Titkos helyek Rómában 6. - Il Paradiso

A következő állomás nem új felfedezés, hanem egy régi kedvenc számomra, ahová minden alkalommal vissza-visszatérek. Ezúttal a déli hőség miatt (is) húzódtam be a múzeumba, ahol található. A Palazzo Massimo alle Terme a Római Nemzeti Múzeum egyik épülete, a Termini vasútállomás közelében. Kicsit meglepődtem, amikor besétáltam: valószínűleg átrendezés alatt lehet, mert a múzeumbolt üres volt, a jegypénztárt és a ruhatárt bezárták, csak egy automatából lehetett belépőt vásárolni egyetlen teremőr szúrós tekintetű felügyelete alatt. Így aztán táskástul-mindenestül kaptattam fel a lépcsőkön a harmadik emeletre, ahol a római kori falfestmények kaptak helyet. Elsőre sikerült jól eltévednem az átrendezett kiállításban, de végül egy ajtón keresztül megpillantottam, amit kerestem: az Il Paradiso becenévre hallgató csodát.

A falfestmény, melyet az ún. Livia-villában találtak, rászolgál a földi Paradicsom elnevezésre. Egy terem mind a négy falát borító, csodás állapotban megmaradt római kori freskóról van szó, amely egy szélfútta, zöldellő kertet ábrázol lenyűgöző részletességgel. Első látásra is lélegzetelállító, de minél többet szemléli az ember, annál több csodás apró részlet bontakozik ki belőle. Ezért is szeretek hosszasan üldögélni ebben a teremben minden látogatás alkalmával (szerencsére vannak benn kényelmes puffok, amiken akár heverni is lehet, ha épp nem jár arra senki). Rajongásommal megint csak kívül estem a turizmus legkedveltebb útvonalain: több, mint egy órát hűsöltem ebben a teremben, és szám szerint öt másik ember ugrott be ez idő alatt körülnézni. Pedig szerintem ez a falfestmény önmagában megérdemelné, hogy Róma egyik leghíresebb műalkotása legyen. (Más kérdés, hogy akkor úgy kéne megnézni, mint a Mona Lisát, az meg a frásznak se hiányzik).

Azért szeretem az ókori falfestményeket, mert látszik rajtuk a festő kezének minden vonása, minden rezdülése. A Paradiso virágaiban, növényeiben, madaraiban pedig annyi élet, és gondosan kidolgozott apró részlet van, hogy órákra képes vagyok elmerülni benne. Ahogy nézegettem a szárukból kifeslő pálmaleveleket, leheletfinom szirmú pipacsokat, kihasadt gránátalmákat, kerítés tövében sarjadó füveket, egyre többet gondolkodtam azon, vajon ki lehetett a festő, aki mindezt megalkotta. Ki volt az, aki figyelt rá, hogy a fenyőágak végén halványabbak a tűlevelek, aki meglátta, hogy a babérlevél színe és fonákja is különböző színű legyen aszerint, éri-e a fény? Akárki álmodta meg ezt a kertet, még azt is beleszőtte, hogy fúj a szél, és mind a négy fal zöld dzsungele hullámzani látszik. Akárki volt is a művész, nem csak tehetséges volt, és nem csak a színekhez, formákhoz értett - látható, hogy ugyanolyan rajongással fordult a természet felé is. Ha tudnánk a nevét, ott lenne a helye a legnagyobbak között. Így viszont egy múzeum legfelső emeletén, csendben ölel körül egy termet az alkotása, várva, hogy megcsodálják az arra járó emberek.

A múzeum egyébként több más remek alkotást is tartogat. Számomra például új volt sok másik falfestmény, amiket szintén a harmadik emeleten állítottak ki - például egy másik, a Tiberis partján feltárt villáé, ami talán Agrippáé lehetett. Vagy az a tejes szobára kiterjedő freskó, amelyen többek között a szépítkező Venus istennő is helyet kapott. Vagy egy columbarium, amibe emberek hamvait helyezték el a temetőben, és amit valaki madarakkal, mitikus jelenetekkel, és vízilóra vadászó pigmeusokkal pingált ki. Vagy azok a festmények, amelyek mindenféle tengeri herkentyűket ábrázoltak - közöttük egy murénával és rákkal küzdő polipot is.

És ha már Palazzo Massimo: ebben a múzeumban található a kedvenc Dionüszosz-szobrom is, Hadrianus tivoli villájából. Így aztán muszáj volt őt is meglátogatni, mellette Thetis istennőt, és két töredékes Aphroditét az ő remekbe szabott, csinos kis hurkáikkal.

