Mesélő Városok 3. - Sigüenza és környéke

Ha már eltöltöttünk ott két teljes hetet, érdemes kitérni magára Sigüenza városára. Sigüenza egy nagyjából 4000 lakosú kis település, ami festői módon a Río Dulce és a Río Salado (Édes-folyó és Sós-folyó) között helyezkedik el egy magaslaton. Hivatalosan két év múlva lesz a 900. születésnapja, de ezt a visszahódítás évétől számolják; maga a település már a kelta és a római korban is létezett. A középkorban püspöki székhely volt, és máig lenyűgöző látványt nyújt mind a katedrálisa, mint pedig a hegytetőt koronázó vár. Ottlétünk alatt végig kellemes 27-28 fokok voltak, hét ágra sütött a nap.

Egy La Casona de Lucía nevű kis szállóban laktunk, amiben pont annyi szoba volt, amennyit ki tudtunk tölteni. Sokat utaztam már életemben, sok hotelben megfordultam, de biztosan állíthatom, hogy ez volt a legjobb szállás mind közül. Maga az épület pár száz éves múltra tekint vissza, kicsi ám bájos, nagyon tiszta, és a család, aki működteti, azonnal a szívünkbe lopta magát. Mirta és Fernando nem csak a neveinket tanulták meg, de két nap elteltével ismerték mindenkinek az ízlését is, legyen szó reggeliről, borról, kávéról, vagy arról, hogy a szegény kis magyar nem eszik tengeri kaját. A szobáinkat minden nap ragyogóra takarították, a ruháinkat kimosták is kivasalták, és amikor focimeccs volt, behozták a tévét a nappaliba, és együtt szurkoltak a vendégekkel. Rajtuk kívül a fiuk és az unokájuk volt még állandó társunk; a tündéri kislány nagyon élvezte, hogy mesemondókkal van körülvéve.

És ha már a kajánál tartunk: nem véletlen, hogy a szállónak jó híre van (a Michelin útikalauzban is szerepel). Mirta olyanokat főzött ránk, hogy napról napra a lábai elé akartunk borulni. Minden ebéd és vacsora három fogásból állt, gyönyörűen tálalva, díszítve - nem ettük kétszer ugyanazt a 15 nap alatt. Nem árulom el, hány kilót szedtem fel, de nem egyet. Így aztán igen, most először én is beállok azon bloggereknek a sorába, akik kajáról posztolnak fotókat. Íme:

Sigüenza amúgy nagyon barátságos kis város. Elbűvölt például, hogy a vastól vörös talajnak köszönhetően a régi, középkori kőépületek mind halvány rózsaszínűek. A rózsaszín kövek városában rengeteg fecske lakott, akik már kora reggel ott csiviteltek a háztetők felett, és csak naplementekor adták át a terepet a denevéreknek (nem is nagyon volt szúnyog a környéken). A város szíve a főtér volt, egyik oldalán a katedrálissal, másik oldalán a városházával (és benne egy energikus, fiatal polgármester asszonnyal, aki személyesen üdvözölt minket az első héten), középen pedig egy vendéglővel, aminek asztalai jó idő esetén elfoglalták a tér nagy részét. Minden este oda ültünk ki próba után borozni, olajbogyót enni, és beszélgetni.

