Az idei FEST konferenciának Glasgow adott helyszínt, és rendhagyó módon négy ország mesemondó szervezetei együtt szervezték meg: a skótok, írek, angolok és walesiek közös programot alkottak. A konferencia párhuzamosan zajlott a nagy múltú The Village Storytelling Festival rendezvényeivel, így a szakmai témák mellett természetesen a mesélés, mesehallgatás örömébe is belekóstolhattunk.
Fun fact: Ez volt a 10. FEST konferencia, amin részt vettem! :) 2009-ben voltam először. Ráadásul idén egy csomó magyar mesemondó jött még el rajtam kívül. Orosz Kata barátnőmmel utaztunk együtt (aki Világszép önkéntes mesélő, így igazából ketten voltunk Világszépek). A Meseszó Egyesületet Klitsie-Szabad Boglárka képviselte, a Hagyományok Házát Sándor Ildikó, a Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztivált Szabó Enikő, a Világszárnyát pedig Hajós Erika, Zámborszky Eszter, és Bedőházi Beáta. Hárman elő is adtunk a konferencián - Enikő, Bogi, és én. A többiek workshopjára sajnos nem jutottam el, de úgy hallottam, nagy sikerük volt.
Kedd este érkeztünk meg Glasgowba, így a köszöntőről és az első közös vacsoráról lemaradtunk, de a szállás előterében máris öleléssel és mosollyal fogadtak az ismerős mesemondók. Mindig olyan érzés megérkezni a FEST-re, mintha rég látott rokonok közé csöppenne az ember. Szerda reggel indult maga a konferencia program, további köszöntőkkel és keynote előadásokkal. Bemutatkoztak a szervező egyesületek képviselői, majd rövid beszámolót hallhattunk a szellemi kulturális örökség helyzetéről Skóciában (Steve Byrne), és új mesemondó terek születéséről Glasgowban női mesemondók részvételével (Stephe Harrop). Nagyon lelkes és barátságos köszöntőt kaptunk egy "új skót" mesemondótól, Amadu Wurie Khan-tól is, aki arról beszélt, Sierra Leone-ból Skóciába érkezve hogyan találta meg új identitását, menekültként és mesemondóként egyaránt. A konferencia már ezen a ponton jó félórás csúszásban volt, de senki sem bánta. A szünetekben sütemény, tea, kávé, és skót finomságok vártak bennünket a büfében, és mindenki kapott saját kávéspoharat is a fenntarthatóság jegyében.
A köszöntők és a szünet után nagyon érdekes beszélgetésre ültem be. Peter Chand és Aoife O'Connor "provokációt és párbeszédet" ígértek az előadásukkal, és ígéretüket be is tartották. Ledobtak néhány kemény igazságot azzal kapcsolatban, hogyan jelenik (vagy nem jelenik) meg a kulturális sokféleség a FEST konferenciákon, és a mesemondó világban egyaránt. Felvetettek érdekes lehetőségeket ahhoz, hogyan lehet a mesemondó közösséget még nyitottabbá és befogadóbbá tenni különböző hátterekből érkező (nem fehér, nem középosztály-beli, nem ciszheteró, fogyatékkal élő, stb.) fiatal mesemondók számára. Érintették a kulturális kisajátítás témáját is, onnantól kezdve, hogy ha ír mesét mesélsz, akkor tudd kiejteni az ír neveket, egészen odáig, hogy gyarmatosító országok mesélői miért és hogyan mesélik a gyarmatokról származó hagyományos történeteket. A sok érdekes, fontos, feszítő téma mellett lehetőség volt visszajelezni is, kifejezni érzéseket és gondolatokat, és végül feliratkozni egy levelezőlistára, amelynek segítségével további találkozókat szerveznek majd. Nagyon jó volt látni, hogy elindul el a párbeszéd az európai közösségben is; az amcsik már gyurmázzák egy ideje. A hangulat barátságos volt és őszinte, ami nagyban köszönhető a két előadó hozzáállásának.
Az ebédszünet után további workshopok közül lehetett választani; nem volt egyszerű a döntés, sok remek téma akadt a programban. Az első fél órában én adtam elő a Mítoszok Csatájáról; egész sokan jöttek el meghallgatni, és remek kérdéseket tettek fel a végén. Utána szép csendesen kisurrantam a teremből, és átvágtattam Dougie Mackay workshopjára, aki a farkasokról tartott előadást. Egészen pontosan arról, milyen felelőssége van a mesemondóknak azzal kapcsolatban, hogyan viszonyulnak az emberek a farkasokhoz, mint valódi, a környezet számára fontos, veszélyeztetett állatokhoz. Beszélgettünk a kedvenc farkasos történeteinkről, elemeztük, hogyan bukkannak fel a farkasok a hagyományban, és összehasonlítottuk mindezt azzal, amit valójában a farkasokról tudni lehet. Nagyon fontos téma, és sok remek könyvet összeszedtünk, amit érdemes elolvasni hozzá. Dougie maga több farkasmegfigyelő projektben vett már részt, és ezekről is nagy lelkesedéssel beszélt.
