Kópék és kamaszok: Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztivál, 2022.

Ismét szeptember, ismét Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztivál. Hatodik éve adok elő ezen a fesztiválon, és ez volt az ötödik alkalom, hogy személyesen is jelen lehettem (volt egy év covid, ugye). Esőfelhők alatt indultunk útnak Budapestről, de az érkezés utáni reggelre Székelyföldön már kisütött a nap, és én boldogan vetettem bele magam a turnézásba. Idén mindenhová ugyanazt a két műsort rendelték meg: kamaszokat és kópékat.

Kedd reggel a sepsiszentgyörgyi Váradi József Általános Iskolában kezdtem. A kiskamaszok még némileg félálomban érkeztek (én is), de hamar megegyeztünk benne, hogy a félelmetes mesékhez a reggel nyolc óra sem túl korai. Meséltem magyar népmesei horrort, japán horrort, és végül külön kérésre "vicces vikingeset" is (Thor mint menyasszony, nyilván). A közönség tudta, hogy mit szeretne.

Az iskola után egy Forma 1-es autóváltással kilőttünk Kézdire, ahol a Vigadó már évek óta a fesztivál állandó helyszínévé vált. Első körben körülbelül nyolcvan kiskamasz érkezett, akik kényelmesen elfészkelték magukat a párnákon, és vidáman hallgatták a meséket. Itt is a vikingek és a japánok voltak a sztárok; külön élveztem, hogy Jiraiya legendáját mesélve egy csoport lány a hátsó sorban gyakorlatilag táncolni kezdett a lelkesedéstől. Utánuk alsósok érkeztek, körülbelül negyvenen; nekik mindenféle mókás, tricksteres meséket mondtam. Előkerült természetesen Törpeszarvas is, de sikerült több új mesét is bemutatnom nekik.

A szerdát Sepsiszentgyörgyön töltöttem. Délelőtt a Székely Nemzeti Múzeum irattárában kutattam; előástam rengetek klassz mesét meg érdekes néprajzi adatot. Közben egy órára elment a belvárosban az áram, és vele a digitális katalógus is, úgyhogy analóg zajlott tovább a kutatás: levettünk dobozokat a polcról, és megnéztük, mi lapul bennük...

Szerda este az unitárius templomban adtunk elő közösen Szabó Enikővel és Kádár Annamáriával. Ez mostanra hagyománnyá vált, mindig egy-egy érdekes fogalmat járunk körül a mesék és a mesepszichológia szemszögéből. Idén a Szerendipitás (a mindennapok csodás véletlenei) volt a téma. A templomban kicsi, ám lelkes közönségünk volt, akik jókat nevettek A jószívű hordár meséjén, amit választottam. (Nekem is új kedvencem ez az iraki történet).

Csütörtökön komoly utat jártunk be: Sepsiről elmentünk Gyergyóba, onnan Marosvásárhelyre, este pedig vissza Sepsire. Nagyjából 400 kilométeres kör volt, három fellépéssel. Gyergyószentmiklóson a könyvtárban meséltem, kamaszoknak. Nagyon szeretem ezt a helyszínt, és a gyerekeket is, de évek óta nem jártam ette - mint kiderült, azért, mert 4 évvel ezelőtt horror meséket rendelt tőlem a könyvtár, és a tanárok ezt zokon vették. (Kellett nekem Teig O'Kane-t mesélni). Ez úgy derült ki, hogy a kamaszok ismét félelmetes meséket követeltek, de a könyvtáros még időben szólt, hogy hagyjuk... Helyette meséltem Jiraiya-legendát (az egyik kölyöknek Naruto manga volt a kezében, ezt a labdát le kellett ütni), északi mitológiát, Arthur-legendát, görög mitológiát (Lore Olympust olvastak a lányok), meg (külön kérésre) kínai sárkányokat is. A kamaszok szokás szerint zseniális közönség voltak. Azok a srácok, akiket a tanárok direkt szétültettek, hogy ne rendetlenkedjenek, kerekre nyílt szemekkel, pisszenés nélkül hallgatták végig az összes sztorit (kivéve, amikor megkérdeztem, tudják-e, ki az a Thor, mire az egyik felkiáltott, hogy "hát egyértelmű!"). Amikor Thort menyasszonynak öltöztették, az egyik kissrác úgy csapott a homlokára, hogy a szobán keresztül hallottam a csattanást. Nagy volt a hangulat - főleg, mert három helyett véletlenül négy osztály érkezett, így szó szerint minden talpalatnyi helyen kamaszok tolongtak.

Marosvásárhelyre szakadó esőben érkeztünk, és a vár kávézójában vártuk meg, hogy berendezzék a Kupolát esőhelyszínnek. Itt Kádár Annamária és a KultFeszt szervezőnek meghívására meséltem trickster-történeteket. A gyerekek azonnal rácuppantak Törpeszarvasra; a mesélés végére még a nap is kisütött (erről is akadt egy mesém), és jó hangulatban, könyveket dedikálva, gesztenyét szedegetve zártuk a délutánt. A KultFeszt bemutatta "Köss belénk!" című új programját, melynek keretei között hosszú sálat készítenek közösen - én is kötöttem hozzá pár szemet (bár a horgolás jobban megy). A délutánról kis videó is készült, itt találjátok.

