó darabig lógtunk a gimi udvarán (ami egyébiránt régen szintén palota volt), és beszélgettünk sok kedves, régen látott ismerős mesemondóval.

(Mivel a spanyolok néhány éve kiléptek az Európai Mesemondó Szövetségből, jó ideje nem volt alkalmam találkozni velük. Hiányoztak, és nagy szeretettel üdvözöltek. Ilyenkor az egész város olyan, mint egy családi összejövetel mesemondóknak: minden sarkon lelkesen beszélgető mesélőkbe botlik az ember, kisebb csoportok eltorlaszolják a hotel bejáratát, ahol összefutottak, és amennyi szabadtéri kávézó van a főutcán, mindnek mesemondók ülnek az összes asztalánál.)

Szombat reggel megint próbáltunk a színházban - lenyomtuk ismét az egész 90 perces műsort, gyakorlásból, bár menet közben kiszorultunk a folyosóra. Ismét hosszas könyörgésbe került meggyőzni Pepitót, hogy délután már nincs szükségünk próbára - így aztán beülhettünk megnézni az előttünk lévő előadásokat. A kettő között, ebédszületben felvettem a nyúlcipőt, és elmentem egy egyetemi könyvesboltba, ahol fél tucat remek kötetet vadásztam össze.

Ami a színházat illeti: három előadás volt előttünk. Kis szépséghibája a dolognak, hogy mindegyikre külön jegyet kellett váltanunk, és előadások között mindenkit kitereltek az utcára, ahol újra sorba kellett állni, és újra belépni. (Ráadásul teltház volt, ugye.). Megérte. Az első Pepe Maestro mesemondó és Nono García gitárművész műsora volt. Pepe költői, rövid kis meséket adott elő, Nono pedig nosztalgikus dallamokat játszott, amikre a helyi közönség énekelt is. Plusz pontot kapnak, mert a színpadot kezdéskor váratlanul elárasztották a legyek, így szegény művészek egy látványosan kavargó légy-felhőben voltak kénytelenek állni a sarat. Elsütöttek róla néhány poént, a szervezők pedig lóhalálában elnyargaltak a sarki boltba légyirtót vásárolni. Mire Eugenia Manzanera, a következő előadó színre lépett, a légyprobléma megoldódott. Eugenia volt a másik mesemondó a fesztiválon, aki teljesen levett a lábamról. Ismertem már korábbról, de ez az előadása mindent vitt. Egy nagyon finoman, nőiesen humoros sztori volt egy középkori apácáról, aki felfedezi a saját szexualitását mindenféle egzotikus gyümölcsök és hagyományos sütemények segítségével. Soha többé nem fogok ugyanúgy tekinteni se az apácákra, se az egzotikus gyümölcsökre... de a sztori tényleg inkább bájos volt, egyáltalán nem trágár.

A harmadik előadást (egy zenés műsort) sajnos ki kellett hagynunk, mert már készültünk a saját fellépésünkre a színfalak mögött. Kicsit izgultunk, mert a hely szűkösebb volt, mint Sigüenzában, és a takarás se volt tökéletes (Bohdannak egy ponton sikerült izomból lefejelni az egyik reflektort). Ennek ellenére az előadás nagyon jól sikerült. Kívánni sem lehetett volna jobb közönséget, mint a guadalajarai teltház: tapsoltak, ujjongtak, velünk énekeltek, minden kérdésre kórusban válaszoltak. Felmerült bennem, ami már korábban is, hogy tehettünk volna több interakciót a műsorba, mert egy kicsit elvesztegettük ezt a remek hangulatot.

Este kilenckor álltunk színpadra, és tizenegy körül keveredtünk ki a színházból, sok gratuláció és vidám éneklés közepette. Ezzel azonban még korántsem ért véget a nap, sőt. Átszaladunk a könyvtárba, ahol büfévacsora várta a fellépőket: a hangulatosan megvilágított belső kertben ott tobzódott a fesztivál minden mesemondója. Iszogattunk, kicsi szendvicsekkel és gyümölccsel tömtük a fejünket, és szusszantuk egy rövidet, de már indulni is kellett tovább: éjfélre voltunk kiírva a Maraton fő színpadára mesélni.