A katedrális maga gyakorlatilag minden építészeti korszak és történelmi kor nyomait magán viseli, a román alapoktól egészen a polgárháborúból származó golyónyomokig (amelyek a keskeny ablakok körül láthatók). A város többször gazdát cserélt a polgárháború alatt, ezért minden oldalról kapott bombát és lövedéket rendesen. Ennek ellenére szinte teljes középkori hangulatot áraszt ma is, kicsi, kígyózó utcákkal, évszázadok óta változatlan kőházakkal, és nem kevés templommal. Az első héten egy délutánt vezetett városnéző sétával töltöttünk, ahol megtekinthettük a várat, sok régi templomot, a vadregényes utcácskákat, és magát a katedrálist. Utóbbinak híressége az El Doncel, vagyis az Ifjú, egy 15. században élt nemes úrfi sírszobra, ami arról ismert, hogy az alabástromból kifaragott alak nem a hátán nyugszik, a kor szokása szerint, hanem fél könyékre támaszkodva olvasgat egy kényelmes szőnyegen. A legenda szerint jobban szeretett olvasni, mint harcolni, ezért ábrázolták így, miután fiatalon elhunyt egy csatában. (Az idegenvezető szerint viszont annyira mégsem olvashat jól, mert 500 éve ugyanazt a lapot nézi.) Ráadásul a kutatók szerint nem imakönyvet vagy Bibliát olvas, hanem lovagregényt. Természetesen azonnal a szívembe zártam az úriembert.

Különösen bájos volt, hogy az utolsó esténken, a sigüenzai premier után, a La Casa del Doncel nevű helyre mentünk vacsorázni - annak a családnak a középkori házába, amelyhez ő is tartozott. A ház a múzeum, művelődési központ, és étterem is egyben. A belső udvaron állítottak fel a számunkra hosszú asztalokat; a magas kőfalakat borostyán borította, a fejünk fölé lámpásokkal díszített cseresznyefák hajoltak, itt-ott halványpiros cseresznyékkel. Vacsoráztunk, boroztunk, és néztük a lassan előbukkanó csillagokat. Arra gondoltam, hogy az Ifjúnak igaza volt, amikor ezt szerette volna választani a háború helyett.

Egy kirándulást is tettünk egy forró vasárnap délután a Sós-folyó völgyébe, de mielőtt rátérnék, álljon még itt pár kép Sigüenzáról:

Ami a kirándulást illeti: egy nagyon kedves idegenvezető hölgy vitt el minket kisbusszal a Sós-folyó völgyébe, ahol mindenféle geológiai és természeti érdekességekről mesélt nekünk. A folyó és a völgy alaposan rászolgáltak a nevükre: az egész környék egy sósivatag, kevés édesvíz-forrással, ami miatt a domboldalakat itt is, ott is elhagyott falvak romjai pettyezik. Néhány falunál megálltunk, és láttunk egy csomó festői várat is, lakottat és lakatlant egyaránt. Természetes és mesterséges sólepárlók és sós tavak mellett haladtunk el, melyek egykor a környék fő bevételét jelentették. Egy hegyoldal szikláin még az ősi tengerpart megkövült iszapját is láthattuk; vannak helyek a közelben, ahol ez az iszap dinoszaurusz-lábnyomokat őriz. A kortárs élővilág leginkább fecskék, gyíkok, cincérek, és birkák formájában képviseltette magát. A séta végén megálltunk egy kis kőépületnél, ami egy falu közös mosóháza volt, és most is friss vízű forrás táplálja benne a medencét. Egy varangy úszkált benne békésen. Susana mesélt egy "éjszakai mosóasszonyokról" szóló hidelemmondát, miközben a házikóban hűsöltünk.

Nem tudom, magamtól kirándultam-e volna erre a környékre, de nagyon örülök, hogy a projekt keretein belül volt rá lehetőség, mert nagyon megszerettem. 

Két és fél hét elteltével kicsit szomorúan vettem búcsút Sigüenzától és lakóitól; már kezdtem megszokni a fecskés reggeleket, a kanyargó utcácskák labirintusát, a lelkes és kitartó óránkénti harangozást, és a La Casona de Lucía vendégszeretetét. Sok emléket hoztam magammal a városról és lakóiról. A következő bejegyzésben bővebben szót ejtek majd az utóbbiról is!

