A következő címkéjű bejegyzések mutatása: indiánok. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: indiánok. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. március 7., kedd

Istenek a hegyek között (Dél-amerikai őslakosok meséi 2. - Kogi)

A Népmesék nyomában a világ körül kihívás folytatásaként belevágtam a kisebbségek és bennszülött népek meséibe. Most a dél-amerikai őslakos kultúrák vannak soron. A korábbi bejegyzéseket itt találjátok, a Facebookon pedig itt követhetitek nyomon a sorozatot.

Mitos Kogi
Manuela Fischer & Konrad Theodor Preuss
Abya-yala, 1989.

A kogik Kolumbia északi részén, a Sierra Nevada területén élnek, és nagyjából tizenötezer főt számlálnak. A kötetben 27 olyan mítosz található, amiket Konrad Preuss gyűjtött a 20. század elején, és 16 történet Manuela Fischer 80-as évekből származó gyűjtéséből. A mítoszokat általában az egyes falvak főnökei mesélték, amikor bíráskodtak, így támasztva alá a történeteken keresztül hagyományozott törvényeket és viselkedési normákat.

Fénypontok

Gyönyörű volt az első szöveg a gyűjteményben, ami az egyetlen nagy anyaistennőről, Mindenek Anyjáról szólt, aki egyben a tánc úrnője is (és a szöveg külön kiemeli, hogy a külföldieknek is ő az anyja). Érdekes volt Taikunak, az Arany Urának története, egy kisebb istenségé, aki aranyból készített szertartási tárgyakat. A többi isten tanítványokat küldött neki, de Taiku minden tanítványt, aki nem volt elég figyelmes vagy szorgalmas, aranyszoborrá változtatott.
Izgalmas mítosz szólt a Kasindukua nevű istenségről, aki eredetileg a betegségektől védő isten volt, de elkezdett embereket enni, és pumává változott. A többi istennek sok munkájába került, hogy csapdába csalják. Izgalmas pillanat volt, amikor két kisebb isten fellázadt egy Namsiku nevű istenség ellen; Namsiku erre horgot növesztett minden tatu farkára, így amikor az ellenséges katonák vadászni mentek, a tatuk lerántották őket a föld alá.


Kapcsolatok

A teremtéstörténetek között szerepelt özönvíz-mítosz is, amelyben a föld először felperzselődött (attól lett vörös a talaj), majd négy éven át ázott az esőben. Hasonlóan ismerős volt az égben tartott mulatság motívuma is: jelen esetben Bunkuei, az egyik ősapa lánya szökött fel az égbe, és lopta el onnan mindenféle növények magvait, amik aztán sorozatos lopások nyomán elterjedtek a világban.
Több alakváltó-legenda is szerepelt a könyvben. Az egyik egy Mama Teizu nevű törzsfőnökről szólt, aki tigrissé tudott változni, és embereket evett; akkor sikerült csak elfogni, amikor egy másik főnök nyíllal lelőtte róla az átváltoztató inget és álarcot.

Ki a következő?
Még nem tudom...

2023. február 14., kedd

Furfangos tatuk és alakváltó jaguárok (Dél-amerikai őslakosok meséi 1. - Mocoví)

A Népmesék nyomában a világ körül kihívás folytatásaként belevágtam a kisebbségek és bennszülött népek meséibe. Most a dél-amerikai őslakos kultúrák vannak soron. A korábbi bejegyzéseket itt találjátok, a Facebookon pedig itt követhetitek nyomon a sorozatot.

Folk Literature of the Mocoví Indians
Johannes Wilbert, Karin Simoneau, Maria Susana Cipolletti
UCLA, 1988.

A mocoví egy dél-amerikai őslakos nép, akik nagyjából húszezer főt számlálnak, és a Gran Chaco síkság területén élnek (legtöbbjük az Argentínára eső részen). A kötetben 222 történet szerepel több különböző gyűjtésből, angolul - nagy részük először jelent meg nyomtatásban. Emellett minden más is van, amit csak egy kutató kívánhat: lábjegyzetek, bibliográfia, motívumindex, típusmutató, szószedet, térkép, stb. A bevezetőből megismerkedhetünk a mocoví történelemmel és kultúrával, és a gyűjtők arra is felhívják a figyelmet, hogy a gyűjtés idején a szájhagyomány kihalófélben volt már. 
Különösen szeretem ebben a sorozatban, hogy az egyes történeteknek sok különböző verziója szerepel egymás mellett, így oldalról oldalra kibontakozik a szájhagyomány sokfélesége.

Fénypontok

A csillagképeket tárgyaló mítoszok között szerepelt egy, ami egy emberevő nandu madárról szólt - miután egy sámán segítségével az emberek legyőzték, csillagok formájában az égre emelkedett (mi Dél Keresztje néven ismerjük). Egy hosszabb verzióban egy elhagyott testvérpár győzte le a nandut hűséges kutyáik segítségével, miután elmenekültek egy gonosz király udvarából (azon ritka mesék egyike, ahol nem volt jó ötlet feleségül venni a királylányt). Szólt egy legenda az Esthajnalcsillagról is, aki valójában egy "fekete özvegy" volt: sorra ment hozzá fiatal férfiakhoz, és aztán megölte őket.
Az eredetmítoszok között több mókás sztori is akadt. Személyes kedvencem azt magyarázta, hogyan kapták a madarak a színeiket egy róka hasmenésének köszönhetően... Egy másik történet arról szólt, hogy az állatok ünnepségre gyűltek össze, amin tömegverekedés tört ki, és sokan így nyerték el mai formájukat: a papagájnak elgörbült a csőre, a kígyó hason csúszott részegen, stb. 
Szép szerelmes története volt a brasita de fuego pintyeknek: a hím azt hitte, elveszítette a párját egy tűzvészben, de ismét rábukkant, és a piros tollait látva újból beleszeretett. A crespín kakukk legendája is hasonló volt - így magyarázta, hogy a kakukkok máshogyan énekelnek abban a néhány hónapban, amikor az ősük a párját kereste. A legijesztőbb eredetmonda díját pedig a sáskáké kapja, mely szerint a sáskák régen embernagyságúak voltak, és embert ettek. Szerepelt egyébként óriás hangya is, a Hangyák Királya, aki inkább segített a földműveseknek cserébe azért, hogy a népét békén hagyják.
A kötet nagy részét állatmesék tették ki; különösen szerettem a furfangos tatu figuráját. Az egyik mesében pl. meglasszózott állatokat, amit a róka utánozni próbált - de mivel a tatu be tudta magát horgonyozni egy üregbe, a róka meg nem, az utóbbi ugyancsak pórul járt. Egy másik történetben a jaguár orrát sikerült becsípnie a páncéljába azzal, hogy összegömbölyödött, és nem engedte el a ragadozót, míg az jobb belátásra nem tért. 
Nagyon szórakoztató volt az a mese is, amelyben a macska és a szarvas elhitették a jaguárokkal, hogy ők jaguárt esznek - és sikerrel örök időkre elkergették a ragadozókat az erdő mélyére. Egy másik történetben a bőgőmajom ijesztette el a kecskére vadászó jaguárt, de olyan is akadt, ahol egy kecske döglött pumát talált, és azt használta bizonyítékul a jaguár elrettentésére. Szintén tetszett a történet a három sárga halacskáról, akik nővérek voltak, és véletlenül egy krokodil tavában rekedtek. Amíg újra ki nem áradt a folyó, hogy hazatérhessenek, elhitették a krokodillal, hogy szerelmesek bele, és a feleségei akarnak lenni, így a ragadozó nem ette meg őket.
Olvashattam egy izgalmas legendát egy szépséges lányról, akit a többiek kigúnyoltak, és elcsalták a szeretőit - amiért is cserébe, felhasználva a nők menstruáció alatt nyert hatalmát, a föld alá süllyeszttette egy hatalmas kígyóval az egész falut. A történet egy másik verziójában egy sámán vett rá egy menstruáló lányt, hogy hergelje fel a kígyószörnyet - amit aztán jól ráuszítottak az ellenséges fehér emberekre.
A kötet végén jó néhány legenda szerepelt mindenféle alakváltó jaguárokról. A legjobban talán az tetszett, ahol egy sámán nem csak legyőzte a jaguárembert, hanem kirabolta a házát is - és elhozta tőle az első ismert hangszereket az emberek számára. Egy másik történetben egy sámán a köpéséből született két kutyával győzte le a jaguárt (amit aztán nem hittek el neki). Egy barátságosabb történetben egy erdőben hagyott árva kisfiút jaguárok neveltek fel, és tanítottak meg vadászni.