Annyira azért nem ellett volna sietnünk: a maraton az első 30 óra után már erős csúszásban volt, és végül csak hajnali kettőkor kerültünk színpadra. Én általában éjfél körül már magyarul sem tudok, nem hogy spanyolul mondjak mesét, de a helyi hangulat engem is elsodort. A Maraton mindig éjjel állítja színpadra a profi mesélőket, hogy legyen közönség. És volt is. Hajnali kettő és három között zsúfolásig tele volt a palotaudvar éber, vidám, lelkes hallgatókkal. Ez az éjszaka a fesztivál szíve-lelke. Amikor megérkeztünk, épp a Monucuentos nevű műsor mesélői álltak színpadon (ez az az előadás-sorozat, ami a fesztivál ideje alatt Guadalajara különböző történelmi épületeiben zajlik). Mindenki egy-egy mesével készült, és egyikük jobb volt, mint a másik. Alicia Merino gyönyörű, lírai stílusban mesélte a Halál látogatását Szamarkandban; Mario Cosculluela bábokkal adott elő egy bájos kis anekdotát a párkeresésről. Pep Bruno azt a varázsgyűrű-mesét mesélte, amit A kalóz királylányba is beválogattam, zseniálisan humoros és akciófilmbe illően verzióban. Egy mexikói hölgy, akinek nem csíptem el a nevét, egy csodás történetet hozott, ami mókás személyes sztoriként indult, de átcsapott egy Coyote-legendába. Cristina Verbena meséjére már nem emlékszem, csak arra, hogy nagyon élveztem. (Hajnal felé már nem fogott az agyam olyan jól). Amikor mi kerültünk sorra, egyesével mentünk fel a színpadra egy-egy mesére, majd a végén közösen előadtuk a műsorunk záró meséjét több nyelven. Részemről a Csodacsirkét meséltem spanyolul, és itt végre volt lehetőségem játszani a közönséggel. Nagyon jól vették a kanyart, nevettek, tapsoltak, és mondogatták, hogy "mit? mit? mit?". Hajnali három volt, de teljesen felpörgetett az élmény. Utólag többen megdicsérték a sztorit.

A nagy éjszakázás után már csak a záró nap volt hátra. Reggel összegyűltünk a palota egyik termében egy rövid kerekasztal-beszélgetésre; a közönségben csak néhány karikás szemű mesemondó üldögélt, de nagyon klassz kis beszélgetés kerekedett a projektről, az élményeinkről, és a mesemondásról úgy általában. Tulajdonképpen ezzel zárult számunkra a fesztivál. A legtöbben, akik nem rögtön a reptérre indultak, ebéd után visszazuhantak az ágyba aludni. Este közös limonádéval, beszélgetéssel, és vacsival zártunk a hétvégét azokkal, akik még ott maradtak.

Hihetetlen élmény volt pontosan tíz év után visszatérni Guadalajarába. A Mesemaraton továbbra is a világ egyik legjobb mesemondó fesztiválja. Fürdőztem a mesékben, a mesemondó társaságban, és a spanyol nyelv szépségeiben. Remélem, nem kell majd újabb tíz évet várnom, amíg ismét erre járok...

Mesélő Városok 2. - Hogyan dolgozik együtt 8 mesemondó 6 különböző országból?

Ebben a bejegyzésben a csapatról, a próbafolyamatról, és a megszületett előadásról lesz szó.

Először is, a csapat:

Pepito Matéo (Franciaország)

Clara Zénoun (Franciaország)

Julien Tauber (Franciaország)

António Fontinha (Portugália)

Bohdan Ulasin (Szlovákia)

Roberto Anglisani (Olaszország)

Susana Tornero (Katalónia / Spanyolország)

és jómagam.

A közös munkanyelvünk a spanyol volt. Beletelt az elején egy-két napba, míg az agyam átállt arra, hogy egész nap spanyolul beszélek; itthon leginkább csak olvasni meg sorozatokat nézni szoktam ezen a nyelven, de aktívan nagyon ritkán használom. A három hetes projekt mindenesetre jó volt arra, hogy visszatérjen a rutinom. A csapat jó része hasonló cipőben járt (kivéve Susanát, akinek az egyik anyanyelve, és Bohdant, aki spanyolprofesszor). Ráadásul nem a spanyol volt az egyetlen közös pontunk: többen értették a franciát, az olaszt, és az angolt is - bát az utóbbit szinte sohasem használtuk. Ennek az lett az eredménye, hogy az első három nap elteltével már mindannyian valamiféle mediterrán keveréknyelvet kezdtünk el beszélni. Az agyam egy idő után feladta a küzdelmet, és elfogadta, hogy értjük amit a másik mond, akkor is, ha nem tudjuk követni, épp milyen nyelven mondja. A magyarral kicsit kilógtam a sorból, de Bohdan például egész sok szót meg kifejezést tudott magyarul (többet, mint én szlovákul, valljuk be). 