Világszép Mesetábor: Vissza a lovagkorba

Két éve dolgozom a Világszép Alapítvány mesemondó munkatársaként. Az Alapítvány a gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyerekekért jött létre, akiket igyekszünk a lehető legjobban támogatni mindenféle formában - mentorprogrammal, inkluzív óvodával, inkluzív délutáni foglalkozásokkal a Létra Klubban, karrierprogrammal, és természetesen mesékkel is. Minden évben nyári táborokat szervezünk a paloznaki Meseközpontban;a 8-11 éves korosztály számára kifejezetten Mesetábort, amelynek mindig meghatározott témája van. A tavalyi Görög Mitológia táborról nem blogoltam, de az idei Lovagkori kalandokat mindenképpen szeretném elmesélni nektek.

A tábor öt napig tartott, és végig csodálatos időnk volt. Az évek óta megszokott rendszer szerint reggel mindig mesével és mondókákkal kezdtük a napot, este pedig ugyanígy meséléssel és altatódallal zártuk. A téma a lovagkor volt, különös tekintettel a lovagi erényekre: azzal ismerkedtünk meséken, játékokon keresztül, hogy mik azok a tulajdonságok - udvariasság, őszinteség, becsületesség, együttműködés, stb. - amiktől a lovagok igazán lovagiassá válnak. Rengeteg kalandot éltünk át együtt, és a hét végén még egy lovagi tornát is rendeztünk, melynek eredményeképp mind a tizennégy fiatalt ünnepélyes keretek között lovaggá ütöttük.

Mindez persze nehezebben vált volna összefüggő egésszé, ha nincsenek történeteink, amikre felfűzhetjük az egész heti programot. A Mesetábor mindig nagy jutalomjáték a mesemondók számára, hiszen mi adjuk meg minden nap nyitó és záró pillanatát. Sok töprengés, válogatás, és munka eredménye volt a tábori mesetár, ami illeszkedett a korosztályhoz, a témához, az egyes napok foglalkozásaihoz, a lovagi erényekhez, és a Világszép világnézethez is, és bevallom, büszke voltam az eredményre - ám mindez semmit sem ért volna, ha a mesék a gyakorlatban nem találnak jó fogadtatásra. A táncrend az alábbiak szerint alakult:

Milinkuc királyfi (magyar mese felütésnek, ahol a gonosz szomszéd király próbákat küld az uralkodónak, amiket egy olyan fiú old meg, aki mer nagyot álmodni és ragaszkodni az álmaihoz)
Sir Gawain házassága (15. századi feminista lovagi románc, melyben Arthur királynak felteszik a kérdést: "Mi az, amire a világon minden hölgy a legjobban vágyik?")
Sistram és a sárkány (német legenda a Dietrich-mondakörből, melyben Dietrich király és öreg tanítómestere egyesült erővel rángatnak ki egy fiatal lovagot egy sárkány szájából)
A konyha lovagja (Sir Gareth legendája az Arthur-mondakörből, aki Camelot konyháján kezdi a pályafutását, de aztán egy éles nyelvű hölgy oldalán mindenféle kalandokra indul, és bizonyítja, hogy valódi lovag)
Astolfo útja a Holdba (Részlet Őrjöngő Orlando olasz eposzából, melyben egy lovag hippogriff hátára pattan, és elrepül a Holdba, hogy visszaszerezze a legjobb barátja józan eszét, amit elveszített a szerelemtől)
Gawain és a zöld lovag (Klasszikus - Sir Gawain fogadást köt egy titokzatos zöld ruhás lovaggal, hogy kölcsönösen lefejezhetik egymást, és amikor arra kerül a sor, hogy állja az adott szavát, hosszú útra indul ismeretlen földekre, és a saját halandóságával is szembe kell néznie)
A táncverseny (Bonnie Lass of Anglesey, skót ballada, melyben egy lány táncversennyel védi meg a birodalmat egy csapat angol lordtól)
Culhwch és Olwen (Walesi legenda a Mabinogionból, melyben Culhwch királyfi Arthur király varázslatos képességű lovagjaival az oldalán útnak indul, hogy elnyerje egy óriás csodaszép lányának a kezét)
Damón és Püthiász (Egy régi görög történet középkorban újramesélt verziója, melyben egy lovag a saját életét ígéri jótállásul a legjobb barátjáért cserébe)

