Mesélő Városok 4. - Két iskola és egy menekültszállás

Hogy a sűrű próbarend közben se unatkozzunk, lehetőségünk nyílt néhány kisebb fellépésre a sigüenzai tartózkodás alatt. 

Az első előadásra a helyi menekültszálláson került sor. Ezt egy Accem nevű civil szervezet működteti, akik nagy szeretettel (és bőséges vacsorával) vártak minket egy szép nyári estén, a középkori kőfalak mögött megbúvó szálláson. Nagyjából 40-50 gyerek és felnőtt gyűlt össze az udvarban. Mi egy rövid, több nyelven előadott mesével készültünk, majd mindannyian népdalokat énekeltünk a színpadi előadás programjából. A közönség lelkesen tapsolt nekünk, de igazán akkor kezdtek csak feloldódni, amikor Clara előállt egy több szólamú afrikai népdallal, amit betanított az egész közönségnek. Az volt a királyság, hogy voltak a közönségben, akik ismerték a dalt. Utána pedig mi magunk váltunk hallgatókká: két afganisztáni srác állt elő, és elmeséltek egy népmesét - először, ahogy ők mondták, perzsául, utána pedig angol fordításban. Nagy meglepetésünkre a mesében a farkast kiáltó fiú egy változatát ismertük fel. Utána egy srác, aki Burkina Fasoból érkezett, felolvasott egy helyi legendát, ami egy harcos királynőről szólt, és mindenkinek elnyerte a tetszését.

Az igazi buli azonban a mesélés után kezdődött. A hivatalos műsor végeztével elvegyültünk a tömegben, mindenki beszélgetett mindenkivel, miközben feltálalták a vacsorát. Valaki hangfalat hozott, és zenét tett be. Nem kellett sok idő, és eluralkodott a táncos hangulat. Először az afganisztáni srácok álltak bele a táncba, aztán csatlakozott hozzájuk egy kameruni srác is, és szépen lassan a többiek. Táncoltunk spanyol zenére, afgán zenére, afrikai zenékre, és nagyjából mindenre, ami a csövön kifért. Tanultunk néhány perzsa táncot, amiknek nagy része abból állt, hogy körbe-körbe táncoltunk, míg valaki ki nem ugrott középre, hogy megcsillogtassa a tánctudományát. Nagyon nagy hangulat kerekedett, sötétedésig tartott a parti, vidáman sétáltunk haza.

A szállás lakóival a két hét folyamán gyakran találkoztunk az utcákon vagy a főtéren; mindig kedvesen mosolyogva köszöntek nekünk. Eljöttek az előadásunk sigüenzai premierjére is, ami külön megható volt, mert több mese is az otthonkeresésről, menekülésről szólt (pl. az Aranyhíd, amit én meséltem). Volt a csapatban egy afgán család két kiskamasz lánnyal és egy kisfiúval, akikkel nagyon jókat beszélgettünk. Ők is ott voltak a premieren, és utána megölelgettek mindenkit. 

Sigüenzának összesen két gimnáziuma van, és mind a kettőben jártunk. Az első (állami) suli az előző bejegyzésben emlegetett Ifjúról volt elnevezve - ez volt a Martín Vázquez de Arce Gimnázium. (Legjobb név egy sulinak.) Itt az iskola színháztermébe vonultunk be két-három osztálynyi kamasszal. Helyben találtuk ki, mit akarunk mesélni; mivel mind angolosok voltak, vállaltam, hogy mesélek nekik angolul, mert ezt mindenki izgalmas ötletnek találta. Eleinte eléggé gyanakodva méregettek minket, még a soknyelvű kezdő mese és éneklés után is, így elmeséltem nekik Sir Gawain házasságát, hadd kuncogjanak meg szavazgassanak. Bejött, és abszolút siker volt. Utánam mesélt Antonio is egy afrikai mesét, és Bohdan egy szlovák városi legendát egy kísértet-lányról. Mindegyik tetszett a kölyköknek. Utána Pepita visszakérdezett, emlékeznek-e a mesékre; az enyémet egy vagány srác egy az egyben visszamondta. Sajons utána Pepito elkövette azt a hibát, hogy ki akarta kérdezni a másik két mesét is, ami nem talált túl lelkes fogadtatásra. Végül még énekeltünk meg játszottunk velük kicsit, és elköszöntünk. Azzal a jó érzéssel jöttem el az iskolából, hogy a kamaszok tulajdonképpen ugyanúgy működnek a világ minden táján...