Egyébként rengeteget játszottunk ezzel a bábeli zűrzavarral; sok ebédünk, vacsoránk telt azzal, hogy valaki feltette a kérdést: "és nálatok hogy mondják azt, hogy...?" Ilyenkor körbementünk az asztal körül, és nagyokat nevettünk meg csodálkoztunk. Összehasonlítottuk, milyen hangokat adnak nálunk az állatok, hogyan fejezzük ki, hogy valami lehetetlen ("majd ha a béka szőrös lesz"), milyen szólást használunk arra, ha ömlik az eső, stb. Antonio kifejezésével élve ezek "cseresznyés beszélgetések" voltak - ahogy cseresznyéből sem egy szemet eszik az ember, ezeket a témákat sem lehetett abbahagyni egyetlen válasszal. 

(Otthonunk, a sigüenzai színház, ami először középkori templom volt,

aztán meg gabonatároló)

Maga a munkafolyamat hasonlóan zajlott. Minden délelőtt próbáltunk tíztől kettőig, majd ebéd után négytől nyolcig. A magunkkal hozott meséket igyekeztünk közös interaktív előadássá csiszolni. Reggelente játszottunk mindenféle drámajátékokat, bemelegítő nyelvtörőket, aztán nekiálltunk összerakni, milyen sorrendben kövessék egymást a történetek, és hogyan töltsük ki a közöttük levő időt. Sokat énekeltünk, mondókáztunk, közmondásokat válogattunk a repertoárunkból. (A részletekbe itt nem megyek bele, mert készült az egész folyamatról egy dokumentumfilm, meg a végeredményt is felvették videóra mind a két előadáson.) 

Tizenöt nap alatt sikerült megalkotnunk egy 90 perces műsort, amit először a sigüenzai színházban adtunk elő, majd a Mesmearatonon a guadalajarai nagy színpadon. Az első felében külön-külön meséltünk - bár a legtöbb történetbe belefolytak a többiek is. A műsort énekkel és idézetekkel nyitottuk, aztán következtem én, az Aranyhíd, ezüsthíd mondával. Utánam Julien mesélte Ys elsüllyedt városának legendáját, aztán Roberto egy Gianni Rodari mesét, majd Susana a brémai muzsikusok katalán verzióját. Utána Bohdan szlovák betyármondája következett (ahol mindannyian betyárnak öltöztünk, és szlovák népdalt énekeltünk, amíg Bohdan táncolt), majd Clara mesélte el Anait királynő meséjét, és végül Antonio hozott egy nagyon klassz (és erőszakmentes!) portugál verziót az állatok nyelvén beszélő juhász történetére.

Az első blokk végeztével következtek azok a mesék, amiket közösen, több nyelven adtunk elő. Elsőként a Kőleves (ahol minden hozzávaló más nyelven hangzott el), majd Gonszuke története (műmese, egy Akutagava Rjúnoszuke nevű japán író tollából), aminek egyes jeleneteit kettesével meséltük - én például Juliennel, vegyítve a magyart, a franciát, és a spanyolt. Utána közösen elszavaltunk egy nagyon szép verset a nyelvek és az emberiség sokféleségéről. A záró mese az én repertoáromból került ki; egy napkereső legenda volt a kínai csuang néptől. Ennek minden bekezdését más és más nyelven mondtuk el, a közönség mégis tudta követni. A mese végén mindannyian énekeltünk egy-egy népdalt a saját országunkból, ugyanarra a közös ritmusra (én például az Érik a szőlőt). Az előadás énekléssel, tapssal, és tánccal zárult.

Tizenöt nap nagyon intenzív munkánkba került összerakni és összecsiszolni az előadást. Mindenki kitett magáért. Nem egyszerű ennyi mesemondónak együtt dolgozni: általában egyedül szoktunk mesélni, mindenki más és más stílusban, és ezek között meg kellett találnunk a lehető legjobb közös pontot. Én például nagyon szerettem volna látni a közönséget, és játszani a reakcióikkal, míg volt olyan kolléga, aki ragaszkodott az elsötétített nézőtérhez, és ahhoz, hogy a közönség ne tapsoljon közbe. Mivel hét teljes mese unalmas lett volna zsinórban egymás után, azt is ki kellett találnunk, hogyan tegyük őket izgalmasabbá. A brémai muzsikusokban például mi játszottuk az állatokat, sőt, Susanát mesélés közben egy ponton még fel is emeltünk... A végeredmény egy félig mesemondó, félig színházi előadás lett, ami kihívások elé állította az egész csapatot.

