A méhkirálynő (Feminista Multikulti Népmesék 18.)

Ismét szerda, ismét Feminista Multikulti Népmesék! A Feminista Magyar Népmesék folytatásaként ezúttal Magyarországon kívüli országokból, kultúrákból válogatok. A bejegyzések listáját itt találjátok, akit pedig érdekel az előző sorozatból született mesegyűjtemény, az Ribizli a világ végén címmel találja meg a Móra kiadónál. És természetesen ebből a sorozatból is készül könyv :)

Ma van a Méhek Világnapja, úgyhogy elővettem egy mesét, amit már régóta szerettem volna megemlíteni ebben a sorozatban.

Származási hely: Németország (Grimm)

A történet

Kép innen

Három fiútestvér közül a két idősebb elkanászodik, rossz útra tér. Az öccsük, akit csak Tökfilkónak neveznek, elindul megkeresni őket, és velük tart szerencsét próbálni, annak ellenére, hogy megpróbálják elkergetni, mert szerintük ostoba. Az úton a két idősebb testvér folyton ártani akar mindenféle állatoknak (feltúrni egy hangyabolyt, lelőni néhány kacsát, kifüstölni egy méhkast), de Tökfilkó visszatartja őket, mert fáj a szíve az állatokért.
A három fivér végül egy elátkozott kastélyhoz ér, ahol egy szürke kis öregember elmondja nekik, mi az a három próba, amikkel meg tudják törni az átkot. Össze kell szedniük ezer gyöngyszemet az erdőből, vissza kell szerezniük egy aranykulcsot egy tó mélyéről, és ki kell választaniuk a legfiatalabbat három egyforma királylány közül. A két idősebb testvér kudarcot vall és kővé változik, de Tökfilkó a hálás állatok segítségével sikert arat, és megtöri az átkot. Tökfilkó feleségül veszi a legkisebb királykisasszonyt, a két bátyja meg a két másikat.

Mitől feminista?

Ez a mese szokott először eszembe jutni, amikor "feminista értékrendű férfi hősökről" kérdeznek. Korábban már szerepelt a sorozatban olyan példa, amelyben a hős ereje a kedvességében rejlett. Itt megint csak egy ilyen történetről van szó, csakhogy itt az empatikus, jószívű hős nem lány, hanem fiú. És ráadásul nem csak úgy mellékesen kedves valakihez, miközben megy sárkányt ölni, hanem az egész történet a kedvesség megváltó ereje körül forog. Tökfilkó fő erénye az empátia.
Tökfilkó hátrányos helyzetből indul, amint azt a gúnyneve is mutatja. A fivérei szerint ostoba, haszontalan figura, akinek nincs keresnivalója a kalandos úton. Egy korai angol fordításban a "jelentéktelen kis törpe" kifejezéssel illetik. Tökfilkó nem daliás, erős, vagy maszkulin, és a bátyái ezért lenézik. Mivel a hős fő erénye az együttérzés, a rossz férfi mintákat követő testvérei gyengének tartják. Ez gyakran van így a mindennapi életben is: ha egy férfi "nőies" vonásokat mutat, az pózoló maszkulin társai szemében a gyengeség, nevetségesség jele (gondoljunk például a férfi ápolókról, óvóbácsikról, vagy egyéb "gondoskodó" szakmákról szóló hülye poénokra - mivel az uralkodó társadalmi nézet szerint a gyengédség és gondoskodás a nők szerepe).

A két idősebb testvér a mindenféle erőszakos, pusztító, önző viselkedések iskolapéldája. A hangyabolyt csak azért akarják felrúgni, hogy nevethessenek rajta, ahogy a hangyák rémülten cipelik a kicsinyeiket. A kacsákat meg akarják enni. A méhektől el akarják venni a mézet. Szükségük igazából egyikre sincs, de élvezik, hogy hatalmuk van a védtelen állatok felett. Úgy érzik, joguk van arra, hogy mások kárára szórakozzanak, és elégítsék ki a vágyaikat, nem törődve azzal, hogy fájdalmat, kárt okoznak a náluk gyengébbeknek. Ráadásul közben azt hiszik, hogy ők erősebbek és okosabbak, mint mások, és erre alapozzák az egójukat. Ez a mérgező férfiasság iskolapéldája. 
(A biztonság kedvéért: a "mérgező férfiasság" a férfiasság egy negatív fajtája. NEM arról van szó, hogy a férfiasság maga mérgező lenne.)

Tökfilkó azonban a maga csendes módján nagyon is erős jellem. Egyrészt kedves, jószívű, és empatikus - a szívén viseli a védtelen állatok, hangyák, kacsák, méhek sorsát. Másrészt pedig, és ez nagyon fontos eleme a mesének, kiáll a fivérei ellen az áldozatok érdekében. "Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!" Nem utólag takarítja fel a romokat, amikor már megtörtént a baj, hanem a sarkára áll, és megakadályozza, hogy nagyobb és erősebb fivérei kárt tegyenek. Ezt hívják úgy az angol szakirodalomban, hogy "bystander intervention" - kívülállók beavatkozása. Egy egészséges férfiassággal rendelkező férfi arról ismerhető meg, hogy nem csak ő maga nem tesz kárt, hanem aktívan tesz a kár ellen. Az előbbi passzív, az utóbbi aktív tevékenység. A hős mint példakép teljesen új szintje az, amikor nem csak némán ingatja a fejét mások erőszakosságán, és ő ilyet sohasem tenne (ami önmagában dicséretes), hanem aktívan közbelép azzal, hogy hé, ez nem oké. "Hé, ez szexista poén volt." "Hé, ne beszélj így a kolléganőnkről." "Hé, a nem az nem." Még akkor is, ha ezzel kihívja maga ellen mások gúnyolódását.
(A mesék világában nem egyedi, de szintén nagyon vonzó tulajdonság, hogy Tökfilkó segítséget fogad el, amikor szüksége van rá. Nem sérti az egóját, hogy a próbákat az állatok segítségével oldja meg.)

Tökfilkó szerethető, empatikus, határozott karakter, aki nem helyezi magát mások fölé, és kiáll a gyengébbek védelmében. Ezzel válik igazi feminista példaképpé.

