Székelyföldi kópéságok: Holnemvolt Mesefesztivál, 2021.

Egy év digitális szünet után legnagyobb örömömre idén megint személyesen utazhattam Sepsiszentgyörgyre, a népmese napja alkalmából rendezett Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztiválra. Hagyománnyá vált már a számomra, hogy ha szeptember, akkor Erdély, és Szabó Enikő szorgos szervező munkájának köszönhetően rengeteg klassz közönség és helyszín várt rám a négy nap folyamán.

Hétfőn Kézdivásárhelyen kezdtem a műsort, a Vigadó Művelődési Házban (képek a linkre kattintva), ahová mindenki tricksteres meséket kért, és háromfelé kellett osztani a gyerekcsoportokat, hogy beférjenek. Egymás után ment le a három előadás: először kb. 80 kiskamasz érkezett, aztán kb. 150 kicsi óvodás, végül egy kisiskolás osztály ráadásnak. A kópék természetesen mindenhol remekül működtek. Az óvodás tömeggel külön jól éreztem magam, együtt csináltuk a mesék ismétlődő részeit, tiszta koncerthangulat uralkodott. Utána jutalomjáték volt az egy osztálynyi kölyökkel leülni a padlóra, és szép nyugiban Lokiról mesélni. (Az egyik kislány meg is kérdezte, mikor jön a Vasember.) Mesélés után kávéztunk és sétáltunk is egyet Kézdin a ragyogó őszi napsütésben.

A keddi nap délelőttje Sepsiszentgyörgyön telt. Először a Mikes gimnáziumba mentem, ahol a hatodikos évfolyamnak rendeltek kamaszoknak szóló mesemondást. Be is tódult az előadóterembe jó negyven kiskamasz, a Vili a veréb vonatkozó tömegjeleneteit idézve. Szóba elegyedtem velük, jó arcok voltak, hamar eljutottunk az animékig, filmekig, és egyéb aktuális témákig. Innen egyenes út vezetett a Jiraiya-legendához, ami már a nyári táborokban is jó szolgálatot tett. Külön imádtam látni a kölykök arcát, amikor poénból bekiabáltak, hogy "mesélj Narutót!" én meg azt válaszoltam, hogy "oké!". Jiraiya után még egy amerikai mesére is jutott idő, Az ördög és a gezerigók sztoriját meséltem. A közönség végig teljes csendben és feszült figyelemmel követte az eseményeket; néha hallottam izgatott sugdolózást, amikor színre lépett egy-egy új szereplő. Ahhoz képest, hogy milyen zajjal érkeztek, végtelenül nyugis, jó hangulatú mesélés lett belőle. Ők is maradtak volna még a végén, meg én is... na, majd legközelebb.
Ebéd előtt átmentünk a református általános iskolába, amelynek dísztermében nagyjából nyolcvan, 1.-4. osztályos gyerek gyűlt össze mesehallgatásra. Törpeszarvas és a tigris történetével nyitottam, és azonnal eluralkodott a gyerekeken a Kancsil iránti rajongás; még egy, majd még egy Törpeszarvasos mesét követeltek hangosan, így végül Kancsil háromszor újrázott a színpadon. Később áttértünk más kópékra, meséltem a nyusziról aki tatun lovagol és szörnyet győz le, és a teknősről aki túljár a nyúl eszén. A gyerekek zseniális közönség voltak, nevettek, szurkoltak, tapsoltak. A szörny legyőzését külön spontán megtapsolták, pedig még nem is volt vége a mesének... Egy ponton, amikor Törpeszarvas tüsszentett, mindenki riadtan hördült fel, az egyik kisfiú meg felkiáltott, hogy "KECSKE!" Itt rövid nevetési szünetet kellett tartanom. Nagyon jó hangulatban jöttem el az iskolából, és remélem, velük is lesz alkalmam találkozni még.

Törpeszarvas illusztráció az új
Világszép könyvemből

Szerdán ismét Sepsiszentgyörgyön kezdtem, ezúttal a Waldorf iskolában, ahol három (1.-3.) osztály érkezett a mesélése nagy zsibongással és éneklő tanító nénikkel. Miután csendesre szélcsengőztük őket, megkezdődhetett a mesélés. Törpeszarvas itt is azonnal tarolt, utána rögtön kántálni kezdték, hogy "még egyet!". Megszavaztattam őket, mit meséljek, és a "még egy törpeszarvas" győzött, de utána sorra került Ananszi is azért. Nagyon nagy hangulat volt, sok kacagás, kérdés, viccelődés, igazi élő mesemondó élmény. A végén meglepetésszerűen még a nyakamba is ugrott az összes gyerek, alig tudtam kievickélni a kicsi-a-rakás alól.

