MythOff Budapest: Halál és Macskák

Halloween alkalmából újból Mítoszok Csatája volt a Premier Kultcaféban október 29-én. A témáról már tavasszal megszavaztattuk a közönséget - mivel holtversenyben (hehe) két téma győzött, összefűztük őket. Így született meg a Halál és Macskák című est. Úgy tűnik, az időzítést és a témát is pártolták az istenek és a hallgatóság: több, mint 110 ember jött el mítoszokat hallgatni. Telt ház. Ez úton is köszönjük mindenkinek! :)

Az est hoppmestere Varga-Fogarasi Szilvia volt, a körök pedig a következőképpen alakultak:

1. kör: Vagy halál, vagy macska

Az első körbe kerültek azok a mítoszok, amelyekben a két téma közül csak az egyik szerepelt. Elsőként Dala György Dániel mesélte nekünk Attisz és Kübelé mítoszát, utána pedig Klitsie-Szabad Boglárka következett Iku, a halálisten legyőzésének joruba történetével.

Szavazókérdés: Melyik mítoszból választanál segítőt, aki megoldja egy aktuális problémádat?

A győztes: A joruba mítosz

2. kör: Basztet vs Basztet

Ebben a körben mindkét történetnek Basztet, az egyiptomi macskaistennő volt a főszereplője valamilyen formában. Nagy Enikő azt a sztorit mesélte, amikor az istennő Szekhmet alakjában pusztít az emberek között, és sörrel szelídítik meg; Hajós Erika pedig azt, ahol Basztet legyőzi a sötétség kígyóját.

Szavazókérdés: Melyik mítoszból választanál magadnak jelmezt Halloweenre?

A győztes: A sötétség kígyója

3. kör: Görög mítoszok

Ebben a körben először Gregus László mesélt nekünk Démétérről és Triptolemoszról, valamint a szkíta Lünkosz királyról, aki hiúzzá változott. A sort pedig én zártam, Héraklész és a Holdból érkezett nemeai oroszlán történetével. Utólag sajnálom, hogy ez a mítosz nem került be a könyvembe, mert nagyon élveztem.

Szavazókérdés: Melyik hőst választanád, hogy segítsen legyőzni a NAV kapuit őrző oroszlánokat?

A győztes: Héraklész

A három kör után a műsor még korántsem ért véget. Amíg lelkes önkénteseink a szavazatokat számolták, addig Lily Asch mesemondó angol nyelven mesélt egy gyönyörű hindu mítoszt a halálról, a gyászról, és az éjszaka születéséről. Utána pedig a tavasszal elindított hagyomány szerint kerekasztal-beszélgetést tartottunk. Szilvi kérdezett, Enikő, Bogi és jómagam pedig érdekességeket osztottunk meg a mítoszaink hátteréről, a kutatás folyamatáról. Végül már csak az eredményhirdetés volt hátra; a győztes mítoszok mesélőin kívül a közönség néhány tagjának is jutott halloweeni gyertya és macskás hűtőmágnes.

A következő Mítoszok Csatája februárban várható; az alkalom természetesen a Valentin-nap, a téma pedig Harc és Szerelem! Addig is gyertek el minden hónapban a vadonatúj Újholdas Estek történetmondó sorozatra, ahol a MythOff mesélőit hallhatjátok mesélni. És iratkozzatok fel a hírlevélre, hogy ne maradjatok le semmiről!

Garabonciások Skóciában: Skót Nemzetközi Mesemondó Fesztivál, 2022.

Évek óta szerettem volna eljutni a Skót Nemzetközi Mesemondó Fesztivál színpadára, és idén végre valóra vált az álom. Kalandos út vezetett odáig: volt benne része a Ryanair-nek, a covidnak, egy csomó személyes dolognak, meg annak is, hogy vízumot kellett kiváltanom, és a három hónapig húzódó brit-vogon koprodukciónak köszönhetően kis híján lecsúsztam az egész utazásról. Egészen a határon való átlépésig kétséges maradt, egyáltalán beengednek-e... de a skótok jó fejek, a fesztivál szervezői meg zseniálisak, így végül október 14-én megérkeztem (férjestül) Edinburgh-ba.

A fesztivál idei témája a "Keep it Lit" volt - őrizzük a fényt, hogy ki ne aludjon, őrizzük a mesemondás hagyományát és a reményt egy jobb jövőről. Én csak egy hétig voltam Skóciában, de a fesztivál maga két hétig tart, és mesemondók tucatjait mozgatja nem csak a Skót Mesemondó Központban (Edinburgh szívében), hanem gyakorlatilag az ország egész területén és online is.

A Mesemondó Központ maga egy csoda. Nagyon emlékeztetett Jonesborough-ra. Egy történelmi épülethez, John Knox 16. századi protestáns reformátor házához kapcsolódik. A kicsi ajtón belépve egyből egy mesemondókra szakosodott könyvesboltba kerül az ember, majd, immár legatyásodva és üres pénztárcával, továbbsétál a Haggis Box nevű kis büfén át a nagy fogadótérbe. A tér egyik falát a fesztivál alkalmából festmény-kiállítás foglalta el, a másikat pedig a Mesék Fala, ahol minden kis ablakot ki lehet nyitni, és bekukkantani a meséket ábrázoló diorámákba. Ebben a térben tartottuk 14-én a fesztivál megnyitóját, finom italokkal, vidám köszöntőkkel, és barátságos beszélgetéssel. Nagyon klassz volt megint nemzetközi mesemondó társaságban lenni.
A későbbiekben megismerkedtem az épület többi részével is. Az alagsorban található a színházterem, amit mesemondó előadásokra terveztek: 99 férőhely van benne, de nagyon otthonos és barátságos tér, mikrofon sem kell benne. A színpad alacsony, a nézőtéren pedig van "mesemondó világítás", hogy az előadó láthassa a közönséget (yessss). Emellett felszerelték minden hang-és fénytechnikával, amire csak egy színpadnak szüksége lehet. A mesélések során gyakran előkerült a "nagy szék", egy fából faragott, kellemes ülőalkalmatosság, amelyen Duncan Williamson, a híres skót traveller mesemondó neve olvasható. A későbbiekben én is üldögélhettem benne, ami nagyon boldoggá tett.