Pénteken, a magyar népmese napján Csíkszeredára utaztam, a Csíki Anyák Egyesületének meghívására. Ezúttal a Csíki Mozi adott helyett a gyerekelőadásnak: nagyjából 100 gyerek töltötte meg a nézőteret, előkészítőstől ötödik osztályosig. Itt is kópés meséket kértek, és a gyerekek jókat kacarásztak mindegyik történeten. Ilyenkor mindig szembe jut, mennyire szeretem a székelyföldi gyerekközönségeket: elevenek, lelkesek, hangosak. Öröm nekik mesélni. Délután a Petőfi iskolába látogattam, ahol (Csíkszeredán először) kamaszoknak meséltem. A tanárok izgultak kissé, mit fogok kezdeni ezzel a korosztállyal, akikből kb. 60 fő zsúfolódott össze a tornaterembe, de izgalomra nem volt ok: nagyon jó hangulatú mesélés volt. A végén még vastapsot is kaptam. Itt is megszavazhatták, mit szeretnének hallani - az északi mitológia és a szerelmes mese győzött.

A népmese napját péntek este Meselánggal zártuk Kézdivásárhelyen. Tábortűz körül ülve meséltünk egymásnak. Tökéletes zárás volt. Imádok mesélni mindenhol és mindenkinek, de a pattogó tűzben még mindig van valami eredendően varázslatos, ami lenyűgözi az embert mesehallgatás közben.

Hat éve hagyomány, hogy apukám a sofőr ezeken a turnékon: együtt kirándulunk egyik helyszínről a másikra, közben zenét hallgatunk és nagyokat beszélgetünk. Ez az egy hét Székelyföldön mindig csodás élmény - szép tájak, klassz közönségek, barátságos, vendégszerető emberek, és természetesen sok-sok mesélés. Négy nap alatt több, mint 500 hallgatónak meséltem. Alig várom a jövő szeptembert...

Székelyföldi kópéságok: Holnemvolt Mesefesztivál, 2021.

Egy év digitális szünet után legnagyobb örömömre idén megint személyesen utazhattam Sepsiszentgyörgyre, a népmese napja alkalmából rendezett Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztiválra. Hagyománnyá vált már a számomra, hogy ha szeptember, akkor Erdély, és Szabó Enikő szorgos szervező munkájának köszönhetően rengeteg klassz közönség és helyszín várt rám a négy nap folyamán.

Hétfőn Kézdivásárhelyen kezdtem a műsort, a Vigadó Művelődési Házban (képek a linkre kattintva), ahová mindenki tricksteres meséket kért, és háromfelé kellett osztani a gyerekcsoportokat, hogy beférjenek. Egymás után ment le a három előadás: először kb. 80 kiskamasz érkezett, aztán kb. 150 kicsi óvodás, végül egy kisiskolás osztály ráadásnak. A kópék természetesen mindenhol remekül működtek. Az óvodás tömeggel külön jól éreztem magam, együtt csináltuk a mesék ismétlődő részeit, tiszta koncerthangulat uralkodott. Utána jutalomjáték volt az egy osztálynyi kölyökkel leülni a padlóra, és szép nyugiban Lokiról mesélni. (Az egyik kislány meg is kérdezte, mikor jön a Vasember.) Mesélés után kávéztunk és sétáltunk is egyet Kézdin a ragyogó őszi napsütésben.

A keddi nap délelőttje Sepsiszentgyörgyön telt. Először a Mikes gimnáziumba mentem, ahol a hatodikos évfolyamnak rendeltek kamaszoknak szóló mesemondást. Be is tódult az előadóterembe jó negyven kiskamasz, a Vili a veréb vonatkozó tömegjeleneteit idézve. Szóba elegyedtem velük, jó arcok voltak, hamar eljutottunk az animékig, filmekig, és egyéb aktuális témákig. Innen egyenes út vezetett a Jiraiya-legendához, ami már a nyári táborokban is jó szolgálatot tett. Külön imádtam látni a kölykök arcát, amikor poénból bekiabáltak, hogy "mesélj Narutót!" én meg azt válaszoltam, hogy "oké!". Jiraiya után még egy amerikai mesére is jutott idő, Az ördög és a gezerigók sztoriját meséltem. A közönség végig teljes csendben és feszült figyelemmel követte az eseményeket; néha hallottam izgatott sugdolózást, amikor színre lépett egy-egy új szereplő. Ahhoz képest, hogy milyen zajjal érkeztek, végtelenül nyugis, jó hangulatú mesélés lett belőle. Ők is maradtak volna még a végén, meg én is... na, majd legközelebb.
Ebéd előtt átmentünk a református általános iskolába, amelynek dísztermében nagyjából nyolcvan, 1.-4. osztályos gyerek gyűlt össze mesehallgatásra. Törpeszarvas és a tigris történetével nyitottam, és azonnal eluralkodott a gyerekeken a Kancsil iránti rajongás; még egy, majd még egy Törpeszarvasos mesét követeltek hangosan, így végül Kancsil háromszor újrázott a színpadon. Később áttértünk más kópékra, meséltem a nyusziról aki tatun lovagol és szörnyet győz le, és a teknősről aki túljár a nyúl eszén. A gyerekek zseniális közönség voltak, nevettek, szurkoltak, tapsoltak. A szörny legyőzését külön spontán megtapsolták, pedig még nem is volt vége a mesének... Egy ponton, amikor Törpeszarvas tüsszentett, mindenki riadtan hördült fel, az egyik kisfiú meg felkiáltott, hogy "KECSKE!" Itt rövid nevetési szünetet kellett tartanom. Nagyon jó hangulatban jöttem el az iskolából, és remélem, velük is lesz alkalmam találkozni még.

