A perzsa mesevilág él és virul (Népmesék nyomában a világ körül 188. - Irán)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

My Mother's Persian Stories 

Folk tales for all ages in English and Farsi

Saeid Shammass & Shaunie Shammass

Kotarim International Publishing, 2018.

A könyv kétnyelvű - elölről angolul, hátulról fársziul olvasható - és harminc mesét tartalmaz, amelyekből huszonhetet a szerző iráni édesanyja mesélt régen a gyerekeinek. Az utolsó három mese a szerző saját költeménye, azzal a céllal, hogy ő is hozzáadjon valamit a töretlen mesehagyományhoz. Ezt a rövid bevezetőből tudjuk meg, amin kívül nem tartozik a könyvhöz jegyzet vagy egyéb információ. A fekete-fehér illusztrációk hagynak némi kívánnivalót maguk után, de maguk a mesék lenyűgözőek: felismerhetők bennük a hagyományos típusok és motívumok, de egyben a mesemondó anyuka saját kreativitása is. Attól különösen klassz ez a kötet, hogy élő hagyományt tár az olvasók elé. 

Fénypontok

Ez a könyv egyike volt azoknak a ritka köteteknek, amikben egy egész csomó klassz új sztorit fedeztem fel. A hétszínű madár meséjében például egy királyfi indult klasszikus keresőútra, hogy párt találjon az apja búslakodó csodamadarának; és furfangos módon sikerült is betörnie a várba, ahol a másik madarat fogva tartották. Beebee Chaghzeh egy okos lány volt, akit a családjával együtt elrabolt egy gonosz boszorkány egy varázsszerekkel megrakott szekéren, de a lánynak sikerült ellopnia a szekeret, hazavinni a családját, és megszabadulni a boszorkánytól is. A citromhercegnő címe alapján egy "három narancs szerelmese" típusú mesére számítottam, de kellemesen csalódnom kellett: ez a történet egy lányról szólt, akit az anyjával együtt citrommá varázsoltak, de egy herceg nagyon gondosan és óvatosan le tudta róla fejteni a citromhéjat, és megtörni az átkot. Hasszán Ali története úgy indult, mint azok a mesék, ahol egy lány véletlenül a rossz fickóval szökik meg - ám itt a "pótférj" sokkal jobb fejnek bizonyult, és nemcsak összeházasodott a hősnővel, hanem ketten együtt segítettek egy elrabolt királykisasszonynak visszahódítani a birodalmát is. 

Az egyik kedvenc történetem a kötetben A szerencse kereke volt, amelyben a szegény, ágrólszakadt hős úgy fordított a maga szerencséjén, hogy segített valaki másnak jobb életet élni. Hasonlóan klassz üzenetet hordozott A lusta gyerekek története is, amelyben három testvér egészen addig kerülte a munkát, míg mindegyikük meg nem találta azt, amivel igazából foglalkozni szeretett volna. Szívmelengető élmény volt Az ékszerész és a tanítványa története, amelyben egy öreg ékszerészt a tanítványa segített ki a szegénységből, de olyan furfangos módon, hogy a büszkesége sem sérült meg közben. 

Szórakoztató verzió volt A varázslatos cukkini meséje az "üssed, üssed botocskám" történetre - főleg, mert itt a botocska nem a gonosztevőt páholta el, hanem az utat mutatta, és a szamarat terelgette, hogy a gazdája vissza tudja szerezni a kincseit. Jó nagyot néztem cserébe Az önző macska meséjén, amelyben egy lány, mivel nem volt sajátja, a macskája két nemi szervéből kért kölcsön egyet használatra a nászéjszakájára... és aztán sikeresen megszabadult az egyre több fizetséget követelő cicustól...

A szerző által alkotott mesék szépen belesimultak a hagyományba. A kedvencem az utolsó volt, amely A takarófülűek és a waq-waq nép címet viselte, és egy varázslatos utazásról szólt, melynek során tengerészek ismerkedtek meg különös lényekkel, és segítettek nekik egy gonosz boszorkányt legyőzve békében élni. 