Szerda délután Kovásznára utaztam, hogy a művelődési ház mozitermében meséljek a cserkészekhez tartozó gyerekeknek és kamaszoknak (meg a velük érkező szülőknek). Itt este felé már nyugisabb hangulat uralkodott, ezért nyugisabb meséket is vettem elő. Külön örültem, hogy végre volt alkalmam elmondani Aranyfa és Ezüstfa történetét a Varjúhercegből, ami egy különleges Hófehérke-verzió; utána meg is beszéltük a gyerekekkel, miben hasonlít a Hófehérkére, és miben különbözik tőle.

Csütörtökön, a népmese napján Csíkszeredán ért a reggel, a Játékszín nagytermében, ahová 210 kisiskolás jött el az ünnepre való tekintettel meséket hallgatni. Kétszer. Mindkét előadáson nagyon klassz hangulat volt; az elsőn a Varjúhercegből, a másodikon a Törpeszarvasból meséltem egy-egy órán keresztül. A Varjúherceges mesék közben a gyerekek figyelték, melyik történetet ismerik fel a ritka változatban, és folyton a magasban volt a kezük, lelkesen találgattak. A kópés műsorban elmeséltem régi kedvencemet, a Garuda-madarat, csak hogy lássam, ahogy 210 kisgyerek egyszerre dobog, integet, és csipog, mint a madarak. Itt is koncerthangulat volt.

A turnét (és a népmese napját) Sepsiszentgyörgyön, a megyei könyvtárban zártuk egy közös előadással: Dr. Kádár Annamária, Szabó Enikő, és jómagam meséltünk és beszélgettünk a népmesék és a reziliencia kapcsolatáról. Az előadásnak élő közönsége és online felülete is volt. Enikő és én olyan meséket válogattunk a műsorhoz, amelyek a rugalmas alkalmazkodóképességről, kitartásról, újrakezdésről szóltak - én A fából faragott kard (afganisztáni zsidó) és a Távoli tűz (közel-keleti) történetét mondtam el. Az előadás után a résztvevő mesemondókkal mindannyian együtt vonultunk el vacsorázni, és jót beszélgettünk. 

Sajnáltam egy kicsit, hogy ilyen gyorsan eltelt a hét; szívesen maradtam volna még. A székelyföldi közönségek mindig lelkesek, barátságosak, és elevenek; rengeteget töltődtem ez alatt a négy nap alatt, csodálatos tájakat láttam, jókat ettem, és alig várom, hogy visszatérhessek még többet mesélni.

Addig is mindenkinek szép, népmesés napokat kívánok :)

FEST mesemondó konferencia, 2015, Kea szigete

Az elmúlt három évet (Belgium, Róma és Svédország) anyagi és szervezési okokból kihagytam ugyan, de idén jó okom volt visszatérni a FEST (Európai Mesemondó Szövetség) köreibe: Tavaly ősszel bejegyeztettük a Holnemvolt Mesemondó Alapítványt, így január óta hivatalosan is a FEST egyik tagját képviselem. Ennek örömére (no meg a helyszín miatt) elutaztam Keára, a görög mesemondó élet központjába, hogy megint belevessem magam az európai mesemondás tengerébe.