Kapcsolatok

A mocoví mitológiában is szerepel égig érő fa, amelynek az ágairól égi folyókban lehetett halászni. Sajnos amikor az emberek önzővé váltak, egy öregasszony vízidisznó formájában kidöntötte a fát, véget vetve a kényelmes életnek. Szintén megjelent a tűzlopás motívuma: itt egy héja lopott égő fadarabot az emberek számára - méghozzá nem mástól, mint az igen zsörtös kinézetű viszkacsától (aki nevével ellentétben egy nyúlféle). Néhány változatban a tűztolvaj a keselyű volt, akit a mocovík emiatt nagy tiszteletben tartanak. Szerepelt a gyűjteményben özönvíz-mítosz is (itt egy rühes kutya figyelmeztette a jószívű hőst, hogy kezdjen kenut faragni).
A teremtéstörténetek között ismerős volt még az a sztori, ahol egy rosszindulatú istenség (Nowét) megpróbálta utánozni a Teremtő (Kotaá) alkotásait - és bárány helyett kecskét, tehén helyett pedig tapírt sikerült alkotnia.
Nagy meglepetésemre került néhány ismerős mesetípus: a Szelek Ura például egy Fehérlófia-történet volt, sámán hőssel, aki a végén az alvilágból visszatérve hatalmat nyert a szelek felett. Egy másik mese, amelyben egy halandó ember feleségül vette Naiapék, az alakváltó óriás lányát, egy az egyben varázslatos menekülés történet volt, csak itt éppen az ifjú pár szakított a végén, és a lány hazatért.
Az állatmesék között ismerős volt a történet, ahol a róka meg akarta enni galamb fiókáit, de valaki más - jelen esetben a koronás harasztjáró madárka - a segítségére sietett.
Az ügyeletes trickster Róka volt, aki legtöbbször Jaguárt ejtette át. A meséi között szerepelt sok klasszikus, pl. a hamis temetés, csapdából kimentett hálátlan állat, krokodilok hátán való átkelés a folyón, vagy kölcsönös vacsorameghívás (bandurria madárral). Az egyik mesemondó megjegyezte: "Róka nem jóságos, de a történetei izgalmasak." A róka mellett, ahogy fentebb említettem, a Tatu is sokat szerepelt - ő volt az, aki még a rókát is át tudta ejteni (általában azzal, hogy a róka utánozni próbálta őt). Szintén trickster szerepben tetszelgett Törpeszarvas egy távoli rokona, a Nyársasszarvas (brocket deer), aki ugyancsak Jaguár idegein szeretett táncolni. Egy-két történetben felbukkant a Majom is - egyszer például beadta Rókának, hogy ha kitartóan követi a Bikát, annak a heréi előbb-utóbb le fognak pottyanni, finom csemegének.

Ki a következő?
A kogi nép

2017. december 8., péntek

A delfinek születése (Adventi Mesetár)

Advent alkalmából a Villa Bagatelle minden nap egy-egy mesével kedveskedik a vendégeinek. A mesékkel a Világszép Alapítvány munkájára szeretnénk felhívni a figyelmet. Az adventi naptár bemutatkozó bejegyzését itt találjátok, a meséket magukat pedig a Villa Bagatelle Brótpékségben és a MOM Parkban a Bagatelliniben ingyen vehetitek át! 

Miről szól?


Xosé, a Hóvihar seregei elől egy család a tengerbe menekül. Kemánta, az egyik asszony férje, nem tud úszni, és ezért a parton próbál maradni, hiába rángatják magukkal a többiek; jobban fél a víztől, mint a hóvihartól. Végül a rokonok csak magukkal hurcolják az óceánba, ahol az egész család együtt dolgozik rajta, hogy a felszínen tudjon maradni.

Mi fán terem?

Hóról, télről, családról szóló, nem-európai történeteket keresgélve bukkantam rá erre a történetre egy különleges kötet segítségével. A Latin American Story Finder című könyv 470 dél-amerikai népmese és legenda rövid összefoglalóját tartalmazza kulcsszavakkal, forrásokkal, és sok egyéb információval együtt, hogy segítse a mesemondóknak a megtalálásukat.
"A delfinek születése" egy szelknam (Selk'nam) indián legenda. Ez a nép Argentína déli csücskében, a Tűzföldön él, a legutóbbi népszámlálás adatai szerint kevesebb, mint háromezren vannak (utolsó "tiszta vérű" tagjuk az 1970-es években hunyt el), és a nyelvüket a tudomány mára kihaltnak tekinti. Ez jórészt annak köszönhető, hogy a múlt század fordulóján aktív népirtás áldozatai voltak. Ezt a legendát pont abban az időszakban gyűjtötték fel tőlük. Nem tudni, ma még él-e a szájhagyományban.
Kalandos úton jutottam el a történet forrásáig. A Latin American Story Finder egy másik angol nyelvű forráshoz irányított, a Folk Literature of the Selknam Indians című könyvhöz. A sorozat, amiben megjelent, a UCLA "Folk Literature of South American Indians" (Dél-Amerikai Indiánok Szóbeli Irodalma) címmel jelenik meg, és (szerencsére) rengeteg kötete van (itt blogoltam az egyikről).
Sikerült a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában levadásznom belőle egy példányt, melyet lapozgatva nem csak a teljes sztorit találtam meg, de az is kiderült, hogy ez a könyv tulajdonképpen egy korábbi gyűjtés fordítása, ami 1931-ben német nyelven látott napvilágot. Az Akadémián kutakodva megtaláltam egy francia nyelvű kötetet is, amely ugyanezeket a történeteket tartalmazta, bőséges háttérinformációval (megjelölte például a delfin-fajokat is). A két könyv segítségével kiderült, hogy az eredeti gyűjtés Martin Gusinde osztrák pap és néprajzkutató munkája volt a 20. század elején, és a delfinekről szóló legendát sok más történettel együtt egy Tenenésk nevű sámántól (ld. a képen) hallotta.

Hab a tortán

A történetben szereplő Xosé a délről érkező tomboló hóviharok megtestesítője, de Mireille Guyot szerint egy ellenséges harcos törzsre is utalhat. A nevet nagyjából "hosé"-ként kell ejteni.
Kemánta, a férj, a tengerben úszva delfinné változik. Guyot szerint a "kemánta" szó a szelknam nyelvben a gyakorlatiasan elnevezett hosszúszárnyú gömbölyűfejű-delfinre (Globicephala melas) vonatkozik, a "ksámenk," ahogyan a feleség családjára hivatkoznak, pedig a palackorrú delfinre (Tursiops truncatus).

Aki meséli, járjon utána!


Angolul:
Folk Literature of the Selknam Indians (University of California, 1975.)

Franciául:
Mireille Guyot: Les Mythes chez les Selk'nam et les Yamana de la Terre de Feu (Institut d'ethnologie, 1968.)

Németül:
Martin Gusinde: Die Feuerland Indianer - Die Selk'nam (Anthropos, 1931.)

2017. október 14., szombat

Istenek és mesemondók (Népmesék nyomában a világ körül 59. - Mexikó)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Ez a könyv már nagyon régóta csücsül a polcomon; egy amerikai régiségboltban találtam egy halom porcelán között. Nem a legautentikusabb forrás (értsd: nem néprajzi gyűjtés), de szerettem volna elolvasni.


Star Mountain
and other legends of Mexico
Camilla Campbell
Whittlesey House, 1946.

A kötet elég régi kiadás, és látszik is rajta: A mesék, legendák nagyon szórakoztatóak, de egyértelműen újramesélések. Akad bennük pár látványosan elavult szó (pl. amikor az aztékokat "rézbőrűnek" hívja, vagy a kínai lányt "orientálisnak"), de alapvetően a szerző igazságosan nyúl a történetekhez, nem billenti el őket egyik vagy másik fél (értsd: spanyol vagy bennszülött) javára, és megmarad a népmesékre, mondákra jellemző strultúrájuk is. A kötethez kiejtési útmutató tartozik, de különösebb megjegyzést, forrásokat nem fűz az egyes szövegekhez. A fekete-fehér-kék illusztrációk szépségesek, és a meséket is érdemes volt elolvasni.