Titkos helyek Rómában 1. - Bacchus szentélye a Forumon

Utoljára kilenc éve jártam Rómában. Előtte pedig hét évvel. Előtte pedig egész gyakran, az egyetemi ásatások miatt. Először 2005-ben. Húsz éve kapcsolódom ehhez a városhoz régészként, utazóként, mesemondóként. Jártam itt a férjemmel, az osztálytársaimmal, más mesemondókkal, egyszer a nagymamámmal. Voltam ásni, nyaralni, fellépni, könyvhöz információt gyűjteni. Most, az ostiai FEST konferenciát követő két napon, nézelődni, egyedül, átutazóban, rekkenő hőségben. Szívet melengető visszatérés volt.

Ez a virágárus kocsi már 20 éve is ott állt
ugyanazon a sarkon, amikor először mentem
Rómába. Azóta is megvan, és ez nagyon
boldoggá tett :)

Nem tudom, kitől származik az idézet, amit egyszer egy helyi mesélőtől hallottam: "Aki egy hetet tölt Rómában, az alaposan megismeri a várost. Aki egy hónapot tölt itt, az kicsit megismeri. Aki egy évet tölt itt, az sohasem fogja megismerni." Még nem tartok egy évnél, de átérzem a lényeget. A legtöbb híres helyen jártam már, és vannak kedvenc pontjaim is, ahová vissza-visszatérek. De akárhányszor járok a városban, nem telik el úgy nap, hogy újabb és újabb varázslatos meglepetések ne érnének. Ezúttal sem volt másképp. Anélkül, hogy részletesen leírnám mind a két napot, a következő bejegyzésekben megemlítek néhány új felfedezést, amikre sokáig emlékezni fogok.

A Forumon sokszor jártam már. Az első években, amikor meglátogattam, még kerítés sem volt körülötte, szabadon, ingyér lehetett bóklászni, és a kora reggeli órákban nem is járt arra senki. Azóta persze lett kerítés, jegyiroda, háromszori átvilágítás. Ennek ellenére nem hagyom ki soha, ha arra járok. Idén úgy esett, hogy pont délben sikerült a kapuhoz keverednem; gondoltam, keresek valami árnyas helyet, és elfogyasztom a szendvicsem szép nyugodtan. A gatya is lerohadt rólam a hőségben, mire átjutottam a beléptető kapun; unalmamban közben olvasgattam a táblákat, hogy jelmezben belépni tilos, kántálni tilos, firkálni tilos, stb. Mindenturistamennyenhaza. Amint beszabadultam a Forumra, nagy ívben kikerültem a Titus-diadalív körül torlódó tömeget, és lecsattogtam a Via Sacrán, ahol vezetett csoportok végeláthatatlan tengere hullámzott. Tudtam, mit keresek: Bacchus egykori szentélyét, Romulus templomával szemben, amiről nemrég olvastam valahol. 

Bár a szentély konkrétan a fő útvonalra néz, az út pont kikerüli, és egy kisebb ösvényen lehet felmenni hozzá. Elsőre nem is látványos, mert zöld lomb borítja az egészet. Eddig az én figyelmem is elkerülte - most viszont, hogy direkt kerestem, remek felfedezés volt. Nem csak a Forum egyik legárnyékosabb helye, hanem ráadásul tényleg alig megy fel oda valaki. Egyetlen hatalmas, virágzó lilaakác borítja a tetőt, amitől bódító illat terjengett a hűvös árnyékban, és a falban két, márvánnyal kövezett beugró is volt, ahol remekül lehetett üldögélni. Több, mint egy órát lazsáltam ott, átvészelve a déli hőséget, és az egy óra alatt nagyjából tizenöt-húsz másik ember kószált csak arra. Nem csak a virágillat, a zöld lomb és a nyugi miatt élveztem azonban az ott töltött időt. Pont úgy ültem a falmélyedésben, hogy láttam a betévedő embereket, mielőtt észrevettek volna. Láttam, ahogy felderül az arcuk a lombos szentélybe lépve, ahogy beleszagolnak a virágillatba, ahogy megcsapja őket a hűvösebb levegő, és elmosolyodnak a váratlan felfedezés örömétől. Egyik ember a másik után kukkantott be a szentélybe; legtöbbjük fotózott egyet és tovább is állt, néhányan hozzám hasonlóan leültek hűsölni egy kicsit, de senki sem maradt sokáig. Én viszont rettenetesen élveztem, hogy egy helyben ülök a virágillatban, és figyelem, mások hogyan élik meg a szentély hangulatát. Teljesen más arcukat mutatták turisták a tömegtől távol, ismeretlen helyen, a váratlan felfedezés pillanatában. Nagyon szerethető élmény volt. Legközelebb is szeretnék ott üldögélni.