Nem Edinburgh volt azonban a fesztivál kezdete a számomra: a megnyitó utáni reggelen már vonatra is ültünk. Várt minket Aberdeen, és az Elphinstone Institute (a helyi egyetem néprajzi kutatóintézete) képviseletében Nick le Bigre, aki nem csak remek ebéddel vendégelt meg minket, hanem a városban is körbevezetett, és megmutatott mindenféle apró helyi érdekességeket. Maga az előadás az egyetemi könyvtár legfelső emeletén volt, ahonnan pazar kilátás nyílt a városra és a tengerre. A közönségben magyarok is ültek (ez egyébként általános volt a hét folyamán), és mindenki vidáman hallgatta a magyar mondákat és népmeséket. Rengeteg kérdésük is volt, aminek külön örültem. Az előadás után vacsorázni mentünk egy indiai étterembe (Skóciában brutál jó curryt főznek), majd szárnyai alá vett minket Phyll McBain, egy imádni való helyi mesemondó hölgy, és elvitt Stonehavenbe, ahol az elkövetkező két napi szállásunk várt a Station Inn nevű kis hotelben, közvetlenül a vasútállomás mellett. 

Stonehaven egy tengerparti városka, meredeken emelkedő utcákkal, és barátságos, kavicsos tengerparttal, ahol másnap reggel rögtön sétáltunk is egy jót. Phyll, aki korábbi életében taxisofőr is volt, büszkén vezetett körbe minket a környékbeli kikötőkben, és megcsodálhattuk Dunnottar kastélyát is, ami festői helyen áll. Az idő gyönyörű volt, mindenhol seregélyek meg sirályok köröztek, és mi vidáman szedegettük a színes kavicsokat a tengerparton. Délután érkeztünk meg Peterculter városkájába, ahol először egy többnyelvű mesemondó workshopon vehettünk részt (pontosabban, mivel a workshop vezetője sajnos megbetegedett, levezényeltük az egészet koprodukcióban), majd közös mesemondó swap-ba csapott át az este. A végére kevesen maradtunk, de annál jobb volt a hangulat.

Ediburgh-ba visszatérve volt egy szabad napunk, amit arra használtunk fel, hogy Lilyvel próbáltunk az előadásunkra, majd közösen elmentünk könyvesboltozni. Boldogan böngésztem órákon keresztül jobbnál jobb könyveket, és élveztem, hogy a kínálaton tükröződik egy nyitott, elfogadó, színes ország kultúrája. Természetesen be is vásároltam (végül 7 könyvvel tértem haza, de abból 3 ajándék volt), majd - szintén Lily vezetésével - jót vacsoráztunk egy apró, ám annál klasszabb afrikai kajáldában (Nile Valley Café). Másnap reggel a Skót Nemzeti Múzeummal folytattuk a sort, ami meglepő módon viszonylag kevés skót történelmet tartalmazott, cserébe annál több eklektikus kiállítást, csillagászattól a kihalt állatokig. Olyan volt, mintha egybe ömlesztettek volna egy természettudományi, egy történelmi, egy iparművészeti és egy szépművészeti múzeumot.

Október 18-án, kedd este került sor a Lost Stories című előadásunkra, amin Lily Asch és én keményen dolgoztunk hónapokon keresztül. A családjain történetét szőttük egybe népmesékkel; nagyon szép mintát adott ki a kettőnk mesemondó útja. Lily nagyszülei 56-ban menekültek Amerikába, és ő onnan költözött vissza Magyarországra néhány évvel ezelőtt; azóta Budapesten él, mint mesemondó. Az én nagyszüleim 56-ban maradtak, cserébe Amerikáig mentem mesemondást tanulni. Nagyon izgalmas projekt volt, és a végeredményt a mesemondó központ színháztermében adhattuk elő. A közönségnél kívánni sem lehetett volna lelkesebbet és barátságosabbat. Újdonság volt számomra ez a fajta mesemondás, de nagyon megkedveltem. Szeretnénk Lilyvel Magyarországon is előadni valamikor.

A saját fellépésünk után vacsoráztunk egyet, majd visszatértünk a központba a késői esti előadásra. A mesemondó nem más volt, mint Niall Moorjani, akit Lily jól ismert, én azonban még sohasem találkoztam vele. Az első pillanattól a szívembe zártam: barátságos, vidám, kedves személyiség, rettentő jó humorral. Indiai-skót származású és nembináris, és mindkét identitását beleszőtte az egész órás előadásba, mely a Fairie Tale címet viselte. Tulajdonképpen Thomas the Rhymer régi skót balladájának újragondolása volt a történet, egy utazás Tündérföldre egyes szám első személyben, egyszerre varázslatos és humoros, melynek során a tündérvilág szimbolikáján keresztül boncolgatta a mesemondó a hovatartozás, az identitás, és a gender reprezentáció témakörét. Lenyűgözött a hagyomány és a mai témák keveréke, és főleg az, hogy színpadon, mégis kötetlenül mesélve, jó hangulatban, de mély érzelmeket megélve tárta elénk Niall ezt a felejthetetlen előadást. Ez a mai mesemondásnak az a művészi színvonala, amit nemzetközi szinten tanítani kéne.

Szerda délelőtt, személyes hagyományunkhoz híven, ellátogattunk Edinburgh állatkertjébe, ami egyrészt nagyon szép, igényesen épített hely, másrészt pedig csodás kilátással büszkélkedhet. Esett ugyan az eső, de nem vészesen; cserébe láttunk pandákat, pingvineket, és egy csomó dinoszauruszt is. Szerda este ismét színpadon álltam: ezúttal az Open Hearth nevű előadáson, három másik mesemondóval, vidám és kötetlen hangulatban. Mindenki két-két mesét hozott magával; a kétórás előadás közepén kis szünetet tartottunk. Daniel Allison volt a házigazdánk (az ő könyveiért régóta rajongok, de élőben most találkoztunk először), ő az ír mitológiából hozott történeteket, aminek a könyv változatán éppen most dolgozik. Rajta kívül színpadon volt még velünk Tom Pow, egy nagyon jó humorú úriember, aki egy spanyol legendával és egy ír anekdotával szórakoztatott minket, valamint Gauri Raje indiai-skót mesemondó és antropológus, akivel mesekutatóként első pillanatban megtaláltuk a közös hangot. Gauri nem kevesebb, mint nyolc nyelven beszél; egy indiai Hófehérke-változatot és egy gyönyörű orosz népmesét hozott magával. Én részemről az első körben a saját "pletykás asszonyok" verziómat meséltem A százegy ajtajú palotából (hatalmas sikere volt, a közönség dőlt a röhögéstől), a másodikban pedig az Aranyhíd, ezüsthíd mondával zártam a műsort. Igazi mesemondó hangulat volt, kényelmes székekkel, barátságos közönséggel, pislákoló (elektromos) tűzhellyel. Utána közösen átvonultunk a Waverley nevű pubba, iszogatni és beszélgetni, ahogy kollégákhoz illik.