A másik gimi, ahová elmentünk mesélni, a katolikus Sagrada Familia (becenevén SaFa) volt. Itt is a színházteremben meséltünk, bár ide csak egy kisebb csoport, nagyjából egy osztálynyi gyerek jött el, meg a tanárok és apácák közül páran. Itt is énekkel és több nyelvű mesével kezdtünk, amit hasonló gyanakvással fogadtak, mint a másik suliban. Itt is angolul meséltem, ami viszont tetszett nekik és a tanároknak is. Hogy a meseválasztáshoz mit szóltak, azt sosem fogom megtudni - Az ördög és a gezerigók meséjét választottam, hirtelen felindulásból - de úgy tűnt, a kölykök élvezték. Utánam Julien csapta le a magas labdát, aki Ádám és Éva történetének egy afrikai változatát mondta el (ahol valójában Ádám kóstolta meg az almát először, csak ráfogta Évára). Végül Bodham elmesélte itt is a kísértet-sztoriját, majd ismét színpadra álltunk mindannyian Gonsuke történetével. Az utóbbit, költőisége ellenére, a fiatalok elég gyakorlatiasan vették: "Akkor meghalt szegény, ugye?" 

Az előadás végén kicsit beszélgettünk velük a mesemondásról, mint műfajról, és arról, hogyan működnek a mesék. Utána kimentünk fotózkodni az udvarra, és még dumáltunk kicsit az igazgatóval is, aki nagyon jó fejnek tűnt. Később ő is lejött az előadásunk premierjére.

Örülök, hogy volt alkalmunk ellátogatni ezekre a helyekre. A sok színpadi próba közben (nekem még mindig nagyon fura közönség nélkül próbálni) jólesett, hogy élő embereknek mesélhettünk. Ráadásul többek között kamaszoknak, akik változatlanul a kedvenceim. 

Naszreddin hodzsa a menekülttáborban (Népmesék nyomában a világ körül 82. - Bosznia-Hercegovina)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Boszniából megint csak nehézkes volt mesegyűjteményt találni, ezért úgy döntöttem, egy különleges könyvre hívom fel itt a figyelmet.

Menekülő Mesék / Price-izbjeglice / Fugitive Tales
MASZK Egyesület, Szeged, 1996.

A kötet huszonnégy meséjét a nagyatádi Átmeneti Szálláson élő bosnyák menekültektől gyűjtötték 1995-ben. A családok a boszniai háború elől menekültek Magyarországra, és magukkal hozták a népmeséiket. A könyv szerkesztői megjegyzik, hogy "csak olyan ember tud mesélni, akit nem tart fogva az élet;" háborúk, népirtások, népvándorlások során sokszor szakad meg a szájhagyomány, és vesznek el mindörökre történetek. A menekülttáborban a kötet szerkesztőinek ennek ellenére sikerült néhányukat lejegyezni, majd kiadni  egyszerre magyar, bosnyák, és angol nyelven. A meséket bosnyák és magyar gyerekek színes rajzai illusztrálják; a mesemondók neveit feltüntették a könyv elején. A könyvből származó bevételt a menekültek segítésére fordították.