(A fogadtatásáról majd a fesztiválos bejegyzésben írok bővebben :) )

A jó hír az, hogy ez a projekt egy nagy kísérlet, ami még korántsem ért véget. Ősszel Franciaországban is bemutatásra kerül majd, jövő tavasszal pedig elvisszük Pozsonyba és Olaszországba. Már most dolgozik rajta a csapat, hogy mit fogunk rajta változtatni a közönség nyelve és a fesztiválon kapott visszajelzések szerint; hogyan tesszük még izgalmasabbá, még aktívabbá. Sokat fogunk még játszani ezekkel a mesékkel...

Mi a különbség a felolvasás, a szavalás, és a mesemondás között?

"És milyen meséket fogsz olvasni?"

"Zalka Csenge Virág meseolvasó érkezett ma hozzánk..."

"Köszönjük, hogy ilyen szép meséket olvastál!"

Mondjuk együtt, szépen, hangosan: Mesemondó. Mese. Mondó. Mesemondó. Mesemondás.

Előre leszögezem, hogy az olvasás jó dolog. Én például imádok olvasni. Évente több tucat könyvet fogyasztok el. Az olvasás megnyugtat, elringat, kalandokra hív.

De amikor mesélek, akkor nem olvasom, hanem mondom a meséket.

Felesleges szőrszálhasogatásnak tűnik, de ha belegondol az ember, minden szakmának megvan a maga nünükéje. A csillagászok sem szeretik, ha asztrológusnak hívják őket. A régészek is unják elmagyarázni, hogy nem dinoszauruszokat ásnak. És a szakembereken kívül azt is kevesen tudják, hogy van különbség a természetvédelem és a környezetvédelem között. Nap nap után találkozunk emberekkel, akik nem tudják, tulajdonképpen mi a szöszt csinálunk, ami ritkább szakmákál teljesen érthető. Úgy tudunk tenni a frusztráció ellen, hogy elmagyarázzuk, mi a különbség.

Tehát.

A mesemondók mondják a mesét. Nem olvassák. Ezt onnan lehet a legegyszerűbben megjegyezni, hogy mesélés közben nincs könyv a kezünkben. Úgy is mondhatnánk, hogy "fejből" mesélünk, bár az "élőszó" kedveltebb kifejezés. Már csak azért is, mert attól, hogy valaki fejből mond el egy történetet, még egyáltalán nem biztos, hogy ő mesemondó.

(Az első covid-karantén idején, 2020 tavaszán hirtelen megtelt az internet meseolvasókkal. Mindenki otthon rekedt, és tenni szeretett volna valamit, adni valamit a távolból is a többi otthon senyvedő gyereknek, felnőttnek. Ezt a valamit sokan a mesékben találták meg. Könyvet ragadtak, leültek egy kamera elé, és olvasni kezdtek. Színészek, tévés személyiségek, zenészek. Hirtelen létszükséglet lett a mesemondás. Csak arról nem beszélt senki, hogy amúgy ez egy szakma.)

A felolvasás szövegként tekint a mesékre. Értelemszerűen: azt mondjuk, ami a papíron van. Az írott szöveg és az elmondott szöveg pedig alapvetően máshogyan működik. Egy mesemondó, aki a szájhagyománnyal dolgozik, és élőszóban mesél, teljesen máshogyan használja a szavakat, kifejezéseket, szüneteket és ismétléseket, mint valaki, aki szöveget ír vagy olvas.

Klasszikus példa: sok embert untat a népmesék hármas ismétlődése, amikor olvasni kell. De szóban hirtelen világossá válik, miért van szükség rá. Hiszen lehet, hogy elsőre nem esik le, mint hallunk, vagy éppen elbambultunk egy pillanatra, és nincs esélyünk visszalapozni. A szájhagyományban létező mesemondók sokszor mindent kétszer mondanak el, kis változtatásokkal. Megismétlik magukat, hogy érthetőbbé váljanak. (Figyelitek?)

Másik klasszikus példa: élőszóban nem mond olyat az ember, hogy "mondta a királyfi", vagy "felelte a lány", vagy "kérdezte a legény." A párbeszédek egyértelműek, mert hangsúllyal, hangszínnel, testtartással jelzi őket a mesemondó.

Ezektől, és sok mástól is, a felolvasott mesének "felolvasott mese" íze van. Ami, hozzáteszem, teljesen oké. A felolvasás, a közös olvasás tökjó dolog. De aki felolvas, az nem mesemondó.