Fénypontok

Szívem csücske volt a gyűjteményből a Kisjézus és a Barnacukor (El Niño de la Panelita), amelyben egy szerzetes ételélt járt a városba, de a többiek ezt hitték, a cukorsüvegeket mindig megtartotta magának. Egyszer aztán rajtakapták, hogy a kápolnában a Kisjézusnak adja a barnacukrot, aki boldogan kacarászik... azóta is cukorsüveg van a szobrocska kezében. Történelmi alapok nélküli, de szintén bájos a China Poblana viselet eredettörténete, amely egy kínai lányról szól, aki Mexikóba vetődött, és annyit mesélt a gyerekeknek, hogy ajándékba virágokat hoztak neki a ruhájára (ez persze mesemondóként engem megvett kilóra).
Nagyon tetszett a Hold Istenéről szóló maja indián történet, melyben a Hold éjjel az égen járt (mindig teliholdként), nappal pedig egy csiga alakú korall-barlangban aludt... amíg egy nap hazaérve egy teknőst nem talált az ágyában. Hiába dobta ki, a teknős mindig újra megjelent, és egyre nagyobb lett; végül a Hold úgy döntött, egy-egy darabját otthon hagyja, hogy a teknős ne tudjon az ágyába beszemtelenkedni. Azóta vannak holdfázisok.
Szintén klassz volt a bátor mixtec harcosról szóló történet, aki magával a nappal vívott íjász-párbajt, hogy uralhassa a földet (legalábbis a legenda szerint, amit a mixtecek meséltek az aztékoknak, hogy békén hagyják őket...). Szép volt a Szarvas Útjáról szóló legenda, amelyben egy fiatal lányt megpróbáltak elrabolni, de a szelíd szarvasa megmentette őt a támadóktól.

China poblana szökőkút, Puebla

Kapcsolatok

Természetesen itt sem maradhatott el La Llorona legendája - mégiscsak a mexikói verziót ismerik a legtöbben. Itt Malinchének, Cortez szeretőjének történetével szőtték össze, bár azt is megjegyezték, nem mindenki ért egyet abban, hogy ő lenne a Síró Asszony.
Szó szerint mások tollaival ékeskedett a Cú madár, aztán nagy kevélyen el is repült velük - azóta is keresik őt a galambok, a baglyok, és a gyalogkakukkok, mind a nevét kiabálva.
Az ügyeletes trickster Hermano Coyote volt, vagyis Prérifarkas koma - bár azért Mosómedve komának sikerült átejtenie egyszer.

Hova tovább?
Érkezés az Egyesült Államokba!

2017. szeptember 30., szombat

Trickster Jézus és a kukorica lelke (Népmesék nyomában a világ körül 57. - Guatemala)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.


According to our ancestors
Folk texts from Guatemala and Honduras
Mary Shaw
Summer Institute of Linguistics, University of Oklahoma, 1971.

A kötetben túlnyomó többségben maja mesemondók (és nem-mesemondó szövegközlők) szövegei találhatók, néhány karib és jicaque szöveggel vegyesen - összesen 103 történet. A szövegeket nyelvészek gyűjtötték, és legyezték le magnófelvételről. A könyv kétnyelvű; az első felében angol tükörfordításban szerepelnek a történetek, míg a másodikban eredeti nyelven, nyelvészek és egyéb érdeklődők számára. A történetek nyelv/nyelvjárás szerint vannak fejezetenként csoportosítva; minden nyelvjárásról megtudjuk, hányan és hol beszélik, és milyen gyűjtők dolgoztak velük. Ami magukat a történeteket illeti, akad közöttük történelmi legenda és folklór szöveg is (gyógymódokról, hiedelmekről, stb.), de legtöbbjük népmese, ismert típusokból csakúgy, mint tipikusan helyi hagyományokból. A könyv elég igényes, sok információval és lábjegyzettel ellátott kiadás, és a mesék között is akadtak bőséggel gyöngyszemek.

Fénypontok

Nagyon megfogott A föld eledele című történet. Eszerint az idők kezdetén, amikor az emberek elkezdtek földet művelni, a föld fájdalmában tiltakozott (ahogy a kivágott fák, növények is), és panaszra ment Istenhez. Isten azt a szerződést kötötte a földdel, hogy élelmezi a gyermekeit, de cserébe megeheti, megemésztheti a halottakat. A mesélő szerint azért van ma annyi betegség és baj a világon, mert az emberek koporsókba és mauzóleumokba temetkeznek, és nem gyékénybe csavarva, hogy a föld megkaphassa, ami az övé.
Szintén érdekes volt Az ember és a keselyű meséje, melyben egy lusta földműves helyet (és alakot) cserélt egy keselyűvel, mert úgy gondolta, a madaraknak könnyebb az élete. Nem volt.
Nagyot derültem azon a mesén, amelyben Jézus Krisztus átvette egy helyi bennszülött trickster helyét, és több alkalommal is furfangosan elmenekült az őt üldöző zsidók elől (egyszer például chilivel megvakította őket és elfutott). Hasonlóan mókás volt a copal-füstölő eredetéről szóló monda, melyben Krisztus terhes nővérét (!?) jöttek meglátogatni férfiak, és füstölőt hoztak ajándékba, amitől egyikük arca meg is feketedett (erős Háromkirályok utánérzetem van...). Szintén Parasztbibliás hangulata volt az Ádám és az Özönvíz történetnek, amelyben nem csak eső esett, hanem gyanta is, és a föld alá menekülő embereket jól belezárta a saját búvóhelyükbe - így magyarázta a mesemondó, miért találnak urnás temetkezéseket a föld alatt. A háziállatok eredete című történetben pedig Jézus harmadnapra feltámasztotta az állatokat, amiket a bátyjai (!) megettek (mégpedig úgy, hogy elültette a csontjaikat a kertben). Néhány háziállat kiszabadult, ezekből lettek a vadállatok... Ezek a helyi legendákkal keveredett bibliai történetek voltak a kötet vitathatatlan fénypontjai.

Kapcsolatok

Természetesen megint volt állatok közötti versenyfutás, ezúttal Béka és Szarvas között, Varázslatos Menekülés (váll mögött hátradobált tárgyakkal, és grépfrútból született királylánnyal), Varázslók alaváltó párbaja, és Tárulj, szezám! is.
A quetzal Guatemala
nemzeti jelképe
A múlt héten Salvadorból olvastam azt a mítoszt, amelyben Isten elrejtette a kukoricát az emberek elől, és a levélvágó hangyák megtalálták. Ebben a verzióban az is szépen meg volt magyarázva, hogy mivel a kukorica (a legfontosabb, lélekkel bíró étel) eltűnt, minden más ehető dolog is megszűnt létezni. Hondurashoz hasonlóan itt is voltak férfiakon bosszút álló női szellemek - jelen esetben egy kislány, aki elhurcolt férjeket, ha a feleségükkel rosszul bántak, és egy lólábú, lószemű vízi démon, aki a feleségüket verő férfiakat csalta a folyóba. Észak-amerikai indián legendákat idézett A kígyó és a villámlás angyalai, melyben a folyók áradást okozó kígyó-szörnyére lövöldöztek a védelmező angyalok... puskával (északon itt mennydörgésmadarak szerepelnek). Egy halandó vadász is beállt közéjük lőni, hogy megossza a világ megmentésének felelősségét az égiekkel.
Illusztráció a könyvből
Loki megláncolását juttatta eszembe az a mítosz, amelyben a kukorica három istennője járt túl Sipac, egy hegyeket cipelő és földet eltékozló (értsd: eladta a fehéreknek) óriás eszén, és megláncolta őt egy vulkán alatt - amikor a kötelékeit rángatja, olyankor van földrengés. És ha már a földnél tartunk: Utoljára Thaiföldön találkoztam olyan figurával, aki a talajban úszott, mint a vízben, és ott bukkant fel, ahol akart. Ebben a kötetben Yew Achi, a kicsék (gonosz, emberevő) királya volt ilyen.
A tricksterek közül tiszteletét tette Pedro Urdemalas, akit ezen a környéken Pedro Tecomate (Lopótök Péter) néven ismernek, és Nyúl is, aki megint bedőlt a szokásos kátránybábus trükknek (de végül rálőcsölte Prérifarkasra a felelősséget). Nyúlról egészen sok klasszikus trickster-sztori szólt (Trickster Adomány Kér, Ellenfélen Lovaglás, stb.), amikben általában Pumát tréfálta meg.

Hova tovább?
Belize-be!

2017. szeptember 2., szombat

Hős nyuszi egy tatu hátán (Népmesék nyomában a világ körül 53. - Costa Rica)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Costa Rica tiszteletére újraolvastam az egyik örök kedvenc mesegyűjteményemet. 


Las semillas de nuestro rey
Leyendas de los aborigenes de Costa Rica
Carlos Luis Sáenz
Las Americas, 1958.