Fénypontok

A kötet tele van Naszreddin-történetekkel, amiket nagyon szeretek. Naszruddin hodzsa küldetése például arról szól, hogy Timur Lenk harci elefántot szállásol el a hodzsa falujában, mire a falubeliek küldöttséget indítanak panaszra. A küldöttség azonban útközben elszökdösik, így végül Naszreddin egyedül érkezik az uralkodóhoz - és bosszúból, hogy a többiek bepalizták, kérvényez Timur Lenktől még egy elefántot. Naszruddin hodzsa és a kádi esete arról szólt, hogy a kádi csellel akarta magához hozatni Naszreddint vendégségbe, és ezért megpofoztatta a szolgájával, hogy jöjjön el panaszra. Amígy a szolga a "bírságért" járt, a kádi a hodzsát untatta, aki végül lekevert neki egy pofont és távozott, mondván, hogy a bíró átveheti helyette a bírságot...
A tündérmesék közül kiemelkedett A kilenc gyertyatartó, ami Aladdin-szerűen indult, és egy szegény fiúról szólt, aki véletlenül csodás varázstárgyhoz jutott, amit a császár el akart csalni tőle.
Az előítéletekről és az elfogadásról két klassz mese is szólt (ami külön kiemelendő, tekintve, hogy háborús menekültektől gyűjtötték őket). A vörös szakáll címűben egy apa óva intette a fiát, hogy ne bízzon vörös szakállú emberben, de a fiú megfeledkezett a figyelmeztetésről, és ezért ki is forgatták a vagyonából. Egy másik vörös szakállú ember viszont segített neki minden pénzét visszaszerezni, megtörve ezzel az apai tanács egyoldalúságát. A Két molnár a Száván című mesében pedig egy keresztény és egy muszlim molnár ugyanoda rejtette el a pénzét a háború elől, és utána egyszerre bukkantak fel, hogy előkeressék - és felismerve, hogy mindketten ugyanazon mentek keresztül, örökre jó barátok lettek.
Kicsit hátborzongatóbb hangulatú volt a Lepény a síron című történet, melyben egy ember egy halottat invitált meg a Ramadán végi lakomára - a halott pedig el is jött, majd magával hívta a Paradicsomba. Amikor emberünk másnap reggel hazatért, fel kellett fedeznie, hogy évtizedeket volt távol.

Kapcsolatok

Sok olyan történet akadt a könyvben, amik máshonnan is ismerősek voltak. Naszruddin hodzsa és a francia például a "vita jelbeszéddel" népszerű típusába tartozott (és a "meggyőzött" francia áttért a muszlim vallásra). A férfi és az asszony remek példa volt az "asszonyi munkát végző ember" meséjére (és itt még meg sem halt senki a végén, a csirkéket kivéve). A vezír és a fia a Fortunatus-típus egy nagyon szép példája volt, királylány által ellopott varázstárgyakkal (pl. láthatatlanná tévő bugyogóval), és szarvakat növesztő cseresznyével, A három testvér pedig a "fiú Hamupipőke" (náluk A szegény ember szőlője) típus egy verziója, ahol üveghegy-mászás helyett árkot kellett átugratni. Ezt az árokugrást egyébként több balkáni mesében is láttam már. A fösvény és a jószívű meséjét a múlt héten olvastam már a montengrói mesék között (Igazság és Hamisság címszó alatt), Az apai tanács pedig egy újabb szép példa volt a "miért nem ölik meg az öregeket" mesére - itt is "okos fiúval" kombinálva, aki igenis félig meztelenül ment a királyhoz.
A legérdekesebb párhuzam a könyvben a Hogyan tűnt el az igazság a földről? című mese volt, aminek utoljára Burmában (!) olvastam verzióját. A mese arról szól, hogyan lehet átverni egy isteni eredetű hazugságvizsgálót...

Hova tovább?
Horvátországba!

Otthontalan Mesék: Népmesegyűjtés szír menekültektől

Két héttel ezelőtt landolt a postaládámban egy Svédországból érkező csomag. Peter Hagberg, a svéd Fabula Storytelling egyik mesemondója küldte, ingyen és bérmentve, és egy újkönyv-illatú, csinos kötetet tartalmazott: A Hakawati névre hallgató svéd-jordániai-libanoni-szír mesemondó project eredményét.

A könyv a Timeless Tales (Időtlen Mesék) névre hallgat, és 21 olyan népmesét tartalmaz, melyeket szíriai és libanoni menekülttáborokban gyűjtöttek fel 2014 folyamán. A teljes gyűjtés több, mint 250 történetet eredményezett - ezek közül válogattak a projektben részt vevő mesemondók, külön tekintettel arra, hogy a kötet Szíria kultúrájának, hagyományainak népszerűsítésére és terjesztésére hivatott. A projektet a svéd Kulturális Örökség Határok Nélkül és a nemzetközi, arab nyelvű Hakaya mesemondó hálózat támogatták. A könyv kétnyelvű: Balról jobbra angolul, hátulról előre pedig arabul lehet olvasni. Nem csak azzal a céllal íródott, hogy angol nyelvű közönségek elé tárja a szír meséket; a projekt mesemondói arab nyelvű közösségekhez is eljuttatják, hogy az otthonuktól távol nevelkedő ifjabb generációk ne veszítsék el kulturális gyökereiket. Mindenképpen fontos kezdeményezésről van tehát szó.