A szavalás fejből történik, de még mindig szövegként tekint a mesére. Ezzel a műfajjal az iskolai mesemondó versenyeken találkozhatunk, ahol a gyerekek szépen bemagolják, hogy "hej, a teremburáját, ídesanyám", akkor is, ha ilyesmi amúgy a 3. c osztály folyosóján sohasem hagyná el a szájukat. A szavalás ragaszkodik a megtanult szavakhoz, fordulatokhoz, és szépen, művészien halad. A történet nem fog gyökeres más irányt venni attól, hogy milyen fogadtatásra talál.

Az élőszavas mesemondás történetként tekint a mesére. Az egy sztori. Események láncolata, amiket mi ott helyben, pont annak a közönségnek, el akarunk mondani. Sokszor megkérdezik tőlem, hogyan tudok "ennyi mesét megjegyezni": a válasz az, hogy egyszerűen tudom, mi történik bennük. A mesemondók a történetet tudják, és A pontból B pontba a saját szavaikkal, a saját stílusukban jutnak el. A közönség segítségével. Mert hogy közöttünk nincs negyedik fal. A mesemondó a közönséghez beszél, nekik mesél, és ha valaki belekérdez, véleményt nyilvánít, reagál, az teljesen természetes része a folyamatnak. A mese menet közben változik: színesedik, nyúlik, rövidül, attól függően, a mesemondónak milyen kedve van, és a közönségnek mire van igénye. Legyen a királylánynak egy kiskutyája? Legyen. Hogy hívják? Találjuk ki! Mi a spanyol szó a menyétre? Fogalmam sincs. Hát, akkor most nyúllal mesélem.

Ősanyáink, ősapáink is így csinálták. A szájhagyomány sohasem volt fix szöveg, főleg olyan időkben, és olyan közösségekben, ahol még nem jelent meg az írásbeliség. Sokszor emlegetik, hogy a régi eposzmesélők hány ezer sort tudtak fejből megjegyezni. De ha megkérdeznénk egy ógörög dalnokot, hány sorból áll az Odüsszeia, valószínűleg értetlenül pislogna ránk. Mi az a sor?...

Van még egy fontos különbség, amit nagyjából úgy lehet megfogalmazni: a mesemondók élik a meséiket. Avagy a meséink bennünk élnek. Mi kutatjuk őket, ismerjük a változataikat, ismerjük a kulturális hátterüket. Tudjuk, a mese honnan jött, megvan a szereplők háttértörténete, otthonosan mozgunk abban a mesevilágban, amiből a történet származik. A mese nem önmagában álló darab, hanem egy nagyobb szőttes része. A mesemondók magukban hordozzák a háttértudást, ami a meséiket életre kelti.

Tanulság (TL;DR):

Az élőszavas mesemondás külön műfaj. Nem egyenlő a felolvasással vagy a szavalással. Mindenki olvashat, szavalhat, vagy mondhat meséket kedvére, ahogy jólesik neki. Mindegyiket lehet nagyon jól csinálni (vagy nagyon rosszul). De érdemes tudni róla, hogy a mesemondás hivatás, identitás, és szakma is egyben. És nagyon nagy munka áll mögötte.

Utóirat:

A mai naptól fogva minden természetes személy, aki ellövi a "minden politikus mesemondó, nem?" poént, helyben köteles az adott mesemondónak 500 Ft bírságot fizetni, készpénzben. Ne mondjátok, hogy nem szóltam.

404 mesemondó vitt el egy mesét Írországtól Isztambulig

A mai nappal véget ért a karantén-időszak legmókásabb mesemondó projektje. 

Március 31-én írországi mesemondók útnak indítottak egy történetet Törökország felé. A cél az volt, hogy a mese szájról szájra szálljon - a Zoom segítségével. Mindenki egyszer hallgathatta meg az előtte lévőtől, és rögtön tovább kellett adnia a sorban utána következőnek, fejből, ahogy többé-kevésbé emlékezett rá. Mindenki a saját anyanyelvén mesélt, vagy egy másik olyan nyelven, amit a szomszédjai is értettek. A mese így Inishmore és Isztambul között 404 mesemondón ment keresztül, 29 országon, és 50 nyelven (beleértve rengeteg kisebbségi nyelvet is, mint pl. a számi, az eszperantó, és a jelnyelv). Szerény személyem a 316. volt a sorban. Magyarul hallgattam meg egy sráctól, és magyarul adtam tovább egy lánynak, aki eszperantóul mesélte újra. 