Ebben az apró kötetben összesen huszonhét mese olvasható Costa Rica bennszülött népeinek hagyományaiból. A szerző népenként csoportosítja a történeteket; külön fejezetekben olvashatjuk a bribri és brunka, chorotega, guatuso, és miskito indiánok legendáit. Némelyikükhöz szómagyarázatot, lábjegyzeteket is fűztek, és van olyan legenda is, amit idézetek vezetnek be különböző antropológusoktól, utazóktól, és folkloristáktól. Rövid olvasmány, de nagyon érdekes - főleg azért, mert felvillant valamennyit Közép-Amerika eredeti lakóinak kulturális sokféleségéből.

Fénypontok

Illusztráció innen
Nagy kedvencem ebből a gyűjteményből Nandayure varázspálcájának története. A pálca ereje abban rejlik, hogy egy szempillantás alatt el tud tüntetni mindent, amiben mész van - kagylót, mészkövet, sőt, az emberek csontjait is. Ilyen varázseszközzel máshol még nem találkoztam... Szintén bekerült a repertoáromba a Sisimiqui nevű mese, amelyben egy tatu hátán lovagoló nyuszi győz le egy rettenetes, emberevő szörnyet. A gyerekek nagyon szeretik ezt a sztorit, több fellépésen is sikerem volt már vele.
Több történet is szól a kötetben óriási sasok által elrabolt hősökről. A legérdekesebb a Hegyi sasok, és a hős a hét kosárban című volt számomra, melyben egy harcos hét, egymásba helyetett kosárba rejtőzve vitette fel magát az emberevő sasokkal a hegy tetejére. Az egyik sast és a fiókát sikerült is megölnie, majd kötélen lemászott a hegy oldalán... ám a kötél nem volt elég hosszú, és félúton megakadt, onnan már a faluja többi embere segítette le. Külön váratlan volt, hogy a győzelmi lakoma utáni reggelen a hősnek nyoma veszett; esélyes, hogy a másik sas ragadta el, de itt véget ér a történet.

Kapcsolatok

Arany malacok, bennszülött ékszerek
Más dél-amerikai kultúrákból is ismertem már olyan legendákat, melyekben egy vadász megsebzett állatot követve az állatok birodalmába került, ahol meg kellett gyógyítania azt, akin sebet ejtett (pl. az Amazonas mentén delfineket). Itt egy ügyetlen vadász a Disznók Országába került, ahol a király lehordta, hogy mennyi alattvalóját sebezte már meg... Érdekes, hogy nem a vadászattal volt baja, csak azt akarta, hogy az állatokat azonnal öljék meg, ne szenvedjenek.
Egy dominikai mesére emlékeztetett az a történet (Tüzes kezű fiú), amelyben egy törzs összes vadásza evett egy elejtett kígyó húsából, és kígyókká változtak; egyetlen fiú volt csak, aki tudta, mi történt, és azt is, hogyan kell az átkot feloldani, de az emberek csak az után voltak hajlandóak megfogadni a tanácsát, hogy feláldozta magát.
Délkelet-Ázsia után most találkoztam megint Tigrisemberekkel (akik valójában nem tigrisek, de úgy hívják őket), vagyis olyan lényekkel, akik emberként jelennek meg, de éjszakánként tigrisként emberekre vadásznak, vagy esetleg fiatal lányokat kérnek feleségül, és a nászéjszakán megeszik őket.
Itt is akadt egy legenda a kolibri születéséről; ezúttal két ellenséges törzs két fiataljáról szólt, akik azonban nem Rómeóként és Júliaként szerettek egymásba, csak előbbi próbálta meg elrabolni az utóbbit, aki aztán véletlenül meghalt egy eltévedt nyílvesszőtől a rablás közben, és madárrá változott.

Hova tovább?
Nicaraguába!

2017. május 13., szombat

Jaguárok erdeje (Népmesék nyomában a világ körül 37. - Guyana)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.


Guyana legends
Folk tales of the indigenous Amerindians
Odeen Ishmael
Xlibris Corporation, 2011.

A kötetben ötven mese található Guyana bennszülött indián hagyományaiból (a különféle bennszülött népek a lakosság 10%-át teszik ki). Remekül válogatott gyűjtemény; egyik történet sem túl hosszú, túl rövid, vagy túlságosan bonyolult, és az ötven együtt szépen képviseli az ország változatosságát, hegyvidékektől tengerpartig, esőerdőtől szavannáig. Kicsit sajnáltam, hogy az egyes történeteknél nem tüntették fel az adott törzset vagy kultúrát, és azt is, hogy az illusztrációnak használt fekete-fehér fotók eléggé rossz minőségűek - de még így is értékeltem, hogy kaptunk valami vizuális kapaszkodót a mesékben szereplő állatokhoz, tárgyakhoz, helyszínekhez. A könyv végén szószedet is van.

Fénypontok

Azt hiszem, a kedvenc történetem a kötetből az egyszerűségében is megrendítő Denevérhegy legendája volt. Itt egy óriási emberevő denevért egy öregasszony győzőtt le a saját élete árán, megmentve a környék összes lakóját.
Nagyon tetszett még A lány, aki egykor majom volt című mese - itt klasszikus állat-menyasszonyos történettel volt dolgunk... egészen addig, amíg a férj rosszul nem kezdett bánni a feleségével, aki erre gyerekestül elmenekült tőle. A folyóparton megakadva a családját hívta segítségül, és a majmok a túlsó partról közös erővel lehajlítottak egy fát a folyó fölé, hogy a lány vissza tudjon térni hozzájuk. Hasonlóan erős női hőse volt Az asszony, aki legyőzött két tigrist című mesének is (tipikus, hogy hazatérve senki sem hitte el a hőstettét).
Mókás mese volt Kororomanna és a Hebuk története - a hebuk erdei szellemek, jelen esetben kicsik, szőrösek, és olyan bozontos szemöldökük van, hogy ha felfelé akarnak nézni, a fejükre kell állniuk. A mesékben ritkán voltak barátságosak, de olykor-olykor segítettek a rászorulóknak.
Néprajzi szempontból érdekes a haiarri gyökér legendája - a növény eredetileg fiú volt, azzal a csodálatos képességgel, hogy ha vízbe tették, a halak elkábultak és a felszínre úsztak tőle (a növénynek ma is hasonló hatása van, halászok használják). Külön értékeltem, hogy akadt egy nagyon bájos legenda a tengeri tehén születéséről is.

Kapcsolatok

Rengeteg hasonlóságot találtam a múlt héten bemutatott venezuelai kötet meséivel; nem utolsó sorban azért, mert több nép, akiktől a meséket gyűjtötték, a határ mindkét oldalán megtalálható. Volt például égből aláereszkedő, de félúton beszoruló terhes asszony; mindenféle gyümölcsöt termő Világfa; lányok által megszabdított Nap; halászhoz feleségül menő vízi istennő; legenda az amazonasi tündérrózsa születéséről; még egy özönvíz-mítosz is akadt. A Világfáról szóló legendák különösen részletesek és érdekesek voltak; egyszerre szóltak az élelem elosztásának fontosságáról, az élet tiszteletéről, és arról is, milyen pusztító hatása lehet annak, amikor a fát önző okokból kivágják.
Észak-amerikai indián legendákat idézett két, a tűz ellopásáról szóló történet. Az egyikben Kajmán szájából lopa ki a kolibri emberek és állatok számára az éltető tüzet, míg a másikban egy fiú csente el egy hegyi szellemtől, és adta át a barátainak, amikor elfáradt a futásban. Szintén ismerős volt már Brazíliából a Tigris repülő szemeiről szóló mese, valamint néhány dél-amerikai történetből a Yawarri halálra éhezteti magát, ahol Teknős tartott éhezőversenyt Oposszummal, az utóbbi vesztére (ez az Andok országaiban Rókával és Keselyűvel fordul elő, és általában megfagyással jár).
Már megint nem múlt el gyűjtemény versenyfutás nélkül - ezúttal Tigris (avagy Jaguár) és Teknős versenyeztek - és nem csak futásban de utána vadászatban és testfestésben is. Utóbbi külön tetszett: Teknős nagyon szépre pingálta Tigrist, míg Tigrisnek csak zöldes-barnás foltokat sikerült festeni a páncélra. Ez volt az egyetlen próba, ahol Tigris önként, mindenféle átverés nélkül elismerte a vereségét.
Az ügyeletes helyi trickster Koneso, a nyúl.

Hova tovább?
Surinaméba!

2017. április 29., szombat

Smaragdok és istenségek (Népmesék nyomában a világ körül 35. - Kolumbia)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.


Mitos y leyendas indígenas de Colombia
Javier Ocampo López
P&J, 2013.