UPDATE: A könyv PDF formátumban, angolul ingyen letölthető erről a honlapról.

A könyv nagy érdeme, hogy amilyen fontos, olyan elegáns. Igényes kiadás, szépen rajzolt illusztrációkkal, áttekinthető fejezetekkel. Külön örömömet leltem benne, hogy bőségesen akadnak benne jegyzetek: Minden mesénél feltüntették az eredeti mesemondó nevét, életkorát, származási helyét, és a tábort, amelyben a felvételkor tartózkodott. A nevek és idegen kifejezések jelentését/jelentőségét lábjegyzetekben magyarázták meg, és gondosan megjelölték még azt is, hol változtattak a történeteken a fordító és szerkesztő mesemondók (egyébként nem sok helyen). Profi munka.

A mesék maguk nagyon szórakoztatók; remekül válogatták őket. Akadnak közöttük tricksterek, tragikus sorsú szerelmesek, arany tojást tojó tevék, bölcs bírók és királyok, furfangos asszonyok, emberevő gúlok, és minden egyéb, ami szem-fülnek ingere. Külön élveztem, hogy sok volt közöttük, ami magyar hallgatóknak is érdekes lehet: van "forró vizet a kopaszra!" oroszlánokkal, "egyszer volt Budán kutyavásár" (avagy citromvásár), Tücsök suszter, "úgy szeretlek, mint a sót," sőt, Három kismalac is (malacok nélkül). És annak ellenére, hogy a motívumok sokszor ismerősek, maguk a mesék nagyon színesek, eredetiek, és jellemzőek a helyre és kultúrára, ahonnan mesélőik származnak. Szintén nagyon élveztem, hogy a szerkesztők értő kézzel válogattak nőkkel, asszonyokkal kapcsolatos meséket - akad olyan, amelyben egy feleség a férje bántalmazása elől menekül meg, furfanggal és szerencsével; olyan, ahol egy anya három lányát menti meg egy gúl karmai közül, sőt, olyan is, ahol egy házsártos férj megtanulja, hogy a feleségei hűtlen viselkedését a saját bizalmatlansága okozta. Persze nem az összes mese szól hősies nőkről, de ez nem is követelmény; mindenki mazsolázhat közülük kedve szerint. Elég színes a paletta.

Végezetül idézném a Bevezető záró sorait:

"Mind mesékből vagyunk; ha elveszítjük a meséinket, fennáll a veszélye, hogy elveszítjük a kapcsolatot az emberségünkkel és az identitásunkkal. Hiszünk benne, hogy az ezeréves hagyomány terjesztésével a Hakawati projekt képes lesz új hidakat építeni etnikai, politikai, és vallási különbségek felett, és remélhetőleg hozzásegíti az embereket egymás jobb megértéséhez."

Reméljük!

MEGJEGYZÉS:
Hasonló gyűjtésre itthon is van precedens: 1995-ban például Magyarországra menekült bosnyák családoktól gyűjtöttek fel egy csokor történetet, és publikálták őket Menekülő mesék címmel egy magyar-angol-bosnyák nyelvű kötetben. Érdemes elolvasni.

A mesebeli szegény embernek nincs okostelefonja

Görgetem a Facebookot. Nézem a magyar híreket. Lassan már a külföldi híreket is, mert már megint bekerültünk a nemzetközi sajtóba (általában nem jó jel). Ismerősök, akikről sohasem gondoltam volta, eltorzult arccal fröcsögnek a billentyűzeten át: "Szegény menekült mi?! Láttátok, hányezer forintos okostelefonja van?! Tele vannak ezek pénzzel..."

Hallgatom az érveket, és közben arra gondolok, hogy ez az ostoba, eszetlen harag az emberekben, valahányszor olyan menekültet látnak, akinek valamilyen drágább holmija, vagy neadjisten pénze van...

Az én hibám.

Mint mesemondóé.