Törpeszarvas illusztráció az új
Világszép könyvemből

Szerdán ismét Sepsiszentgyörgyön kezdtem, ezúttal a Waldorf iskolában, ahol három (1.-3.) osztály érkezett a mesélése nagy zsibongással és éneklő tanító nénikkel. Miután csendesre szélcsengőztük őket, megkezdődhetett a mesélés. Törpeszarvas itt is azonnal tarolt, utána rögtön kántálni kezdték, hogy "még egyet!". Megszavaztattam őket, mit meséljek, és a "még egy törpeszarvas" győzött, de utána sorra került Ananszi is azért. Nagyon nagy hangulat volt, sok kacagás, kérdés, viccelődés, igazi élő mesemondó élmény. A végén meglepetésszerűen még a nyakamba is ugrott az összes gyerek, alig tudtam kievickélni a kicsi-a-rakás alól.

Szerda délután Kovásznára utaztam, hogy a művelődési ház mozitermében meséljek a cserkészekhez tartozó gyerekeknek és kamaszoknak (meg a velük érkező szülőknek). Itt este felé már nyugisabb hangulat uralkodott, ezért nyugisabb meséket is vettem elő. Külön örültem, hogy végre volt alkalmam elmondani Aranyfa és Ezüstfa történetét a Varjúhercegből, ami egy különleges Hófehérke-verzió; utána meg is beszéltük a gyerekekkel, miben hasonlít a Hófehérkére, és miben különbözik tőle.

Csütörtökön, a népmese napján Csíkszeredán ért a reggel, a Játékszín nagytermében, ahová 210 kisiskolás jött el az ünnepre való tekintettel meséket hallgatni. Kétszer. Mindkét előadáson nagyon klassz hangulat volt; az elsőn a Varjúhercegből, a másodikon a Törpeszarvasból meséltem egy-egy órán keresztül. A Varjúherceges mesék közben a gyerekek figyelték, melyik történetet ismerik fel a ritka változatban, és folyton a magasban volt a kezük, lelkesen találgattak. A kópés műsorban elmeséltem régi kedvencemet, a Garuda-madarat, csak hogy lássam, ahogy 210 kisgyerek egyszerre dobog, integet, és csipog, mint a madarak. Itt is koncerthangulat volt.

A turnét (és a népmese napját) Sepsiszentgyörgyön, a megyei könyvtárban zártuk egy közös előadással: Dr. Kádár Annamária, Szabó Enikő, és jómagam meséltünk és beszélgettünk a népmesék és a reziliencia kapcsolatáról. Az előadásnak élő közönsége és online felülete is volt. Enikő és én olyan meséket válogattunk a műsorhoz, amelyek a rugalmas alkalmazkodóképességről, kitartásról, újrakezdésről szóltak - én A fából faragott kard (afganisztáni zsidó) és a Távoli tűz (közel-keleti) történetét mondtam el. Az előadás után a résztvevő mesemondókkal mindannyian együtt vonultunk el vacsorázni, és jót beszélgettünk. 

Sajnáltam egy kicsit, hogy ilyen gyorsan eltelt a hét; szívesen maradtam volna még. A székelyföldi közönségek mindig lelkesek, barátságosak, és elevenek; rengeteget töltődtem ez alatt a négy nap alatt, csodálatos tájakat láttam, jókat ettem, és alig várom, hogy visszatérhessek még többet mesélni.

Addig is mindenkinek szép, népmesés napokat kívánok :)

Ribizli Székelyföldön: Holnemvolt Mesefesztivál, 2019.

Lassan hagyománnyá válik, hogy a népmese napja körüli hetet Erdélyben töltöm, a Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztivál egyik fellépőjeként. Nagyon szeretem ezt a fesztivált, és a vele járó utazásokat. Minden évben kicsit más a program, más helyekre jutok el - és természetesen más meséket is viszek magammal.

Idén először nem autóval, hanem busszal érkeztem Sepsiszentgyörgyre, a fesztivál főhadiszállására (ami önmagában külön kaland). Szép, napos idő volt, és éppen zajlott az Őszi Fesztivál, így aztán a pihenőnapomon volt alkalmam barangolni a téren, kürtős kalácsot meg lángost enni, és gyönyörködni a kirakodóvásárban. A fesztivál első eseményére vasárnap este került sor, amikor is Szabó Enikővel és Dr. Kádár Annamáriával együtt mesés könyvbemutatót tartottunk a sepsiszentgyörgyi könyvtárban. Mindannyiunknak jelent meg új könyve mostanában - Enikőnek egy cicás mesegyűjteménye Hogy a macska rúgja meg címmel, Annának egy A TE meséd című mesés gyereknaplója valamint Lilla és Tündérbogyó újabb érzelmi intelligencia fejlesztő mesegyűjteménye, nekem pedig Ribizli a világ végén és a Hősök és pimaszok. Nagyjából százan jöttek el meghallgatni minket, felnőttek és gyerekek vegyesen, így a mesemondásról való beszélgetésbe jó néhány mesét is szőttünk. A hivatalos rendezvény után átvonultunk egy csinos kis kertbe Meselángot tartani, ahol kötetlen, barátságos környezetben, italok mellett, egy kis tábortűz körül ülve meséltünk és nevettünk együtt.