Kapcsolatok

Voltak ismerős mesék is a kötetben, általában új köntösbe bújtatva. Néhány esetben szó szerint: Zöld Köntös meséje egy férjét kereső feleség története volt, aki az évszakok változásával együtt, ősztől tavaszig kereste zöld ruhás, fán lakó kedvesét, míg meg nem találta. Akadt egy "aranyhajú ikrek" mese (A kis faló), és egy hamis jós (A kalifa és a bohóc) is.

Az anyós és a kígyó nagyon hasonlított a "székely asszony és az ördög" típusú sztorikra - csakhogy itt az után, hogy a szörnyű anyós elkergette a kígyót, a kalifának megtetszett a tűzről pattant asszony, és feleségül vette. 

A két testvér meséje "az első templom" legendájának perzsa változata volt (itt tündérek jutalmazták meg a szerető testvéreket), A sötétség országa pedig a klasszikus Nagy Sándor-legenda egy újabb, nagyon szép és kerek verziója, ahol a rejtett gyémántokon kívül sok más izgalmas dolgot is megtudtunk erről a birodalomról (pl. hogy mágneses a földje). 

Hova tovább?

Pakisztánba!

Bahrám Gur és Fitna (Feminista Multikulti Népmesék 12.)

Ismét szerda, ismét Feminista Multikulti Népmesék! A Feminista Magyar Népmesék folytatásaként ezúttal Magyarországon kívüli országokból, kultúrákból válogatok. A bejegyzések listáját itt találjátok, akit pedig érdekel az előző sorozatból született mesegyűjtemény, az Ribizli a világ végén címmel találja meg a Móra kiadónál. És természetesen ebből a sorozatból is készül könyv :)

Származási hely: Irán

A történet

Bahrám Gur király nagyon szeret vadászni, és annál jobban már csak mutogatni szereti a vadásztudományát. Fitna ("lázadó"), az egyik udvarhölgye lehetetlen feladatot ad neki: lője át egyetlen nyíllal egy antilop hátsó patáját és szarvát. Bahrám teljesíti a kihívást, ám tapsikolás helyett az udvarhölgy csak vállat von: "Gyakorlat teszi a mestert." Bahrám erre dühöngve elűzi a hegyek közé.
Fitna új otthont talál magának egy lakótoronyban, és az első dolga, hogy vásárol egy borjút. A borjút minden este a vállán cipeli fel a torony lépcsőin. Ahogy a borjú nő, úgy erősödik Fitna, míg végül egy kifejlett ökröt is gond nélkül fel tud emelni. Négy évvel később arra jár Bahrám, megpillantja a mutatványt, és elszégyelli magát, amikor Fitna csak ennyit mond: "Gyakorlat teszi a mestert."

Mitől feminista?