A mesékben aki szegény, az mindig igazán szegény. Gyermeke annyi, mint a rosta lika, rongyokban jár, betevő falatja sincs. A dagasztóteknő aljáról kaparja össze a maradékot, hogy hamuba sült pogácsát adjon a gyerekének, amikor vándorútra indul szolgálatot keresni. Olyan szegény, mint a templom egere, Nincs neki az égvilágon semmije.

Pláne nem okostelefonja.

Meséket mondunk, filmeket nézünk arról, milyen az az "igazi" szegénység. Nincs tető a fejük felett, szakadt a ruhájuk, mezítláb vannak. Sajnálkozunk egy jóízűt. Nahát, milyen boldog lehetek a lakásommal és a használt kocsimmal, nézd meg, így is élnek emberek a 21. században. Szégyen-gyalázat.

Valaki posztolt egy jólesőt: Menekülteket láttam a buszon, telefonnal, suhancok voltak, röhögtek.

Kamasz, tinédzser, egy idegen országban van, és még van képe röhögni?! Nem illik a mesébe. A mesében a szegény ember sóhajt, lehajtja a fejét, a válla is meggörnyed. Bocsánatkérőn néz a gazdag emberre, majd lesüti a szemeit. Hull a könnye, mint a záporeső. Egy-egy vándor legény nagy-nagy bánatában akár meg is próbálja felkötni magát (mesemondója válogatja). 

Aki nem így néz ki, aki nem így viselkedik, az nem is igazán szegény. Az ingyenélő. Ha van még képe nevetni, annak ellenére, hogy az aluljáróban alszik, akkor megérdemli, hogy köpködjék. Ha van telefonja, és van nevetése, minek jött el hazulról? Azokkal akár harcolhatna is. A szeretet mindent legyőz (Paolo Coelho). A géppuskákat általában gond nélkül.

Minden félév elején levetítem az osztályomnak Chimamanda Ngozi Adichie (biztos kikergetnék a Keleti mellett a boltból) TED előadását: "Az egyetlen történet veszélyei" (The danger of a single story). Ha valakiről az az egyetlen történeted, hogy szegény, akkor meglepődsz, ha emberként viselkedni látod. Nevetni. Telefonálni. Netán játszani.

Csak egy baj van itt: Aki "igazán" szegény, azon sem segítetek. Évek óta kerülgetitek az aluljáróban a hajléktalanokat. Nekik nincs okostelefonjuk. Kenderszakálluk van. Ringy-ringy ruhájuk. Betevő falatjuk se. Mennyire kell nincstelennek lenni, hogy valaki tiltöltse a kívánt rubrikákat?

Vagy még mindig azokra a szavakra várunk, hogy "Ha megsegítesz, teljesítem egy kívánságodat?"

FEST mesemondó konferencia, 2015, Kea szigete

Az elmúlt három évet (Belgium, Róma és Svédország) anyagi és szervezési okokból kihagytam ugyan, de idén jó okom volt visszatérni a FEST (Európai Mesemondó Szövetség) köreibe: Tavaly ősszel bejegyeztettük a Holnemvolt Mesemondó Alapítványt, így január óta hivatalosan is a FEST egyik tagját képviselem. Ennek örömére (no meg a helyszín miatt) elutaztam Keára, a görög mesemondó élet központjába, hogy megint belevessem magam az európai mesemondás tengerébe.