A háromnapos konferencián 75 mesemondó vett részt, 21 ország 44 szervezetének képviseletében, ezekből 32 volt tag (a FEST-nek jelenleg negyven körüli számú tagja van - csak szervezet lehet tag, magánszemély nem). A nem-tag országok képivselői megfigyelőként voltak jelen, ami jelen esetben csupán annyit tett, hogy nem vehettek részt a hivatalos szavazáson. A résztvevő országok: Anglia, Belgium, Ciprus, Dél-Korea, Finnország, Franciaország, Görögország, Hollandia, Írország, Kanada, Magyarország, Németország, Norvégia, Olaszország, Portugália, Skócia, Spanyolország, Svédország, Szlovénia, Törökország, Wales. Erős "Játék Határok Nélkül" nosztalgia lengte be az egész rendezvényt - pont ezt szerettük benne.
A konferencia előestéjén nemzetközi büfét tartottunk: Mindenki hozott magával valami hagyományos kaját vagy piát, és kaptunk egy-egy asztalt egy tengerparti vendéglő kertjében. Nekem nem sikerült a magyar konyhát prezentálni - már csak azért sem, mert nincs olyan kaja, ami kibírta volna az előző öt napot Görögországban, piát meg nem vittem, mert eltörik, és különben sem szeretem. Nem voltam egyedül a dilemmával: A franciák "legendás eltűnő kecskesajtot" hoztak, a britek pedig kőlevest. A büfé fénypontja az volt, amikor a helyszűkével küzdő kilenc török lánynak felajánlottam, nyugodtan foglalják el a magyar asztalt is. Történelmi pillanat volt, többen kuncogtak a háttérben. Sok jó édességet hoztak.
A konferencia hivatalosan hétfő reggel nyílt meg. A görög házigazdák mitológiai előadással üdvözöltek minket, majd egy rövid eszmefuttatás következett a tűz szerepéről a mitológiában. Mindez a Kulturális Központ épületében zajlott, ami a Mythos nevű görög mesemondó szervezet szülőhelye és a mesemondó iskolájuk főhadiszállása. A nap első igazi konferenciaelőadását Dr. Stavros Benos tartotta meg, aki egy olyan alapítvány vezetője, ami kulturális előadásokat szervez ókori görög színházakba. Az elgondolás kitűnő volt, de az úriemberből nehezen lehetett konkrét válaszokat kicsikarni olyan kérdésekre, mint például hogy "fogtok-e mesemondókat meghívni a színházakba?"
A délutáni programban három rövidebb előadás szerepelt: Marina Grandlund Svédországból a Hermész Projekt keretei között Perszephoné történetét mesélte el, és egy közösségépítő ceremóniát is rögtönzött, melynek keretei között megidéztük a görög isteneket, egy-egy kavics oltárra helyezésével. Kissé zanzásra sikerült a szertartás, a végén plusz kavicsokat kellett keresni, és mindenki pánikolt, ne felejtsünk el véletlenül valakit, mert annak a történetek szerint soha nincs jó vége... A második előadás volt messze a kedvencem: Maria Vrachionidou görög kutató beszélt arról, hogyan élnek tovább a görög mítoszok a görög népmesékben, és hozott néhány zseniális példát is, amiket jól megjegyeztem. A harmadik kör Stella Kassimati, a krétai mesemondó központ vezetőjének előadása volt, aki arról beszélt, hogyan lehet a személyes sztorikat és családtörténeteket összeszőni a mitológiával. A saját családja történetéből vett példát, és Europé mítoszával együtt adta elő.
A hétfő estét egy közeli kávézó és múzeum kertjében töltöttük, párnákon ülve citromfák alatt. Két műhely között lehetett választani: Az egyik színpadi technikákról szólt mesemondókak, a másik pedig a mesemondás szerepéről az oktatásban. Én ez utóbbira ültem be, és nem bántam meg. A négy előadó Guy Tilkin (Belgium), Heidi Dahlsveen (Norvégia), Regina Sommer (Németország) és Jennifer Ramsay (Spanyolország) volt. Sok érdekes dologról szó esett: Regina mérhető, tudományos projectben gyűjtött adatokat hozott arról, hogyan változtatta meg a rendszeres mesélés (három évig hetente) hátrányos helyzetű diákok tanulmányi eredményeit; Guy arról beszélt, milyen fontos szerepe van a narratív gondolkodásnak a tanárképzésben; Heidi a személyes sztorik fontosságát emelte ki a gimnáziumi oktatásban, Jennifer pedig a mesemondás nyelvoktatásban betöltött szerepéről beszélt (angol nyelvű mesemondóként Spanyolországban). Rengeteg érdekes és értékes dolgot hallottunk, és sok nemzetközi projectről kaptunk beszámolókat és brossúrákat is. Az előadásokat éjfélig tartó vacsorázás és kötetlen beszélgetés követte, amiből legalább annyit tanult az ember, mint a hivatalos beszámolók alatt.

