Tanulságos mesék a karácsonyfa alá

(Eltelt a karácsony, kezdem behozni az ünnepi lemaradásaimat.)

A farmon történt mesélésen kívül csak egy fellépésem volt az év vége előtt - egy közeli egyetem, a Lourdes University kért fel, hogy meséljek szokásos félévzáró gálájukon a "lifelong learning" program diákjainak. Ez a program havi rendszerességgel szervez előadásokat és tanfolyamokat nyugdíjasoknak, akik szeretnének új dolgokat tanulni, vagy új tudományterületeket felfedezni. A gála egy kulturális előadásból, ebédből, és az én egyórás műsoromból állt; nagyjából nyolcvanan ültek a közönségben, jóllakottan és kíváncsi mosollyal az arcukon.

A kérés az volt, hogy a mesék valamilyen formában tanuláshoz, tanításhoz kapcsolódjanak. Jó kihívás volt, és bonyolultabb, mint első hallásra tűnhet; úgy döntöttem, felfűzöm Elizabeth Ellis klasszikus Haha-Aha!-Aaah-Ámen rendszerére, hogy szép, kerek egész legyen belőle. Így született meg Stories by the wayside (Történetek az út mentén) című új mesemondó programom, mely végül az alábbi történetekből állt össze:
Az ember, aki a szerencséjét kereste (Ezen dolgoztam a legtöbbet; olyan mesetípus, ami a világon szinte mindenhol létezik, de majd' minden verziójában más vége, más állomásai, és sokszor más tanulságai is vannak. Elolvastam pár tucat mesét a típusból, és összeraktam belőlük a saját - kicsit hosszabb és színesebb - verziómat. Remekül működött, és a hallgatóság jókat derült rajta).
A mester és egy csésze víz (Ez egy pár perces, nyúlfarknyi tanmese, amit a nyáron tanultam gey Budapestre látogató szingapúri mesemondótól. Arról szól, miért fontos, hogy meséken keresztül tanítsuk az embereket.)
A szegények kertje (Kazah népmese arról, hogy egy fiú elkölti minden, kertészetre szánt pénzét, hogy megmentsen egy sereg befogott madarat. A madarak cserébe varázslatos kertet ültetnek neki, ami gyümölccsel lát el minden szegény embert.)
Anait királynő (Az egyik nagy kedvenc mesém, Örményországból, és az egyik első, amit annak idején angolról magyarra fordítottam. Egy szegény lányról szól, aki addig nem megy feleségül a királyfihoz, amígy az el nem sajátít valamilyen mesterséget - ami később kapóra is jön, hogy megentse az ifjú király életét. Jó volt visszatérni a meséhez; ennek is elolvastam néhány különféle változatát, míg kézre nem állt a meséléshez.)
A kétperces sárkány (Jó volt lezárásnak - csattanós és vicces egyszerre.)

Az előadás remekül sikerült, a közönség érdeklődő és lelkes volt, és a mesék majdnem pontosan kitettek egy órát. Az egyetlen zökkenő a kazah mesénél történt - először is többen zavart arcot vágtak az elején Kazahsztán említésénél (nem tudom, hogy a -sztán akasztotta-e meg őket, vagy csak azt hitték-e eddig, hogy az egy kitalált ország), majd volt egy kisebb felhördülés, amikor a mesében szereplő kán, hallván a szegények varázslatos kertjéről, kijelentette, hogy "építsük falat köréje, és a szegényeket ne engedjük be!" (Alighanem azt hitték, hogy Tudodkin, az új elnökjelöltön poénkodom, pedig nem én politizáltam, az eredeti mesében is így van...). Mókás volt, mert csak utólag esett le, mire reagáltak, ember segítségével, aki a közönségben ült, és testközelből figyelte meg a reakciókat. Én megnyugodtam benne, hogy ha ez a legnagyobb bajuk az előadással, akkor jól végeztem a munkámat. Akinek meg nem inge, ugye.

Akár megrendelik újra ezt a műsort a jövőben, akár nem, mindenképpen érdemes volt összerakni. Lett belőle egy remek saját verzióm a szerencsekereső mesére, és Anait királynőt is sikerült újra meglátogatnom...