Hétfőn, a népmese napján kezdődött el számomra a fesztivál "utazós" része. Aznap reggel Kovásznára mentem, ahol a Művelődési Központban vártam a közönségemet. Először nyolcvan kisiskolás érkezett, akik zsibongva töltötték meg a nézőteret; nekik Ribizlit rendelték meg, így néhány kedvenc mesémet mondtam el a könyvből (a Csudacsirkével nem lehet mellélőni, és Hapták, Kerdáj, Rékcung is igen jól működött), plusz egyet ráadásnak, mert pont az idei évben az Aranyhíd, ezüsthíd mondáját mindenhová elviszem. A kicsik után a kamaszok következtek, akikkel tavaly is találkoztam már; most szerelmes mesék helyett a Hősök és pimaszok meséiből kértek válogatást, így aztán került némi horror és némi mitológia is a programba.

Hétfő délután, Sepsiszentgyörgyre visszaérve még volt egy feladatom: A Keresztes-házban kiállítás nyílt Benedek Elek emlékére (Háromszéken idén Benedek Elek emlékévet tartanak), és a Balassi Intézet meghívására csatlakoztam a rendezvényhez, hogy meséljek egyet. A kiállítás amilyen kicsi, olyan csinos és érdekes, szerencsére érkezéskor volt időm alaposan megcsodálni. A megnyitó beszéd után kerültem sorra, és úgy döntöttem, Jégország királyát fogom mesélni, ami az egyik kedvenc történetem Benedek Elektől. Remek, főleg felnőttekből álló közönségem volt, akik végig mosolyogva jöttek velem a mese hosszú útján. A mesélés után bemutattak egy új Benedek Elek emlékalbumot is, ami nem csak izgalmas, és tele van ritka fotókkal, de ráadásul igazi kisbaconi alma is járt hozzá...

Kedden reggel vonatra pattantam, és elutaztam Csíkszeredára. Ott a fesztivál minden évében megfordultam eddig, és mindig más helyen: Ezúttal a Petőfi Sándor Általános Iskolába hívtak meg, Ribizlit mesélni. Első körben nagyjából kétszáz kisiskolás - első és második osztályos - tódult be hozzám a leszőnyegezett tornaterembe, a második órában pedig nagyjából ugyanennyi harmadikos és negyedikes. Hatalmas volt a zsibongás, és hatalmas a hangulat is: A mese minden vicces vagy meglepő mozzanatára olyan elemi erővel reagáltak, hogy úgy éreztem, nem is mesemondást, hanem rock koncertet tartok. A nagy létszám ellenére végig benne voltak a mesében, és sok zseniális megjegyzést csíptem el fél füllel mesélés közben. Külön klassz volt, hogy az idősebb csoportnak el tudtam mesélni Rezeda és az Ördögök Királya történetét, ami néhol kicsit horrorisztikus, de borzasztóan élvezték (főleg, amikor a bátor lány felélesztette az előtte lefejezett többi lányt, és kicsúszott a számon, hogy "nagy volt a fejetlenség"...).

Szerdán, látogatásom utolsó napján, Kézdivásárhelyre utaztam. A Vigadóban szerveztek nekem fellépést óvodás és kisiskolás csoportoknak, szintén Ribizli apropóján. A Vigadó hatalmas színpadáról kissé távolról tekintettem a gyerekekre, és izgultam, hogy a kisebbek be ne csukódjanak a felhajtható székekbe, de ennek ellenére klassz mesehallgató hangulat uralkodott, és a gyerekek egy teljes órán keresztül hallgatták a történeteket feszült figyelemmel. Külön örültem, hogy itt megint volt érkezésem elmesélni a kedvenc verziómat a Pirosmalacra, harkályostul-földikutyástul.

A fesztivált baráti mesemondó körben, közös szalonnasütéssel és beszélgetéssel zártunk. Gyorsan elrepült az öt nap, és már alig várom, mit hoz majd a jövő évi Holnemvolt!

Szerelem, félelem, történelem: Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztivál, 2018.

Tavaly voltam először mesélni a Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztiválon, és nagy örömömre idén ismét meghívtak. Kiajánlottam egy csomó új műsort, közöttük rengeteg kamaszoknak szóló mesecsokrot is, mivel éppen most dolgozom egy ilyen témájú kéziraton; nagyon is vevők voltak a témára, és öt remek, kalandos napot töltöttem a fesztiválon.