A következő nap délelőttjén sétáltunk, megnéztük a Nemzeti Galériát, és újabb könyvesboltokat fedeztünk fel. Legnagyobb örömömre a Blackwell's gyerekosztályán kiemelt helyen pillantottam meg a Meseország mindenkié vadonatúj angol kiadását. Ebéd után visszatértem a központba, George MacPherson online workshopjára (meghívást kaptam, hogy képezzek élő közönséget a központ elvarázsolt kis könyvtárszobájában, néhány más VIP vendéggel együtt). George régi ismerősöm, az első FESt konferenciám (2009) óta rendszeresen összefutunk a világ különböző pontjain. Hagyományos skót mesemondó, aki a szájhagyomány és a skót mesék továbbadásán fáradozik. A workshop leginkább beszélgetés volt, ami két mitikus nőalak, Bride (a tavasz/nyár és fény istennője) és a Cailleach (a tél/fagy és sötétség istennője) körül forgott. Természetesen George mesélt is közben, mi pedig elbűvölve hallgattuk. Az esti előadás még mélyebbre vitt minket a legendák világába. Az Animate Lands című est Douglas Mackay mesemondó, Alastair Blayne festő, és Freya Rae zenész együttműködésével jött létre, és legnagyobb örömömre Fianna-legendákból állt. Alastair konkrétan kelta harcosnak öltözve állt a háttérben, és a mesélés egész ideje alatt ködös tájképeket festett hatalmas vásznakra (nem tudtam levenni róla a szemem). Maguk a történetek nekem már mind ismerősek voltak; gyorstalpaló volt az egész est a Fianna világába azok számára, akik még nem ismerik. Annak viszont kiváló.

Péntek reggel ismét vonatra szálltunk, Lilyvel együtt: Claire Hewitt mesemondó várt bennünket Aberfeldy városkájában, ahol magyar esten vehettünk részt. Érkezéskor kiderült, hogy a nagyjából 2500 fős településen rengeteg magyar család él. Claire csodás háziasszony volt, ebédet főzött nekünka saját konyhájában, megmutatta a könyveit, és sétált velünk egyet a csodás őszi tájon. Aberfeldy már a Highlands része, így kaphattunk Skóciának ebből a szeletéből is kóstolót. Az esti előadás a helyi moziban zajlott, amit a közösség nemrég megvásárolt, ezért most kulturális központként is működik. Süteményekkel és rágcsálni valókkal megrakott asztal várt minket, és nagyon vidám, közvetlen skót-magyar közönség, gyerekek és felnőttek egyaránt. Elsőnek levetítettek 4 epizódot a Magyar Népmesék sorozatból, angol szinkronnal. Sajnos közéjük keveredett A háromágú tölgyfa (amiben a "csúnya és buta lányt" cigányként ábrázolják) de szerencsére a vetítés után úgyis beszélgettünk a mesékről, így volt alkalmam szóba hozni, hogy a hagyomány változik, és a jó mesemondó figyel rá, hogyan meséli a történeteit, és ha kell, változtat rajtuk, és elveti a sértő, idejétmúlt részeket. A végére egész jó kis párbeszéd kerekedett belőle. Az est második felében Lily, Claire és én is meséltünk. Mivel a filmekben fiú hősök szerepeltek, elmeséltem egyensúlynak A hétlábú paripát. Nagyon tetszett mindenkinek. Utána még sokáig beszélgettünk a közönség tagjaival is, majd (a maradék sütikkel és borral megrakodva) visszavonultunk háziasszonyunk, Fiona házába, ahol még éjszakába nyúlóan cserélgettünk a meséinket. Claire megajándékozott egy helyi népmesegyűjteménnyel, és cserébe én is adtam neki magyar meséket.

Szívesen maradtam volna még Aberfeldyben pár napot, de sajnos másnap reggel indulni kellett a korai vonatra: várt két előadás Edinburg-ban, mindkettő Berger Noémi és a Hétmérföldes Játszóház szervezésében. Szombat délután magyar családok jöttek a gyerekeikkel, nagyjából ötvenen, a Garabonciásiskola című műsoromra. Igazi ajándék volt magyarul mesélni a Központban, és látni, hogy a gyerekeket mennyire lenyűgözték a történetek. És hogy a felnőttek se maradjanak ki a jóból, utána rögtön átvonultunk egy másik helyszínre, a St. Columba templom alagsorába, ahol immár angolul, Hungarian Halloween címmel meséltem a témához passzoló meséket. Itt is rengetegen voltak, főleg felnőttek, és érdekes módon főleg angol anyanyelvűek. Meséltem Rezedát, Öregasszony és a halált, és egy új mesét is a csíkszentdomokosi gyűjtésből, amin épp dolgozom. Igazi jutalomjáték volt, a téma is és a közönség is. Utána Noémi elvitt minket egy remek francia étterembe, majd visszatértünk mindannyian a Központba egy utolsó Open Hearth-ra. Ezúttal csak nézőnek. Colin Urwin (Írország), Claire McNicol (Írország-Skócia), Fran Frett Hollinrake (Orkney), és Julie Pellissier-Lush (Mi'kmaq, Kanada) álltak a színpadon. Zseniális műsort nyomtak, énekkel, humorral, szépséges történetekkel. Fran külön kiemelkedett a számomra: szentek legendáit mesélte, de annyi bájjal, és olyan sziporkázóan viccesen, hogy a könnyem is kicsordult a nevetéstől.

Vidáman, feltöltődve, könyvekkel és mesékkel megrakodva búcsúztam Edinburgh-tól és Skóciától. A szívembe zártam a helyet és az embereket is; nagyon várom, hogy megint arrafelé járjak. A fesztivál kiválóan szervezett, színvonalas rendezvény volt, mindamellett azonban családias és barátságos is. Ami pedig különösen megfogott: az ősi és gazdag skót mesemondó hagyományhoz minden helyi mesélő nagyon egészségesen, kreatívan állt hozzá. Békében megfértek egymás mellett a hagyományos legendák, a multimédia előadások, a modern újramesélések, különféle bevándorló kultúrák, a közös swapok, és még ezerféle más műfaj. Senki sem rágódott rajta, hogy vajon az egyik autentikusabb, értékesebb-e a másiknál. Olyan volt az egész, mint a friss levegő. Nagyokat lélegeztem belőle. Ez most ki fog tartani egy darabig.

Könyvtáras-ottalvós

Vannak fellépések, amikre nem lehet nemet mondani. Amikor például megkérdeztek, hogy szeretnék-e benn aludni a Miskolci Herman Ottó Gimnázium könyvtárában, és Halloween alkalmából rémtörténeteket mesélni a kamaszoknak, muszáj volt azonnal igent mondanom. Benn aludni egy könyvtárban! Kár, hogy akkor nem volt ilyen, amikor én voltam kamasz. De legalább most pótolhattam.

