A finálé következik.
Míg Sigüenzában végig kellemes 27-28 fok volt, Guadalajarában igaz, rekkenő nyári hőség fogadott minket. Szerencsére a színházban jobb idő volt, de így is megszenvedtünk a fel-alá szaladgálással. A próba után siettünk át a városházára, ahol már várt minket egy nagyon kedves, barátságos polgármester (és egy rakat sajtós). A városháza egyik dísztermében gyűltünk össze, ahol ünnepélyesen aláírásra került az Európai Mesemondó Városok Hálózatának alapító okirata.
A formaságok után kiültünk egy étterem teraszára iszogatni egy kicsit a vacsora előtt. A teraszon kiállítást rendeztek az eddigi 30 Mesemaraton plakátjaiból; fotózkodtunk velük lelkesen. Itt kezdett el tudatosulni bennem, hogy visszatértem: tíz év után ismét Guadalajarában vagyok. Nagyon klassz érzés volt.
Péntek délelőtt ismét próbáltunk a színházban; Pepito ragaszkodott hozzá, hogy délután is próbálnunk kéne, de végül olyan bánatos kiskutyaszemeket meresztettünk rá, hogy szabadon engedett minket ebéd után. Így aztán öt órakor volt lehetőségünk összegyűlni a palota udvarában, a fesztivál központi helyszínén, a nyitó előadásra. A 30. Mesemaratont nem más, mint Guadalajara polgármestere nyitotta meg, egy rövid beszéddel és egy szép hosszú ukrán népmesével. Utóbbit teljesen fejből, szórakoztatóan adta elő; a hős neve a tenyerére volt írva, hogy ne felejtse el izgalmában. Mindannyiunknak a szívébe lopta magát. Őt mindenféle iskolás csoportok követték a színpadon, és kimaxolták az élőszavas mesemondás cukiságfaktorát.
Amikor belefáradtunk a mesehallgatásba, kisétáltunk a palota kertjébe kirakodóvásározni. A Maratonnak ugyanis hagyományos velejárója a könyvvásár (amire két hete fentem a fogam). Idén valamivel kevesebben voltak, mint az utolsó látogatásomkor, de így is bezsebeltem jó néhány népmesegyűjteményt. Mire leapadt a pénztárcánk és kifőtt az agyunk, ideje volt meginni egy esti limonádét, és belemerülni a Maraton programjába. Susana javaslatára az egyik helyi gimnázium belső udvarába vonultunk át, ahol a "Hallatlan Mesemondók" névre keresztelt esti műsor zajlott. Itt olyan mesélők lépnek fel, akik, bár profi előadók, a fesztiválon nem szerepeltek még; kollégák és szervezők ezen a kisebb színpadon tudják megtekinteni őket. A szakmabeliek, úgy tűnt, velünk együtt mind a "friss húsra" voltak kíváncsiak, mert az udvaron üldögélő közönségnek közel a felét profi mesemondók tették ki. Olyan hangulat volt, mint egy gimnáziumi osztályban; hangosan örültünk egymásnak, és még hangosabban szurkoltunk a fellépő mesélőknek.
Összesen hat mesemondó volt műsoron: három családi, három pedig felnőtt közönségnek szóló, egyenként húsz perces műsorral. Mi a családi műsor közepén landoltunk, így mindhárom felnőtt előadót volt szerencsénk meghallgatni. Mindhárman zseniálisak voltak. Andrea Oyamburu egy szép, tragikus szerelmes történetet mesélt az Afrikából érkező menekültekről, utána pedig, éles váltással, egy erotikus szösszenetet egy nőről és az ő legtitkosabb vágyairól (és belső kritikusáról). Carlos Rebolo személyes sztorikkal örvendeztetett meg minket; volt közöttünk olyan, amin könnyesre röhögtük magunkat, és olyan is, amin simán csak könnyeztünk. Tőle egyébként tanultam egy zseniális szót is: achifanfano, ami annyit tesz, csecsebese, féltett kincs, amit elajándékozni vagy eladni nem, csak elcserélni lehet. A sort Sandra Rossi, egy argentin mesemondó zárta, aki látványosan magasra tette a lécet. Ő is személyes sztorit hozott, az első általános iskolás szerelme történetét, de ahogy előadta, az valami fergeteges volt. Kis híján összepisiltem magam a röhögéstől, de közben sok ponton meg is hatódtam - egy igazán jó személyes sztori ismérvei. Mesélés után még jó darabig lógtunk a gimi udvarán (ami egyébiránt régen szintén palota volt), és beszélgettünk sok kedves, régen látott ismerős mesemondóval.