A háromnapos konferencián 75 mesemondó vett részt, 21 ország 44 szervezetének képviseletében, ezekből 32 volt tag (a FEST-nek jelenleg negyven körüli számú tagja van - csak szervezet lehet tag, magánszemély nem). A nem-tag országok képivselői megfigyelőként voltak jelen, ami jelen esetben csupán annyit tett, hogy nem vehettek részt a hivatalos szavazáson. A résztvevő országok: Anglia, Belgium, Ciprus, Dél-Korea, Finnország, Franciaország, Görögország, Hollandia, Írország, Kanada, Magyarország, Németország, Norvégia, Olaszország, Portugália, Skócia, Spanyolország, Svédország, Szlovénia, Törökország, Wales. Erős "Játék Határok Nélkül" nosztalgia lengte be az egész rendezvényt - pont ezt szerettük benne.
A konferencia előestéjén nemzetközi büfét tartottunk: Mindenki hozott magával valami hagyományos kaját vagy piát, és kaptunk egy-egy asztalt egy tengerparti vendéglő kertjében. Nekem nem sikerült a magyar konyhát prezentálni - már csak azért sem, mert nincs olyan kaja, ami kibírta volna az előző öt napot Görögországban, piát meg nem vittem, mert eltörik, és különben sem szeretem. Nem voltam egyedül a dilemmával: A franciák "legendás eltűnő kecskesajtot" hoztak, a britek pedig kőlevest. A büfé fénypontja az volt, amikor a helyszűkével küzdő kilenc török lánynak felajánlottam, nyugodtan foglalják el a magyar asztalt is. Történelmi pillanat volt, többen kuncogtak a háttérben. Sok jó édességet hoztak.
A konferencia hivatalosan hétfő reggel nyílt meg. A görög házigazdák mitológiai előadással üdvözöltek minket, majd egy rövid eszmefuttatás következett a tűz szerepéről a mitológiában. Mindez a Kulturális Központ épületében zajlott, ami a Mythos nevű görög mesemondó szervezet szülőhelye és a mesemondó iskolájuk főhadiszállása. A nap első igazi konferenciaelőadását Dr. Stavros Benos tartotta meg, aki egy olyan alapítvány vezetője, ami kulturális előadásokat szervez ókori görög színházakba. Az elgondolás kitűnő volt, de az úriemberből nehezen lehetett konkrét válaszokat kicsikarni olyan kérdésekre, mint például hogy "fogtok-e mesemondókat meghívni a színházakba?"
A délutáni programban három rövidebb előadás szerepelt: Marina Grandlund Svédországból a Hermész Projekt keretei között Perszephoné történetét mesélte el, és egy közösségépítő ceremóniát is rögtönzött, melynek keretei között megidéztük a görög isteneket, egy-egy kavics oltárra helyezésével. Kissé zanzásra sikerült a szertartás, a végén plusz kavicsokat kellett keresni, és mindenki pánikolt, ne felejtsünk el véletlenül valakit, mert annak a történetek szerint soha nincs jó vége... A második előadás volt messze a kedvencem: Maria Vrachionidou görög kutató beszélt arról, hogyan élnek tovább a görög mítoszok a görög népmesékben, és hozott néhány zseniális példát is, amiket jól megjegyeztem. A harmadik kör Stella Kassimati, a krétai mesemondó központ vezetőjének előadása volt, aki arról beszélt, hogyan lehet a személyes sztorikat és családtörténeteket összeszőni a mitológiával. A saját családja történetéből vett példát, és Europé mítoszával együtt adta elő.
A hétfő estét egy közeli kávézó és múzeum kertjében töltöttük, párnákon ülve citromfák alatt. Két műhely között lehetett választani: Az egyik színpadi technikákról szólt mesemondókak, a másik pedig a mesemondás szerepéről az oktatásban. Én ez utóbbira ültem be, és nem bántam meg. A négy előadó Guy Tilkin (Belgium), Heidi Dahlsveen (Norvégia), Regina Sommer (Németország) és Jennifer Ramsay (Spanyolország) volt. Sok érdekes dologról szó esett: Regina mérhető, tudományos projectben gyűjtött adatokat hozott arról, hogyan változtatta meg a rendszeres mesélés (három évig hetente) hátrányos helyzetű diákok tanulmányi eredményeit; Guy arról beszélt, milyen fontos szerepe van a narratív gondolkodásnak a tanárképzésben; Heidi a személyes sztorik fontosságát emelte ki a gimnáziumi oktatásban, Jennifer pedig a mesemondás nyelvoktatásban betöltött szerepéről beszélt (angol nyelvű mesemondóként Spanyolországban). Rengeteg érdekes és értékes dolgot hallottunk, és sok nemzetközi projectről kaptunk beszámolókat és brossúrákat is. Az előadásokat éjfélig tartó vacsorázás és kötetlen beszélgetés követte, amiből legalább annyit tanult az ember, mint a hivatalos beszámolók alatt.