Szombat este érkeztünk meg Sepsiszentgyörgyre; hason csúszva landultunk a tábortűznél az után, hogy néhány kamiont követtünk türelmesen Dévánál a hegyi úton, majd a Google tudott egy rövidebb utat Sepsire az erdőn (és a hegyeken) keresztül. Az esti Meselángra kedves kis csapat gyűlt össze; a tűz fényénél, sört iszogatva meséltünk sólymokról, kísértetekről, görög mitológiáról, bicikliző medvékről, és mindenféle pajzánságokról. Itt ismerkedtem meg Dannyvel is, aki szintén a fesztiválra érkezett fellépni, és a tűz mellett rögtön is előkapta híres hangszerét, és énekelt nekünk szép dalokat. A vasárnap teljesen szabad volt, így Brassóba kirándultunk, miközben én lélekben készültem a három nap mesélésre.

Hétfőn délelőtt Kovásznán volt az első fellépésem. Szerelmes meséket ígértem kamaszoknak, de az érkezésünkkor még nem volt biztos, hány osztályt érdekel majd az előadás, amit a helyi művelődési házba szerveztek. A biztonság kedvéért bevittünk kilencven széket és egy mikrofont a színházterembe, és vártuk a csodát. Lett is: Kezdésre már megtelt a terem, az asztalokon és a földön is ültek, és az első mese közben is érkeztek még, így végül jó százötven kamasz és kiszkamasz zsúfolódott be a nézőtérre. A legkisebbek hetedik osztályosok lehettek, akik sokszor még húzódoznak a szerelmes-romantikus történetektől, de a mesék ezúttal őket is magukkal ragadták, és tágra nyílt szemekkel hallgatták végig az Arthur-legendákat, Wedderburn kapitányt, és a Tündértó titkát egyaránt. A műsor végén vastapsot kaptam, amin alaposan meglepődtem. Mesélejetek több szerelmes történetet kamaszoknak, nagyon megéri ;)

Hétfő délután Székelyudvarhelyre kirándultuk, ahol rögtön két előadás is követte egymást a Művelődési Ház tágas színháztermében. Az első A Zöld Dragonyos és a Tűztündér, egy új mesemondó programom, amelyben a Gaal György által gyűjtött, 19. század eleji magyar tündérmesék szerepelnek. Ezek a mesék, melyek jó részét a bécsi magyar huszárezred katonái szolgáltatták, mind hosszúak, színesek, és összetettek, ezért kíváncsi voltam rá, hogyan veszik majd őket a műsorra érkező gyerekek. Végül sajnos elég kevesen jöttek el, nagyjából tíz-tizenkét fő, háromévestől kisiskolás korú gyerekekig, de a mesemondás így is varázslatosra sikerült. A gyerekek pisszenés nélkül ültek végig két, egyenként félórás tündérmesét (a két címadó történetet), és az egyik kislány olyan rettenetesen lelkes lett, hogy megkérte az anyukáját, maradjanak ott a felnőtt előadásra is. A felnőtt műsorban, amire kicsit többen jöttek el, a Feminista Magyar Népmesék történetei kaptak helyet (Ilona, Katica, Rebeka: A magyar népmesék okos lányai és bátor asszonyai). Többek között alkalmam volt elmesélni a saját verziómat a Pletykás asszonyokra, és megkérdezve a közönséget, hallottak-e már Puskás Kláriról, végül arra is sort kerítettem. A mesélés után egy kedves hölgy odajött hozzám, és elmagyarázta, hol találom meg a Tatárdombot és Puskás Klári szobrát Szárhegyen; nagyon szépen megköszönte, hogy elmeséltem a legendát. Jó érzés volt.

Kedden az egész napot Sepsiszentgyörgyön töltöttem. Délelőtt, a tavalyi programhoz hasonlóan, a Székely Nemzeti Múzeumban léptem fel, ahová ezúttal kamasz osztályokat hoztak el nézőnek. Először ide is a szerelmes meséket hirdettük meg, de mivel elenyésző volt az érdeklődés, kicseréltük a műsort a Királylány a koporsóban című, félelmetes történeteket tartalmazó mesecsokorra. Erre aztán haraptak is, és az első körre két idősebb, a másodikra pedig egy fiatalabb (hetedikes) osztály jött el. Az idősebbek hatalmas csendben, de töretlen figyelemmel hallgatták a horrorsztorikat (szinte mind fiúk voltak), a kisebbek viszont hangos tetszésnyilvánítással és kérdésekkel tűzdelték meg a meséket. Itt a szokásos Halloween-i műsorom mellett bejárattam egy új mesét is, Mary Culhane ír legendáját, mely a "zabkásás" néven híresült el gyerekek és tanárok között, mivel a sírjából kikelő halott vérrel kevert zabkását próbál megetetni a hősnővel. A mese zajos "hűűű" és "pfuuuj!" reakciók közepette remekül működött ezzel a korosztállyal. A mesélésről a Székely Hírmondó is beszámolt.
Délután a sepsiszentgyörgyi könyvtárban tartottam előadást; itt megint a Zöld Dragonyos és a Tűztündér került terítékre. Mivel családi közönség volt, figyelnem kellett arra is, hogy a kisebb gyerekek ne veszítsék el a hosszú mesék fonalát, így a Zöld Dragonyosnak csak az első felét mondtam végig; a Tűztündéres mese viszont, ami a repertoárom egyik új darabja, megint csak remekül működött, és láthatóan megfogta a felnőttek képzeletét is.