Amit érdemes átgondolni

Mesemondóként úgy érzem, Tökfilkónak a mese végén ki kéne érdemelnie egy jobb nevet.
A Grimm mese nagyon szép, de érdemes a mese más változatait is felkutatni és elolvasni. Egy időben elmerültem az afrikai verziókban, amelyekben sok különböző állat előfordul, és nagyon megszerettem őket. A közelgő feminista válogatásba is egy madagaszkári Méhkirálynőt válogattam be Grimm helyett.

Források

A mese a Grimm mesék katalógusában KHM 62 számmal szerepel, a mesetípusok között pedig az ATU 554 (Hálás állatok) típusba tartozik. Rengeteg verziója van szerte a világon.

Magyarul itt olvashatjátok.
Egy régebbi angol fordítást itt találtok.

Jack Zipes: The Original Folk and Fairy Tales of the Brothers Grimm: The Complete First Edition (Princeton University Press, 2016.)
Oliver Loo: The 1810 Grimm Manuscripts (2015.)

Megjegyzés

A jegyzetek szerint a mesét Albert Ludewig Grimm szolgáltatta a gyűjteményhez (aki nem volt a Grimm tesók rokona).
Ennek a mesének van nagyon klassz magyar verziója is, Kálmány Lajos szegedi gyűjtéséből. Ott csak két testvér van, cserébe királylánynak álcázott sárkányokat kell lefülelniük, és tesznek egy kiruccanást az alvilágba is.

Az aacheni katedrálisban teltház volt

Az idei FEST konferenciáról már blogoltam korábban, de még adós vagyok egy beszámolóval a konferenciát követő csodálatos fesztiválról.
A mesemondás ugyanis idén sem maradt el, ha már ennyi nemzetközi előadó gyűlt össze egy helyen. Regina Sommer és a Haus der Märchen und Geschichten szerveztek nekünk egy nagyon különleges eseményt, ami életem egyik legszebb mesemondó élménye lett: éjszaka meséltünk az aacheni katedrálisban!

A katedrálist már a konferencia egyik napján volt alkalmunk meglátogatni, és teljesen lenyűgözött. Amikor az előadás estéjén, egy kiadós baráti vacsora után visszatértünk, alig mertem elhinni, hogy tényleg ez lesz az előadásunk helyszíne. Gyorsan belaktuk a teret: az egyik kápolnát jelölték ki öltözőnek (soha ilyen menő öltözőm még nem volt, ld. a fotót), és a sekrestyét is kinyitották nekünk, hogy tudjuk a mosdót használni. A hangulathoz hozzájárult az is, hogy Davide, az olasz mesemondó-duó egyik tagja a padokban ülve hangolta a gitárját...

A készülődés izgalmát tovább fokozta, hogy nagyon jó kezekben voltunk: a szervezőkön kívül eljött egy csapat fiatal, akiket gyerekkorukban Wirtz Ágnes művészettörténész (a Világszép Alapítvány egyik alapítója) képzett ki a katedrális idegenvezetőinek, és most visszatértek egy este erejéig, hogy meséljenek nekünk az épület történetéről és titkairól. Megtekinthettük testközelből Nagy Károly trónszékét, amit jeruzsálemi kőlapokból raktak össze, sőt, Nagy Károly szarkofágját is - mesélés közben utóbbi a hátunk mögött fénylett, míg a közönség feje felett elnézve, az első emeleti galérián pont az üres trónszékre láttunk rá. Nagy Károly és az ő mondaköre régi nagy kedvenceim; nagyon varázslatos élmény volt azt képzelni, hogy egy ilyen híresség is hallgatja a történeteinket... Rajta kívül persze volt hús-vér közönségünk is, nagyjából háromszáz fő, akik pont kiöltötték a rendelkezésre álló nézőteret.

Az est műsorát, amit a tartomány elnöke nyitott meg, úgy válogatták össze, hogy a mesemondók olyan kultúrákat és hagyományokat képviseljenek, amelyeknek valamilyen formában köze volt Nagy Károlyhoz, a katedrálishoz, a hozzá tartozó középkori iskolához és műhelyekhez, és a Karoling reneszánsz korszakához (én például a magyar kápolna kapcsán kaptam meghívást, ami Nagy Lajos királyunk emlékét őrzi). Mindenki egyetlen történetet mesélt, és az előadások között csodaszép orgona- és szaxofonzene zengett a fejünk felett, betöltve az egész katedrálist. Részemről az Aranyhíd, ezüsthíd szigetközi mondáját vittem magammal, aminek idén több okból is különleges jelentősége van: a történet szerint a tatárjárás elől menekülő, kétségbeesett embereket Göncöl táltos és Tündér Ilona segítik át a Dunán, a saját varázserejüket feladva, és csak 777 év múlva tudnak majd ismét visszatérni közénk - a tatárjárásnak pedig pont idén 777 éve, hogy vége lett. A történet csodaszépen ült, lehetett hallani a közönség sóhaját, amikor ezt elárultam nekik. Előtte egy kicsit aggódtam, hogy ilyen pogány történetet hozok be egy katedrálisba, de George Macpherson, a skót hagyományos mesemondás egyik nagy öregje, cinkosan odasúgta nekem, hogy "ne aggódj, én egy pogány kelta ráolvasást hoztam..." Szerencsénkre nem forrt fel a szenteltvíz.

A többi történet is csodaszép volt, és bár kevéske némettudásommal nem mindegyiket értettem, nagy élmény volt végighallgatni őket. Davide Bardi és Paola Balbi angollal és énekkel keverték az olasz nyelvet; megkapó előadás volt, Paola a széksorok között sétálva, egyes szám első személyben mesélte el Jézus halálának és feltámadásának történetét, Mária Magdolna szemszögéből. A német Michaela Sauber Parszifál legendáját mondta el, Nuala Hayes ír mesemondó Lir hattyúvá változott gyermekeiről mesélt, Gidon Horowitz az első jeruzsálemi templomról, Sam Cannarozzi az alkímiáról, Raymond den Boestert a trickster Till Uilenspiegelről, Abbi Patrix pedig egy szenegáli teremtéstörténetet hozott, ami összecsengett az időtlen művészet gondolatával. Wirtz Ágnes és a katedrális ifjú idegenvezetői közösen meséltek nekünk.