Múzeumi Mesetár: Hősök ideje

A március 15-i műsorra való intenzív felkészülés után ebben a hónapban könnyű dolgom volt: Visszatérve a régészeti témákhoz a szkíták és szarmaták voltak soron, őket pedig már nagyon jól ismerem. A Hősök Ideje című műsort vittem magammal, amit kis változtatásokkal a szolnoki múzeumban és Amerikában is előadtam már. A nart legendákat elővenni mindig jutalomjáték. Ráadásul ez volt a sorozatban az első olyan alkalom amikor elővehettem a jelmezeimet is: Szarmata ruhám ugyanis (hála az SCA-s éveknek) történetesen van. És pont az a rekonstrukció ihlette, ami a Nemzeti Múzeumban látható. Kicsit hosszú úton, több év alatt jutottam el a mellékelt fotóig, de nagyon megérte!

A mesélés maga a szkíta teremben zajlott (mert a szarmaták a rómaiakkal vannak egy kiállításban, oda pedig majd a jövő hónapban megyek *kacsint kacsint*). Kedves kis közönség gyűlt össze, nagyjából egy tucat gyerek és hét-nyolc felnőtt (volt, aki gyerek nélkül). Igyekeztem úgy pakolni a párnákat, hogy kiasználjuk a hosszúkás teret a tárolók között, de ne álljuk el a többi látogató útját. A gyerekek nagy érdeklődéssel figyeltek, ahogy beszéltem egy kicsit arról, kik is voltak a szkíták és a szarmaták, és mit keresünk a kiállításban. Azt is el kellett magyaráznom, mit keresnek a kaukázusi oszét mesék a szarmata témában, majd röviden be kellett mutatnom a nart hősöket - végül is innen indult el a mesélés, amikor már tisztáztuk, hogy egy rakás különleges erejű fickóról lesz szó, akik midnenféle kalandokba keverednek, és mindenféle ellenfelekkel harcolna. Tudjátok, mint a Bosszúállók. Az emberiség mesei ízlése nem változik sokat.

Természetesen nem hagyhattam ki, hogy a kedvenc nart legendámmal, Az uadmer csontjaival kezdjek. Ez a régészmesék netovábbja: Egy rakat kíváncsi hős kiás és összerak egy óriási csontvázat, és aztán életre is keltik, hogy megkérdezzék tőle, milyen volt az élet az ő korában. Az óriás persze elég ijesztőnek bizonyul élőben (még vakon is), így egy idő után visszaimádkozzák csontvázzá. Nem csak a régészet miatt szeretem ezt a sztorit, hanem azért is, mert remekül bemutatja a nartokat: Erősek, kíváncsiak és kalandvágyók, és pont ettől szerethetők.

Másodjára A nartok kalandját meséltem, ami egy hosszú, összetett, de elég mókás történet arról, hogy a nagy nart hősök poénból magukkal viszik Szirdont kalandozni. Szirdon a nartok trickstere, de más hasonló figurákkal (pl. Loki) ellentétben sokkal többet szívatják őt a "hősök", mint fordítva, és általában azért jár túl az eszükön, hogy megbosszulja magát. Ebben az esetben is ez történik; Szirdon többszörösen átveri és a halál szélére sodorja a hősöket, majd megmenti őket, és mégsem gondolják meg, hogyan bántak vele. Sőt. Ez a mese azért külön érdekes, mert egyetlen párhuzamát ismerem csak - az ír Fianna-legendák közül.
A sort Alimbeg lánya zárta, ami a "királylányból királyfi" típusú mesék nart (és egyben szerintem legjobb) változata. Úgy tűnt, a lányok az első sorban külön örültek neki. Mivel a három történet végére le is járt az egy óra, meg a közönség is elfáradt, a szkítákra sajnos már nem jutott idő. Nem is baj, mert azok inkább valók felnőtteknek, mint családi közönségnek. Majd egyszer rendezünk olyan alkalmat is!

Múzeumi mesetár: Kőkorszaki mesék

Az új évvel új mesemondó kalandra is indulok: A Nemzeti Múzeummal közösen megalkottuk a Múzeumi Mesetár című programsorozatot, melynek keretei között a különböző állandó és időszaki kiállításokban fogok meséket mondani gyerek/családi közönségeknek. Juhé!