Haladó hagyomány: "New trad" népmesék egy zseniális mesemondótól

Danielle Bellone, régesrégi jó barátnőm és volt osztálytársam a mesemondó programból, New Orleansból repült ide hozzánk a héten, hogy workshopokat és mesemondó előadást tartson a Nemzetközi Coming Out Day (az Előbújás Napja) alkalmából. Az egyetem LMBT irodája egész hetes rendezvénysorozattal ünnepli a másságukat felvállaló diákokat és tanárokat; mivel már évek óta nem volt érkezésem, hogy személyesen találkozzak Danielle-el, még áprilisban beadtam egy pályázatot, hogy őt hívják meg kiemelt előadónak. És lőn.

Mielőtt belevágnék a Danielle zsenialitása feletti lelkendezésbe, azt hiszem röviden el kell magyaráznom, mi is az a "new trad" mesemondás. Szerencsére a két workshopnak köszönhetően alaposan elsajátítottam a fogalmat. Íme:
"New trad" (new traditional - "új hagyományos") mesék alatt olyan újonnan megalkotott, szóbeli történeteket értünk, melyek hagyományos népmesei elemekből (varázslat, állat-segítők, hármas ismétlődés, sárkányok, stb.) épülnek fel, és olyan témákról szólnak, melyek a hagyományos népmesékben nem (vagy csak ritkán) bukkannak fel. Megalkotásuk után a "new trad" mesék, ideális esetben, bekerülnek a szájhagyományba, és valódi népmeseként terjednek tovább, színesítve a hagyományos történetek palettáját, és csiszolódva a nép ajkán.

Naszóval.

Danielle "new trad" mesékből írta a szakdolgozatát, és azóta is aktívan foglalkozik velük. Két nap alatt két workshopot tartott - vagyis ugyanazt a workshopot kétszer, csütörtökön kifejeztten LMBT+ diákoknak, pénteken pedig bárkinek, aki arra tévedt. Bár a rendezvény hivatalosan a Coming Out Week keretei között zajlott, a mesemondás és a közönség is jóval túlterjedt az LMBT témakörén. Egy másfél órás workshop alatt megtanultuk, miért is jó a mesemondás (az alapoktól kell kezdeni, ugye), majd arról beszélgettünk, mik azok a témák, amik rendszerint nem bukkannak fel népmesékben, vagy ha igen, akkor rosszul, negatívan vannak ábrázolva. Nyilván itt az LMBT+ reprezentáció merült fel először (Danielle elmesélt egy példamesét is, egy saját maga által alkotott leszbikus teremtéstörténetet), de sok egyéb "tabu" téma is került a listára: Férfi-női barátság, vetélés, a technológia előnyei avagy hátrányai, örökbefogadás (mint pozitívum - olyan sztorik ahol az örökbefogadott gyerek nem tér vissza az "igazi" családjához a happy end részeként), fogyatékosság (és hogy lehet-e egy mesehős boldog anélkül, hogy mágikus módon visszanőne a lába), klímaváltozás, sőt, még a diákhitel is. Miután elmerengtünk rajta, mi minden hiányzik gyermekkorunk (egyébként remek és méltán szeretett) tündérmeséiből, Danielle bemutatta nekünk a "new trad" fogalmát (ld. fenn), és részletekbe menően elmagyarázta, melyik eleme miért fontos. A workshop utolsó fél órájában pedig gyakorlatba ültettük az elméletet: Csoportokra oszlottunk, és mindenki választott egy témát, amiről mesélni szerettünk volna. Mindkét alkalommal zseniális eredmények születtek.
A csütörtöki workshopon a bőrszínt és a női barátságot választottuk témának, és arról költöttünk mesét, hogyan versengett két lány (egy világos és egy sötét bőrű) az idők kezdetén, hogy belőlük lehessen a Hold - és mivel mindenben egyformán jók voltak, a végén a barátságuk győzött a versengés felett, és összekapaszkodva, körbe-körbe táncolva alkotják a Hold világos és sötét oldalát - egy füst alatt feltalálva az időszámítást is. Pénteken a diákhitelt választottuk témának (ami Amerikában nagyon nyomasztó probléma), és arról meséltünk, hogy egy messzi-messzi varázskóiskolában a diákok azzal fizettek minden bűbáj megtanulásáért, hogy egy időre kővé váltak, és gazdag emberek oszlopcsarnokait díszítették... míg olyan veszély nem szakadt az országra, hogy mindegyikükre szükség lett volna. Ahhoz képest, hogy Danielle és én voltunk csak tapasztalt mesemondók a teremben, zseniális ötletek röpködtek jobbra-balra a csoportok között, és mindenki lelkesen vetette bele magát a mesealkotásba.