Délután ötre érkeztem a könyvtárba, amikor még nagyban zajlott a Halloween-ünnepség előző szakasza. A diákok csoportokban dolgoztak, hogy megalkossák a suli szörnyeit; minden csapat szörnyet tervezett, rajzolt, történetet alkotott, majd egyenként bemutatták a végeredményt a háromtagú (szintén diák) zsűrinek. Már itt éreztem, hogy jó helyen vagyok: A rajzok és az ötletek színesek voltak és szórakoztatóak, vécé mellé pisilő fiúkat büntető kísértet-takarítótól a büfét kirabló szörnyetegig. A csapatok pluszpontokat kaphattak minden jelmezért, amik között szintén volt egy-két lenyűgöző darab (és jó sok arcfesték).

Amíg a zsűri elmélkedett, addig következtem én a meséimmel. A könyvtár szabad terének közepén rengeteg babzsák tornyosult, rajtuk keresztül-kasul heverő boszorkányokkal és zombikkal; még a villanyt is lekapcsoltuk, így lett igazi a hangulat. A szörnyeteg királykisasszony meséjével indítottam (ki mondta, hogy a magyar népmesék nem Halloween-kompatibilisek?), utána következett közkívánatra Hoichi és a kísértetek japán legendája. A két mese után a fiatalabb korosztály hazavonult, az idősebbek pedig leadták a pizzarendelést, majd nekiálltak tököt faragni. Közben szólt a zene, repültek a lufik, előkerültek a sütőtökös muffinok, és úgy egyáltalán remek volt a hangulat. Egészen egyedi sütőtök-költemények születtek, amiket aztán kivittünk az udvarra, hogy teljes gyertyás pompájukban is megcsodálhassuk őket.

A pizza és a töklámpások után ismét mesemondás következett. Mivel ezt a korosztályt lehetetlen megijeszteni, elővettem Mary Culhane és a hulla történetét; ezt nemrég járattam be Erdélyben, és elég gusztustalan és hátborzongató ahhoz, hogy élvezetes legyen (plusz vagy egy bátor női főhőse). Mellécsaptam még Szigmund és Szinfjötli vikinges-férfarkasos legendáját is, hogy teljes legyen a szörnyfelhozatal. És ha már a szörnyeknél tartottunk, a vacsora után felállítottunk egy kivetítőt is, amin a Hotel Transylvania volt műsoron.

És még nem értek véget az esti könyvtári kalandok, sőt. Mivel akadtak, akik már látták a filmet, két polc közé bevackolva az érdeklődőknek spontán gyorstalpalót tartottam szerepjátékból. Kiszedtük a kockákat a Cluedo dobozából, és miután megegyeztünk, hogy látták a Gyűrűk Urát és a Hobbitot, és tudják, mi fán terem a tünde (hehe), rögtön bele is vágtunk egy rövidebb kalandba. Azt imádom a kiskamaszokban, hogy nagyjából 5.4 másodperc alatt jönnek bele a szerepjátékba, és onnantól kezdve én szórakozom a legjobban a kreatív megoldásokon és a mindent elsöprő lelkesedésen. A nyári táboros élmény után ezúttal sem kellett csalódnom. Három kalandozónk életveszélyes csapdákon jutott át, trollokkal küzdött meg, váratlan varázslatoknak esett áldozatul, és lemeccselt jó néhány törpe-tünde konfliktust, de az utolsó pillanatban (értsd: két perccel takarodó előtt) azért sikerült megoldaniuk a küldetést. Születtek azonnali poénok, ment a csapatmunka, és semmi kétségem nincs felőle, hogy maradandó lesz az érdeklődés az új mesemondói műfaj iránt...

Ahhoz képest, mekkora buli volt a könyvtári Halloween, a csapat becsületére legyen mondva, röviddel éjfél után mind elvonultak aludni a polcok közé rakott kis babzsák-fészkeikbe (némi hálózsákban mászkálás és zseblámpázás után). Hajnali hatig csend volt és nyugalom, és pedig nagyon jót aludtam valahol az Idegennyelvű szekcióban. Reggelire megettük a maradék muffint és banánt (volt, aki a pizzát is), és mindenkit útnak indítottunk az első órájára.


Minden iskolai könyvtárnak kéne ilyet szerveznie. Ahhoz képest, hogy felnőttként és dolgozni mentem oda, én éreztem magam a legjobban.

Halloween-i cukorságok

Erről nem is akartam írni, de annyira kiakasztotta a cukiságmétert, hogy muszáj. Mennek itt körbe a mémek a Facebookon, hogy a Halloween antimagyar, egyenesen amerikai, és nálunk Mindenszentek van meg Halottak Napja. Hát van, és szeretem is nagyon a gyertyafényes temetőt, de ha már ragaszkodunk a Halloween adoptálásához, akkor a trick-or-treating-et sürgősen vezessük be. Hat év után először végre olyan házban töltöttem az estét, amelyik olyan utcán áll, amelyik olyan környéken van, ahol vannak kölkök, és jönnek cukorkáért.
Azt hittem, meghalok a lelkesedéstől.
(Plusz mondjuk meg is ettem fél zacskó csokoládét, azért vagyok így túlpörögve.)

Mivel esélyes, hogy egy időre ez lesz az utolsó Halloween-em az USA-ban, átkönyörögtem magam a haverokhoz, akik tisztes környéken laknak, és nem a csóró egyetemista utcákban, ahová felelősségteljes szülő nem hozza el a gyerekét mert maximum sört és pizzát kapna. Náluk viszont van járda (!), meg közvilágítás, sőt, még dekoráció is akadt. Betáraztunk három óriási zsák csokit és cukrot, felkapcsoltuk a kerti lámpákat, és vártuk, hogy megkezdődjön a trick-or-treating (rendes városi szabályok szerint este hattól nyolcig). Eddig csak filmekben láttam hasonlót, úgyhogy izgatottan vártam, élőben is olyan cuki lesz-e, mint a tévében.
Még olyanabb volt.