Az első alkalomra szombat délután került sor a régészeti kiállítás paleolit termében (szeretjük a kronológiai sorrendet). Pattintott kőeszközökkel és párnákon üldögélő 5-10 évesekkel körülvéve meséltem, nagyon hangulatos, múzeumi félhomályos környezetben. Az érkező szülők és gyerekek arcán egyaránt látszott a kíváncsiság: Mégis mivel rukkol elő egy mesemondó, ha kőkorszaki sztorikat várnak tőle?...

Az őskoros témára való tekintettel megalkottam egy teljesen új mesecsokrot, amit Tűztolvajok névre kereszteltem. Autentikus paleolit népmesék híján (pedig jó lenne tudni, milyen történetekkel fektették vackára a kis ősembert) olyan történeteket válogattam bele, amik az emberi történelem hajnaláról szólnak. Sok helyen máig mesélnek róla, hogyan szerezték meg az emberek a tüzet, hogyan barátkoztak össze a kutyával, hogyan szelídítették meg a lovat... és olyan titokzatos dolgokról, kincsekről, csontokról is, amiket őseink találtak a földben. Ilyen mesékből állt össze a csokor, a világ minden tájáról.

Nagyjából tíz-tizenkét mesét válogattam a mesecsokorba, melyek közül végül ötre került sor az egyórás előadás során. A sort (kronolóóóóóógia!) természetesen a tűz megszerzésével kezdtük. Egyik nagy kedvenc mesém a Tűztolvajok, melynek ezúttal egy Fülöp-szigeteki ilocano változatát meséltem: Lam-ang, a bajkeverő, és egy csapat segítőkész állat váltófutásban lopják el az éltető tüzet két gonosz óriástól. A gyerekek lelkesen segítettek ugatással, nyávogással, brekegéssel, oroszlánüvöltéssel, és futó lábak/paták/mancsok imitálásával, megteremtve a jó hangulatot a további mesékhez. Másodszorra egy kongói kamba népmese volt terítéken a Kutyáról és a Sakálról, melyek közül az előbbi elhagyta a barátját a vadonban, és csatlakozott az emberekhez, így a sakál azóta is vonítva hívja vissza (a vonítás is megvolt, természetesen). És ha már a háziasított állatoknál tartottunk, valaki rögtön tákérdezett a lóra is - így akadt alkalmam elmesélni Szoszlan és a Vadló legendáját, melyben a kaukázusi nartok nagy nevű, ám sánta hőse megszelídített egy vadlovat, és módszerére megtanította a bajtársait is. A módszert egyébként (melynek során a betörendő lovat egy sebes sodrású folyó vizében fárasztják ki) ma is alkalmazzák Belső-Ázsiában.
Az előadás végére két olyan mese jutott, melyek föld alól előkerülő, titokzatos agyagedényekről szóltak. A borneói Varázsedény tulajdonképpen egy alakváltó mangas-sárkány volt, aki csintalanságaival borsot tört a gazdái orra alá, de végül mégis szerencsét hozott a megtalálójának; Pápua Új-Guineából pedig egy olyan legendát hoztam, ami mókás magyarázatot adott rá, miért találunk lépten-nyomon cseréptöredékeket a föld alatt (Edények az égből).

A múzeumok mindig is a kedvenc mesemondó helyszíneim közé tartoztak, és sem a helyszín, sem a közönség nem okozott csalódást ezúttal sem. A műsorra huszonöt fő iratkozott fel, de mivel pont a régészeti kiállítás bejáratában ültünk, a háttérben is jöttek-mentek érdeklődők; a gyerekek lelkesek és aktívak voltak, és előrukkoltak egy csomó jó kérdéssel. Már ezért megérte.

A közelgő eseményekről tájékozódhattok hamarosan a Nemzeti Múzeum Facebook oldalán, vagy a honlapomon a Fellépések menüpont alatt. Februárban érkezik a következő felvonás!

Gepidák Szolnokon - Ismét Régészet Napja!

A múzeumi mesélés régész-mesemondóként mindig is az egyik kedvenc műfajom volt, és most már az is marad.
A tavalyi évvel csatlakozott be a szolnoki Damjanich János Múzeum a Régészet Napja rendezvénysorozatba - abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy mesemondóként magam is jelen lehettem, szarmata-Nart meséket mondani. Az idei évvel ez hivatalosan is hagyománnyá vált: Megint meséltem, megint Szolnokon, és megint öltözékben.
Ezúttal a gepidák népe volt a téma.