A mai nappal a mese megérkezett az utolsó török mesemondóhoz, egy Maral Perk nevű hölgyhöz, aki visszamondta nekünk egy nagy közös Zoom parti keretében, angolul. Utána meghallgathattuk, hogyan nézett ki a sztori félúton (Franciaország déli részén), és mi volt a legeslegelső változat. Állítólag az eredeti verzió egyébként azt sem érte meg, hogy eljusson Írország másik partjáig...

Röviden és tömören ez történt:

Eredeti verzió (ezt maga a projekt megálmodója és szervezője, Alannah Robins mesélte el nekünk): Egy kelta harcos útnak indul, hogy egy nagy láda kincset leszállítson Írországba. Embereket gyűjt, hogy a segítségére legyenek a cipelésben, de ahogy haladnak, a csapat egyre lassabb, fáradtabb és fásultabb lesz. Amikor végül a harcos megkérdezi, mi bajuk, a vezérük így felel: "Meg kell várnunk, míg a lelkünk utolér bennünket."

Félúton (Franciaország, Monique Burg előadásában): Egy halász titokzatos dalt követve kievez a tengerre a csónakjában, és elveszíti az eszméletét. Amikor felébred, felfedezi, hogy nővé változott. Partra evez, és találkozik egy jóképű legénnyel, akivel idővel egymásba szeretnek, és családot alapítanak. Egy nap a háziasszony megtalálja a régi csónakját a fészerben, vízre száll, elalszik... és ismét férfiként ébred fel, a régi felesége mellett.
Itt nem csak az a vicces, hogy ennek semmi köze az eredeti sztorihoz, hanem az is, hogy ez egy létező népmese-típus. Valahogy egy mese átolvadt egy másik mesébe Írország és Franciaország között...

Magyarország (avagy ahogy én hallottam): Mire a sztori hozzám érkezett, nem volt meg a vége. Annyit kaptam, hogy egy halász kievez a tengerre, viharba keveredik, és felbukkan egy aranyhajú asszony, aki megígéri, hogy megmenti, ha feleségül veszi. A halász beleegyezik, de amikor hazatér, a nő nem bukkan fel. Ugyanez lejátszódik másnap egy sötét hajú nővel is. Harmadnap mindketten felbukkannak a viharban, és összevesznek, melyikük legyen a halász felesége, mire a halász azt hazudja, hogy van egy ikertestvére. Amikor azonban hazaér, bűntudata lesz, hogy a testvére nevében ígérgetett, így inkább elmenekül. Ennyi.

Mivel a játéknak része volt, hogy mindenki alakíthatott a mesén, nekem is megengedték, hogy új véget találjak ki neki. Daryllel közösen kiötlöttük, hogy a halásznak nincs is ikertestvére. Amikor a két nő felbukkan másnap a házánál, a halász bevallja, hogy ő igazából az eget és a tengert szereti, és senki mást. Amikor megkérdezik, melyik jobb a másiknál, nem hajlandó választani. Erre a két nő elmosolyodik, és elárulják, hogy ők maguk az Ég és a Tenger - és attól fogva a halászt mindig jó idő és jó szerencse kíséri.

A vége (Törökország): Egy kislány a tengerparton sétál, és talál egy kagylót. Amikor a füléhez emeli, különös hívást hall belőle. Megmutatja az összes falubelinek, mire mindenki azonnal tengerre akar szállni; szétszedik a házaikat, és tutajt ácsolnak. Az egész falu vízre száll, de hamarosan hatalmas viharba keverednek, és visszatérnek a partra, ahol csak a falu romjai várják őket. A lány a vízbe veti a gyanús kagylót, mire kiemelkedik belőle a Hét Tenger Boszorkánya - aki azt állítja, a lány az ő lánya, mert ő ringatta, ő énekelt neki (a ringatás és az ének volt a vihar). Majd felajánlja, hogy mindent visszaad a falunak, ha a lány hat hónapig hozzá költözik... de hogy a lány hogy döntött, arról már nem szól a mese. Vége.

Úgy hallottam, menet közben valahol szerepeltek sellők is a történetben, meg szerelem, meg valami ásó a walesiek jóvoltából. A sellőket többen is keresték a Zoom chat ablakban.

Hát, így néz ki a dolog :) Carrying the Songs volt a projekt címe (Moya Cannon verseskötete nyomán), és minden mesélésről felvétel is készült, bele lehet hallgatni. A projekt honlapját itt találjátok. Az utolsó zoom előadást itt tudjátok megnézni.