(Mivel a spanyolok néhány éve kiléptek az Európai Mesemondó Szövetségből, jó ideje nem volt alkalmam találkozni velük. Hiányoztak, és nagy szeretettel üdvözöltek. Ilyenkor az egész város olyan, mint egy családi összejövetel mesemondóknak: minden sarkon lelkesen beszélgető mesélőkbe botlik az ember, kisebb csoportok eltorlaszolják a hotel bejáratát, ahol összefutottak, és amennyi szabadtéri kávézó van a főutcán, mindnek mesemondók ülnek az összes asztalánál.)
Szombat reggel megint próbáltunk a színházban - lenyomtuk ismét az egész 90 perces műsort, gyakorlásból, bár menet közben kiszorultunk a folyosóra. Ismét hosszas könyörgésbe került meggyőzni Pepitót, hogy délután már nincs szükségünk próbára - így aztán beülhettünk megnézni az előttünk lévő előadásokat. A kettő között, ebédszületben felvettem a nyúlcipőt, és elmentem egy egyetemi könyvesboltba, ahol fél tucat remek kötetet vadásztam össze.
Ami a színházat illeti: három előadás volt előttünk. Kis szépséghibája a dolognak, hogy mindegyikre külön jegyet kellett váltanunk, és előadások között mindenkit kitereltek az utcára, ahol újra sorba kellett állni, és újra belépni. (Ráadásul teltház volt, ugye.). Megérte. Az első Pepe Maestro mesemondó és Nono García gitárművész műsora volt. Pepe költői, rövid kis meséket adott elő, Nono pedig nosztalgikus dallamokat játszott, amikre a helyi közönség énekelt is. Plusz pontot kapnak, mert a színpadot kezdéskor váratlanul elárasztották a legyek, így szegény művészek egy látványosan kavargó légy-felhőben voltak kénytelenek állni a sarat. Elsütöttek róla néhány poént, a szervezők pedig lóhalálában elnyargaltak a sarki boltba légyirtót vásárolni. Mire Eugenia Manzanera, a következő előadó színre lépett, a légyprobléma megoldódott. Eugenia volt a másik mesemondó a fesztiválon, aki teljesen levett a lábamról. Ismertem már korábbról, de ez az előadása mindent vitt. Egy nagyon finoman, nőiesen humoros sztori volt egy középkori apácáról, aki felfedezi a saját szexualitását mindenféle egzotikus gyümölcsök és hagyományos sütemények segítségével. Soha többé nem fogok ugyanúgy tekinteni se az apácákra, se az egzotikus gyümölcsökre... de a sztori tényleg inkább bájos volt, egyáltalán nem trágár.
A harmadik előadást (egy zenés műsort) sajnos ki kellett hagynunk, mert már készültünk a saját fellépésünkre a színfalak mögött. Kicsit izgultunk, mert a hely szűkösebb volt, mint Sigüenzában, és a takarás se volt tökéletes (Bohdannak egy ponton sikerült izomból lefejelni az egyik reflektort). Ennek ellenére az előadás nagyon jól sikerült. Kívánni sem lehetett volna jobb közönséget, mint a guadalajarai teltház: tapsoltak, ujjongtak, velünk énekeltek, minden kérdésre kórusban válaszoltak. Felmerült bennem, ami már korábban is, hogy tehettünk volna több interakciót a műsorba, mert egy kicsit elvesztegettük ezt a remek hangulatot.