Ezen a délutánon rádupláztam a környezettudatos mesemondásra: kávészünet és rágcsa után beültem Cara Silversmith workshopjára, aki az "environmental literacy" és a mesemondás kapcsolatáról beszélt. Cara környezeti nevelő is amellett, hogy mesemondó, és hatalmas lelkesedéssel fordul az élővilág (és annak történetei) felé. Hozott be leveleket, amiket megtapogathattunk, és ki kellett találni, melyik micsoda; szóba került, mennyivel könnyebben ismerünk fel márkajelzéseket, mint növényeket. Beszélgettünk róla, hogyan lehet beleszőni a természetről való tudást a meséinkbe, és miért fontos ez. (Kicsit szégyenkezve döbbentem rá, hogy egy egész tanulmányt írtam egykor a szilfákról a mitológiában, és ehhez képest nem ismertem fel a szilfalevelet.) Elsősorban nem tudományos, hanem érzelmi alapon dolgoztunk, elmerengve rajta, milyen érzelmi kapcsolatot szeretnénk kialakítani magunk, illetve közönségeink és az élővilág között, amitől aztán fontossá válik számukra a tanulás és a természetvédelem is. Nagyon jó beszélgetések alakultak ki, remek workshop volt.
Vacsora után visszatértünk a konferencia helyszínére az esti előadásokra. Mivel korán érkeztünk, egy jó órát dumáltunk a büfében egy Ronni Gurwicz nevű sráccal, aki egy izgalmas podcastot csinál mindenféle emberek személyes történeteivel, és könyvet is adott ki más mesemondókkal közösen (igen, megvettem). Az esti műsor a Queens of Albion című előadás volt Stephe Harrop mesemondótól, aki mesterien szőtt egybe személyes sztorikat Britannia eredetmítoszaival, és némi görög mitológiával. Lendületes, jó humorú mesemondó, aki csak minimális kellékeket használt az egyórás műsorban - nevezetesen egy csillogó kabátot, amit hol felvett, hol levett, hogy pólyának vagy fegyvernek használt. Felélesztette a királynőket, akik (középkori legendák szerint) elsőként léptek a szigetre, és óriásoknak adtak életet. Lenyűgöző előadás volt. A késő esti programokat már nem sikerült megvárnom; arccal zuhantam ágyba.
A konferencia második (és utolsó) napján megint sokféle téma közül lehetett választani. Én a Finding Your Voice című dupla workshopra ültem be, amit a dublini Leprechaun Museum munkatársai tartottak. Ez lett az egyik kedvenc élményem az egész konferenciából. A múzeum, egy cseh közösségi térrel együtt, Erasmus támogatásból szervezett workshop-sorozatot a két országban LMBT+ fiataloknak a mesemondásról. Ennek egy rövidített változatát hozták el nekünk. Sok szó esett a mesemondó hagyományról és az élőszavas mesélés alapjairól - a múzeum munkatársai ugyanis elsősorban folklórral foglalkoznak. Innen eljutottunk odáig, hogy milyen queer történetek jelennek meg a hagyományban (mert vannak), és milyen hősök szerepelnek bennük. Hallottunk két ír legendát (csodás előadásban), majd kisebb csoportokban játszottunk velük, újraalkottuk őket, és beszélgettünk róla, milyen témákat, szereplőket látnánk szívesen, ahogy a hagyomány a mai világban tovább alakul. Remek kis közösség gyűlt össze, klassz sztorik születtek, és élmény volt foglalkozni ezzel a témával úgy, hogy a folklórhagyománynak és a kreativitásnak is bőven jutott tér és tisztelet.
A nap második felében a konferencia résztvevői javasolhattak témákat, hogy azokat aztán kisebb kerekasztal-beszélgetéseken fejtsük ki. Én az ír kontingenshez csatlakoztam, akik felvetették a "hogyan meséljünk mítoszokat, és mennyit változtathatunk rajtuk?" kérdését. A büfében ültünk, és, ahogy az egyik belga mesemondó megfogalmazta, "agresszívan egyetértettünk egymással". Jó kis beszélgetés volt, sok érdekes gondolattal. Sajnos a csúszás miatt viszonylag kevés idő maradt rá, mert már vissza is kellett térni a nagyterembe, hogy minden csoport megossza a gondolatait, majd együtt elbúcsúztassuk az idei konferenciát. A fáklyát a szervezőktől Paola Balbi vette át - jövőre Rómában leszünk!
Énekléssel, ünnepléssel, ajándékokkal zártuk a programot - de nem a napot. Este ugyanis gálavacsorát rendeztek a tiszteletünkre a Nemzeti Skót Dudás Központban (ahol értelemszerűen egy skót dudás fogadott bennünket az ajtóban, már messziről lehetett hallani). A vacsorának része volt, hogy meséket is hallottunk ételekről a fogások között, valamint a desszert környékén váratlanul tiszteletét tette egy Mari Lwyd, egy walesi lókoponya, aki karácsony környékén szokta járni a házakat énekkel és találós kérdésekkel. Ezzel, meg a színpadon zenélő skót zenészekkel, a folklórt is sikerült becsempészni a(z egyébként nagyon ízletes) vacsora programjára. Annyira jó volt a hangulat, hogy amikor már nem tudtam tovább leküzdeni a fáradtságot, egyszerűen kisurrantam a teremből - nem volt szívem búcsúzkodásokkal megbontani a mulatságot. Néhányan azért elkaptak az ajtóban egy-ölelésre.
A hátralévő másfél napból egyet Arran szigetén töltöttünk, a tengerparton bóklászva, élvezve a napsütést, a viharos szelet, a sirályokat és kagylókat, meg a Bodick kastély botanikuskertjét. A maradék délelőttön pedig ajándékokat és könyveket vásároltam Glasgow különféle boltjaiban, valamint több másik magyar mesélővel együtt ebédeltünk egyet Maggie Mackay folkloristával. Remek megkoronázása volt ez a hét élményeinek; boldogan és kimerülten indultunk haza.
Skócia, és a skót mesemondó közösség, másodszorra is csodás élményekkel és új barátságokkal ajándékozott meg. Biztos, hogy visszatérek még. Jövőre pedig vár bennünket a római FEST!
.jpg)