Tanulságok, amiket levontam magamnak:

1. A karantén nem állítja meg a nemzetközi mesemondást, sőt.

2. Az élőszóban mesélt történetek sokat változnak. SOKAT. És gyorsan. 

3. Elég egyetlen figyelmetlen mesemondó ahhoz, hogy valamiből egy teljesen új sztori kerekedjen.

4. Ha egy mesének nincs eleje, közepe, vagy vége, azt a hagyományos elemekből nagyon szépen ki lehet pótolni.

5. A nemzetközi mesemondó közösség továbbra is nagyon jó fej.

6. ... de hová lett a sellő?!

Tricksterek és határok - Európai Mesemondó Konferencia, 2019.

"Trükkös határok" - ezt a címet adták az idei FEST programnak a szervezők, akik a szokásos egy helyett rögtön három országot képviseltek: Németországot, Hollandiát, és Belgiumot. A 2019-es Európai Mesemondó Konferenciát ugyanis a hármashatár vidékén rendezték; a főhadiszállás a holland oldalon a Rolduc-i apátságban volt, kisebb kiruccanásokkal Aachenbe és a belga dombvidékre. Így már rögtön érthető is, miért kerültek a kontinens mesemondóinak látóterébe a határok - és a határokat folyamatosan feszegető, átlépő, átrajzoló tricksterek.

Az érkezés és a konferencia első teljes napja egyaránt leginkább beszélgetéssel, ismerkedéssel, rég látott ismerősöknek való örvendezéssel telt. Én kissé elfogódott voltam, mivel tíz év után ismét eljött a konferenciára George Macpherson, Skócia egyik híres hagyományos mesemondója, akinek minden könyvét többször kiolvastam. Rajta kívül több régi ismerősnek is örülhettem, valamint érkeztek új arcok olyan érdekes helyekről, mint Litvánia, Luxemburg, és  dublini Leprikón Múzeum (két fickó, akiket ennek folyományaként többen csak "a leprikónok"-ként emlegettek). Az első teljes napon szerencsésen, nyolc napon belül gyógyuló lelki sérülésekkel letudtuk a FEST éves taggyűlését, megszavaztuk a 2022-es konferenciát (Litvánia nyert, helló Vilnius!), választottunk egy új bizottsági tagot (Lengyelországból, helló Agnieszka!), és megismerkedtünk az éppen zajló és a jövőben várható európai projektekkel. A taggyűlés napját egy Joe Boele nevű belga mesemondó előadása zárta, ami szép és művészi volt, de engem személy szerint egy kicsit zavart, hogy harmadkézből vett forrásokból mesélt a franciaországi romák mindennapi életéről, amely beszámoló helyenként mágikus realizmusba csapott át...

A konferencia második reggelén busszal vonultunk át Aachenbe, ahol a modern művészeti múzeumban tartottuk meg a délelőtti előadásokat. Itt a tudomány és a mesemondás keresztmetszetéről esett bővebben szó; George a druida-legendák tudományos vonzatairól mesélt, Giovanna Conforto a mesemondás fontosságáról a tudományos kommunikációban, Dr. Anke Groß-Kunkel a kölni egyetemről pedig egy minden érzékszervre kiható, súlyos fogyatékkal élő gyerekek számára kitalált mesemondó projektet mutatott be nekünk. Az ebédszünetben beszabadultunk kicsit Aachen belvárosába, megcsodáltuk a katedrálist, fagyiztunk, bevásároltunk, majd ismét buszra pattantunk, és kerülő úton indultunk haza. Tettünk egy kis kört a határ belga oldalán, majd visszatérve Hollandiába kiszálltunk a buszból, átsétáltunk a német oldalra egy kis hídon (érintve Nagy Károly egykori vadászkápolnáját), Németországból pedig egy tomboló vihar kíséretében visszatértünk a hollandiai főhadiszállásra. Remek kiruccanás volt, csak a telefonok bolondultak meg bele - nem kevesebb, mint tizenöt "Üdvözöljük..." SMS-t kaptam szegény Vodafontól...