Bőséges és részletes gyűjtemény Kolumbia őslakosainak mítoszaiból. Több, mint ötven történet található benne (néha fejezetenként több is), bár nem mindegyiküknek kapjuk meg a teljes szövegét. Néhol csak összefoglalva, vagy említés szintjén tudunk meg dolgokat egyes istenségektől, rítusokról, vagy helyekről. Cserébe a szerző nem csak leírja, hanem elemzi is a mítoszokat, összehasonlítja őket egymással, sőt, más, Dél-Amerikán kívüli népek hagyományaival is. Sok történethez tartozik lábjegyzet, források, és a legrégebbiekhez idézi a vonatkozó krónikákat is.

Fénypontok

A kedvenc mesém a kötetből a Sószállító című csibcsa történet volt, melyben egy sóárus portékáját elmosta az eső, és Bochica, az istenség segített neki visszaszerezni "a sót a víztől" - lepárlással.
Szépséges volt a smaragd születéséről szóló muzo legenda (Kolumbia híres a smaragdjairól). Az emberiség két isteni őse, Fura és Tena szerepeltek benne; egy fehér bőrű, szőke szakállú idegen elcsábította Furát, amiért is Tena megölt feleséget és szeretőt egyaránt, majd öngyilkos lett (ez nem a szép rész). Férj és feleség sziklákká változott, amiket egy folyó választ el egymástól. Fura keserű könnyei smaragdokká és hatalmas kék pillangókká változtak (ez a szép rész).


Szólt egy szép legenda az amazonasi óriás tündérrózsa születéséről is - a virág eredetileg lány volt, aki beleszeretett a Holdba, és a folyóba ugrott, hogy a szeretője tükörképével lehessen.
Sok érdekes figura volt a bennszülött népek istenségei között. Az egyik kedvencem a "lázadó istennő" Huitaca volt a csibcsa mitológiából, aki a vidám, gyönyörökkel és játékkal teli, mulatozós életet hirdette az emberek között, pontos ellentéteként a "civilizáló" férfi Bochicának, aki végül büntetésből bagollyá változtatta. Másik kedvencem A Mennydörgés Fia volt, egy nagy hatalmú varázsló a paeces mitológiából, aki úgy győzte le az ellenséges törzs harcosait, hogy kígyókat idézett elő a semmiből, és a nyakuk köré tekerte őket....
Nagyon tetszett Nencatacoa istenség a csibcsa mitológiából, aki a mulatozás és a tánc ura - különösen azért, mert Táncoló Szent Paszkál néven ma is megülik az ünnepét. Ha az ünnepi tűzben magasra csapnak a lángok, úgy tartják, az istenség/szent is velük táncol.
Természetesen nem lett volna teljes a kötet El Dorado legendája nélkül, és több történet szólt a spanyol hódítással szembeni ellenállás koráról is. Míg néhol egészen barátságos volt hódítók és bennszülöttek kapcsolata (és persze a bennszülöttek is harcoltak egymás között), máshol véres és keserű volt a múlt, ahogyan azt megszokhattuk a gyarmatosítás történelméből... Ezek közül tetszett a csibcsa asszonyok története, akik egyszerűen bedrogozták a spanyol katonákat az itallal, amit felszolgáltak nekik, hogy el tudjanak menekülni. Gaitana, a yalcon indiánok törzsfőnök-asszonya ennél közvetlenebb módszert választott, és hatalmas csatákat vívott a spanyolokkal akik élve elégették a fiát (hasonlóan a kelta Boudiccához).

Kapcsolatok

Rómeó és Júlia történetét idézte az a legenda, melyben a fiatal Pacanchique menyasszonyát egy törzsfőnök magának akarta. A fiú és az apja együtt tervet szőttek, hogy olyan szerrel itatják meg a lányt, amitől majd halottnak tűnik - később pedig felélesztik. A szöktetés sikeres volt ugyan, ám sajnos a történet mégsem ért boldog véget.
Több özönvíz-mítosz is volt a könyvben. Az egyik (muiszka) hagyomány szerint az áradást egy Chibchacum nevű istenség okozta, akit végül büntetésből Bochica arra kényszerített, hogy (Atlaszként) a vállán hordozza a világot. Amikor elfárad és vállat vált, olyankor vannak a földrengések. Egy másik mítoszban az Orinoco partjáról az özönvizet túlélő emberpár egy moriche pálma ("az élet fája") gyümölcseiből teremtette újjá az emberiséget (vicces módon ezt a növényt magyarul móricpálmának is hívják...).
Érdekes volt a Nap fiáról, Goranchacha prófétáról szóló legenda is, melyben megjövendölték, hogy a próféta egy szűz leánytól születik majd, aki a napsugaraktól esik teherbe. Egy főnök két lánya minden reggel felment a hegyekbe, hogy meztelenül feküdve várják a felkelő napot - és az egyikük valóban teherbe is esett. A keresztény párhuzamon kívül a történet emlékeztetett Perszeusz születésére, és a Nap lánya című olasz népmesére is.

Hova tovább?
Venezuelába.

2017. április 8., szombat

Az esőerdők mesekincse (Népmesék nyomában a világ körül 32. - Brazília)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.


Brazilian folktales
Livia de Almeida, Ana Portella, Margaret Read MacDonald
Libraries Unlimited, 2006.

A sorozat többi kötetéhez hasonlóan kiegyensúlyozott, szép gyűjtemény (de a szerkesztéssel még mindig nem vagyok kibékülve). Műfajok és kulturális háttér tekintetében is visszaadják a történetek Brazília változatosságát, és kapunk háttérinformációt az ország történetéről, a népek keveredéséről, helyi ünnepekről, és még a hagyományos étkezésről is. A mesék tematikus fejezetekre oszlanak, és mindegyik tartoznak források és megjegyzések is a kötet végén.

Fénypontok

A bennszülött legendák közül az Amazonas születése volt az egyik legszebb. A Nap és a Hold szerelméről szólt, és arról, hogy nem lehettek együtt, mert a szenvedélyük elpusztította volna a világot. A folyó a Hold könnyeiből született az elválás után. Ismét találkoztam egy régi kedvencemmel, a tupi indiánok mítoszával arról, Hogyan született az éjszaka. Az emberek a Nagy Kígyótól kérték el, egy kókuszdióba zárva, de hazafelé menet hallották belőle az éjszaka különös hangjait, és ezért feltörték a kókuszdiót, túl korán kiengedték az éjszakát, és majmokká változtak.
Ő az aguti
Az állatmesékben legtöbbször Jaguár húzta a rövidebbet különféle tricksterek, például Teknős és Aguti jóvoltából. Az egyikben például Teknős megölte Jaguárt úgy, hogy egy fáróla fejére ugrott; egy másikban pedig Aguti a Termeszek Királyának tettette magát azzal, hogy mézbe hempergett, és nyüzsögtek rajta a termeszhangyák.
Nagyon tetszettek az "Ijesztő mesék" fejezet történetei - különösen, mert általában nem kedvencem a műfaj, de ezúttal jól sikerült a válogatás. Az ördög a palackban mesében például egy féltékeny férj az ördögre bízta a feleségét, amíg elutazott - a feleség viszont túljárt az ördög eszén, bepalackozta, és csinált, amit akart. Hátborzongatóbb és szomorúbb volt az Éjszakai lény, ahol egy lányt hűséges kutyája még a halála után is védelmezni próbált a démon-szeretőtől (annak ellenére, hogy a lány nem hitt neki). Hajszál híján menekült csak meg az a lány, aki véletlenül egy olyan férfihoz ment feleségül, aki éjszakánként hatalmas bogárrá változott, és állatok vérét szívta. Afrikából, a bantu hagyományból kerültek át az Újvilágba a kibungo-hiedelmek; a kibungo egy szörny, ami embereket rabol a hátán található üregben, és később megeszi őket. Az egyik mesében egy bátor nagymama mentett meg egy lányt, a másikban pedig egy okos, madarakkal barátságban élő fiú mentette meg az egész faluját.