Szerdán ismét útra keltünk. Gyergyószentmiklós volt az úticél, ahol a könyvtárban vártak. Mivel kicsit korábban érkeztünk Gyergyóba, kimentünk Szárhegyre megtekinteni a Tatárdombot és Puskás Klárit. Nagy élmény volt a londoni MythOff után végül ott járni, ahol a legenda játszódik, végignézi a mezőn, a tájon, és felmászni a 3000 tatár harcos sírját jelölő domb tetejére. Fotóztam is sokat, majd átkocsikáztunk a könyvtárba. Itt megint kamaszok voltak terítéken. A cserépkályhával jól befűtött terembe először két tíz-tizenegyedikes osztály, majd egy nyolcadikas csoport érkezett; mindkettőnek horrormeséket rendeltek. Az idősebbek most is csendben és figyelemmel hallgattak, a kisebbek pedig hangos megjegyzéseket tettek a történetekre (például amikor Marie Jolie feleségül ment az ördöghöz, az egyik fiú méltatlankodva szólt közbe, hogy "meg sem kérdezte, kicsoda?!"). Itt is lement a zabkásás sztori az első körben, majd amikor a kicsiknél is megkérdeztem, mit meséljek, a könyvtár igazgatónője elkövette azt a hibát, hogy megszólalt: "Csak a zabkásásat ne! Az nem nekik való!", mire az összes gyerek kórusban kezdte követelni a zabkásás mesét. Szerencsére egyikük sem állt meg a fejlődésben, sőt, nagyon is élvezték a sztorit. A végén szóba került Puskás Klári is, és mivel nem ismerték a történetet, elmeséltem nekik, majd javasoltam, kiránduljanak ki a Tatárdombhoz. Az előadás végén már azt kérdezgették, mikor jövök legközelebb.

Az utolsó előadás szerda délutánra maradt: A Csíki Anyák Egyesülete hívott meg Csíkszeredára, hogy a múzeumban meséljek nekik. A csíki anyák természetesen csíki gyerekekkel érkeztek az előadásra, csak úgy zsongott tőlük a vár épülete; amikor legutoljára megszámoltam őket, nagyjából tizenöt totyogós, néhány kisebb gyerek, és nyolc-tíz kisiskolás ült a felnőttek között. Ide is az Ilona, Katica, Rebeka műsort kérték, így olyan meséket válogattam, amik lányokról szólnak, és elég interaktívak a fiatal közönség számára. A Csudacsirke (amit beküldtem a Nők Lapjába is) remekül működött, és nagy nevetésekbe fulladt; a Lány, aki nem akart boszorkány lenni arra ösztönzött egy kisfiút, hogy a mese után felkéredzkedjen a színpadra, és énekeljen nekünk a vasorrú bábáról; a Tengerlépő cipőkkel pedig együtt topogott, ugrált mindenki. Minden mese interaktív, ha eljátszadozik vele az ember :)

Bár idén csak három nap jutott a fesztiválra, és nem tudtam a Népmese Napjáig maradni, ez a három nap így is kalandos, színes, csodálatos élmény volt. Bejártam sok szép tájat, meséltem sokat kamaszoknak (akik még mindig a kedvenc közönségem), bejárattam új meséket és műsorokat (akit érdekel, annak elárulom, hogy 33 mese hangzott el 3 nap alatt), és nagyon, nagyon jól éreztem magam. Köszönet Szabó Enikőnek a remek szervezőmunkáért! Már alig várom a jövő szeptembert...

Mesemondó Erdélyben kószál

Amikor kilenc éves voltam, a szüleimmel részt vettünk egy erdélyi körúton. Sok híres helyet bejártunk, megmásztuk a Hargitát, elmentünk a Békás-szorosba, pancsoltam a Szent Anna-tóban... pont a tökéletes életkorban voltam ahhoz, hogy mindenre emlékezzek, de valahogy megmaradjon a varázslat is, amit gyerekszemmel ilyen tájakban lát az ember. Azóta készültem rá, hogy visszamegyek majd felnőttként is (vagyis inkább mesemondóként, maradjunk ennyiben), és a korábbi bejegyzésben említett Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztivál megadta erre az alkalmat. A fellépések és mesélések között arra is akadt némi idő, hogy ellátogassak szép, érdekes, és legendás helyekre, mint például:

Kisbacon, Benedek Elek emlékháza: Néprajz vagy irodalom (az emberek szeretnek ezen veszekedni), nem lennék ma mesemondó Elek apó könyvei nélkül - és azt is szentül hiszem, hogy ha ma élne, ő is storytellernek vallaná magát. Kisbaconba érkezve átmásztunk egy csatornázási területen, és jobbra mentünk, amikor balra kellett volna, de végül elértük az emlékházat, amit egy hölgy készségesen ki is nyitott nekünk.

Maga a ház nem nagy, mindössze két szoba, de tele van csodákkal, és persze könyvekkel. A legérdekesebb élmény az volt, hogy ott sorakoztak egy polcon Benedek Elek forrásai - közöttük egy egész sor eredeti kiadás Andrew Lang mesegyűjteményeiből. Valahogy hirtelen sokkal közelebb került hozzám. Plusz tele volt a kertje szarkákkal.