Este kilenckor álltunk színpadra, és tizenegy körül keveredtünk ki a színházból, sok gratuláció és vidám éneklés közepette. Ezzel azonban még korántsem ért véget a nap, sőt. Átszaladunk a könyvtárba, ahol büfévacsora várta a fellépőket: a hangulatosan megvilágított belső kertben ott tobzódott a fesztivál minden mesemondója. Iszogattunk, kicsi szendvicsekkel és gyümölccsel tömtük a fejünket, és szusszantuk egy rövidet, de már indulni is kellett tovább: éjfélre voltunk kiírva a Maraton fő színpadára mesélni.
Annyira azért nem ellett volna sietnünk: a maraton az első 30 óra után már erős csúszásban volt, és végül csak hajnali kettőkor kerültünk színpadra. Én általában éjfél körül már magyarul sem tudok, nem hogy spanyolul mondjak mesét, de a helyi hangulat engem is elsodort. A Maraton mindig éjjel állítja színpadra a profi mesélőket, hogy legyen közönség. És volt is. Hajnali kettő és három között zsúfolásig tele volt a palotaudvar éber, vidám, lelkes hallgatókkal. Ez az éjszaka a fesztivál szíve-lelke. Amikor megérkeztünk, épp a Monucuentos nevű műsor mesélői álltak színpadon (ez az az előadás-sorozat, ami a fesztivál ideje alatt Guadalajara különböző történelmi épületeiben zajlik). Mindenki egy-egy mesével készült, és egyikük jobb volt, mint a másik. Alicia Merino gyönyörű, lírai stílusban mesélte a Halál látogatását Szamarkandban; Mario Cosculluela bábokkal adott elő egy bájos kis anekdotát a párkeresésről. Pep Bruno azt a varázsgyűrű-mesét mesélte, amit A kalóz királylányba is beválogattam, zseniálisan humoros és akciófilmbe illően verzióban. Egy mexikói hölgy, akinek nem csíptem el a nevét, egy csodás történetet hozott, ami mókás személyes sztoriként indult, de átcsapott egy Coyote-legendába. Cristina Verbena meséjére már nem emlékszem, csak arra, hogy nagyon élveztem. (Hajnal felé már nem fogott az agyam olyan jól). Amikor mi kerültünk sorra, egyesével mentünk fel a színpadra egy-egy mesére, majd a végén közösen előadtuk a műsorunk záró meséjét több nyelven. Részemről a Csodacsirkét meséltem spanyolul, és itt végre volt lehetőségem játszani a közönséggel. Nagyon jól vették a kanyart, nevettek, tapsoltak, és mondogatták, hogy "mit? mit? mit?". Hajnali három volt, de teljesen felpörgetett az élmény. Utólag többen megdicsérték a sztorit.
A nagy éjszakázás után már csak a záró nap volt hátra. Reggel összegyűltünk a palota egyik termében egy rövid kerekasztal-beszélgetésre; a közönségben csak néhány karikás szemű mesemondó üldögélt, de nagyon klassz kis beszélgetés kerekedett a projektről, az élményeinkről, és a mesemondásról úgy általában. Tulajdonképpen ezzel zárult számunkra a fesztivál. A legtöbben, akik nem rögtön a reptérre indultak, ebéd után visszazuhantak az ágyba aludni. Este közös limonádéval, beszélgetéssel, és vacsival zártunk a hétvégét azokkal, akik még ott maradtak.
Hihetetlen élmény volt pontosan tíz év után visszatérni Guadalajarába. A Mesemaraton továbbra is a világ egyik legjobb mesemondó fesztiválja. Fürdőztem a mesékben, a mesemondó társaságban, és a spanyol nyelv szépségeiben. Remélem, nem kell majd újabb tíz évet várnom, amíg ismét erre járok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése