Mítoszok, virágok, és egy hadseregnyi csincsilla (Népmesék nyomában a világ körül 28. - Bolívia)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Mitos, leyendas, y cuentos populares de Bolivia
Textos en castellano; quechua-castellano y aymara-castellano
Roberto Ágreda Maldonado (szerk.)
Grupo Editorial Kipus, 2015.

Kiadós, majd' 300 oldalas gyűjtemény. Nem néprajzosok állították össze, hanem egy bolíviai költő- és írószövetség (és az alcímmel ellentétben alig van benne kecsua és aymara szöveg). A könyv fejezetei az ország egyes régióinak felelnek meg, és van bennük bennszülött mítoszoktól kezdve színjáték-részleteken át 20. századi kísértet-legendákig nagyjából minden, ami hagyományos történetnek minősül. Néhányuk gyönyörű volt, néhányukat meg alig értettem; a legtöbb szöveg korábbi, olykor 19. századi forrásokból származott (a szerzőt/gyűjtőt mindig jelölték), de volt olyan is, amit az Internetről szedtek, ahol valaki a nagymamája történeteit osztotta meg egy fórumon. Eléggé vegyes saláta, és jobban is meg lehetett volna szerkeszteni, de legalább kifejezetten hagyományos történeteket tartalmaz (spanyol nyelvterületen gyakran elmosódik a határ), és sokat tanultam belőle Bolívia történelméről és kultúrájáról. Persze azért volt benne több sztori is, ami megfogott.

Fénypontok

A könyv egyik legszebb története a kantuta virág (Bolívia egyik nemzeti virága) eredetmondája volt. Két király vetélkedéséről szólt, akik háborúba döntötték a népüket, miközben azon versengtek, kinek ragyog fényesebben a csillaga az éjszakai égen. A két király a csatában szerzett sebektől haldokolva a fiaira hagyta a viszályt. A két fiatal herceg, Vörös Csillag és Arany Villám, nem akart háborúzni, de nem volt más választásuk; végül a csatatéren a vérontást látva megálljt parancsoltak, békét kötöttek, és együtt temették el őket. A sírjukból nőtt a kantuta virág, az egység szimbóluma.
Szintén nagyon szép volt a gesztenye születéséről szóló mítosz, amelybet két istenség az őket körülvevő természetet figyelve tanulta meg, hogyan kell gyerekeket nemzeni. Az ő gyereik lettek a fák, elsőként a gesztenye, és utána az összes többi faj, amikből megszületett a dzsungel.
Mivel nagyon csípem a kolibriket, külön tetszett az a történet, amelyben a kondorkeselyű feleséget rabolt magának, akit aztán egy Lorenzo nevű kolibri szabadított ki a fogságából. Szintén megfogott a földimogyoró születéséről szóló mosetén bennszülött legenda, amelyben egy titokzatos természetfeletti hölgy a hajából fésülte ki az első földimogyorókat, hogy segítsen az embereken (nem gondoltam, hogy egyszer ilyet is olvasok majd). Igazából majd' minden őshonos növény eredetéről szóltak legendák; volt halott feleségből sarjadó kukorica, kivégzett szeretőkből növekvő burgonya, és több történet a kokalevélről is. Utóbbiak között volt egy, amely szerint a Napisten sarjasztotta a kokalevelet a bennszülöttek számára a spanyol hódítás hajnalán, hogy enyhülést adjon nekik a szenvedéseik közepette...

Kevésbé áhitatos, ám nagyon mókás volt az a mítosz, melyben négy hegycsúcs istensége versengett egy hölgy kegyeiért. Az egyik rivális hegyisten egy hadseregnyi csincsillát küldött ki, hogy ássák alá a riválisát... A csincsillák mellett megjelentek más őshonos állatok, például a tatu is (utóbbiról külön történet magyarázta, miért olyan recés a páncélja).
Érdekes történelmi legenda volt a "sakkozó Inkákról" szóló fejezet. Ezek a spanyol hódítás idején játszódtak, és rávilágítottak a spanyolok hozzáállására az őslakosokkal kapcsolatban: A fogva tartott uralkodót, Atahualpát a legenda szerint azért végezték ki, mert a börtönőreit figyelve megtanult sakkozni, és a hódítók úgy döntöttek, túl okos ahhoz, hogy életben hagyják.
A kísrétet- és szörnylegendák között is volt néhány említésre méltó. A leghátborzongatóbb a k'arisiri nevű lény volt, ami éjjelente az utakat járja, és a gyanútlan utazókat megtámadva kiszívja a testükből a zsírt...

Kapcsolatok

Nem kellett sokáig barangolni Dél-Amerikában, hogy találkozzam a Síró Asszonnyal, aki kísértetként jár fel-alá a folyóparton, megfulladt gyermekeit siratva. Sejtem, hogy vele találkozunk még, ha máshol nem, akkor majd Mexikóban...
Észak-amerikai indián mítoszokra hasonlított az a guarayo indián történet, amelyben két fivér (Nap és Hold) úgy mászott fel az égbe, hogy nyilakat lőttek ki, míg az egymás végébe fúródott nyílvesszők létrát nem alkottak földtől az égig. Volt egy özönvíz-mítosz is a chiriguana indiánotól, ahol az emberek, látva a víz közeledését, egy fiú és egy lány gyereket tettek egy kivájt tökbe, hogy legalább ők megmeneküljenek.
Az ég felemeléséről szóló polinéz mítoszokhoz hasonló volt a történet, amely szerint eleinte az ég olyan közel volt a földhöz, hogy néha egymásnak ütköztek, és megöltek egy csomó embert. Az égboltot végül egy óriási, Nyuku nevű hernyó emelte a helyére, akit azóta a Tejútként láthatunk éjjelente.