Az egész este hatalmas élmény volt - tökéletes környezet egy olyan mesemondó rendezvényhez, ami átívelt téren, időn, és kultúrákon. Vajon a magyar kápolna építői gondolták volna, hogy évszázadokkal később egy magyar mesemondó mesél majd Göncöl táltosról és Tündér Ilonáról a boltívek alatt?...

A Nagy Kancsilbecserkészés igaz története

Kaland! Dráma! Feszültség! Váratlan fordulatok! Fülledt trópusok!

Elmentünk a müncheni állatkertbe.

Évek óta szerepelt már a bakancslistámon, hogy élőben láthassak egy jávai törpeszarvast. Vannak, akik több száz kilométert utaznak, hogy találkozzanak a kedvenc színészükkel vagy élőben hallják a kedvenc zenekarukat, én meg eljöttem vonattal Münchenig hogy tulajdon két szememmel tekintsek meg egy félkilós kis izét, ami leginkább úgy néz ki, mintha valakinek az őrizetlenül hagyott csivaváját beölelte volna egy vámpír.
Kinek mi.

Kancsilos könyvjelzők az
idei Könyvhétről,
Laurent Diána rajzaival

Persze aki ismer, az tudja, honnan a rajongás a gülüszemű kis vakarcsok iránt. Kancsil az indonéz, maláj, és egyéb délkelet-ázsiai mesevilágok népszerű trickster-figurája. Ami nálunk a ravasz róka, az északiaknál Loki, Ghánában Ananszi, az afrikai-amerikai hagyományban meg Nyúl koma, az a trópusi szigetvilágban Kancsil, a Törpeszarvas. A szájhagyomány évszázadai alatt zsákmányállatból bajkeverővé képezte magát, és fényes karriert futott be nagyobb, erősebb és butább állatok legrosszabb rémálmaként. Egy népszerű sztoriban például ráveszi Tigrist, hogy egyen egy kis elefántszart (mondván, hogy az a király különleges gourmet pudingja), egy másikban pedig úgy jut ki egy gödör mélyéről, hogy beadja mindenkinek, hogy közeleg a világvége. Mindkét sztori, sok másikkal egyetemben, mesemondó repertoárom régi és örökzöld darabja. Kancsil sohasem okoz csalódást, egyaránt működik gyerekekkel, felnőttekkel, de még kamaszokkal is. Be is került az idén megjelent Hősök és Pimaszok című könyvembe, mint a tricksterek archetípusának egyik jeles képviselője.
Innen már szerintem teljesen egyértelmű, hogy a müncheni Hellabrunnba sem állatot nézegetni vonszoltam el Darylt a bajor vakáció közepén, de nem ám. Én egy celebbel készültem találkozni.

Persze nem attól trickster a trickster, hogy könnyű legyen időpontot egyeztetni vele. Egyszer már elbuktam a kancsilbecserkészést: tavaly ellátogattunk a prágai állatkertbe, ahol ugyan papíron lakozik egy kancsil, de amikor hosszú órák tévelygése után végül leszólítottam egy gondozót, tájékoztatva lettem, hogy a kancsil, az bizony "staff only," nem látogatható. Sebaj, gondoltam, akad még törpeszarvas Európában, és találtam is az interneten egy nagyon hasznos adatbázist, mely felsorolta, hol érdemes próbálkozni. Bingó: München, Hellabrunn, jávai kancsil, 1 db. Útba esik, vonattal könnyen megközelíthető, és amúgy is a kontinens egyik legjobb állatkertje. Szinte gyerekjáték volt bepasszítani a nyaralás programjába.
(A híresztelések, melyek szerint a nyaralást eleve kancsil köré szerveztük volna, nélkülöznek minden valós alapot, és ezt Daryl is meg fogja erősíteni.)

Pancsoló rozsomák, tessék

Egy kellemesen felhős csütörtöki napon látogattunk el a müncheni állatkertbe. Csodaszép hely, árnyas, zöld, hatalmas kifutókkal, kényelmes lakosztályokkal, óriási játszóterekkel, és mindenféle modern felszereltséggel. Nyitás után nem sokkal érkeztünk reggel kilenckor, és délután háromig vígan elvoltunk benne. Az állatok az unott gubbasztás helyett aktívan tettek-vettek, a rozsomák pancsolt, a pusztai macska békára vadászott, a vörös panda fára mászott, a teknősök szaladgáltak, a jegesmedve úszkált, egyszóval zajlott az élet, volt mit nézni. Kancsilt persze nem jelölték semmiféle térképen, de azért nyitva tartottuk a szemünket, gondolván, csak ki lesz majd táblázva valahol. A szarvaskifutók környékén láttunk is néhány kínai muntyákszarvast, távoli unokatestvéreket, akik amolyan "szegény ember kancsilja" szerepet töltenek be a mesevilágban, de maga a sztár csakazértsem jelentkezett. Dél körül lerogytunk egy fagyi erejéig, és megint csak az internethez fordultunk segítségért. Sporadikus némettudásommal - mely a létfontosságú "wo ist" és "kleinkantschil" szavakra korlátozódott - sikerült kiderítenem, hogy Herr Kleinkantschilt a Dzsungelházban kell keresni. Ott már jártunk korábban, de most az új információval felvértezve visszatértünk ismét, és megfogadtuk, hogy alaposabban nyitva tartjuk a szemünket, és nem fognak holmi papagájok meg békászó pallaszmacskák eltéríteni a küldetéstől.

Ebben keressem meg, waze

A Dzsungelház tulajdonképpen egy hatalmas trópusi üvegház, kerítések és kifutók nélkül, melyben sok különböző állat él a látogatókkal egy légtérben, teljes egyetértésben, és kilencven százalékos páratartalomban. A dzsungel leglátványosabb lakói a különféle trópusi madarak, mint például a csinos fehér Bali-seregélyek vagy a kimondhatatlan nevű rulrulok (Rollulus rouloul), de akad rajuk kívül néhány méretes iguána és egy sereg gyümölcsevő denevér is.
Valamint egy kancsil, amit az istennek se találtunk.