Szent Anna-tó: Ugyanolyan szép, mint ahogyan emlékeztem rá, és hétköznap kora délután meglehetősen csendes is volt. Szeretem a tó legendáit - főleg azt, amelyben a tündérek ellopják a kápolna harangját (pontosabban megfizetnek egy pásztorfiút, hogy lopja el, de aztán bűntudata lesz, túszul ejti a tündérkirálynőt, és visszaszerzi a harangot). A kápolnához fel is sétáltunk, és ettünk kürtős kalácsot közben, remélve, hogy a medvéknek nem szottyan kedve rá. Utána elindultunk megkeresni a Büdös-barlangot is, szag után, de egy táblába ütköztünk, mely szerint "medvehordák" járnak a környéken, és úgy döntöttünk, inkább kihagyjuk a hegymászást.

Kézdivásárhely: Itt csak áthaladtunk, megnéztük a főteret meg az udvarokat, és megemlékeztünk Gábor Áronról, akinek a szobra a tér közepén áll. A legemlékezetesebb látnivalóba véletlenül, parkolás közben futottunk bele: A parkoló mentén egy épület egész falát elborította egy hatalmas képregény-falfestmény, amely Gábor Áron életét és munkásságát mesélte el, tipikusan képregényes formában. Annak ellenére, hogy néhol jót kuncogtam a képkockákon, én abszolút támogatnám, hogy több ilyen fali képregény szülessen más városokban is... Ha valakiből érdemes lenne steampunk szuperhőst csinálni, az Gábor Áron.

Segesvár: Marosvásárhely felé menet álltunk meg itt egy rövid pihenőre. Meglátogattuk a Petőfi-szobrot, és utána az emlékházat is Fejéregyházán. A kiállítás nem csak Petőfi életét és halálát adva elő nagyon érzékletesen, de a történelmi hátteret és környezetet is, amelyben élt. Lehet azon vitatkozni, hogy tényleg meghalt-e Segesvárnál vagy sem, de az biztos, hogy a története itt végződik. Érdekes volt a szobor mellett állni, és elképzelni a csatát (a házban volt terepasztal is), ami ugyanitt zajlott le másfél évszázaddal korábban...
Segesváron felmásztunk az óratoronyba, ahonnan szép kilátás nyílt a városra, és megtekintettünk Vlad Tepes állítólagos szülőházát is (kívülről). Szép város, és szépek a történelmi utcái is, érdemes kószálni rajtuk.

Törcsvár: Közismertebb nevén Bran Castle - az a kastély, amit "Drakula kastélyaként" adnak el a turistáknak, annak ellenére, hogy az égvilágon semmi köze Drakulához. Cserébe Erdély egyik legépebben fennmaradt kastélya, a két világháború között is lakták, és bár nem nagy, nagyon csinosan be van rendezve. A dolog hátulütője az volt, hogy borzasztóan sokan voltak (szombati nap), és a csak a tömeggel együtt lehetett mozogni benne; fotózni, nézelődni kevés idő adódott. Egy nyugalmasabb napon, tömeg nélkül, órákig el tudtam volna szöszölni benne. A kiállítás egyébként csak futólag érinti Drakulát (a kínzókamra-látogatásra mondjuk külön nem fizettünk me). Nem volt kár, hogy meglátogattuk.

Székely Nemzeti Múzeum: Két mesélés között volt alkalmam rá, hogy bejárjam a múzeum zegeit és zugait. A legjobban az az időszaki kiállítás tetszett, ami egy első világháborús katona leveleiből állt. A felfüggesztett, kinagyított, képekkel illusztrált levelekből a katona-lét apró pillanatai köszöntek vissza, az első hónapok "unatkozunk, és a háború úgyis véget ér pár héten belül" üzeneteitől egészen a "mind itt fogunk meghalni" kétségbeeséséig. A kiállítást járva a végére már borzasztóan izgultam, túlélte-e a közlegény a háborút - szerencsére igen, és azt is megtudtuk, mi történt vele utána... Klassz kiállítás volt, több ilyent kéne csinálni.

Nem választok kedvencet - minden pillanat szépséges, értékes volt. És maradt bőven belőlük a következő utazásra is...

A Vidám Királyfi és a Lánghajú Lány - meséltem a Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztiválon!

Idén ősszel az a megtiszteltetés ért, hogy a Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztivál meghívott előadója lehettem. Tulajdonképpen hazatérési jutalomjáték volt, és több szempontból is mesés alkalom: Utoljára kilenc évesen jártam Erdélyben, ami a mesék, legendák, és varázslat földjeként maradt meg az emlékezetemben, és ráadásul olyan műsort vihettem magammal, ami a szívemhez nagyon közel áll: Pályuk Anna tündérmeséit, A Vidám Királyfi és a Lánghajú Lány című új mesecsokromban. Külön szép egybeesés volt, hogy az indulás előtti napon fejeztem be az utolsó simításokat a mesék angol nyelvű kiadásán!
A fesztivál során öt nap alatt három városban nyolc fellépésem volt, és összesen huszonhét mesét mondtam el. Közben sokat utaztam, láttam sok szép tájat, és turistáskodtam is egy kicsit - ezekről majd a következő bejegyzésben számolok be. Most mesélek inkább a mesélésről:

Kép a Székely Hírmondóból,
ahol interjút is olvashattok velem

Székely Nemzeti Múzeum: A fesztivál első két napján gyerekeknek meséltem a múzeum szépséges nagytermében. Nagyon figyelmes, jó fej csoportok voltak, akik vették a lapot, és hangot is adtak a véleményüknek, ha tetszett nekik a mese. A második osztályosoknak és előkészítősöknek vegyes történeteket mondtam (Utgard-Loki és a Sütőtök-lány különösen jól szerepeltek), a művészeti iskola hatodikosainak sárkányos legendákat (amik végül Dietrich-estbe torkolltak, de nem tiltakozott senki), egy másik hatodik osztálynak pedig középkori sztorikat, mint például Dame Ragnell, és örök kedvencem, Wedderburn Kapitány. A tanító nénik közben néha kissé túlbuzgóan próbálták fel-, le-, és szétültetni a csemetéket, de azért sikerült megtartanom a figyelmet. Rengeteg energia ment bele a mesékbe, és legalább annyit vissza is kaptam.

Vártemplom, Sepsiszentgyörgy: A helyi református közösségnek meséltem egy varázslatos hangulatú régi erődtemplomban meséket olyan értékekről mint a szorgalom, az őszinteség, és a szeretet. Itt felnőttek és gyerekek vegyesen voltak, de majd' egy órán keresztül hallgatták nagy áhitatban a meséket. Kicsit meglepődtem, hogy a "Szerencséjét kereső fiú" történetét néma csendben fogadták (ezen a közönségek, például a fent említett hatodikosok, hangosan szoktak derülni), cserébe viszont a "Kis kondás" fiú meséje Pályuk Annától, ami először hangzott el tőlem az ódon falak között, nagy sikert aratott. Vittem is tovább magammal a hét hátralévő részében.

Csíkszereda, Szabadság tér: A Magyar Népmese napját ünneplő rendezvénysorozat részeként érkeztem meg szeptember 28-án Csíkszeredára, ahol a Szabadság téren állítottak fel színpadot a meséléshez. A hideg szél ellenére több iskolás osztály is kivonult meghallgatni Pályuk Anna meséit, elsősök és idősebb gyerekek egyaránt. Az egy órás műsor legszebb pillanata az volt, amikor a "Felhőkön járó fiú" történetét meséltem, és együtt néztünk fel a szép kék égre és a felettünk úszó bárányfelhőkre... ezt a mesét csak ilyen ég alatt lenne szabad mesélni! Az előadás után négy tévé- és két egyéb interjúm volt, és könyveket is dedikáltam (Interjút itt olvashattok)

Marosvásárhely, Spectrum Színház: Teltházas, nagyjából száz fős közönségnek meséltem egy otthonos kis színháztérben. A közönségben gyerekek is voltak, de nem annyian, hogy az egész közönség gyerekként viselkedjen; még a két kisfiú is, akik négykézláb bemásztak a színpadra, és a lábaimhoz ültek, nagyon illedelmesen és türelmesen hallgatta a meséket. Jó volt látni, hogy Pályuk Anna meséi a felnőtteket épp úgy lenyűgözték, mint a kicsiket, és mivel sokan voltak a szülők, elmeséltem a Vidám Királyfi történetét, hogy a műsor címének is legyen értelme (a Lánghajú Lányra nem került sor, mert az egyértelműen felnőtt, sötétebb hangvételű mese). 

Toró Attila fényképe az előadásról

Bod Péter Megyei Könyvtár, Sepsiszentgyörgy: A fesztivál záró rendezvényén, szeptember 30-án a sepsiszentgyörgyi könyvtárba vittem el a mesecsokromat. Itt is majdnem százan ültek a közönségben, gyerekek és felnőttek vegyesen. Először meséltem nagyközönség előtt a Nyírfaerdő Királyáról (ezt a mesét Pályuk Anna apja a katonai szolgálatból hozta magával), és elővettem egyik régi nagy kedvencemet, Tündér Ilona álmát is - ez volt annak idején az első mese, ami miatt beleszerettem Pályuk Anna tündérvilágába. A közönség készségesen jött velem a gyöngyvirágos erdőbe. Méltóképpen megemlékeztünk Anicáról.
Külön megtiszteltetés volt, hogy a színpadon két csángó népi mesemondóval, Dobos Rózsával és Csernik Máriával osztoztam, akik zseniális sztorikat meséltek - szentpétereset, aranyalma-elrablósat, szorgosleányosat, meg egyéb klasszikusokat, pergő tájszólással. Helyenként gurultam a nevetéstől. A közönség is elégedetten távozott, és még díjakat is osztottunk a fesztiválhoz tartozó meseíró pályázat győzteseinek (a mesék olvashatók lesznek majd a fesztivál Facebook oldalán. Alig várom!).

A mesés hetet és a fesztivált közös vacsorával, és éjszakába nyúló beszélgetéssel zártuk. Sok-sok élménnyel távoztam Székelyföldről, annak reményében, hogy hamarosan megint visszatérek majd. A varázslat semmit sem kopott; a mesék megtalálták a helyüket kis és nagy közönségek szívében egyaránt. Külön köszönöm ez úton is a meghívást Szabó Enikőnek, a fesztivál szervezőjének!

Találkozunk az úton!