Az első család, aki bekopogott az ajtón, két szülőből és két kisfiúból állt, utóbbiak Szupermáriónak és Luiginak voltak öltözve. Hamar megfigyeltem, hogy a legtöbb gyerek nem helyes kis kosárkával, hanem ambiciózus módon párnahuzattal érkezik csokit kéregetni (ráadásul nem is kispárnával, hanem naggyal). Mi persze marékkal osztottuk a cukorkát, mert túl lelkes voltam a szemezgetéshez (meg figyeltem arra is, hogy a "jó" csokikat vásároljam be, ne a rágókat meg pezeket). Az apróságok különösen nagyon cukik voltak, ahogy felimbolyogtak a lépcsőn, aztán nagyon-nagyon halkan és selypítve mondták, hogy trick-or-treat, és amint a zsákban volt a csoki, szó nélkül iszkoltak vissza anyuhoz... általában mosómedvének meg hasonló állatkáknak voltak öltözve, bár minyonok is akadtak szép számmal. A nagyobbaknak már kreatívabb jelmezeik voltak; a fiúk között Dart Vader volt a nyerő, de a pálmát nálam két nyolc-tíz éves zombi apáca vitte el, akik szülői felügyelet nélkül kocogtak fel-alá az utcában a keresztjeiket villogtatva. Tizenkét év felett, úgy tűnt, már ciki beöltözni, mert a kisgimisek vagy szörny-álarcokban és pulóverben érkeztek, vagy pedig a sportcsapatuk egyenruhájában (mert ugye kúlnak kell lenni). Ők egész kis hordákban közlekedtek, egymást bátorítva, és végtelenül félszegen álltak sorba a cukorért - de azért ugyanannyira örültek neki, mint az apróságok.

Ahogy besötétedett, megritkult a jövés-menés is; az utca kissé kívül esett a szokásos útvonalakon. Először kiültünk a ház elé, hogy lássák, érdemes a mi irányunkba is elsétálni; később drasztikusabb eszközökhöz folyamodtunk: Bekapcsoltuk a Karácsonyi Lidércnyomás soundtrackjét lejátszóról, és a lámpák fénykörében integettünk az utca végében tanácstalankodó gyerekeknek. Végül egészen sokan megtaláltak minket, de még így is maradt egy fél ládányi csoki.
Sebaj, el fog fogyni.

A kísértetjárta operaház esete a mesemondókkal

Továbbra is a Halloween az amerikai mesemondók legzsúfoltabb időszaka. A múlt heti San Francisco-i maraton után forró váltásban be is vállaltam két remek vérfagyasztó fellépést a hétvégére, mert mindegyik izgalmasnak ígérkezett, és nem akartem őket kihagyni.

Péntek este a helyi múzeumba voltam hivatalos a Pénteki Folklór Túra egyik állomásaként. Ilyenkor este hét és tíz között a múzeum csoportokat fogad, akiket körbevezetnek az egykori szanatórium területén, és különböző állomásokon különböző előadásokkal szórakoztatnak. Idén többek között volt egy bűvész, egy történész (aki a Halottak Napjáról tartott előadást), egy kísértetjárta labirintus - és jómagam. A szervezők úgy döntöttek, a temető a legjobb hely egy kis hátborzongató mesemondáshoz, úgyhogy mire kettőt pislogtam, tökegyedül voltam éjjel egy sötét (valódi) temető közepén egy lámpás, egy doboz csokoládé, és egy takaró társaságában. Nem voltam túl messze a múzeum épületétől, így nem féltem különösebben - cserébe viszont valami motoszkált a temető mögötti erdőben, és egy pillanatig erősen izgultam, hogy ne büdösborz legyen. A doboz csokoládé sokat dobott a bátorságomon (bár leginkább a látogatóknak szánták).
Három óra leforgása alatt kilenc csoport látogatott meg a sírkövek között. Tizenöt percenként váltották egymást, ami pont elég volt arra, hogy kényelmesen elmesélhessek egy-egy ijesztő történetet. A korai csoportokkal gyerekek is jöttek, úgyhogy olyankor a kevésbé horrorisztikus sztorikra szorítkoztam; az egyik kislány így is a füleit befogva álldogált, amíg meg nem esküdtem neki, hogy nem fogok ráijeszteni. Gyerekként én is utáltam a hirtelen-ráüvöltős ugrasztós meséket (az amcsik ezeket "jump tales"-nek hívják), és ezért nem űzöm őket mesemondóként sem. Cserébe viszont elmeséltem többször a Szépen zengő pelikánmadarat, ami nem csak sejtelmes és izgalmas, de remek női főhőse is van. Amikor megkérdeztem egy csoportot, hogy általában milyenek a királykisasszonyok, egy kissrác élből rávágta, hogy "UNALMASAK!" A történet végére ünnepélyesen visszaszívta a kijelentés. Win. A pelikánmadár (3 csoport) mellett volt még Halott királylány (3), Tara égése (2), és egy kör Báthory Erzsébet is. Utóbbiról nem csak a legendát mondtam el, hanem meséltem egy kicsit a történelmi igazságról is. A Fianna-sztori a dátumra való tekintettel került a listára (Samhainkor játszódik), és mókás volt, hogy pont abban a csoportban, akiknek először meséltem, egyetlenegy ír származású amcsi sem volt található. Ilyet is ritkán lát az ember...
A három óra végére elfogyott a csokoládé és a hallgatóság is. Azt kell mondanom, nagy buli volt az egész lámpásos-temetős-mesemondós program. Szívesen megismételném jövőre is...

Szombaton tizedik alkalommal rendezték meg Howell-ben (Michigan állam, másfél órányira tőlünk északra) a Rémisztő Történetek Fesztiválját (Scary Story Festival). A főszervező régi jó ismerősöm, Jeff Doyle, aki, amikor meghallotta, hogy idén épp nincs más dolgom, meghívott rá előadónak. A fesztivál többek között arról is híres, hogy egy századfordulós operaházban tartják, amelynek a helyi legendák szerint több kísértete (sőt, egy kopogószelleme) is van.
Kísértetet ugyan egyet se láttunk, de a helyszín így is nagyon hangulatos volt. A második emeleten található operatermet 1880-ban építették, és 1920-ban zárták be, ami után jó kilencven évig a földszinti vegyesbolt padlásául szolgált. Öt éve teljesen érintetlen állapotból kezdték el felújítani - még az eredeti függönyök és díszletek is ott vannak a színpadon. Az ablakokat nemrég cserélték ki, ami jót tett a hőmérsékletnek - így is kabátban ültünk a nézőtéren, de legalább kellemes langymeleg volt a régebben szokásos tíz fokos huzat helyett. Északon vagyunk, ugye.

Szombat délután volt egy előadás gyerekeknek is, engem viszont - sok más régi ismerőssel együtt - a felnőtt műsorra hívtak meg, ami este kilenckor kezdődött a sejtelmesen kivilágított operateremben (pókhálókkal, gyertyákkal, sütivel és forralt borral, természetesen). Kezdés előtt összevissza ugráltunk a színpad előtt - mivel maguk a világot jelentő deszkák nem elég biztonságosak ahhoz, hogy rajtuk álljunk, mesélni csak a nézőtér elején tudtunk, és ott is erősen nyikorgott a padló; ki kellett tapasztalni, hová álljon/lépjen az ember, hogy taktikusan a megfelelő jeleneteknél tudjon nyikorogni. Az előadás két felvonásból állt, és nagyjából két órát vett igénybe.

A sort Robin Nott nyitotta, aki a kísértet-stoppos népszerű városi legendáját mesélte el ballada formájában, majd hozzácsapott egy másik sztorit is abból a fajtából, amikor a halott anya szelleme az élő csecsemőnek hord tejet/ennivalót egy közeli boltból, amíg meg nem találják. Eddig csak a japán változatot ismertem, de Robin nagyon érzékletesen, helyi ízek szerint mesélte. Másodikként Leif Larsen következett, akit eddig nem ismertem, de nagyon élveztem az előadását. Egy Grimm mesét, a Medvebőrt mesélte, de az amerikai polgárháborúval vezette fel, mintha Ohióban játszódott volna (ami nyilván a Sátán kedvenc állama). Kevéssé volt ijesztő vagy kísérteties, de nekem bejött... harmadikként Yvonne Healey mesélt, aki saját származására való tekintettel egy hátborzongató ír bosszútörténetet hozott magával, mágiával, bűnnel és bűnhődéssel ("onnan tudod, hogy ír Alzheimiered van, hogy mindent elfelejtesz, csak azt nem, aki megsértett"). Az első felvonást maga Jeff Doyle zárta, egy Kentucky-i népmesével egy szövőnőről, aki télen kitette a gyerekét a hóba, hogy te zavarja a munkában... ez utóbbi klasszikus kísértet-sztori volt, borzongtunk is rendesen.

Kis szünet, kávé, süti, és forralt bor után következett az előadás második fele. Ezt egyik kedvenc helyi mesemondóm, Barbara Schutzgruber nyitotta, aki először a kísértet-stoppos balladai előképét énekelte el gyönyörűen és sejtelmesen (Chile "Halott szerető" típusú balladáját), majd egy régi angol altatót, amelyben egy hiú lány vakonddá változik. Barbara nagyon elegáns, erős hangú, költői előadó (plusz textilművész is, úgyhogy a fellépőruhái mindig csodálatosak). Utána következtem én a Halott királykisasszonnyal; azt kell mondanom, a mese megtalálta magának a tökéletes helyszínt és közönséget. Volt elég időm igazán hátborzongatóvá tenni, de közben egy-két helyen a humora is megmaradt... A sort, és az estet, végül egy másik helyi mesemondó, Steve Daut zárta, aki az Aranyhaj horror-változatát mesélte el, melyben a toronyból aláomló hajzuhatag medúzaként lassan megemésztette a királyfit...
Tökéletes helyszín találkozott remekül összeválogatott mesékkel és mesemondókkal. És most már azt is elmondhatom magamról, hogy tartottam előadást kísérteteknek is...

Balról jobbra: Jeff, én, Leif, Steve, Robin, Barbara, és Yvonne

Feminista Magyar Népmesék 2. - A szépen zengő pelikánmadár

Íme, a Feminista Magyar Népmesék sorozat második felvonása! Aki kíváncsi a sorozat alapötletére, hátterére, vagy céljaira, az itt találja őket, a bemutatkozó bejegyzésben. Most pedig következzen az egyik kedvenc magyar népmesém:

A szépen zengő pelikánmadár

Források:
Mesemondó: Erős (Kovács) Júlia, Hertelendyfalva (Vajdaság). Gyűjtötte Matijevics Lajos, közzétette Penavin Olga.

Jékely Z. (szerk.).: Szélördög (Móra, 1971) - Jékely átdolgozásai az eredeti gyűjtés szövegeire
Jung K. (szerk.).: A szépen zengő pelikánmadár - jugoszláviai magyar népmesék (Forum, 1986)

Az eredeti (nyelvjárásban írt) szöveget itt olvashatjátok online (PDF).
A Jékely-féle átdolgozás teljes szövegét (bevezető elemzéssel) itt olvashatjátok online.

A mese az ATU 955-ös (Rablóvőlegény) típusba sorolható, magyar nyelvterületről több más változata is ismert.

A történet:
Egy gazdag és népszerű királykisasszonynak három különös kérője akad: Három királyfi (akik közül a legkisebb rögtön meg is tetszik neki), akik nyakra-főre állítják, hogy varázslatos kastélyuk van, tele kinccsel, de csak neki akarják megmutatni, senki másnak. A király nem engedi el a lányát kíséret nélkül, és végül megkérik a királyfiakat, jöjjenek vissza másnap. Aznap éjjel a királylány koldusgúnyában kiszökik a palotából, és elmegy megnézni magának a varázslatos kastélyt.
A kastély valóban szépséges, és tele van kinccsel; a királylány ellenben egy lélekkel sem találkozik, amikor benyit. Az egyetlen hang, ami megtöri a csendet, a szépen zengő pelikánmadár hangja, aki óva inti a királykisasszonyt, hogy fusson, ha kedves az élete. Ennek ellenére győz a kíváncsiság, és a királykisasszony 99 szobát csodál meg, míg a századikat üresen találja, csak egy ágy, néhány szék, és a négy fehér fal van benne. Már fordulna is ki belőle, amikor véletlenül megnyom egy gombot, és a lábai előtt megnyílik egy kaszakút. Ugyanebben a pillanatban a három királyfi - akik valójában rablók - hazatér egy másik királykisasszonyt vonszolva, akit megfosztanak az ékszereitől, és belöknek a kútba (miközben hősnőnk az ágy alatt kuporog). Az egyik gyűrű az ágy alá gurul. Amikor a királyfiak távoznak, a királykisasszony ész nélkül rohan haza, azonnal dupla őrséget rendel a falakra, és az apja megdöbbenésére úgy osztja a parancsokat, mintha hirtelen hadvezér vált volna belőle. Amikor megérkezik a három királyfi, a királykisasszony szembesíti őket a tetteikkel; bilincsbe verik őket, és a lány vezetésével mindannyian elmennek a kastélyba, ahol a három királyfit a kaszakútba lökik, majd a kutat befalazzák. A királylány megkapja a kastélyt pelikánmadarastul. Idővel találkozik egy szegény vándorlegénnyel, akivel egymásba szeretnek, és boldogan élnek.