Hogy ne maradjunk példa nélkül sem, csütörtök este Danielle mesemondó koncertet is tartott "A better way out: An evening of queer storytelling" ("Van jobb kiút: Mesemondó est a másságról") címmel. "Másság" alatt ez esetben nem csak LMBT+ történeteket kellett érteni, hanem sok egyéb, a szokásostól eltérő mesét is. Kezdetnek Danielle gyönyörű, lírai verzióját hallhattuk Daphné és Apollón mítoszára (melyben Apollón pontosan annyira szimpatikus, amennyire egy erőszaktevőnek lennie kell, cserébe viszont Daphé szerelmes a szél egyik nimfájába). Másodikként, eloszlatva az emelkedett hangulatot, egy személyes sztori következett arról, hogyan lehet (avagy nem lehet) kimagyarázni egy helyzetet, amikor a hangyairtó bácsi megjegyzéseket tesz az elöl hagyott vibrátorra (nyilván dőltünk a röhögéstől). A vidámság után meghallgattuk Hamupipőke egy rövidke, költői változatát, melyben Hamupipőke az édesanyja fájának ágait használta fel, hogy gerincet növesszen magának (szó szerint), és nyíltan megmondja a hercegnek, mit szeretne tőle. Ez egy hosszabb "new trad" tündérmeséhez, a Vadak Asszonyához vezetett, melyben egy vadász (hosszas kalandok során) megtanulta, hogy az erdőben lakó tündért az igaz szerelem nevében nem "háziasítani," hanem elfogadni kell. Ezek után egy slam vers következett arról, miért nem jó Csipkerózsikának lenni; a sort pedig a fentebb már említett leszbikus "new trad" teremtésmítosz, Soli és Panna zárta. Ez utóbbi nagy kedvencem lett; háromszor hallottam a három nap alatt, és minden egyes alkalommal lenyűgözött a nyelvezete, a látványvilága, és a csodás, finom szimbolika, ami az egész történetet átszövi (szó szerint - a világegyetem egy szövőszéken készül). Nagyon bájos történet, tele mindenféle állatokkal, színekkel és illatokkal, és azon kívül, hogy két egymásba szerelmes lány teremti meg a világot, tulajdonképpen semmiféle "politizáló" vonzata vagy íze sincs. Cserébe viszont az egyik kedvenc mesém, amit Danielle előadásában valaha hallottam.

Bár mindhárom rendezvény szerény (hét-nyolc fős) közönséggel zajlott le, minden percük kincs volt. Az LMBT+ iroda a végére döbbent rá, hogy micsoda lehetőséget szalasztottak el azzal, hogy nem promotálták az eseményt rendesen (jórészt önerőből szerveztem végig), és utólag lelkendeztek körbe, ígérve, hogy Danielle-t mindenképpen visszahívják majd. A résztvevők mind felvillanyzova távoztak, és egy lány még a pénteki munkáját is lemondta a koncert után, hogy eljöhessen a workshopra. Én három boldog napot tölthettem az egyik legjobb, régen látott barátnőmmel, Danielle pedig (amellett hogy pénzt keresett, mert Amerikában ugye megfizetik az ilyesmit), promotálta a workshopjait és a meséit is. Remélem, sok konferenciára meghívják majd. A "new trad" mesemondás bimbózó műfaj, keven ismerik és kevesen űzik, de nagyon nagy szükség van rá. Főleg olyan kiváló, minőségi formában, ahogyan Danielle csinálja.

Mindenkinek ajánlom, hogy kövesse figyelemmel.

Polkorrektség, biztonságos helyek, trigger warning - lelkizés az amerikai iskolákban

Má' megint bele kell szólnom valamibe.

Ma láttam a 444.hu (egyébként nagyon korrekt) cikkét, melynek címe "Az amerikai egyetemistákra ráomlik a politikailag korrekt álomvilág." Mivel a "polkorrektség" amúgy is csak szitokszóként hangzik el idehaza, úgy gondoltam, ideje hozzáfűznöm, hogy néz ez ki a gyakorlatban, amikor valaki (jelen esetben én) amerikai egyetemen oktat.
Előzetesen: Alsósoknak (18-22 éveseknek) tartok Kulturális Tanulmányok kurzusokat, melyek keretein belül kultúráról, hagyományról, társadalmi nemekről, mindenféle kulturális fogalmakról, és a hozzájuk kapcsolódó szeterotípiákról és előítéletekről (rasszizmus, szexizmus, homofóbia, stb.) beszélünk. Elsősorban amerikai vonatkozásban, de sok példát említünk a világ más részeiről is.