Mindig ritka jutalomjáték mesemondók számára, amikor ugyanannak a közönségnek mesélhetünk rendszeresen, reggel-este, összefüggő témában. A gyerekek nagyon hamar ráéreztek a történetek ízére, és főleg az Arthur-legendák esetében már ismerősként köszöntötték a visszatérő karaktereket (Sir Gawain nagy kedvenc lett). Hárman osztoztunk a fenti kilenc mesén, így nem csak a különböző lovagi világokba kalandozhattak velünk a gyerekek, hanem ízelítőt kaptak mindhármunk mesemondói stílusából, vérmérsékletéből is. Cserébe nagyon jól szórakoztam a beszólásokon, amik az egyes meséket tarkították; onnan lehet a legjobban látni, hogy a gyerekek minden szavunkra figyelnek, amikor belekotyognak a mesébe, vagy éppen kijavítják, amit rosszul mondtunk. Volt, hogy pillanatnyi szünetet kellett tartanom a sztoriban, mert nem álltam meg nevetés nélkül.

A "hivatalos" mesemondás mellett a szívem csücske volt a délutáni csendes pihenő. Mivel ezt a korosztályt már elég nehéz szépszerével rávenni, hogy feküdjön le aludni a nap közepén, alternatív lehetőségként felajánlottam, hogy a Mesenappaliban (ilyenünk is van) is lehet heverészni, miközben mesélek. Láss csodát: Minden egyes délután kényelmesen elnyúlt gyerekek körében meséltem egy egész órán keresztül; némelyek bóbiskoltak, mások kérdéseket tettek fel, megint mások csak akkor nyitották ki a szemüket, ha meg akarták mondani, mi legyen a következő mese. Ezek voltak a tábor legklasszabb pillanatai... Főleg azután, hogy a srácok felfedezték, hogy szeretem a képregényeket, mivel ebéd közben hosszas beszélgetésbe bonyolódtunk különböző Marvel szuperhősökről (és arról, hogy Thor kalapácsa vibrániumból van-e). Ezt követően a csendes pihenő megtelt fiúkkal, akik Thorról és Lokiról akartak minél többet hallani, és mire észbe kaptam, feltálaltam nekik az egész északi mitológia repertoárom. Végtelenül hálás közönség voltak, minden részlet érdekelte őket, néha eljátszották a mesék egyes mókásabb jeleneteit (például azt, amikor Thor menyasszonynak öltözik). Megint beigazolódott, hogy a popkultúra remek kapocs lehet a hagyományos mesékhez (én pedig képregényes és mitológiai kockaságaimat egyszerre élhettem ki).
Olyan is előfordult olykor, hogy egy-egy gyerek személyes mesét kért, vagy épp úgy alakult a helyzet, hogy egyvalakinek meséltem. Ezeknek az alkalmaknak megint csak másféle bája, varázsa volt, és mindegyiknél úgy éreztem, hogy megtalálta a mese a maga hallgatóját...

Összesen huszonhárom mesét mondtam el az öt nap folyamán, és a maga módján mindegyik különleges élmény volt. Akár nagy csapatban, akár kiscsoportos-bóbiskolósan, akár egy személynek meséltem, mindig ott volt körülöttünk Paloznak és a Világszép hangulat - mosolygással, öleléssel, napsütéssel, Balatonnal, gyümölcsössel, nyugalommal. Nem tudok tökéletesebb helyet elképzelni egy mesemondó számára.
Már csak háromszázat kell aludni a következő táborig!

Sir Cleges cseresznyéi (Adventi Mesetár)

Advent alkalmából a Villa Bagatelle minden nap egy-egy mesével kedveskedik a vendégeinek. A mesékkel a Világszép Alapítvány munkájára szeretnénk felhívni a figyelmet. Az adventi naptár bemutatkozó bejegyzését itt találjátok, a meséket magukat pedig a Villa Bagatelle Brótpékségben és a MOM Parkban a Bagatelliniben ingyen vehetitek át! 