Mitől feminista?
Néhány változatában ez a mese "a bátor leány és a betyárok" címmel ismert, ami önmagáért beszél. Hősnőnk önálló egyéniség, aki nem fél éjszaka, álruhában kimerészkedni az erdőbe, és a saját szemeivel meggyőződni valamiről, ami gyanúsan túl jól hangzott. Annak ellenére, hogy beleszeret a legkisebb királyfiba, nem bízik meg vakon a fivérek szavában. Királylány létére vakmerő, kíváncsi, és bár ezek a tulajdonságai rövid távon kis híján az életébe kerülnek, a gyanakvása végül megmenti attól, hogy a korábbi áldozatok sorsára jusson.

Különösen szeretem azt a pillanatot, amikor a királylány felfedi az apja és az udvar népe előtt, mit látott a kastélyban. Bár semmi döntő bizonyítéka nincs az átélt szörnyűségekre - a gyűrűn kívül, amit csak később vesz elő -, mindenki kérdés nélkül hisz neki, és az őrség engedelmeskedik a parancsainak. A király, bár döbbenten figyeli a lánya újdonsült határozottságát, nem mond ellent neki. Ez többek között azért fontos mozzanat, mert sajnos nagyon sok esetben a bántalmazás női áldozatait gyanakvás és felelősségrevonás veszi körül első reakcióként, ahelyett, hogy hinnének nekik. Ezt még Mad Max is tudja.

Ebben a mesében a szerelem nem győz le mindent. A királykisasszony, miután látta, milyen is valójában a számára vonzó királyfi, nem próbálja mentegetni, vagy a másik két testvérre hárítani a felelősséget.

A királylány elnyeri a kincseket, és saját, önálló uradalomra tesz szert, pozitív hellyé változtatva a fivérek véres áron szerzett kastélyát. Kifejezetten szeretem, hogy a mese végén a pelikánmadár megváltoztatja az énekét; a "Fordulj vissza, mert megbánod" helyett azt mondja, "Csak előre, szép királykisasszony! Fel a fejjel, lesz még boldogságod!"

Amit érdemes átgondolni
A királykisasszony mindkét meseszövegben névtelen. Mesemondók ízlés szerint hagyhatják így, vagy adhatnak neki nevet (nem csak az identitás végett, hanem azért is, mert két névtelen királylány egy jelenetben könnyen összezavarja a közönséget).
Nem mindenkinek fűlik a foga a mese sötétebb elemeihez. A kettes számú királylány elrablása meglehetősen grafikus - kitépik a fülbevalóit, rugdossák, hajánál fogva rángatják, stb. - ezt a leírást mindenki ízlés és közönség szerint színezi ki. Tinédzsereknek nyilván máshogyan meséli az ember, mint óvodásoknak.
A saját verziómban nem szerepel a házasság a mese végén (nem mintha nem tetszett volna, egyszerűen elfelejtettem) - a közönségeknek tetszeni szokott, hogy a királykisasszony esküvő nélkül is boldogan él a kastélyában. Általában annyit szoktam mondani, hogy "nem tudni, későb megházasodott-e vagy sem, de mindenesetre boldogan élt" stb. Persze a házasságos verziónak is megvan az az előnye, hogy megbizonyosodunk róla, akadt tisztességes férjnekvaló is a környéken. #NotAllMen, satöbbi.

Megjegyzés
Egyike azon magyar népmeséknek, amiket Halloween környékén nagy sikerrel szoktam mesélni. Különösen lány közönségek nagyon szeretik.

Halloween a rekettyésben

Alig két héttel ezelőtt kerestek meg, hogy lenne-e kedvem részt venni egy jótékonysági mesemondó rendezvényen Halloween éjszaka. Mivel a gyűjtés a szíriai menekültek javára történt, és még amúgy sem volt programom aznap estére (azon kívül, hogy az ablakból nézzem a hátsó kertben füvező Mikulást és Szexi Sütőtököket), örömmel elvállaltam a felkérést.

A helyszínt egy helyi (értsd: alig egy óra kocsiút) természetvédelmi központ szolgáltatta. Az épület előadótermében gyülekeztünk mindenféle madárfészkek, hódrágott fatörzsek és mohás dobozok társaságában. Nagyjából tíz önkéntesünk volt a rendezvény lebonyolítására, plusz öt mesemondó, köztük jómagam. A bátrabbak jelmezt is viseltek; részemről a Jack Frost pulóverig terjedt a kreativitás, mert egyedül az ment fel az öt réteg ruhára, amit a hidegre való tekintettel magamra vettem.
A mesélés ugyanis kinn zajlott, az erdőben.

Mivel a központ eleve kinn van a nagy büdös kukoricás közepén, közel-távol nem volt közvilágítás; biztosan jó sok csillagot láttunk volna, ha nem felhős az ég. Az "erdő" a központ tájvédelmi parkját jelentette, ami a vaksötétben sokkal nagyobbnak és vadregényesebbnek tűnt, mint nappal lett volna. Az ösvény sok helyen elágazott, és néhol éppen csak kivehető volt a bokrok között - ezért voltak ott az egyetem önkéntesei, hogy vezessék az érkező csoportokat, és vigyázzanak a mesemondókra az egyes állomásokon. Három állomást embermagasságú fáklyák jelöltek, egyet pedig egy szép nagy tábortűz - ide telepedtem le én, két srác társaságában, remélve, hogy a tűz mellett nem fogok halálra fagyni (egyébként nem is volt hideg, csak én vagyok hüllő). A két srác nem volt túl beszédes; bámultuk a pattogó tüzet, hallgattuk az éjszakai erdő zajait és a fura, cuppogó hangokat, amiket a szomszédos tavacska adott ki magából. A többiek hangjai ide-oda verődtek a távolban a fák között, megfelelően kísérteties hátteret alkotva a Halloween éjszakához.
A központból tizenöt percenként indult el egy-egy tíz fős csoport, hogy végiglátogassa a négy állomást, és meghallgasson négy történetet. Miven a csapatból én voltam az egyetlen hivatásos mesemondó, a többiek is nagyrészt az én repertoáromból kölcsönöztek. Az első megállón egy helyi professzornő mesélt a helyi temetőről; őt később felváltotta egy tanársegéd Hoichi, a Fületlen legendájával. Én a második állomás voltam, és hogy ne unjam magam (meg untassam a többieket, akik a tűzhöz jártak melegedni), több történetet váltogattam a csoportok között. Összesen öt csapatunk volt az éjszaka folyamán. Elsőként elmeséltem Tara Égését (mégiscsak meg kell adni a Samhain módját), majd a Halott királykisasszonyt, majd Marie Jolie-t (a Kékszakáll cajun verziója), majd ez utóbbi kettőt még egyszer. Jó volt a tábortűz mellett mesélni az éjszakai erdő közepén; határozottan megvolt a kellő hangulat, még az után is, hogy eleredt az eső.
Az utolsó csapatot végigkísértem a maradék két állomáson. A harmadik fáklyánál egy diáklány Teig O'Kane és a Hulla történetét mesélte, az utolsónál pedig Mary osztálytársnőm Bloody Mary legendáját. Ekkor már erősen zuhogott, de a lelkesedést ez sem törte le; a srácok közül néhányan elbújtak a bokrok közé meg a nádasba, és harsány üvöltéssel ugráltak elő, hogy a frászt hozzák a közönségre. Mondjuk engem sokkal jobban megijesztett az a kutya, akit a gazdája hozott el a túrára, és izgalmában harsány zihálással tört elő az aljnövényzetből.
A központba visszatérve minden csapat szavazhatott, melyik mese tetszett nekik a legjobban. Összeszámolásnál kiderült, hogy az én tálkámba került a legtöbb pénz (nem mintha számított volna, mert mind egy helyre megy). Mivel erősen esett, elmaradt a pillecukor-sütés a tábortűz körül; a csokoládét és a kekszet azért megettük nyersen is.