A kedd reggelt Kea szigetén kirándulva töltöttük; a sétaút egyes állomásain a házigazdáinktól hallottunk helyi népmeséket és legendákat (többön látszott a mitológia nyoma is). Meglátogattuk Kea Oroszlánját, egy ősrégi kőszobrot, ami már a görögök előtt is ott állhatott a hegyoldalban, és változatlanul mosolyog a tűző napon. Megsimogattam. Hideg volt. A Végtelen Történet oroszlánja jutott az eszembe.

A séta a hegytetőn, csodás kilátással és egy hatalmas platánfa alatt elköltött piknikkel végződött. Itt tartottunk egy jó két órás kerekasztal-beszélgetést is arról, hogyan befolyásolja a meséket a táj, amiben születtek. Hallottunk sok érdekes példát, véleményt, és természetesen meséket is; a közös megegyezés valami olyasmi volt, hogy a meséken mindig látszik az adott kultúra és táj nyoma, de ha csak erre hagyatkozik az ember ("bezzeg nálunk otthon..."), attól még nem lesz érdekes a fellépése.
Kedd este négy kerekasztal közül választhattunk kettőt-kettőt; én első körben a fesztiválszervezők csoportjába ültem be, ahol olyan témákat tárgyaltunk meg másfél órában, mint a tolmácsolás kérdése, a közösségi finanszírozás, és a fesztiválokra megrendelt új programok előnyei és hátrányai. Nagyjából huszan voltunk a csoportban, közöttük veterán fesztiválszervezők és újoncok is. A második körben átültem a "Mesemondás és Befogadás - Szociális, politikai, és gazdasági bevándorlók" csoportba (értelemszerűen nagyon aktuálisnak éreztem a témát). Arról beszéltünk, melyik országokban milyen projektek valósultak meg a mesemondás és a bevándorlás kapcsolatából; hogyan lehet a menekültek történeteit megismertetni egy ország közönségeivel, integrálni idegen kultúrájú gyerekeket megalázás nélkül, és hidakat építeni gyűlölködés helyett. Nehéz téma volt, és nem kis érzelmi háttér állt mögötte mindannyiunk számára, de jó volt hallani, hogy a mesemondók mindent megtesznek, ami tőlük telik, hogy javítsanak a helyzeten.
Kedd este a görögök ünnepélyes keretek között átadták a FEST fáklyáját a francia küldöttségnek - jövőre Párizsban leszünk. Kellő módon, énekléssel és tánccal ünnepeltük az eseményt.
A konferencia szerdai ebéddel zárult; ám mielőtt eljutottunk volna odáig, még hátra volt az utolsó napi szavazás és ügyintézés. Először megszavaztuk, hol legyen a konferencia 2017-ben; a hollandok és az írek prezentálták terveiket, mindkettő meggyőző erővel, aminek az lett az eredménye, hogy 16-16-os döntetlent szavaztunk. Ekkor mindkét fél kapott még egy-egy percet, hogy meggyőzzön minket; a második kört az írek nyerték: 2017-ben Írországba megyünk! Ezek után szavaztunk a 2018-as helyszínre is, ami Szlovénia, Törökország, Wales és az Euregio (Maastricht, Aachen, Liege) között dőlt el, és Szlovénia került ki belőle győztesen.
A nap utolsó szavazása arra vonatkozott, kik legyenek a FEST vezető bizottságának (executive committee) új tagjai - ketten ugyanis idén töltötték le a harmadik évüket, és visszavonultak. A két helyre öt jelölt volt, és csodálkozva vettem észre a kifüggesztett lapra pillantva, hogy az én nevemet is felírta valaki. Mindannyian egy-egy percet kaptunk, hogy meggyőzzük a szavazókat, mit tudunk hozzáadni a FEST munkájához. Én a magam részéről először is tisztáztam, hogy a tanév alatt Amerikában tartózkodom; szakértelemként a digitális és közösségi médiát ajánlottam fel. A szavazás eredménye a szlovén csajt, Anát tette első helyre, a spanyol Sonia és én pedig döntetlenben másdoikak lettünk - a FEST úgy döntött, mindhármunkat kinevez bizottsági tagnak. Kalandos három évnek nézek elébe.
A konferencia végeztével azonnal kezdődött is a 13. Kea Mesemondó Fesztivál. De erről majd a következő bejegyzésben számolok be.