Na, ha erős női hősökről beszélünk, akkor itt van egy, aki konkrétan, a szó legszorosabb értelmében erős: ahogy egy mesehallgatóm egyszer megjegyezte, "jól ki lehetett pattintva az a nő." Fitna bizonyítja, hogy a fizikai erő és állóképesség fejleszthető, türelemmel és kitartással. Egy első látásra egyszerű ténynek tűnik, hiszen Fitnán kívül más legendás személyek is edzettek a bikás módszerrel, közöttük pl. Milón, a híres krotóni görög birkózó. A tény azonban, hogy egy hölgy - egy udvarhölgy, ágyas, énekes lány, vagy éppen királyné, a szövegtől függően - cipelgeti az ökröt a toronyba, extra jelentőséggel bír. Még ma is rengeteg vita zajlik akörül, hogy nők dolgozhatnak-e magas fizikai megterheléssel járó munkakörökben (pl. katonaság, rendőrség, tűzoltóság, stb.), és az egyik leggyakoribb szólam, ami az érvek között elhangzik, az, hogy "hogyan fog egy sebesült embert elcipelni a tűzvonalból?!" A kérdés eleve hibás: azt kellene kérdezni, hogy ki az, aki elbírja a minimum terhelést, függetlenül attól, férfi-e vagy nő vagy bármi más.
Fitna neve nagyon beszédes: lázadót jelent. Ő az, aki szembeszáll a királlyal, és ahelyett, hogy udvariasan tapsikolna neki, felelősségre vonja az értelmetlen mészárlásért, amit a vadászatain művel. Néhány verzióban egyenesen azért próbál lehetetlen feladatot adni a királynak, hogy megmentse tőle az állatokat. Fitna nem dől be az erőfitogtatásnak, hanem megkérdőjelezi a mögötte húzódó értékeket. És bátran szóvá is teszi, ami nem tetszik neki. Nem támogatja alá király (ura, parancsolója, férje, stb.) egóját azzal, hogy úgy tesz, mintha káprázatos dolgot művelt volna. A nőktől sokszor várja el a társadalom, hogy a férfiak önbecsülésének támaszai legyenek: nézzenek rájuk rajongva, dicsérjék őket a házimunkáért, keressenek kevesebbet, legyenek kevésbé fontos pozícióban, sőt, legyenek alacsonyabbak - szó szerint nézzenek fel a férfira. "Gyakorlat teszi a mestert" - a megállapítás igaz, a gyenge önbizalmú király azonban mégis támadásként érzékeli, és szokása szerint egyetlen eszközével, erőszakkal reagál rá, és kidobatja a lányt a pusztába (avagy megöleti, ld. alább).
A történet végére Bahrám Gur, bölcs uralkodóhoz méltóan, belátja a hibáját és a tévedését, és igazat ad Fitnának. Ebben az is segít, hogy Fitna megcáfolhatatlan gyakorlati bizonyítékkal rukkol elő.

Amit érdemes átgondolni

... vagy nem. A történet régebbi verzióiban (pl. a perzsa Királyok Könyvében) a lány neve Azada, nem Fitna, és a története azzal végződik, hogy szemtelenségéért a király agyontapostatja egy tevével. Értelemszerűen ezt a verziót kevésbé szeretem, mint Nizami elegáns megoldását.

Források

Nizami Ganjavi: Haft Paykar (c. 1197)
Sir John Malcolm: The History of Persia (John Murray, 1815.)
W. S. W. Vaux: Nineveh and Persepolis (Arthur Hall, Virtue & Co., 1855.)
H. Beveridge: Nizami’s Haft Paykar (The Asiatic Quarterly Review, I/1-2, 1913.)

Megjegyzés

Kíváncsi vagyok, Milón története terjedt-e el a Közel-Keleten, vagy fordítva.

Eposzrajongók Éjszakája - Belső-ázsiai mesemondó koncert

Ha már egyszer elrepültem a nyugati partig, mesemondó mentorom, Cathryn Fairlee úgy döntött, kihasználjuk az alkalmat egy közös mesélésre. Mivel ő amúgy is rendszeresen tart az otthonában koncerteket az Eposznapon kívül is, a környéken már nagyon sokan tudnak róla, hogy érdemes figyelni a leveleit - ki is küldött vagy négyszáz meghívót egy egész estés, dupla eposzmesélő előadásra. Magyarul leginkább Eposzrajongók Éjszakája címmel illetném a végeredményt, és Cathrynnek köszönhetően telt ház volt.
Az előadás egyik hivatalos célja az volt, hogy közönség előtt is prezentálhassam a műsort, amin Cathryn felügyelete alatt február óta dolgoztam. Bár részleteiben már meséltem a történetet korábban is, nem adódott alkalmam rá, hogy teljes hosszában, kényelmesen és vágatlanul előadjam az egészet. Mostanáig.

Cathryn házi koncertjei méltán legendásak. Mindenki jó kedvvel és mesékre készenn érkezik; ráadásul mindenki hozott ennivalót is, amikkel megterítettünk egy teljes ebédlőasztalt. Végül harminc vendégünk volt, és annak ellenére, hogy a rendezvény teljesen hivatalos keretek között zajlott (tizennégy dollár belépővel), nagyon családias volt a hangulat.