Az egyik kedvenc madaram

Az a baj az ilyen trópusi kertekkel, hogy tökéletesen visszaadják az áthatolhatatlan dzsungel hangulatát - vagyis nem látsz semmit, ami nem akarja, hogy lásd. Több, mint egy órát töltöttünk azzal, hogy a bokrok alá, fölé, és közé dugdostuk a fejünket, amennyire csak a járdaszegély engedte, kövekre másztunk fel, és a felső hídról fürkésztük a zöld masszát, de egy darab nem sok, annyi kancsilt se találtunk. A többi látogató - akikből egyébként rettenetesen sok volt - már tiszta hülyének nézett minket, hogy a pálmalevelek alatt guggolunk, és meredten bámulunk a legeldugottabb sarkokba, miközben néha lesújtó pillantásokat vetünk az apróbb főemlősökre, akik hangos ordítással rángatják a bokrokat vagy kergetik a gyalogtyúkokat az ösvényen. Utóbbiak egyébként mindenáron maguknak akarták az ember figyelmét; valahányszor megmozdult valami a sűrűben, mindig kiderült, hogy egy újabb nyavalyás rulrul.

Kancsil ki volt táblázva,
csak elforgatták

Már heveny rulrultúltengésem volt, mire kiszúrtam a sűrűben egy másik alakot - egy gondozóét, aki az etetőtálakat szedte be. Rögtön meg is rohamoztam a hölgyet, aki a tekintetemtől egy kissé megrémülve angolul magyarázta, hogy van kancsil, három is, de amikor  nagy a zaj, nem szoktak előjönni, csak kora reggel, amikor kevés a látogató, különben a saját anyjuk se találja meg őket ebben a dzsindzsásban. A hír erősen lelombozott (heh): kiderült, hogy nem egy, hanem három kis rohadék bujkál előlem, és amíg mindenki haza nem tereli lágyéka sivalkodó gyümölcseit az állatkertből, addig esélyem se lesz találkozni velük. Fájó szívvel ugyan, de feladtam a harcot, és elkönyveltem, hogy tricksterrel csak akkor találkozik az ember, ha azt a trickster is úgy akarja.

Vagy akkor, amikor éppen nyit az állatkert.

Egy fél estét töltöttem azzal, hogy pro és kontra mérlegeltem a lehetőséget, hogy másnap reggel visszatérjünk-e az állatkertbe (Daryl, aki már ismer, délután elkönyvelte, hogy visszamegyünk). Még egyszer leperkálni a belépőt egyetlen nyamvadt kancsilért (avagy háromért) nem tűnt túl logikus döntésnek - de mesemondó énem nem hagyott nyugodni. Lehet, hogy épp csak egy karnyújtásnyira voltam tőle a bokrok között, és különben is, ha már itt vagyunk, mégiscsak olcsóbb még egy próbát tenni most, mint visszajönni Münchenbe egy másik alkalommal, nem? Tulajdonképpen spórolunk is a dolgon. Ha pedig kancsil továbbra sem nyilatkozik meg előttünk, akkor legalább elmondhatjuk, hogy nem rajtunk múlt, mi megpróbáltunk mindent, lefizettük a tanulópénzt, és biztosítottuk az optimális körülményeket.

Reggeli dzsungel

Így történt, hogy péntek reggel visszatértünk az állatkertbe a Nagy Kancsilbecserkészés második felvonására. Kész akciótervvel készültünk: nyitás előtt fél órával érkeztünk, hogy elsők legyünk a sorban, és a távolabbi bejárathoz mentünk, mert az közelebb esik a Dzsungelházhoz. A térképen bejelöltük a lehető legrövidebb utat, előkészítettük a pénztárcát, és kinéztük, melyik kasszát érjük el a leggyorsabban, amikor kinyílik a kapu. Gyakorlatilag szöcskeállásban vártuk a kilenc órát, és ennek köszönhetően tisztességes rajtot sikerült vennünk: elsők voltunk a kasszánál, annak ellenére, hogy jó harminc ember gyűlt össze a hátunk mögött a nyitásra várva. A jegyeket megvásárolva futólépésben húztunk el az elefántok, gibbonok, és egyéb kómásan ébredező látványosságok mellett, könyörtelenül beelőzve azt a néhány nyugdíjast, akik a bérletüknek köszönhetően előttünk jutottak be. A Dzsungelházhoz érve biztosak lehettünk benne, hogy mi vagyunk a reggel első látogatói.

Csak a karbantartók előztek meg minket.

Cserkésszel menj állatkertbe

Amikor beléptünk, fémes csörgés és kopácsolás hangjai fogadtak minket: két fickó valamit nagyban szerelt az egyik kifutó tetején, és tették mindezt hangos társalgás kíséretében. Teljesen elkámpicsorodtam a látványtól. Biztos voltam benne, hogy lőttek a csendes, nyugodt hajnali cserkészésének, egyetlen tisztes kancsil se fog előjönni ekkora zajban. Pedig az üvegház amúgy csodaszép volt a kora reggeli fényben; teljes erőbedobással mentek a párásítók, mindent nedves köd borított, csöpögött a víz az élénkzöld levelekről, a denevérek hangosan visítva verekedtek az ágak között, és rulrulok tobzódtak az aljnövényzet minden napos foltján. Bár nem fűztem vérmes reményeket a kancsilbecserkészés sikeréhez, azért nekivágtunk az ösvénynek, ami körbefut a dzsungelben, és gondosan benéztünk minden bokor alá és levél mögé, ne rajtunk múljon, ha nem látjuk meg a törpeszarvast. Bóklásztunk vagy tíz-tizenöt percig, míg a hídról lesétálva egy idős úriembert pillantottam meg, aki egy gurulós kempingszékben üldögélt az egyik napos folt előtt, és néhány tyúkot nézegetett. Amint közelebb értem, felém fordult, és mosolyogva kezdett magyarázni valamit németül, a napos foltra mutogatva; semmit sem értettem belőle, az egyetlen kulcsszót kivéve. "Kleinkantschil?" kérdeztem reménykedve, mire a bácsi mosolyogva bólogatott, hogy "Ja, kleinkantschil," és integetett a napos folt felé.
Kancsil pont akkor dugta elő az orrát az egyik fa mögül.