Kapcsolatok

Guaraná gyümölcs
A guaraná történetében hasonlóságot véltem felfedezni egy híres mítoszhoz - a főszereplő lányt ugyanis azért űztek ki egy idilli, elvarázsolt erdőből, mert egy kígyó elcsábította... Más mítoszokhoz hasonlóan pedig itt is egy eltemetett halottból sarjadt ki az első guaraná gyümölcs (jelen esetben a szemeiből, ami a gyümölcsöt elnézve logikus is). Észak-amerikai Coyote mesékre emlékeztetett a Repülő szemű rák, aki el tudta küldeni a szemgolyóit, hogy nézzenek körül; ám amikor Jaguár is megpróbálta a trükköt, néhány húsevő hal megette a szemeit, és Keselyű csinált neki újakat, csillogó gyantából (azóta Jaguár mindig hagy Keselyűnek húst). Más dél-amerikai országokból már ismerős volt az Égi mulatság, ahol Teknős beszökött a madarak partijára a Keselyű gitárjába rejtőzve - ám később észrevették, és a visszautat már sokkal gyorsabban tette meg...
Meglepő volt egy arab-perzsa eredetű mesével, Csótány kisasszonnyal találkozni ilyen távol a közel-keleti országoktól. Hasonlóan mókás, bár nem meglepő, hogy ide is eljutott a Kiskakas gyémánt fél krajcárjának spanyol-portugál változata, a Kopasz csirke. A tündérmesék közül majdnem mindegyik ismerős volt (Bolhabőr trón bolhabőr cipő helyett, ami ezúttal a Nyúlpásztor meséjébe futott ki; egy nagyon bájos varangyos változat a Macskacicóra; Holle anyó; Széttáncolt cipellők gonosz manóval, stb.).
Természetesen trickster is akadt bőven: A helyi legényt Pedro Malasartes-nek hívják (Pedro Urdemalas portugál haverja). Afrikai és amerikai trickster-történetekből köszönt vissza itt is a Kátránybábu használata (ezúttal majmot fogtak vele). A Halál-mesék között is sok sikerős volt, például a spanyol nyelvterületen népszerű Tía Miseria (Nyomor néni), és a "találkozunk Szamarkandban" helyi verziója is.

Hova tovább?
Peruba!

2017. március 18., szombat

Amikor az állatok emberek voltak (Népmesék nyomában a világ körül 29. - Paraguay)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Paraguayból megint csak nem volt egyszerű gyűjteményt találni. Az első kettő, amit megrendeltem, guaraní mítoszokról szólt, de maguk a történetek nem voltak leírva; így aztán egyetlen bennszülött népre szűkítettem a kört.


Folk literature of the Makka Indians
Johannes Wilbert and Karin Simoneau
UCLA Latin American Center Publications, 1991.

Ez a könyv egy Paraguayban élő kicsike népcsoport, a makka (maká, macca, stb.) indiánok történeteit foglalja össze egy hosszabb, eddig 24 kötetet számláló néprajzi sorozat részeként. A makák ma már kevesebb, mint kétezren vannak; a meséket a hetvenes években gyűjtötték, amikor a legtöbb mesemondójuk még alig beszélt spanyolul. A kötet 108 mesét, mítoszt, és legendát tartalmaz, sokukat több verzióban is, hogy mutassa, hogyan változhat egy történet szövege egyik mesemondótól a másikig (ezt külön értékeltem). Amúgy igazi néprajzi kiadás, benne van minden, ami szem-szájnak ingere: Információ a mesemondókról, motívum- és típusmutató, egy bőséges bevezető, és mindenféle függelékek. A történetek maguk cenzúrázatlanul, felvételről szó szerint átírva szerepelnek, így egyrészt sok bennük a szóismétlés, másrészt viszont legalább ízelítőt kapunk belőle, hogyan hangzottak élőben. Sokuk eléggé durva tartalmakkal (nemi erőszak, gyilkosság, stb.) bír, de voltak azért kevésbé megrázó példányok is.

Fénypontok

Az egyik kedvenc történetem egy legényről szólt, akit az apósa minden áron el akart veszejteni azzal, hogy egy óriáskígyó lakta folyóhoz küldözgette. Eleinte midnenféle barátságos állatok (vidra, nutria) a fiú segítségére siettek, de végül csak lenyelte a kígyó; két napot töltött a gyomrában, míg látványosan meg nem menekült, de elvesztette a haját és a szemöldökét... Szintén nagyon tetszett A lány, aki egy fához ment feleségül, melyben egy guajakfa változott szerető (és bőséges aratást hozó) férfivá.
Tatu összegömbölyödve
Egy egész fejezetnyi legenda szólt Jaguárról, aki nem csak totemállat, de sámán is - és mégis gyakran ő húzta a rövidebbet. Egy mesében például megölte a Tatu gyermekeit, mire Tatu anyuka betegnek tettette magát, hogy kihívják hozzá a sámánt. Amikor Jaguár a tatu fölé hajolt, az anyuka összegömbölyödött, a páncélja közé csípte a jaguár orrát, és addig szorította tűzön-vízen át, míg a gyilkos ki nem múlt. Én ezt személy szerint happy endnek vettem, bár a legtöbb Jaguár-legenda végén a fazekasmadár általában felbukkant, hogy felélessze a ragadozót.
Nagyon szerettem, hogy a történetek színesek voltak, tele képekkel, amik megfogták az embert. Több legenda szólt arról, honnan szerezték a színeiket a madarak, és volt egy népi hős is, akinek sárga pillangók alkották a bőrét. Előfordultak ezen kívül mindenféle mitikus népek. A fukus lei például olyan erdei emberek törzse, akik gallyaknak tűnnek, és ha nem vigyáz az ember, véletlenül a tűzbe dobhatja őket; és volt egy olyan törzs is, ami csak vak férfiakból állt. A legszokatlanabb lény a Hegyes Láb nevű fickó volt, aki az egyik sípcsontját hegyesre faragta, és azzal vadászott gyanútlan utazókra.
Köss belém
Szintén érdekes, és meglehetősen gyakorlatias, volt az a történet, mely szerint az idők kezdetén nem lehetett a nőkkel közösülni, mert piráják laktak a hüvelyükben. Egy okos sámán / hős / madár (héja) addig táncoltatta a nőket, míg az ugrálástól kipotyogtak belőlük a piráják, előbb a nagyobbak, majd a kisebbek is, míg végül csak egy kicsike maradt mindenkiben, ami azóta is harapdálja őket - ezért menstruálunk (nagyjából olyan érzés is). A mensturáció egyébként több történetben is előfordult; a fentebb említett vak férfiak törzsét egy menstruáló nő gyógyította meg, és volt egy gyakori legenda arról is, amelyben egy asszony emberevő szörnyeteggé változott, mert a férje arra kényszerítette, hogy a menstruációja alatt is főzzön.

Kapcsolatok

Sikerült ezen a váratlan helyen találkozni a vasorrú bába egy távoli rokonával, Vasorrúval, aki vas orra segítségével csalt tőrbe és ölt meg mézkereső embereket, amíg Héja túl nem járt az eszén. Szintén váraltan volt egy vízi lóval találkozni, aki nagyban hasonlított a kelta kelpie-re meg each uisge-ra - csodás ménként jelent meg, és vízbe fojtotta az áldozatait.
Megint csak találkoztam bőségesen trickster-történetekkel, bár ezúttal egyik sem fogott meg különösebben. A maka indiánok egyik trickstere a Róka, a másik pedig egy Tip'a nevű személy; utóbbi elég negatív figura volt, nőket erőszakolt, és általában a történet végén meg is ölték érte. Hasonlóan járt Jaguár is, aki egy Daidalosz és Ikarosz mítoszát idéző történetben repülni tanult a keselyűtől, de a nap megovasztotta a viasszal felragasztott tollakat, és a jaguár a vesztébe zuhant.
Volt történet egy csillagmenyasszonyról; indián legendák között sokukkal találkoztam már, és biztos vagyok benne, hogy még fogok is. Szintén volt égig érő fa, amin az indiánok az égbe jártak halászni, amíg valaki le nem égette - ez több óceániai mítoszra is emlékeztetett. Szintén óceániai történetekből volt ismerős az asszony, akinek egy angolna volt a szeretője.
És természetesen szinte már mondani sem kell, hogy volt egy állatos-versenyfutós mese is - ezúttal egy nandu és egy kullancs között. Össze kéne írni, kikkel találkoztam eddig...

Hova tovább?
Argentínába.

2016. május 2., hétfő

Északvidék 2016 - Mesterség és mesterek

A szombati nap korai reggelivel indult - hagyománnyá vált már, hogy a konferenciára ösztöndíjjal érkező fiatal mesemondók összegyűlnek a második nap reggelén, hogy megismerkedjenek egymással. Bár előadóként én nem voltam ösztöndíjas, fiatal mesélőként én is meghívást kaptam, és jó volt látni régi és új arcokat is a csapatban. Összesen heten voltunk, plusz a mesemondó szövetség vezető tagjai, akik kávéval, teával, és reggeli szendivcsekkel köszöntöttek minket a családban.