Én meséltem először; Zál és Rúdábé történetét adtam elő, Zál születésétől Rosztam születéséig, körülbelül negyven perc alatt (és beleékeltem régi barátunk, Zahhak legendáját is, lévén hogy Rudábé a kígyófejes uralkodó egyenes ági leszármazottja). Nagy élmény volt. A közönség végtelenül barátságosan és lelkesen velem maradt egész idő alatt; nevettek, sóhajtottak, elborzadtak, ahogyan a történet kívánta. Többségük most hallotta életében először, és csodálatos volt látni, ahogyan minden mozzanat az első élmény elemi erejével hatott. Két embert meg is ríkattam. Hah!
Az előadás nagyon jól sikerült; jól éreztem magam a bőrömben, gördült a történet, a helyén volt minden csattanó, és egyszer sem hibáztam bele a hatfős diplomáciai cselszövésbe menet közben. Rögtön utána szünetet tartottunk; a hallgatóság kérdezhetett, és még jó tizenöt percet beszélgettünk közösen a Sáhnáméról, eposzokról általában, Zálról és a fehér hajáról, Raponckáról, és a Szenmurg madárról. Ezt különösen élveztem; fél év munka alatt rengeteg olyasmit tanultam a történet hátteréről, ami végül nem került bele a műsorba, de a beszélgetés során rákérdeztek, és örültem, hogy mindre tudtam válaszolni. Még az is felmerült, hogy tényleg létezik-e a Damavand hegy, amire büszkén mondhattam, hogy igen, és nem csak létezik, de ráadásul tudok is róla egy csomó mindent, hála fél tucat hegymászó szorgos blogolásának.
(Minden mesemondó csinálja meg a házi feladatát. Megéri.)
A kérdések után rövid büfészünetet tartottunk; a rágcsák felett többen gratuláltak nekem. A két legnagyobb bókot két hölgytől kaptam; egyikük azt mondta, hogy sohasem érdekelték az eposzok, de ha mindet én mesélném, akkor végighallgatná; másikuk pedig megörvendeztetett a kedvenc (és legőszintébb) mesemondó érdemrendemmel, amikor megkérdezte, hol tudná elolvasni az eredeti történetet. Győzelem.

A szünet után Cathryn előadása következett. Ő a Dede Korkut oguz eposzból mesélt egy szintén negyven perces részletet. Végtelenül humoros volt, és egyben lenyűgöző; az énekes részeket tényleg énekelte, és rendszeresen kérdezz-feleleket játszott a közönséggel - minden első kérdésére azt kellett felelnünk, hogy "Hát persze!" és minden másodikra azt, hogy "Hát persze hogy nem!" Jókat kacarásztam rajta; izgalmas és egyben bájos szerelmi történet volt. Dede Korkut eddig nem akadt az utamba, de ez után biztos, hogy el fogom olvasni az egészet. Kíváncsivá tett!
(Ráadásul az egész eposz a mesemondóról van elnevezve)

Az egész rendezvény remekül sikerült; végtelenül boldog vagyok, hogy megoszthattam az egyik örök kedvenc történetemet másokkal is, és végtelenül megtisztelő, hogy Cathryn mentoráltja lehetek. Már alig várom, mit sütünk ki februárra...

2015 az Eposzok Éve: Mesemondó mentorálás alatt

Nem tűntem el, csak hibernálok. Méteres hóban és kellemes mínusz húsz fokokban csak azt lehet. Eszembe jutott viszont, hogy bár Fércbukon megosztottam, a blogon még nem írtam az év egyik (számomra) legjelentősebb mesemondó eseményéről: Van mentorom!