Nagyjából ötven ember, öt mese, csokoládé, tábortűz, és két óra az éjjeli erdőben. Meg vagyok elégedve az idei Halloweennel.

Újabb Halloween fellépés, melynek során nem ijesztjük halálra a pockokat

Önként jelentkeztem a múzeum szokásos őszi fesztiváljára, főleg, mert mesélési viszketegségem volt a nagy vizsgázás közepette. Kicsit tartottam tőle, miután letárgyaltuk a részleteket: Egyrészt, mert a fesztiválközönség mindig zűrös és zajos, másrészt, mert négy mesélést óhajtottak zsinórban. A végeredmény viszont döbbenetesen jól sikerült - főleg a szervezőknek köszönhetően.
A múzeum dolgozói maximálisan eleget tettek minden kívánságomnak; lezárták az átmenő forgalmat (a régi épület beüvegezett első teraszán meséltem, amin keresztül átlagos napokon ki-be járkálnak a látogatók), bekapcsolták a fűtést, kitettek két hatalmas "csendet kérünk, mesemondás zajlik" táblát, és állandó őrt állítottak az ajtó mellé, aki a mesélés ideje alatt minden érkezőt csendre intett. Ennek köszönhetően nem csak dugig volt a nézőtér, de ráadásul mind a négy előadás minimális zsizsegéssel bonyolódott le.
Maga a fesztivál nagyon hangulatos rendezvény volt, a csípős hideg ellenére. Volt arcfestés, meg zene, meg pattogatott kukorica, meg szabadtéri játékok, meg almaprés, meg hot dog, meg marádijesztő-öltöztető-verseny - mindez a múzeum kertjében. Mindenki, aki melegedni óhajtott, bejött a mesélésre; ennek köszönhetően nem csak dugig volt a nézőtér (30-40 emberrel), de ráadásul elég sok volt a felnőtt is, akik legalább annyira jókat derültek a meséken, mint a gyerekek.
Négyszer fél órát meséltem, három-három történettel. Az első két körre, meglepő módon, egyetlen csecsemőt sem hoztak be, ellenben voltak tíz-tizenkét éves kölykök, mesehallgatásra felkészülve. Ráadásul, mivel október van, és Halloween közeleg, majdnem mindegyikük jelmezben volt. Az apró dinoszauruszoknak és miniatűr Amerika kapitányoknak is megvolt a maga cukiságfaktora, de a két győztes az én szememben a miniszoknyás-csokornyakkendős Doktor és a négyéves, szöszke (lány) Mr. Sinister voltak.
Az első két körben lement kétszer a szépen szóló pelikánmadár, ami nem csak a lányok osztatlan kedvence, de ráadásul pont annyira félelmetes, amennyire a gyerekek el tudják viselni, és a szülők sem kötnek bele. Az első csapatnak meséltem garabonciásokat is (miután kiderült, hogy nagy Harry Potter rajongók), és a herceget, aki félt az oroszlánoktól; a második a pelikán mellé megkapta a Sütőtök kisasszonyt (érdekes módon itt nem szólt akkorát, bár szerették), és a nyuszit a tatu hátán (aki viszont továbbra is sztár). Ezen a ponton már kezdett lemenni a nap. A mesélés közötti szüneteket sütőtökös süti majszolásával és beszélgetéssel töltöttem - kirendelt teremőröm a múzeumpedagógus tizennégy éves lánya volt, aki valamiféle űrlénnyel keresztezett Hermione Granger lehet, mert látványosan nem vett levegőt öt órán keresztül, ellenben végtelenül fontos mondanivalója akadt mindenről, az iskolai tananyagtól kezdve a kedvenc tévésorozatán keresztül a vérfarkasokig. Csípem a csajt. Külön kaland volt a fellépés mellett, hogy saját használatra kijelölt mosdóm az épület lezárt második emeletén volt, ahol rajtam kívül nem járt senki - szerencsére egyetlen kísértet sem jött elő, hogy pisilés közben halálra rémisszen.
Érdekes módon az esti programokra érkezett több apróság (gondolom addigra fáradtak ki). Ők is meglepően nyugis közönségnek bizonyultak, és nagyon cukin követtek minden fordulatot. Elmeséltem nekik, miért fehér a hó; lelkesen végigülték a kopasz királylány történetét. Az utolsó csoportnak meséltem a rémálmokat evő bakuról, az óriásról, aki összement, és a királykisasszony két sárkányáról (amit most már nem szoktam népmesének hívni, mert annyit alakult az eredetihez képest, hogy mire észbe kaptam, már a saját sztorim...). A teremőrök elmondása szerint rengeteg mosolyogva távozó hallgatót láttak kijönni a teremből, és hallották, hogy a gyerekek a meséket tárgyalják. Annál pedig nincs nagyobb dicséret. Ráadásul nagyon élveztem, hogy a hátsó sorokban tömörülő szülők legalább annyira jókat kuncorásztak a meséket, mint a gyerekek, és külön meg is köszönték őket.
Bónusz a történet végére, hogy a múzeum meglepetésszerűen ki is fizetett: Bár önkéntesként jöttem el, a végén átnyújtottak egy csekket egy tisztes összeggel, köszönetképpen a munkámért. Alaposan meglepődtem, és kicsit meg is hatódtam rajta. Meg is mondtam nekik, hogy a fesztiválos fellépések között kiemelkedően ez volt eddig az egyik legjobb élményem.
És a süti is finom volt.