Ezen a képen van 1 kancsil

Büszke vagyok rá, hogy sikerült befognom a saját számat, mielőtt felvisítottam volna. Kancsil, cingár kis botlábait óvatosan rakosgatva, gyorsan átfutott a nyílt terepen, és elbújt egy szikla mögött. Egy kicsivel később megint kidugta az orrát, majd visszafutott a másik irányba. Túl rövid volt a találkozás ahhoz, hogy a Beatles-mániához hasonló reakcióimon kívül bármi mást tegyek, de kétség nem férhetett a dologhoz: láttam egy élő, igazi kancsilt, alig három méter távolságból! Miközben még mindig hipnózisban bámultam a napos foltot, Daryl, akit több gyakorlati érzékkel áldott meg amerikai cserkész múltja, megkerülte a bozótost bal felől, és egyszerre csak integetni kezdett, hogy kövessem. A járda szélén guggolva, a kis patak túloldalán pillantottuk meg ismét kancsilt - ezúttal profilból, és teljes valójában, alig két méterre tőlünk. Kissé gyanakodva méregetett minket a levelek közül, megvakarta a füle tövét a hátsó lábával, megnyalogatta a saját fenekét, majd, mivel még nem volt elég a kunsztokból, előretolta az egyik hátsó lábacskáját, és azt kezdte nyalogatni (először azt hittem, egy botot eszik, ami sokat elmond a jelenet esztétikájától). Hosszú percekig bámultuk áhítatos csendben a produkciót, míg kancsil elunta magát, és elsétált a bozótosba.

Ott a'!

Kancsil, Csenge, és a
napos folt

De most már megtört a varázslat: pontosan tudtuk, hol lapul a kis dög, és pár perccel később be is cserkésztük ismét, ahogy visszatért a napos folthoz. Az elkövetkező egy órát ingázással töltöttük: hol a patakparton, hol a napos sziklánál nézegettük kancsilt, aki reggeli mosakodó rutinját végezte (a kedvemért többször megnyalta a saját szemeit is, ami az egyik kedvenc produkcióm tőle). Alig fél óra kellett hozzá, hogy rájöjjünk, hogy tulajdonképpen nem egy törpeszarvast nézegetünk, hanem kettőt (ennyit a nyúlról és a teknősről). És, bár a hülye dzsungeltyúkok mindenáron be akartak pofátlankodni a képbe, sikerült néhány jó fotót és videót is készítenünk, hogy bizonyíték maradjon a nagy találkozásról.

A mókának akkor szakadt vége, amikor fél tizenegy körül elkezdtek megérkezni a kisgyerekes látogatók, és a növekvő zajra kancsilék a bozótos sűrűbb részébe menekültek. Addigra már nem bántam a dolgot: aznap reggel egy röpke, de izgalmas és felejthetetlen másfél óráig privát audiencián voltunk kancsiléknál. Persze nem lettek volna tricksterek, ha nem húznak le rólunk még egy belépőt a megtiszteltetésért - de az élmény minden pénzt megért.

Aki nem hiszi, járjon utána!

Tricksterek és határok - Európai Mesemondó Konferencia, 2019.

"Trükkös határok" - ezt a címet adták az idei FEST programnak a szervezők, akik a szokásos egy helyett rögtön három országot képviseltek: Németországot, Hollandiát, és Belgiumot. A 2019-es Európai Mesemondó Konferenciát ugyanis a hármashatár vidékén rendezték; a főhadiszállás a holland oldalon a Rolduc-i apátságban volt, kisebb kiruccanásokkal Aachenbe és a belga dombvidékre. Így már rögtön érthető is, miért kerültek a kontinens mesemondóinak látóterébe a határok - és a határokat folyamatosan feszegető, átlépő, átrajzoló tricksterek.

Az érkezés és a konferencia első teljes napja egyaránt leginkább beszélgetéssel, ismerkedéssel, rég látott ismerősöknek való örvendezéssel telt. Én kissé elfogódott voltam, mivel tíz év után ismét eljött a konferenciára George Macpherson, Skócia egyik híres hagyományos mesemondója, akinek minden könyvét többször kiolvastam. Rajta kívül több régi ismerősnek is örülhettem, valamint érkeztek új arcok olyan érdekes helyekről, mint Litvánia, Luxemburg, és  dublini Leprikón Múzeum (két fickó, akiket ennek folyományaként többen csak "a leprikónok"-ként emlegettek). Az első teljes napon szerencsésen, nyolc napon belül gyógyuló lelki sérülésekkel letudtuk a FEST éves taggyűlését, megszavaztuk a 2022-es konferenciát (Litvánia nyert, helló Vilnius!), választottunk egy új bizottsági tagot (Lengyelországból, helló Agnieszka!), és megismerkedtünk az éppen zajló és a jövőben várható európai projektekkel. A taggyűlés napját egy Joe Boele nevű belga mesemondó előadása zárta, ami szép és művészi volt, de engem személy szerint egy kicsit zavart, hogy harmadkézből vett forrásokból mesélt a franciaországi romák mindennapi életéről, amely beszámoló helyenként mágikus realizmusba csapott át...

A konferencia második reggelén busszal vonultunk át Aachenbe, ahol a modern művészeti múzeumban tartottuk meg a délelőtti előadásokat. Itt a tudomány és a mesemondás keresztmetszetéről esett bővebben szó; George a druida-legendák tudományos vonzatairól mesélt, Giovanna Conforto a mesemondás fontosságáról a tudományos kommunikációban, Dr. Anke Groß-Kunkel a kölni egyetemről pedig egy minden érzékszervre kiható, súlyos fogyatékkal élő gyerekek számára kitalált mesemondó projektet mutatott be nekünk. Az ebédszünetben beszabadultunk kicsit Aachen belvárosába, megcsodáltuk a katedrálist, fagyiztunk, bevásároltunk, majd ismét buszra pattantunk, és kerülő úton indultunk haza. Tettünk egy kis kört a határ belga oldalán, majd visszatérve Hollandiába kiszálltunk a buszból, átsétáltunk a német oldalra egy kis hídon (érintve Nagy Károly egykori vadászkápolnáját), Németországból pedig egy tomboló vihar kíséretében visszatértünk a hollandiai főhadiszállásra. Remek kiruccanás volt, csak a telefonok bolondultak meg bele - nem kevesebb, mint tizenöt "Üdvözöljük..." SMS-t kaptam szegény Vodafontól...