Miről szól?

Egy jóságos lovag addig adakozik, míg minden vagyonát a szegényeknek nem ajándékozza, és koldusbotra nem jut. Jóságát azonban karácsonyi csoda jutalmazza: Cseresznyék érnek a kertjében a tél közepén, amelyekkel elindul a királyi udvarba az ünnepekre. A palotában minduntalan útját állják különféle őrök, akik azt követelik, kifelé menet adja nekik a cseresznyékért járó királyi jutalom egy részét... Sir Cleges pedig nem kevés furfanggal eléri, hogy a király rádöbbenjen, miféle emberek állnak őrt az udvarában.


Mi fán terem?

Sir Cleges egy középkori angol lovagi költemény, mely a tizennegyedik és a tizenötödik század fordulóján íródott. Sok helyen "Karácsonyi Cseresznyék" címmel hivatkoznak rá, és általánosságban véve része a mesemondók karácsonyi repertoárjának; nem csak mert karácsonykor játszódik, hanem azért is, mert a nagylelkűséget és az adakozást ünnepli. Ráadásul része az Arthur-mondakörnek is, hiszen Arthur apjának, Uther Pendragonnak udvarában játszódik (néhány változatban pedig magánál Arthurnál).

Hab a tortán

Többen kérdezték tőlem, hogyan kell Sir Cleges nevét kiejteni, de sajnos erre nem találtam egyértelmű választ, még angolul beszélő mesemondóktól sem.
Nem összetévesztendő a Cherry Tree Carol című balladával, amiben szintén téli cseresznyék szerepelnek, de egészen más kontextusban.

Aki meséli, járjon utána!

Angolul:
Az eredeti költemény online a Middle English Text Series honlapján, részletes bevezetővel
Modernizált prózai verzió a Medieval Forum honlapján

Eposzrajongók Éjszakája - Lovagok, hősök, szerelmek... törpék

Az Eposznap másnapján, vasárnap délután Cathryn és én ismét rendeztünk egy dupla eposzmesélő előadást, megünnepelve közös rajongásunkat a hosszú történetek iránt, és bemutatva tavalyi együttműködésünk gyümölcseit. A rendezvény Cathryn otthonában zajlott. Ötvenen váltottak jegyet rá, így telt házzal, és bőséges vacsorával (minden résztvevő hozott valamit) ünnepeltük a második Eposzrajongók Éjszakáját.

Tizenöt évvel ezelőtt, a gimnáziumi könyvtárból kikölcsönzött Képes Mitológiai Enciklopédiában olvastam először Laurin király nevét. Annyit tudtam meg róla, hogy a törpék királya, és egy varázslatos rózsakertben élt, ahová egy Wolfhart nevű lovag tévedt be a kalandjai során. Sok évvel később, már gyakorló mesemondóként jutott eszembe ismét a történet (és a szépséges mellékelt kép amit sehogy se találok az Interneten), és utánanéztem, honnan is származik a történet. Hosszú hónapok keresgélése és könyvtárazása során feltárult előttem a Kisebb Rózsakert néven ismert középkori német legenda. Mivel épp dolgoztam a szuperképességekről szóló mesegyűjteményemen, Laurin király rögtön be is került a könyvbe, Láthatatlanság (és Emberfeletti Erő) címszó alatt. Kicsivel később, a 2015-ös Blogolás Ától Zéig kihíváshoz elolvastam a Thidrek sagát, melyben alaposan megismerkedtem Dietrich királlyal (akit mi Veronai Detre néven ismerünk az Attila-mondákból) és lovagjaival, és végleg beleszerettem a mondakörbe. Idén tavasszal a szolnoki Damjanich János Múzeumban a Régészet Napján egy egész sorozatot meséltem belőlük. Amikor Cathryn 2015-ben elvállalta, hogy a mentorom lesz, és megtanít eposzt mesélni, két történetet kellett kiválasztanom - az egyik a perzsa Királyok Könyve volt (amit a tavalyi Eposzrajongók Éjszakáján meséltem), a másik pedig a Dietrich-mondakör. Az együttműködés és kutatómunka eredményét végül most sikerült a nyilvánosság elé állítanom.