A péntek délután különböző workshopokkal telt. Én George "Hagyományos mesemondás" előadására ültem be, ami nagyrészt abból állt, hogy George skót legendákat mesélt nekünk, mi pedig áhítattal hallgattuk, és néha-néha kérdéseket tettünk fel. Másodjára átkocogtam Sam Cannarozzi "Mesemondás és tudomány" beszélgetésére, ahol váratlan, ám kellemes meglepetéssel szembesültem: Sam az egész termet kitapétázta a periódusos rendszerrel. Voltak ott hagyományos és új modellek, színesek, szimbolikusak, tarot-szerűek; voltak periódusosrendszer-kártyák, kockák, sőt, pólók és zoknik is. Belépéskor mindenki húzott egy elemet - nekem a foszfor jutott - és Sam sorra elmesélt nekünk mindenféle érdekességet az egyes elemekről. Közösen vadásztunk mitológiai utalásokat az elemek nevei között, megtudtunk mindenféle kalandos sztorikat a felfedezésükről, és általánosságban véve nagyon jól éreztük magunkat.
A péntek esti előadást Chris Adriaanse, egy brit mesemondó és nyelvész tartotta, aki arról beszélt nekünk, milyen eszközöket használ Trump a tömegek befolyásolására. Bár a politikai téma nem mindeninek jött be, a dolog nyelvészeti-pszichológiai oldala annál érdekesebb volt, és utána hosszas vitákba keveredtünk arról, Trump tricksternek számít-e vagy sem. (NEM). Az előadást Regina Sommer és Tom van Outryve mesemondók Tyl Uilenspiegel-mesékkel tűzdelték meg.

A szombati nap szintén workshopokkal telt. A délelőttöt Regina Sommer háromórás maratoni "A holnap tricksterei" beszélgetésén töltöttem, ahol családias hangulatban ötleteltünk arról, mi tesz egy trickstert valódi tricksterré, milyen eszközök állnak a mai tricksterek (pl. a Kétfarkú Kutya Párt) rendelkezésére, és milyen lehetőségei, felelősségei vannak a jövő trickstereinek a társadalom és a történelem alakulásában. Remek dolgokat írtunk fel, sokat tanakodtunk, és végül annyira belelendültünk a dologba, hogy még egy külön trickster-konferencia ötlete is felmerült.
A délelőtti munka annyira kimerített, hogy a délutáni workshopok helyett inkább más elfoglaltságot választottam. Veva Gerard és a FEST bizottság csütörtökön bemutatták a készülőben lévő mesemondó kompetencia-rendszert, amelyet azért alkotnak meg, hogy az EU standardjai szerint az alapja lehessen akkreditált mesemondó-képzéseknek. A színes, jól rendezett táblázatban helyet kapnak a mesemondás olyan aspektusai, mint pl. az Előadóművész, a Kutató, a Hagyományőrző, a Művész, és az Üzletember, melyekhez különböző alap- és emelt szintű kompetenciák tartoznak (pl. "Repertoárépítés", "Hangképzés", "Egymás támogatása", stb.). A fejlesztők érdekes játékokat készítettek a rendszer tesztelésére, és minden egyes kompetenciához szerettek volna egy-két perces videóinterjúkat felvenni, amelyekben a mesemondók azok fontosságáról mesélnek. Az egyik hotelszobában berendeztek egy stúdiót, ahová a nap folyamán akárki betévedhetett felvételt készíteni. Én is feliratkoztam három videó erejéig, és amíg vártam a soromra, a kompetencia-kártyákkal játszogattam a folyosón. Az egyik feladat az volt, hogy válasszam ki a számomra legfontosabb nyolc kompetenciát, és nézzem meg, milyen színeket képviselnek. Íme, az eredmény:

Lila: kutató, Kék: gyakorlati előadó (craftsman),
Narancs: csapatjátékos, Zöld: művész, Sárga: előadóművész

Utána azt is megnéztem, melyik nyolcat választanám én, mint tanár, mesemondó diákjaim részére. Íme:

Szürke: üzletember

A rendszer még fejlesztés és csiszolás alatt áll (a Hagyományőrző pl. csak most került vissza bele, erős ír, francia, és magyar ráhatásra), de nagyon jó kezdeményezésnek tartom.

Szombat este már csak a záró műsor volt hátra. Először is a Virtuális Valóság workshop résztvevői meséltek nekünk mindenféle digitális elemek bevonásával, majd a FEST bizottság ünnepélyesen lezárta a konferenciát, és átadta a fáklyát a jövő évi szervezőknek, akik Törökországot képviselték. Az est végére még egy meglepetés-előadás is maradt: Paola Balbi egy jazz-zenész kíséretével ízelítőt adott a legújabb projektjéből, ami egy bizonyos észak-olasz vidék történelmére koncentrál. A késői óra ellenére Paola előadása teljesen felvillanyozott mindenkit; hihetetlen energiabomba a nő, és elsőrangú művész is.

A FEST-konferenciák természetesen nem csak előadásokból és workshopokból állnak. A szünetekben rengeteg remek beszélgetés zajlott; ismerkedtünk, viccelődtünk, énekeltünk, boroztunk, és megtárgyaltuk a világ nagy kérdéseit. Jó hangulatú, barátságos konferencia volt, három barátságos országban. Egyszerre.

Jövőre találkozunk Törökországban!