A kedd reggelt Kea szigetén kirándulva töltöttük; a sétaút egyes állomásain a házigazdáinktól hallottunk helyi népmeséket és legendákat (többön látszott a mitológia nyoma is). Meglátogattuk Kea Oroszlánját, egy ősrégi kőszobrot, ami már a görögök előtt is ott állhatott a hegyoldalban, és változatlanul mosolyog a tűző napon. Megsimogattam. Hideg volt. A Végtelen Történet oroszlánja jutott az eszembe.

A séta a hegytetőn, csodás kilátással és egy hatalmas platánfa alatt elköltött piknikkel végződött. Itt tartottunk egy jó két órás kerekasztal-beszélgetést is arról, hogyan befolyásolja a meséket a táj, amiben születtek. Hallottunk sok érdekes példát, véleményt, és természetesen meséket is; a közös megegyezés valami olyasmi volt, hogy a meséken mindig látszik az adott kultúra és táj nyoma, de ha csak erre hagyatkozik az ember ("bezzeg nálunk otthon..."), attól még nem lesz érdekes a fellépése.
Kedd este négy kerekasztal közül választhattunk kettőt-kettőt; én első körben a fesztiválszervezők csoportjába ültem be, ahol olyan témákat tárgyaltunk meg másfél órában, mint a tolmácsolás kérdése, a közösségi finanszírozás, és a fesztiválokra megrendelt új programok előnyei és hátrányai. Nagyjából huszan voltunk a csoportban, közöttük veterán fesztiválszervezők és újoncok is. A második körben átültem a "Mesemondás és Befogadás - Szociális, politikai, és gazdasági bevándorlók" csoportba (értelemszerűen nagyon aktuálisnak éreztem a témát). Arról beszéltünk, melyik országokban milyen projektek valósultak meg a mesemondás és a bevándorlás kapcsolatából; hogyan lehet a menekültek történeteit megismertetni egy ország közönségeivel, integrálni idegen kultúrájú gyerekeket megalázás nélkül, és hidakat építeni gyűlölködés helyett. Nehéz téma volt, és nem kis érzelmi háttér állt mögötte mindannyiunk számára, de jó volt hallani, hogy a mesemondók mindent megtesznek, ami tőlük telik, hogy javítsanak a helyzeten.
Kedd este a görögök ünnepélyes keretek között átadták a FEST fáklyáját a francia küldöttségnek - jövőre Párizsban leszünk. Kellő módon, énekléssel és tánccal ünnepeltük az eseményt.
A konferencia szerdai ebéddel zárult; ám mielőtt eljutottunk volna odáig, még hátra volt az utolsó napi szavazás és ügyintézés. Először megszavaztuk, hol legyen a konferencia 2017-ben; a hollandok és az írek prezentálták terveiket, mindkettő meggyőző erővel, aminek az lett az eredménye, hogy 16-16-os döntetlent szavaztunk. Ekkor mindkét fél kapott még egy-egy percet, hogy meggyőzzön minket; a második kört az írek nyerték: 2017-ben Írországba megyünk! Ezek után szavaztunk a 2018-as helyszínre is, ami Szlovénia, Törökország, Wales és az Euregio (Maastricht, Aachen, Liege) között dőlt el, és Szlovénia került ki belőle győztesen.
A nap utolsó szavazása arra vonatkozott, kik legyenek a FEST vezető bizottságának (executive committee) új tagjai - ketten ugyanis idén töltötték le a harmadik évüket, és visszavonultak. A két helyre öt jelölt volt, és csodálkozva vettem észre a kifüggesztett lapra pillantva, hogy az én nevemet is felírta valaki. Mindannyian egy-egy percet kaptunk, hogy meggyőzzük a szavazókat, mit tudunk hozzáadni a FEST munkájához. Én a magam részéről először is tisztáztam, hogy a tanév alatt Amerikában tartózkodom; szakértelemként a digitális és közösségi médiát ajánlottam fel. A szavazás eredménye a szlovén csajt, Anát tette első helyre, a spanyol Sonia és én pedig döntetlenben másdoikak lettünk - a FEST úgy döntött, mindhármunkat kinevez bizottsági tagnak. Kalandos három évnek nézek elébe.
A konferencia végeztével azonnal kezdődött is a 13. Kea Mesemondó Fesztivál. De erről majd a következő bejegyzésben számolok be.