A reggeli után dupla műhely következett, egyik kedvenc mesemondó mesterem, Janice Del Negro szervezésében. Janice egyetemi professzor, aki nép- és tündérmesékre szakosodott, és nem csak kiváló előadó és tanár, de végtelenül empatikus, szókimondó, szeretni való hölgy is. Leginkább költői érzékkel és sok empátiával újraálmodott tündérmese-variációiról híres, melyekből hallottunk is néhány példát a műhely folyamán - Aranyhaj szerető mostohával, izlandi népmese feleségverés nélkül, titokban hősies Rumpelstiltskin, és egyéb varázslatos történetek voltak terítéken. A műhely maga is róluk szólt, és arról, hogyan lehet hagyományos meséket újraálmodni anélkül, hogy elveszítenék a szimbolikájukat, mesei jellegüket. Eljátszadoztunk néhány klisével, újraálmodtunk néhány mesehőst, és gyakoroltuk azt is, hogyan lehet a rút varangyot, szépséges királykisasszonyt, vagy szőke herceget vizuális elemek nélkül körbeírni.

A dupla műhely végeztével ebéd következett, majd folytatódott a program a délutáni műsorral. Mivel még mindig náthás voltam, és nem volt energiám komolyabb műhelyekhez, beültem a hagyománnyá váló, második alkalommal megrendezett Zsebmesék mese-csere körre, ahová mindenki olyan rövid, csattanós, élvezetes történeteket hozott, amiket bárki kérdés nélkül hazavihetett magával. Sok jó sztorit zsebeltem be én is, cserébe pedig elődukkoltam egy Ádám és Éva történettel a Parasztbibliából, amin mindenki jót kacarászott.

A Zsebmeséket vacsora, majd 70-es évek diszkó követte (nem tudom, kinek az agyából pattant ki, de jelmezek terén mindenki kitett magáért). Ezek után került sorra a szokásos esti koncert, ezúttal három előadóval. Peter Griffin, erdész és mesemondó, Alaszkából jött el a konferenciára, és a jávorszavas-vadászat rejtelmeiről mesélt; Laura Packer elegáns, költői változatot adott elő Ádám és Éva kiűzetéséről. A sort Tim Tingle zárta, aki, meghívott előadó lévén, teljes negyvenöt percet kapott rá, hogy elkápráztasson minket. Ő végül több, mint egy órát volt a színpadon, és olyat alakított, amit az elmúlt tíz év mesemondó kalandozásai alatt csak nagyon, nagyon kevésszer láttam.

A történet, ha egyszerűen akarnám megfogalmazni, Clarence Carnes élete volt - ő leginkább "Choctaw Kid" néven ismeretes, és arról híres, hogy ő volt a legfiatalabb elítélt, akit valaha az Alcatrazba küldtek - valamint arról, hogy részt vett a hírhedt 1946-os szökési kísérletben, amiért végül egyedül őt nem ítélték halálra, mert az utolsó pillanatban megmentette egy börtönőr életét. Tim előadása azonban sokkal, sokkal több volt ennél. Szemtanúk személyes sztorijain keresztül végigkísérte Clarence életét, a szörnyűséges bentlakásos indián iskoláktól kezdve a hányattatott családi háttéren keresztül a végzetes napig, amelyen egy rosszul sikerült rablási kísérletben Clarence lelőtt egy boltost. Harminc év börtönre ítélték, tizenkilenc éves korában. Az egész történet végtelenül szívszorító volt, és egyben hihetetlenül magával ragadó, a maga egyszerű, "konyhaasztal körül mesélem nektek" stílusában. Pengeélesen érződött benne minden igazságtalanság, minden megbánás, minden emberi mozzanat. Amikor véget ért, felállva tapsolt a közönség; zúgó fejjel támolyogtam ágyba, ahelyett, hogy ott maradtam volna a késő esti sztori slam-re is. Ezt az élményt aznap este (és még jó sokáig) nem lehetett felülmúlni.  

Vasárnap reggel még volt egy kör műhely - ezúttal Virginia Hirsch előadásában arról hallottunk, hogyan lehet temetői túrákat és városnéző sétákat mesemondással ötvözni. Rengeteget megtudtunk a temetőkben rejlő történetekről és azok lehetőségeiről és buktatóiról. A hölgy ráadásul az egész előadást viktoriánus jelmezben és szerepben csinálta végig, ami külön lenyűgőző volt.

A konferencia koncerttel zárult, melyen négy személyes sztori hangzott el, többek között az örökölt élesztő veszélyeiről, a családi kirándulások nosztalgiájáról, és a depresszióról is (ez utóbbit Jeff Doyle adta elő, akit mindenki vicces történeteiről és kegyetlen humoráról ismer, így külön megdöbbentő és megható volt, hogy egy ilyen komoly témát is mesterien tudott bemutatni). A koncert végeztével már csak a búcsúzkodás maradt hátra. Mindenki összeszedte a könyveit (és tíz példányt adtam el), felmarkolta az ingyenes mesegyűjteményeket a "könyvcsere" asztalról, és útnak indult hazafelé.

Northlands még mindig a kedvenc amerikai konferenciám. Minden évben olyan, mint egy nagy, családi hétvége, ahol a legdögösebb nagynéniktől és a legbölcsebb nagybácsiktól tanulhat az ember (avagy fordítva). Jövőre ugyanitt, ugyanekkor.

2016. március 12., szombat

Harry Potter versus indiánok, avagy mi ez a felhajtás Rowling körül?

Már megint elérte a magyar médiát valami, ami idekinn egy hete zajlik, és mivel a kezdetek óta követem nagy érdeklődéssel, gondoltam, összefoglalom a felhajtás hátterét.

Ami a magyar médiában megjelent:
Rowlingot kulturális kisajátítással vádolják indián aktivisták új, online közzétett "a varázslás története Észak-Amerikában" írása miatt.
Az írás négy részből áll, itt olvasható, és a Harry Potter világában játszódó Legendás Lények filmtrilógia promóciójának része (az első film novemberre várható).

De tulajdonképpen mi a probléma?

Először is, hogy ne magamban beszéljek, íme néhány kritika a témában:
Native Appropriations blog, az egyik legismertebb indián aktivista forrás popkultúrával és kulturális kisajátítással kapcsolatban.
Gizmodo blog, ők a nem-indián aspektussal is foglalkoztak.
Johnnie Jae, saját bevallású indián kocka, aki a Twitteren sorolta fel a véleményét.
A Twitteren egyébként #MagicInNorthAmerica hashtag alatt lehet követni a kibontakozó vitát társalgást.

Elolvastam a sztorit én magam is, és problematikus vagy sem, szerintem egyszerűen íróilag gány. Rowling írt már fénykorában ennél sokkal jobbat, igényesebbet is (bár a Halál Ereklyéi epilógusában már erősen érződött, hogy kifogyott a hölgyből a szufla). Egyrészt összecsapottnak tűnik a sztori, másrészt pedig süt róla, hogy az amerikai kultúra és történelem nem Rowling hazai terepe.
(Néhány kritika arra is rámutatott, hogy Harry Potter remekül működött kicsiben, de világméretekre bővítve látszani kezdenek rajta a gyenge pontok.)

"Okéoké, de mi a baja az indiánoknak?"

[Az alábbiak nem a saját véleményemet képviselik, hanem azokat a kritikákat, amiket az elmúlt héten olvastam]

Dióhéjban: A legtöbb kritika arra irányul, hogy Rowling felszínesen, hozzáértés nélkül használta fel az indián kultúrákat, és sokszor egyszerűen sztereotípiákra támaszkodott. Ahogyan én láttam a közösségi médián, az indián Potter-rajongók nagy része örült magának a ténynek, hogy képviseltetve lesznek a HP világában - csak annak nem, ahogyan ez végül megtörtént.

Néhány kiemelkedő pont:

1. Valaki más vallását "mágiának" nevezni. (És ha azt hiszed, ez nem sértő, mondd azt egy vallásos kereszténynek, hogy a papok "varázsolnak" a misén.) Rowling kínosan és alaposan kerülte a vallás kérdését a Harry Potter könyvekben - a kritikusok arra a kettős mércére mutatnak rá, hogy ha nem volt szentelt víz és rózsafüzér Roxfortban, akkor talán az ő vallásukat se minősítsék mágiának.

2. Általánosítások. Rowling sok olyan klisét bevonzott, amikből mindenkinek elege van. Az első fejezetben pl. megjegyzi, hogy "az indián varázslók" legjobban az átváltozáshoz és a növényekhez értenek, és a szofisztikáltabb, pálcával történő varázslást az európai mágusok hozták magukkal. A "primitív természeti népek" (hangsúly a "primitíven") egy olyan kép, amit a mai napig rásütnek az indiánokra ("te kőházban élsz? jéééééé!"), és általában a "civilizált" kontrasztjaként jelenik meg.
(A sorozathoz készült promó videó indián részét meg egyszerűen a Pocahontasból vették...)