Trigger warning
A cikk szerint: "Figyelmeztetés, hogy egy szöveg olyan részleteket tartalmaz, melyek érzelmileg megviselhetik az olvasót."

Valójában ennél komolyabb a helyzet. Sajnos az amerikai médiában is nagyon sokan úgy állítják be a 'trigger warning'-ot, mintha egyetmisták nyafognának, hogy nem akarnak semmi érzelmileg megterhelőt, szomorút vagy kényelmetlent olvasni. Ez elő is fordul; nekem is volt (fehér srác) diákom, aki a félév végén panaszkodott, hogy "mindig csak a negatívumokról beszéltünk." Ennek ellenére a 'trigger warning' eredetileg nem arra lett kitalálva, hogy a diákokat pátyolgassuk vele.
Minden félévben előforul, hogy van egy-két diák az osztályban, akik a nehezebb témákkal kapcsolatos valós és nemrég történt traumát éltek át. Egy egész előadás foglalkozik például a nemi erőszak és a szexizmus kapcsolatával - attól függően, az adott személy mennyire dolgozta fel a saját élményét, az óra folyamán különböző mértékben kiborulhat, esetleg pánikrohamot kaphat.
Sok egyetemen a diákok elkezdték követelni, hogy a tanár minden egyes, potenciálisan "triggering" (súlyos érzelmi reakciót kiváltó) téma előtt tegyen közzé figyelmeztetést. Ez egyértelműen túlzás. Ha tartanám magam ehhez a szabályhoz, az én szakterületemen nagyjából minden második mondat előtt kéne meglengetnem a piros zászlócskát. Így nyilván nem lehet oktatni. Vannak ellenben működő, köztes megoldások.
Az én esetemben úgy működik a dolog, hogy félév elején megmondom az osztálynak: Nem lesznek 'trigger warningok.' DE, ha valaki tudja magáról, hogy valamilyen konkrét témára ilyen reakciója lehet, az szóljon nekem ELŐRE és PRIVÁTBAN, és segítek neki más módon behozni a kihagyott előadást (beadandó dolgozattal, a témába vágó alternatív olvasmánnyal, stb.). Általában osztályonként egy, maximum kettő ilyen diák szokott jelentkezni, és maximum egy előadást hagynak ki. Elenyészőnek tűnik, de én jobban érzem magam tőle, mintha az előadás közepén omlana össze valaki, akit nemrég erőszakoltak meg.

Safe space
Ez megint csak olyasmi, aminek gyakorlati célja és értelme van, csak éppen vagy nem tudnak róla, vagy rosszul használják. Eredeti értelmében a 'safe space' egy olyan zóna (iroda, épület, stb.), ahol mindenki biztonságban érezheti magát, és a benne lévők (tanárok, irodai dolgozók, stb.) tudatos ígéretet tesznek, hogy nem bántalmazzák az oda érkezőket, sőt, közbelépnek, ha valaki más ilyesmit tenne. Ehhez tréning és felkészítés is jár, ami a legtöbb egyetemi campuson elérhető. A 'safe space' helyeket kis matricákkal jelöljük.
A gyakorlati megfontolás: Amerikában sok helyen jelenleg is nagyon komoly következményei vannak a mindenféle vallási és ideológiai előítéleteknek, rasszizmusnak, homofóbiának. Még egyetemi környezetben is gyakran előfordul, hogy a meleg/kisebbségi/muszlim/stb. diákokat szóban és/vagy tettlegesen bántalmazzák csak azért, akik. Ráadásul csak az idei év folyamán fekete lakosságú környékek templomainak tucatjait gyújtották fel, transznemű lányok tucatjait verték agyon vagy gyilkolták meg, és rengeteg egyéb atrocitás ért mindenféle egyéb társadalmi csoportokat, egyénileg és közösségileg egyránt. Az ilyen háttérből érkező diákok esetében különösen fontos, hogy tudják, vannak olyan helyek, ahol szívesen és előítélet nélkül látják őket, és nem fog felpattanni a titkárnő a láttukra, és vallási tirádába kezdeni, hogy megmentse a lelküket a bűn fertőjétől (igen, előfordul).
Természetesen nem arról van szó, hogy az egész egyetemi campus 'safe space' legyen (bár mondjuk én díjaznám, ha a matricátlan helyeken se vernének diákot), csupán az, hogy segítsenek az egyes diákoknak kicsivel nagyobb biztonságban érezni magukat, vagy tudtukra adni, hová fordulhatnak segítségért.