Hova tovább?
Paraguay felé vesszük az utunkat.

Mesemondó + Kávé = Machu Picchu felfedezése

Átfloppoltam az Atlanti-óceánon, és talpra érkeztem.
Két héttel hazautazás előtt kerestek meg a Nespresso kávétól, hogy menjek el egy rendezvényükre mesét mondani. Amikor kiderült, hogy hazaérkezés utáni napon lenne a fellépés, elsőre nem is akartam elvállalni a jetlagre való tekintettel, de végül meggyőztek: Perui kávét mutattak be, és az egész rendezvény túl jó mókának ígérkezett, hogy ne menjek el rá.

Először is, a bemutatót a Szabó Ervin Bölcseleti Olvasótermében tartották, ami nagyjából úgy néz ki, mint a Griffendél nappalija (jártunk oda olvasni vizsgaidőszakban). Másodszor, a házigazda Kautzky Armand volt (mesemondó Zalka Csenge Virág, magyar hangja Kautzky Armand, szépen fel lettem konferálva!) Harmadszor, ahogy már említettem, perui témában zajlott a rendezvény, ami közel áll a szívemhez (az első fizetős fellépésem a Szépművészeti Múzeum inka kiállítása volt).
Negyedszer, volt kávé.

Az ilyen fellépésekért él a mesemondó. Nem csak meghívtak, hogy meséljek kétszer tíz percet (egyet a sajtórendezvényen, egyet a Nespresso kulbtagoknak), hanem nagyon pontosan meg is mondták a rendezvényszervezők, milyen történetet óhajtanak. Machu Picchu felfedezését kellett belesűrítenem tíz percbe, lehetőleg kávéval.
Challenge accepted.

A felkérés után, a tavaszi félév végi hajtás közepén, első utam a könyvtárba vezetett, hogy közelebbről megismerkedjem Machu Picchuval. Az inkákról már volt jó adag háttértudásom az egykori mesemondó porgramtól (meg mesemondó érdeklődéstől úgy általában - kinek volt meg a képeskönyv?), de a helyről magáról csak az alapokat tudtam. Az hamar kiderült, hogy a hely felfedezését egy bizonyos Hiram Bingham amerikai történész nevéhez kötik, így aztán a következő utam az archive.org oldalra vezetett, ahol meg is találtam az úriember útinaplóját (meg a hozzá tartozó National Geographic cikket). A következő pár napot a napló olvasásával és szorgos jegyzetelésével töltöttem, melynek során rájöttem, hogy a felfedezéssel kapcsolatos majdnem minden képem tévképzet:

Bingham nem az első európai volt, aki járt a romoknál, tulajdonképpen nem is ezt a várost kereste, és ráadásul kereskedelmi út vitt egészen a hegy tövéig, ahonnan mászni kellett ugyan, de mivel minden helyi indián tudta, hol van az "elveszett város," alapvetően nem volt nehéz dolga. A dicső felfedezés sztorijával tehát meg voltam lőve. Találtam viszont helyette más érdekességeket, például egy sztorit arról, hogy az egyik reggel a felfedezők észrevették, hogy kifolyt a kerozin a tartályukból az ételes zsákba, és minden kajájuk ehetetlen lett, így aztán egyetlen nagy bögre kávéval indultak el hegyet mászni (tessék, lett kávé!). A történetet végül úgy állítottam össze, hogy sorban lebontottam a felfedezéssel kapcsolatos mítoszokat, majd beleszőttem egy kis inka történelmet arról, mit keresett Bingham a Szent Völgyben, és végül elmondtam, miben volt ő különleges: Abban, hogy meglátta a szépséget (és a lehetőséget) a romokban is, és elmondta a világnak. A történet, ahhoz képest hogy két hetem volt összerakni, nagyon szépen összeállt.

És működött is. A rendezvényen egy rövid bevezető után én nyitottam, és úgy tűnt, a közönség nagyon élvezte a sztorit; utána többen odajöttek beszélgetni, kérdezni, gratulálni, vagy épp elkérni a névjegyemet. A mese után egyébként egy rövid bemutató következett az új kávéról (Perú Secreto) és a származásáról, meg a perui kávékultúráról, majd egy modell vonult be az új kávé és Peru ihlette királykék ruhakölteményben (szép is volt nagyon). A modell után maga a kávé következett - megkóstoltam én is, jó erős volt, de tejjel nagyon finom. A bemutatókat fogadás követte.
Nagyon szeretek olyan rendezvényeken mesélni, amik profin vannak szervezve, pontosan tudják mit szeretnének, és tőlem is pontosan megkérdezik, mire van szükségem a mesemondáshoz. Az olyanokat pedig külön élvezem, ahol feladatot kapok: nem tudom, mikor olvastam volna el magamtól Hiram Bingham naplóját, de örülök, hogy megtettem. Jó volt játszani a sztorival, kipróbáli, hogyan áll össze, miután az eredeti elképzelés megbukott. Nem kevés munkám volt benne, de élveztem, és értékelték. Az ilyen és ehhez hasonló felkérések teszik igazán láthatóvá, miért fizet az, aki mesemondót foglalkoztat: Nem csak a fellépést vásárolja meg, hanem a több napi, sokszor több heti munkát is, ami minden történet mögött van.
Ennek örömére most el is megyek aludni. A kávé ellenére még mindig jetlagem van.