A péntek délután különböző workshopokkal telt. Én George "Hagyományos mesemondás" előadására ültem be, ami nagyrészt abból állt, hogy George skót legendákat mesélt nekünk, mi pedig áhítattal hallgattuk, és néha-néha kérdéseket tettünk fel. Másodjára átkocogtam Sam Cannarozzi "Mesemondás és tudomány" beszélgetésére, ahol váratlan, ám kellemes meglepetéssel szembesültem: Sam az egész termet kitapétázta a periódusos rendszerrel. Voltak ott hagyományos és új modellek, színesek, szimbolikusak, tarot-szerűek; voltak periódusosrendszer-kártyák, kockák, sőt, pólók és zoknik is. Belépéskor mindenki húzott egy elemet - nekem a foszfor jutott - és Sam sorra elmesélt nekünk mindenféle érdekességet az egyes elemekről. Közösen vadásztunk mitológiai utalásokat az elemek nevei között, megtudtunk mindenféle kalandos sztorikat a felfedezésükről, és általánosságban véve nagyon jól éreztük magunkat.
A péntek esti előadást Chris Adriaanse, egy brit mesemondó és nyelvész tartotta, aki arról beszélt nekünk, milyen eszközöket használ Trump a tömegek befolyásolására. Bár a politikai téma nem mindeninek jött be, a dolog nyelvészeti-pszichológiai oldala annál érdekesebb volt, és utána hosszas vitákba keveredtünk arról, Trump tricksternek számít-e vagy sem. (NEM). Az előadást Regina Sommer és Tom van Outryve mesemondók Tyl Uilenspiegel-mesékkel tűzdelték meg.

A szombati nap szintén workshopokkal telt. A délelőttöt Regina Sommer háromórás maratoni "A holnap tricksterei" beszélgetésén töltöttem, ahol családias hangulatban ötleteltünk arról, mi tesz egy trickstert valódi tricksterré, milyen eszközök állnak a mai tricksterek (pl. a Kétfarkú Kutya Párt) rendelkezésére, és milyen lehetőségei, felelősségei vannak a jövő trickstereinek a társadalom és a történelem alakulásában. Remek dolgokat írtunk fel, sokat tanakodtunk, és végül annyira belelendültünk a dologba, hogy még egy külön trickster-konferencia ötlete is felmerült.
A délelőtti munka annyira kimerített, hogy a délutáni workshopok helyett inkább más elfoglaltságot választottam. Veva Gerard és a FEST bizottság csütörtökön bemutatták a készülőben lévő mesemondó kompetencia-rendszert, amelyet azért alkotnak meg, hogy az EU standardjai szerint az alapja lehessen akkreditált mesemondó-képzéseknek. A színes, jól rendezett táblázatban helyet kapnak a mesemondás olyan aspektusai, mint pl. az Előadóművész, a Kutató, a Hagyományőrző, a Művész, és az Üzletember, melyekhez különböző alap- és emelt szintű kompetenciák tartoznak (pl. "Repertoárépítés", "Hangképzés", "Egymás támogatása", stb.). A fejlesztők érdekes játékokat készítettek a rendszer tesztelésére, és minden egyes kompetenciához szerettek volna egy-két perces videóinterjúkat felvenni, amelyekben a mesemondók azok fontosságáról mesélnek. Az egyik hotelszobában berendeztek egy stúdiót, ahová a nap folyamán akárki betévedhetett felvételt készíteni. Én is feliratkoztam három videó erejéig, és amíg vártam a soromra, a kompetencia-kártyákkal játszogattam a folyosón. Az egyik feladat az volt, hogy válasszam ki a számomra legfontosabb nyolc kompetenciát, és nézzem meg, milyen színeket képviselnek. Íme, az eredmény:

Lila: kutató, Kék: gyakorlati előadó (craftsman),
Narancs: csapatjátékos, Zöld: művész, Sárga: előadóművész

Utána azt is megnéztem, melyik nyolcat választanám én, mint tanár, mesemondó diákjaim részére. Íme:

Szürke: üzletember

A rendszer még fejlesztés és csiszolás alatt áll (a Hagyományőrző pl. csak most került vissza bele, erős ír, francia, és magyar ráhatásra), de nagyon jó kezdeményezésnek tartom.

Szombat este már csak a záró műsor volt hátra. Először is a Virtuális Valóság workshop résztvevői meséltek nekünk mindenféle digitális elemek bevonásával, majd a FEST bizottság ünnepélyesen lezárta a konferenciát, és átadta a fáklyát a jövő évi szervezőknek, akik Törökországot képviselték. Az est végére még egy meglepetés-előadás is maradt: Paola Balbi egy jazz-zenész kíséretével ízelítőt adott a legújabb projektjéből, ami egy bizonyos észak-olasz vidék történelmére koncentrál. A késői óra ellenére Paola előadása teljesen felvillanyozott mindenkit; hihetetlen energiabomba a nő, és elsőrangú művész is.

A FEST-konferenciák természetesen nem csak előadásokból és workshopokból állnak. A szünetekben rengeteg remek beszélgetés zajlott; ismerkedtünk, viccelődtünk, énekeltünk, boroztunk, és megtárgyaltuk a világ nagy kérdéseit. Jó hangulatú, barátságos konferencia volt, három barátságos országban. Egyszerre.

Jövőre találkozunk Törökországban!

Homérosz és Assassin's Creed, avagy hogy jön a digitális mesemondás az Odüsszeiához?