Az előadás a "Rózsák a hegyekben: Középkori német legendák emberekről és törpékről" címet viseli, és egy egész órát vesz igénybe. Több mesét, több forrást dolgoztam össze egyetlen folyamatos történetté. Az első félidő Virginal törpekirálynő csatájáról szól a gonosz Ortgis varázsló ellen, melyben Dietrich és lovagjai csak segédkezni vannak jelen - a történet végén, a közös győzelem után Virginal feleségül megy a királyhoz. A csatába beékelve található az egyik kedvenc rövid sztorim is, melyben Dietrich és öreg mestere kirángatnak egy félig lenyelt lovagot egy sárkány szájából... Az óra második felében a Kisebb Rózsakertet mesélem el, kiegészítve néhány svájci és osztrák legendával, amik kerekké teszik a történetet. Ebben a mondában Dietrich és lovagjai betörnek Laurin, a törpekirály rózsakertjébe, és a konfliktus háborúba torkollik emberek és törpék között. Végül az ment meg mindenkit a pusztulástól, hogy az egyik lovag húga, Künhilde, szerelmes a törpekirályba. A két történet nagyon szépen tükrözi egymást, mind ami a szerelmi szálakat (törpe királynő + emberkirály, törpe király + emberleány), mind pedig ami a törpék és emberek közötti kapcsolatokat illeti.

Az előadás hihetetlenül intenzív és fárasztó volt, de nagyon jól sikerült. A közönség végig csillogó szemekkel figyelte, hol felhördülve, hol kuncogva (a komoly sztori ellenére elég sok humoros jelenet van benne). Három gyerek is volt közöttük, egy kisfiú (akit az arckifejezéséből ítélve leginkább a sárkányok hoztak lázba), és két kislány (akik eleinte szégyenlősen üldögéltek, de amikor megemlítettem a királynőt, kerekre nyíltak a szemeik). Sikerült úgy végigérnem a bonyolult és feszes tempójú történeten, hogy nem ejtettem benne hibát, és utólag sok dicséretet kapott mind a különleges történet, mind pedig az előadásmód. Valaki még arra is rákérdezett, hogy a magyarok mindig a kezeikkel mesélnek-e...
Azt kell mondamom, a premier minden szempontból remekül sikerült. Bónusz pont, hogy mivel Kaliforniában voltunk, Cathrynnek még voltak rózsák a kertjében, és hozzá is öltöztem az előadáshoz...

Az est második órájában Cathryn mesélt - és mivel a mentorom, és szeret engem, a nagy premier után jutalomból a Fiannát választotta témának. Már régóta tudja, hogy élek-halok az ír hősökért, így aztán amíg én a sarokban egy puffon összegömölyödve jól megérdemelt vacsorámat fogyasztottam, ő egy egész órán keresztül szórakoztatott engem (meg a többi ötven főt) Fionn Mac Cool és harcostársai legendáival. A legtöbbet persze már ismertem, de így is tudott újat mondani - különben meg nem lehet őket elégszer hallani. Külön jó volt figyelni a közönség reakcióit, akik közül sokan most hallották ezeket a vidám, izgalmas, avagy szívbe markoló történeteket először. Örömmel láttam, hogy őket is legalább annyira magukkal ragadták, mint engem tizenöt évvel ezelőtt...

Ismét egy régóta dédelgetett álom valósult meg: Megint együtt mesélhettem a mentorommal, és azt kell mondanom, hogy meglátszott az előadásomon, mennyi mindent tanultam tőle. Elmesélhettem teljes egészében és csodálatos cizelláltságában egy történetet, amit évek óta kerülgetek, és láthattam a közönségen, hogy mennyire elvarázsolta őket a hegyi rózsakertek és föld alatti törpe birodalmak világa. Jutalomjáték volt, elejétől a végéig.