"Nem akarok vitatkozni. Csak beszélni a fájdalmamról."
Ez megint sokkoló hatású idézet, főleg így kontextus nélkül, mert sokan azt értik alatta, hogy az egyetemeken megszűnik az egészséges vitakultúra. Ez megint csak túlzás, és - bár nyilván vannak diákok, akik ezt pozitív eredményként könyvelnék el - megint csak nem ez az alapgondolat.
Vannak olyan társadalmi helyzetben élő emberek (csoportok), akiknek mindennapi élménye, hogy az "egészséges vita" égisze alatt boldog-boldogtalan megkérdőjelezi az identitásukat. Ez terjedhet a szexuális zaklatását panaszoló nőnek mondott "biztos vagy benne, hogy nem reagálod túl?"-tól a "tegyük fel, csak a vita kedvéért, hogy a homoszexualitás mégiscsak választás kérdése" fickón át egészen a diákomig, aki lehordta a muszlim barátnőmet, hogy miért hagyja elnyomni magát a kendőviselés által.
Az, hogy valaki másnak a mindennapi élete és küzdelme számodra "érdekes vitatéma" - az bizony kiváltság. Előrángatod, amikor egy kis mentális akrobatikára vágysz, majd visszateszed a dobozba, és megteheted, hogy megfeledkezel róla. Azoknak, akik benne élnek, nem adatik meg ez a luxus - nekik bizony fűvel-fával le kell állniuk újra és újra megvédeni az igazukat, és elmagyarázni, miért bántják őket egyes viselkedési formák vagy odavetett megjegyzések. Minden egyes alkalommal fel kell állni a tornaszőnyegre, és végigcsinálni a te kellemes mentális tornagyakorlatodat. Minden. Egyes. Alkalommal.
Ez pedig, higgyétek el, kurva fárasztó.
Erre van a 'safe space' és egyéb hasonló körök. Akik ott vannak, azok meghallgatják a panaszod, frusztrációd, és személyes élményeid, és elhiszik. Lehet, hogy nem értenek egyet veled; lehet, hogy ők is imádnak mentáltornázni vagy mentáljógázni, és egy kávé felett szívesen lemeccselnék azt, zaklatás-e, ha a főnököd szerint jó a segged. De ott és akkor nem teszik. Mert tudják, hogy nem azért jöttél be az ajtón, hogy még egyszer előadd a disszertációdat a munkahelyi szexizmus puszta létének bizonyításáról.

Mikroagresszió
Különösen nekünk kelet-európai népeknek furcsán és visszásan hangzik, hogy bárki kiakadjon egy indiánjelmez miatt. Én ugyan már nem Winnetou-n nőttem fel, de tisztában vagyok az előképekkel. Cserébe viszont érdemes magunkat egy indián diák helyébe képzelni, aki az év másik, Halloween-en kívüli 364 napjában is folyamatosan csak karikatúraként, sztereotípiaként, vagy szexi alsóneműként találkozik ősei ábrázolásaival (olyan esetekről nem is beszélve, amikor az "indián vagyok" kijelentésre rendszeresen az a válasz, hogy mindenki röhögve kezdi a száját csapdosni a tenyerével). A "ha nem tetszik a jelmez, ne nézz oda" működhet azon az egy bulizós éjszakán - de az emberiség nagy része az összes szterotípiát az orrod alá fogja dörgölni nap mint nap (nem is beszélve arról, hogy a "szexi indián menyecske" jelmezekkel egy időben az indián nők esetében majdnem négyszer  magasabb a nemi erőszak aránya, mint a többi etnikumnál).
A mikroagresszió olyasmi, ami felhalmozódik, és (a fentiekben már leírt módon) idővel nyűggé válik, és szorongást, depressziót, kisebbrendűségi komplexust, stb. okoz. Elkerülése igen egyszerű, és mégis ez váltja ki a legtöbb zsörtölődést:

FIGYELJ ARRA, MIT MONDASZ.

Bár nem kerül különösebben nagy erőfeszítésbe, egy kis odafigyelés is sokat segíthet - és egy kis odafigyelés is kiboríthatja a bilit olyan személyeknél, akik inkább panaszkodnak túlérzékeny nőkre/kisebbségekre/diákokra, minthogy a helyükbe képzelnék magukat, és gondolkodjanak, mielőtt olyasmik szökkennének ki fogaik kerítésén, hogy "Indián vagy? Azok nem haltak ki?!"