3. Élő kultúra. Igenigen, Rowling használt már görög mitológiát, meg keltát, meg satöbbi, de van itt egy fontos különbség: Ókori és középkori legendákból építkezni messze nem ugyanaz, mint valakinek a ma élő kultúrájába, vallásába nyúlni bele. A kulturális kisajátításról az indián mesék kapcsán egyszer blogoltam már korábban is.

4. TL;DR: Nem az a baj, hogy Rowling indián hagyományokhoz nyúlt, hanem az, hogy hogyan. Például rámutattak kritikusok arra, hogy amikor név szerint említett karaktert, törzzsel együtt, saját történettel, és nem-szterotip foglalkozással (azt hiszem, varázspálcafaragó volt), akkor kivillant azért, hogy jó is lehetett volna ez a sorozat, ha kicsit több energiát fektet bele. Meg mondjuk megkérdez legalább egy indiánt.

Végül pedig, hogy ne a levegőbe beszéljek, így néz ki az, amikor maguk az indiánok írnak sci-fit és fantasyt a saját kultúrájukból. Nagyon érdemes elolvasni.

[FONTOS: A kritikák nem azt akarják elérni, hogy minden Potter-rajongó, aki csillogó szemekkel várja az új filmet és tapsikol örömében, az ne tegye. Természetesen mindenki örüljön a saját rajongása tárgyának, élvezze a popkultúrát, hallassa a véleményét, stb. Attól, hogy neked tetszett a Varázslás Története Észak-Amerikában, nem vagy szar ember. Csupán rá akarnak mutatni, hogy Rowlingnak, mint korunk egyik leghíresebb és legbefolyásosabb írójának, felelőssége van, és remélik, hogy a visszajelzésekből esetleg tanul majd, és a jövőben kevesebb ilyen kulturálisan ordas hiba lesz a mágia történetében...]

2015. január 6., kedd

"Hát vannak az amcsiknak népmeséi?" - Első rész: Néhány szóban az indián mesékről

Visszatérve a mesemondáshoz.
Új év, új blogos sorozat. A kérdést magát milliószor nekem szegezték már, szóban és írásban egyaránt - ahányszor elárulom valakinek, hogy Amerikából van mesemondó diplomám, általában ez az első reakció. Csodálkozás, mosoly, hitetlenkedő fejcsóválás. 
"De hát... vannak Amerikában egyáltalán népmesék?"
Rigó vetette fel nekem pár hete, hogy érdemes lenne erről blogolni. És mert a válasz, bár kimeríthető lenne annyiban is, hogy "jah," igazából elég bonyolult és hosszadalmas, úgy döntöttem akár minisorozat is lehet belőle. Úgyhogy lett.
Dobpergés, dobpergés.

Első rész: Néhány szóban az indián mesékről

A legfrappánsabb és legkézenfekvőbb válasz a kérdésre természetesen ez: "Persze. Ott vannak például az indián népmesék."
Az USA területén jelenleg 566 hivatalosan nyilván tartott bennszülött nemzet létezik (és sok kisebb etnikum, akiket hivatalosan valamilyen okból nem jegyeztek be). A köznyelvben sokszor törzsnek nevezik őket, de az utóbbi időben többen rámutattak, hogy a 'törzs' egy európai fogalom ami arra kívánt rámutatni, hogy a bennszülött társadalmak szervezetlenebbek vagy alsóbbrendűek a bevándorlóknál. Mivel sokan továbbra is az elismerésért és a létjogosultságért küzdenek, a politikailag korrekt kifejezés a nemzet (nation). Angolul indiánnak sem szokás nevezni őket, legtöbbször a "First Nations" (Első Nemzetek) vagy "indigenous" (bennszülött) kifejezést használják.
Ebből egy mesemondói szempontból nagyon fontos dolog következik: Nincs olyan, hogy "indián népmese."
A mesemondók körében általánosan elismert szakmai gyakorlat, hogy az az abszolút minimum, hogy tudod, pontosan melyik nemzettől származik a történet, amiről beszélsz.
Hasonlóan fontos, bár sokszor nehezebben kivitelezhető, hogy a nemzeteknek sokszor van saját nevük, de a világ egy másik néven ismeri őket (mint ahogy minket sem hívnak angolul 'magyar'-nak). Az udvariasság és alapos felkészültség jele, ha ezzel a mesemondó tisztában van.
Segítségképp: Íme egy nagyon részletes térkép a nemzetek saját neveiről, és az európai hódítás előtti lakhelyeiről.

Egy másik téma, amiről érdemes tudnia minden mesemondónak: Sok amerikai bennszülött mesemondó tisztelettel azt kéri, hogy a saját nemzetükön kívüli személyek ne meséljék az ő történeteiket.
Első hallásra ezen sokan megdöbbennek, néhányan meg is botránkoznak, pedig a kérésnek van történelmi és kulturális alapja.
Nagyon sok mítosz, népmese és legenda úgy kerül a kezünkbe, hogy a történelem valamely pontján európai folkloristák, gyűjtők, turisták meghallgatták, leírták és publikálták őket - a közösségnek, akiktől a történeteket ilyen módon eltulajdonították, semmi haszna vagy elismerése nem származott a gyűjtésből, sőt, sokszor a történeteiket arra használták fel, hogy illusztrálják vele, mennyire "primitív" a kultúrájuk. Sok modern mesemondó a "ha le van írva, akkor szabad préda" elvén válogatja a népmeséit - én mégis mindenkit óvatosságra intenék.
Ha olyan nép történeteivel dogozol, akiket a történelem folyamán annyiszor megaláztak, és annyi mindent elvettek tőlük, mint az amerikai bennszülöttektől - a nevüket, az otthonukat, a létjogosultságukat, a vallásukat, a nyelvüket - akkor az a minimum, hogy tisztelettel és alapos meggondoltsággal közelíted meg a kérdést. A modern világban már sokkal egyszerűbb személyes kapcsolatot létesíteni közösségekkel, mint mondjuk ötven évvel ezelőtt.
Keress kapcsolatot. Kérdezz. Beszélgess. Olvass. Tanulj.
Sokszor hallottam az alábbi tanácsot mesemondó konferenciákon: Egyetlen indián nem tilthatja meg neked, hogy bennszülött történeteket mesélj. Nincs a világon olyan meserendőrség, ami lerángat érte a színpadról. Ugyanakkor egyetlen indián meg sem engedheti neked minden nemzet nevében, hogy bennszülött történeteket mesélj ("egyszer találkoztam egy sráccal, aki félig cserokí, és ő azt mondta, teljesen oké"). Végérvényben a saját lelkiismeretedre van bízva, mit teszel. Sokan, tisztelettel, tőlük telhetően hangosan és reménykedve, kérik hogy ne tedd. Mások azt mondják, vidd a gyerekmeséket, a szórakoztató sztorikat - de a mitológiát, a szent történeteket, azt ne. Megint mások mosolyogva mondják, hogy minél többen, annál jobb.
De az a minimum, az alapvető minimum, hogy tudsz róla, hogy ez egy bonyolult kérdés.

"De mit tegyek, ha én nagyon nagyon szeretem az indián meséket és kultúrákat, de nem érzem magam hivatottnak arra, hogy meséljek?"
Remek kérdés! Szerencsére a mai világban különösen sok minden van, amit tehetsz, még otthonról, a kanapéról is. Például:
1. Vásárolj és olvass olyan mesegyűjteményeket vagy regényeket (vagy esetleg képregényeket!) amiket indián szerzők írtak vagy állítottak össze. Ezzel nem csak biztosan első kézből szerzel információt, de támogatod is a szerzőket és a közösségüket.
2. Kövess (különösen fiatal) polgárjogi és kulturális aktivistákat a közösségi médiádon! Kattints rá például erre a remek blogra, ami aktuális kérdésekkel foglalkozik.
3. Nézz/hallgass indián mesemondókat az Interneten! Dovie Thomason, Gayle Ross, Sunny Dooley, Joseph Bruchac, Freeman Owle, Gene Tagaban, Johnny Moses (és ők csak azok akikkel én találkoztam), és tucatnyi más híres és zseniális mesemondó munkássága megtalálható a világhálón is.
4. Kövess és támogass fiatal bennszülött művészeket, hogy eljussanak a nagyközönséghez, és talán egyszer hozzád is! Nézd meg például ezt a zseniális dokumentumfilmet.

A "de mi a helyzet a nem indiánokkal?" kérdéskört a következő bejegyzésben járjuk majd körül.