Az amerikai Országos Mesemondó Szövetség (NSN) évente kiír egy pályázatot a J. J. Reneaux Mentor Ösztöndíjra fiatal (18 és 30 év közötti) mesemondók számára. Az ösztöndíj névadója egy nemrég elhunyt cajun mesemondó és énekesnő, a modern amerikai mesemondó mozgalom egyik alapítjója és legendája, akire mindenki nagy szeretettel emlékszik. Én személyesen nem találkoztam vele, de sok történetet hallottam, sok meséjét olvastam, és a róla elnevezett program ebben az évben nagy hatással lesz az életemre.
Az ösztöndíj lényege az, hogy egy év idejére egy bizonyos összeget biztosít egy fiatal mesemondó számára, hogy az általa választott tapasztalt mesemondó mentor tanítványa lehessen. A mentor-diák kapcsolatok előzetes közös megegyezéssel születnek, hosszas mérlegelés és több személyes találkozás eredményeképp. Ahhoz képest, hogy nyolc éve vagyok már hivatásos mesemondó, mostanra jutottam el odáig, hogy tudjam, milyen téren, és kinek a kezei alatt szeretném mesemondói munkámat magasabb szintre fejleszteni.

Cathryn Fairlee és én először a tavalyi Northlands konferencián találkoztunk, ahol eposzmesélésről tartott előadást. Cathryn, aki évtizedek óta utazik szerte a világban, eposzok mesélésére szakosodott, és különösen mélyen beleásta magát a kínai nyelvbe, népmesékbe és kínai kisebbségi kultúrákba. Mint a hosszú mesék és a hagyományos történetek nagy rajongója, azonnal felismertem benne a rokon lelket. Pár hónappal később megint összefutottunk az arizónai országos konferencián, ahol hosszas beszélgetés után felvetettem neki a mentor-program ötletét. Bár távol lakunk egymástól (én Ohióban, ő San Franciscóban - várhatóan az egész ösztöndíj rá fog menni az utazásra), nagy lelkesedéssel és szeretettel fogadta a kérdést, és együttesen be is adtuk a pályázatot. És nyertünk!

2015 számomra az eposzok éve lesz. Cathryn komoly tantervet készített nekem. Először is részt fogok venni az általa rendezett Eposzok Napján, amely egy éves esemény, ahol mesemondók összeülnek és végigmondanak egy egész eposzt, kényelmesen és vágatlanul. Idén a Táin (az ulsteri marharablás, Írország nagy nemzeti eposza) van terítéken, és pont a legjobb szeletet kaptam belőle. (Erről még biztosan fogok blogolni.) Az eposz minden évben két előadást ér meg, egyet tavasszal és egyet ősszel, remélhetőleg mindkettőre eljutok.
A közös mesélésen felül év végéig két saját magam által választott eposzt is feldolgozok majd egy-egy egész estés mesemondó program formájában - még nagyban válogatom a lehetséges versenyzőket, és mérlegelem őket. Most épp úgy néz ki, a kettőből egy régi nagy szerelmem, a perzsa Királyok Könyve lesz. A második talán a Nartok, de még nem vagyok biztos benne. A mesemondó programok felépítésén és megálmodásán kívül Cathryn abban is segít majd, hogy megtanuljak hosszú mesékre épülő programokat szervezni és népszerűsíteni. Személy szerint úgy érzem, hogy egy olyan világban ahol már sok mesemondó rendezvény is 5-10 percre korlátozza a fellépőit, szükség van néha az elmélyülésre is.

Az év folyamán rendszeresen fogok blogolni róla, hogyan halad a mentorálás. Nem csak azért vagyok nagyon lelkes, mert lehetőségem van olyasvalakitől tanulni, akit végtelenül tisztelek a munkássága miatt, hanem azért is, mert első kézből tapasztalhatom meg a mesemondás oktatásának egy újabb módját. A világon sok helyen sokan sokféleképp tanítanak mesemondást az újabb generációknak; jó néhány módszer nem tekint vissza olyan hosszú múltra, mint a hosszú távú mester-tanítvány rendszer. Meglátjuk, mi minden sül ki belőle.

Megjegyzés: Idén ketten kaptuk meg az ösztöndíjat - kedves barátnőm, Cassie Cushing a másik szerencsés új diák, aki Janice Del Negro mesterrel dolgozik majd. Gratulálok nekik!