A FEST, az aacheni Haus der Märchen und Geschichten, és a Kölni Egyetem szervezésében került sor az elmúlt héten egy remek egynapos konferenciára, mely az Odüsszeia feldolgozásait járta körül, különös tekintettel a játékokra és a modern mesemondásra. Mivel engem is meghívtak, hogy adjak elő a doktori disszertációmhoz végzett kutatásomról, a konferencia egyben arra is lehetőséget teremtett, hogy életemben először ellátogassak Németországba.

Szerdán délben érkeztem Kölnbe, és mivel jeges szél és eső fogadott (később jégesővel és némi közeli tornádóval), az AirBnB szabaddá válásáig a kölni dómban ütöttem el az időt. Többek között megtekintettem a Háromkirályok híres ereklyetartóját, amelyről még élénken él emlékeimben Német György professzor úr előadása a római gemmák újrahasznosításáról. Jó volt végre élőben is látni. A dóm lenyűgöző, és jó sok időt el lehet tölteni benne - ami azért is előnyös, mert a szomszédos Római-Germán Múzeum pofátlan módon zárva volt.

A konferenciára a Kölni Egyetem egyik előadótermében került sor. Az előadások nagy része német nyelven zajlott, amiből reggel friss aggyal még egészen sokat értettem, de délutánra némileg lemaradtam a finomabb részletekről. Szó volt Homérosz Odüsszeiájának történeti szerkezetéről (Dr. Katharina Kostopoulos), az Odüsszeia különféle feldolgozásairól filmekben és képregényekben (Dr. Michael Kleu), az Assassin's Creed Odüsszeia kiadásának történeti és történelmi elemeiről, és Odüsszeia-utalásokról Tad Williams regényeiben (Dr. Simon Lentzsch). Részemről a fórumos szerepjátékokról, mint a digitális mesemondás egy fajtájáról adtam elő, és arról, hogyan mesélik újra a mítoszok és legendák karaktereit és történeteit játékosok ezrei az Internet világában.

A napra természetesen a mesemondás tette fel a koronát. A konferencia szervezői meghívtak két híres brit mesemondót, Daniel Mordent és Hugh Luptont (előbbivel már volt szerencsém együtt mesélni, tavaly Írországban), akik több, mint húsz éve mesélik együtt az Odüsszeiát. A történet elejétől végéig két órát vett igénybe, és elejétől végéig lenyűgöző volt élőszóban hallgatni. A szervezők gondoskodtak róla, hogy mindenkinek jusson forró tea, süti, és csokoládé, így a kényelmetlen egyetemi padok ellenére teljesen el tudtunk merülni a mesemondó hangulatban. Az Odüsszeia, az összes többi eposzhoz hasonlóan, teljesen máshogyan viselkedik élőszóban, mint papíron; nagyon örültem, hogy volt alkalmam két ilyen remek mesemondótól meghallgatni.
A nap végén sor került még egy rövid kerekasztal-beszélgetésre is a legkitartóbb húsz-harminc résztvevővel, majd ünnepélyesen átvonultunk egy étterembe együtt vacsorázni. Remek társaság volt, amelyben vegyesen képviseltették magukat gamerek, klasszika-filológusok, kultúra-kutatók, és hivatásos mesemondók.

Mivel pénteken csak este indult haza a repülőgépem, volt még egy fél napom, amit a szemerkélő eső ellenére a városban óhajtottam tölteni. A villamosról leszállva rögtön belefutottam a helyi #FridaysforFuture tüntetésbe; gyerekek és kamaszok ezrei vonultak énekelve, táblákat cipelve a Neumarkt térre, hogy visszaköveteljék a jövőjüket a klímaváltozást tagadó politikusoktól. Elsöprő volt a hangulat, és teljes mértékben visszaadta a hitem a jövő nemzedékben.

Mivel ekkorra már erősen esett az eső, úgy döntöttem, a föld alá vonulok: ellátogattam a régi római kormányzói palotába, ami jelenleg az utcaszint alatt, egy külön erre kialakított régészeti területen tekinthető meg. Még a régi római csatornarendszerbe is be lehetett sétálni - be is sétáltam, remek kaland volt, főleg, hogy rajtam kívül egy lélek sem járt a múzeumban.
(A csatornáról egyébként remek középkori legenda is szól, mely szerint a katedrális építésze fogadott az ördöggel, hogy a dóm előbb készül el, mint hogy az ördög vízvezetéket tudna építeni a városig, és kacsákat úsztatni rajta. A vízvezeték a föld alatt haladt, ezért a kacsák sorra megfulladtak, míg az építész véletlenül el nem árulta az ödögnek, hogyan lehet megoldani a feladatot...)

Rövid, ám annál kellemesebb látogatás volt, a konferenciát pedig nagyon élveztem - nem csak a mesemondás miatt, de azért is, mert kitűnt belőle, hogy milyen szépen megférnek egymással különböző területek kutatói és rajongói. A FEST támogatja a digitális mesemondást - remélem, sok ilyen alkalom születik még a kezdeményezésből.

Legendás Rajna (Népmesék nyomában a világ körül 90. - Németország)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Felteszem, hogy mindenki azt gondolta, Németországot a Grimm mesék képviselik majd. De mivel nemrég átrágtam magam a korai Grimm meséken, és a Schönwerth-gyűjteményről is blogoltam már, így ehhez a sorozathoz egy másik, nem kevésbé kötetet választottam. 

Legends of the Rhine
Wilhelm Ruland
Hoursch & Bechstedt, 1906.

A könyv 94 klasszikus rajnai legendát tartalmaz. A folyó mentén városról városra, olykor várról várra haladva meséli el a helyi mondákat, regéket; mivel a Rajna egész vonalán végigmegy, a kötet eleje tartalmaz pár svájci, a vége pedig pár hollandiai történetet is, de a legendák túlnyomó többsége kifejezetten a német hagyományhoz kötődik. A könyv a német romantika veretes nyelvezetén íródott (már amennyire az angol fordításból meg lehet állapítani), költőien hömpölygő mű, ami néhol szépen aláhúzza a legendák tragikus jellegét, máshol egy kicsit az ember agyára megy, de mindenképpen egy olyan korra utal, ahol még nem tették rá a nácik a kezüket a német mondahagyományra. Mivel szórakoztató olvasmánynak / irodalmi műnek szánták, semmiféle forrás vagy jegyzet nincs hozzá, de a legtöbb történet amúgy is önmagáért beszélt. Sok kedvenc klasszikusom szembejött a kötet lapjain, és új kedvencekre is bukkantam.