Összegzés
Nyilván minden helyzetben vannak túlkapások, és a média értelemszerűen ezekre koncentrál. Ennek ellenére - az egészséges vita érdekében - szerettem volna leírni az úton-útfélen használt újszerű kifejezések értelmét és gyakorlati hasznát. Talán így kevesebbn fognak rögtön a "hülye amcsik, amcsi hülyék" skandálásába kezdeni.

PhD alapvizsgák, avagy hová lett a mesemondó

Mivel jó ideje eltűntem innen a magyar nyelvű blogról, azt hiszem, illik beszámolnom róla, mi zajlik ideát. Nem mintha abbahagytam volna a mesemondó munkásságot - koránt sem - de hirtelen akadt sürgetőbb dolgom is: A doktori program harmadik évében kell letennünk az alapvizsgákat.
Holnap.
Nagyon meglepett, hogyan működik a Kulturális Tanulmányok szakon az alapvizsga (mivel tavaly strukturálták át); gondoltam, írok róla egy bejegyzést, hátha mást is érdekel.

Az elmúlt két év alatt négy kötelező alaptantárgyunk volt: Kultúraelmélet, Kultúratörténet, Film, és Kultúra és Média (mivel film és média szakirányon vagyok). Mind a négy komponensből le kell tennünk az alapvizsgákat. Korábbi évfolyamoknál mindet egyszerre kellett; a mi osztályunk számára azonban négy részre bontották a folyamatot.

Holnap reggel, amikor felébredünk, és bejelentkezünk az iskola online felületére, egy személyre szabott tanegység fog feltűnni a fiókunkban, "PhD vizsga" címmel. Három kérdést találunk majd benne - mindhárom a Kultúraelmélet tantárgyhoz fűződik valamilyen módon. Az egyik akár ismerős is lehet: Még a nyáron megkértek mindannyiunkat, hogy írjunk egy-egy kérdést a vizsgákhoz, amiket a bizottság beválogathat a lehetőségek közé.
A három kérdés közül egyet kell kiválasztanunk, és megválaszolni írott formában, legalább tíz oldal terjedelemben. A vizsga csütörtök reggeltől hétfő éjfélig tart, az elkészült dolgozatot addig kell feltöltenünk a fiókba. Jövő hét csütörtökön megismételjük a folyamatot Kultúratörténeti, majd az azt követő héten Film és Média (kombinált) kérdésekkel is.

Egyszerűen hangzik?

Nem az. Nekem is annak tűnt, az öt féléves szóbeli klasszika szigorlathoz mérten mondjuk, de az az igazság, hogy komoly különbség van a "nem szívatnak" és a "könnyű a vizsga" között. A rendszer sokkal kevésbé stresszes, mint bármilyen alapvizsga vagy szigorlat, amiben eddig részem volt, de nem azért, mert könnyebb - hanem azért, mert tisztában vagyok vele, hogy csak rajtam múlik, hogyan sikerül. Ha elolvastam minden könyvet, átrágram minden jegyzetet, és kis cetliket ragasztottam minden szöveggyűjtemény margóira, akkor az öt napnak elégnek kell lennie, hogy egy komplex elméleti kérdésre megfelelő választ tudjak szintetizálni. A kérdések általában nagyon tágak, és többféle módon is meg lehet válaszolni őket, attól függően, ki melyik elméleti irányzattal vagy mely kutatók munkásságával érez rokonszenvet (vagy, az én esetemben, melyikekből értett egy kukkot is). Úgy vannak kitalálva, hogy itthon, az Internet és a könyvespolc között üldögélve is kihívás legyen megválaszolni őket - de ne lehetetlen.

A három írásbeli kör végeztével lesz egy szóbeli rész is, októberben. Ott a tanszékvezető, a saját magunk általk kiválasztott PhD témavezetőink, egy másik tanszék és a diákönkormányzat egy képviselője lesznek jelen (az egyik témavezetőm Norvégiában van, őt majd Skypon hívjuk fel). A szóbeli vizsga lényege, hogy kérdéseket tesznek fel az írott dolgozataimmal kapcsolatban (főleg, hogy leellenőrizzék, értem-e, amit írtam), és aztán mindhárom elméleti dolgozatot a választott disszertáció-témámhoz kell viszonyítanom és értelmeznem, bemutatva, hogyan kapcsolódik az elmélet a gyakorlati kutatáshoz.
Ha minden jól megy, a félév közepétől már csak a disszertációval (és a tanítással) kell foglalkoznom.

Hát, ez van. Októbertől majd megint írok gyakrabban is!