Fénypontok

Természetesen szerepel a kötetben a Niebelung-ének, méghozzá két részletben: Siegfried halála és Kriemhilde bosszúja Worms városához, míg Siegfried ifjúsága és a sárkány legyőzése Xantenhez kötődik. Más klasszikusok is előkerültek, mint például Lorelei (St. Goar), Roland lovag (Rolandseck) - aki itt túlélte a végzetes csatát, és hazatért rajnai szerelméhez, csak sajnos túl későn -,  Lohengrin, a hattyús lovag (Cleve), és a hírhedt Stavoreni Asszony is.

Aachen

Nagy Károlyról számos legenda szól a Rajna mentén. Megható volt például Eginhard és Emma története (Ingelheim), melyben a király kedvenc lánya szeretett bele egy udvari tanácsosba; amikor hó hullott a palotára, a lány a hátán cipelte át a szeretőjét az udvaron, hogy a lábnyomokból ne látszódjon, valaki járt nála. Nagy Károly mégiscsak rájött a dologra, és száműzte a szerelmeseket, akik ettől függetlenül boldogan éltek, míg meg nem haltak. Nagy Károlyhoz kötődtek az aacheni legendák is - például az aacheni katedrális története, ahol egy farkast hajítottak be először a templomba, hogy azt ölje meg az (építkezésben segítő) ördög; vagy személyes kedvencem, Fastrada gyűrűje, ahol egy vaárzslatos gyűrű menthetetlen szerelmet keltett a királyban bárki iránt, aki viselte (beleértve a felesége hulláját és legjobb barátját, Turpin püspököt is).

Rheinstein

A kötet amúgy, a romantika korának megfelelően, telis-tele van tragikus és kevésbé tragikus szerelmes történetekkel. Gerda és Helmbrecht (Rheinstein) például azzal úszták meg a lány kényszerházasságát, hogy a lány lova az esküvői menetben egy keskeny hegyi ösvényen megvadult, egy szakadékba rúgta a gonosz kérőt, lesántította a könyörtelen apát, és egyenesen a fiatal szerelmes karjaiba repítette a menyasszonyt. A Neuenahr-i Dalnok története sokkal tragikusabban végződött, keresztes háborúból való késői visszatéréssel, és várakozásban elhunyt menyasszonnyal.
A kevésbé ismert legendák közül megfogott a Bergeni Csaló (Frankfurt) története, melyben egy nemesi álarcosbálra szökött be egy daliás idegen, és addig táncoltatta a császárnét, míg le nem kerültek a maszkok, és ki nem derült, hogy ő a bergeni hóhér. A sztorinak jó vége lett, a hóhér, hogy mentse a császárné becsületét, lovaggá üttette magát a császárral. Szintén klassz volt a Vak Íjász története (Burg Sooneck), ahol egy gonosz rablólovag azzal dicsekedett, hogy a világ legjobb íjászát megvakította, de az így is célba talál... a bemutató nyilván azzal végződött, hogy igaza lett, és az íjász hallás után lelőtte a fogva tartóját.

Köln

A német gyakorlatiasság villant meg a kölni katedrális építésének legendájában, melyben a mester fogadott az Ördöggel, hogy előbb készül el a templom, mint hogy az ördög csatornát tudna vágni a városig, rajta úszó vidám kacsákkal. Az Ördög a csatornát meg is ásta gyorsan, de a vidám kacsákat sehogy sem sikerült a föld alatt járatba csalogatni... míg a mester el nem bízta magát, és ki nem kottyantotta, hogy légzőnyílásokat kéne nekik fúrni az alagút falába. A kacsák úsztak, a mester meghalt, a katedrális csak a 19. századra készült el.
Régészként nagyon bejött a Római kísértetek legendája (Bonn), melyben Cassius, Florentius és Melusius római legionárius mártírok kísértetei segítettek ki pénzzel egy szegény embert. Külön tetszett, hogy a kísértetek csak latinul beszéltek, amit emberünk nem értett, de lelkesen reagáltak a "Vivát!" felkiáltásra.

Kapcsolatok

Siebengebirge

Magyarországról, a Balaton-felvidékről is ismerős volt az a bájos történet, melyben egy óriáslány földművest vitt a kötényében haza, de az apja megszidta érte, hogy az ember nem játékszer, és tegye vissza oda, ahol találta (Niedeck). Óriások egyébként máshol is előfordultak, például a Hét hegy legendájában (Siebengebirge), mely szerint hét óriást fizettek meg a helyiek, hogy ássanak utat a Rajnának, és a kiásott földből lettek a hegyek - meglepő módon mindenki megelégedésére; senki se lett átverve vagy megölve a sztoriban.
A prágai Orloj-legenda ismétlődött meg Strassbourgban, ahol a katedrális órájának mesterét vakíttatták meg, hogy ne készítsen soha másikat (kemény dolog volt a középkozban órásnak lenni). A lengyel legendák között volt párja a bingeni Egértorony történetének - itt egy gonosz érseket faltak fel az egerek. Természetesen volt sárkánynak felajánlott szűz is, aki viszont itt önmagát mentette meg egy kereszt és az Igaz Hit segíségével (Drachenfels).
Aducht-i Richmodis története (Köln) ma is sok helyen kering városi legendaként - a tetszhalott feleségről van szó, aki arra ébred fel, hogy sírrablók próbálják lerángatni a gyűrűjét. Kölnből még egy kapcsolat is érkezett - a Grimm-gyűjteményből is ismert cipészmanók itt is felbukkantak, és a legenda szerint nagy számban lakták (és segítették) a város műhelyeit, amíg egy szabó felesége borsót nem tett ki, hogy elcsússzanak rajta. Azóta nincsenek szorgos manók Köln városában.

Hova tovább?
Liechtensteinbe!