Hamar kiderült, hogy a gepidákhoz kicsit nehezebb sztorit találni, mint a szarmatákhoz - főleg, mert nincs tőlük írott forrásunk. Az egyetlen nagyon ismert sztori Rosamund gepida hercegnő sanyarú sorsa, akit erőszakkal vett feleségül Alboin, az ellenséges langobárdok királya, majd kényszerítette, hogy az apjának a koponyájából igyon, amiért Rosamund aztán jól meg is gyilkoltatta (majd őt is kivégezték). A történet ma is él Lombardiában ballada formájában, de gyerekeknek előadni nem nagy élvezet. Szerencsére egy bizánci történetírótól találtam hozzá egy remek keretsztorit, gyilkossággal, nyomozással, ötvösművészettel, mindenféle mókás dolgokkal - így született meg Az arany öv rejtélye, Rosamund és a gepida-langobárd háború történetének meséléshez felturbózott változata. Ehhez jöttek még a Dietrich-legendák, amik Nagy Theodorik keleti gót király alakjára rakódtak rá (a legendás figura nálunk Veronai Detre néven ismert). Mivel ezzel a mondakörrel dolgoztam tavaly az eposzmesélő ösztöndíjam keretei között, meg is volt a mesélésre kész anyag. A programhoz még hozzácsapódott néhány germán mítosz, és (arra az esetre, ha apróságok érkeznének), pár törpés és sárkányos német népmese is.

Az öltözék maga teljesen véletlenül alakult ki - eredetileg nem lett volna időm megvarrni, mint tavaly, de azután eszembe jutott, hogy tulajdonképpen nekem pont van egy megfelelő hosszúságú tunikám, amit valaki rám sózott, mondván, hogy nekik kicsi; tulajdonképpen kendőm és lábszíjam is van, kaptam karácsonyra egy SCA-s havertól, sőt, akad ingem, nadrágom, és cipőm is a tavalyi szarmata öltözékből. Végül csak a gyöngyöket kellett megvásárolni, hogy teljes valójában megalkothassam a Kölked-Feketekapu B gepida temető híres 85. számú női sírjának a ruharekonstrukcióját. Bingó.

Így, puccban-gepidában állítottam be a szolnoki múzeumba mesét mondani. Az első körben egy ötödikes osztályom volt, nagyjából húsz gyerek, akik hangosak és kekecek voltak - nagyon csíptem őket. Azt sem tudták, hogy miért vannak ott, de azonnal vették a lapot, és haláli beszólásaik voltak. Első körben lement nekik az Arany öv rejtélye (történelmi alapozásként), majd Minne hercegnő és a sárkány (ő Dietrich dédanyukája, és a gender-őrület jegyében már a középkorban magasról tesz rá, hogy a vadászat nem lányos dolog), Sigenot, az Óriás (akit Dietrich próbál legyőzni, de végül az öreg tanára menti meg), Sistram lovag (akit egy sárkány szájából rángatnak ki), és végül a rend kedvéért Thór és Utgard-Loki párbaja, hogy mitológia is legyen. Ez utóbbinál a kölykök rögtön tudni akarták, hogy lesz-e mese Deadpoolról és a Vasemberről is (mire közöltem, hogy eddig is mindenki vasban volt, csókolom). Volt néhány világi nagy szóváltás:

Én: "Dietwart király és Minne hercegnő boldogan éltek, amíg meg nem haltak."
Srác: "Lett gyerekük?"
Én: "Bezony. A krónika szerint, kapaszkodjatok meg, negyvennégy gyerekük született."
Mindenki: "Woooooooow"
Fiú (felteszi a kezét): "Én azt szeretném kérdezni, hogy hogyan lehet elneveztni negyvennégy gyereket?"
Én: "Megszámozod őket, mint a rómaiak. Egyeske, ketteske..."
Másik fiú: "És hogy lehet ennyit megszülni? Naponta egyet?"
Lány: "Idióta, naponta nem lehet gyereket szülni!"
Fiú (őszinte döbbenettel): "Miért?..."

Lány: "Te hány éves vagy?"
Én: "Harminc." 
Lány: "Óóó..."
Én: "Tíz éve vagyok mesemondó."
Srác: "Akkor képest tök jó vagy."

Én: "És akkor kihúzták Sistram lovagot a sárkány szájából. Ezt a sztorit meg kellett örökíteni..."
Srác: "Ezért szelfiztek egyet!"
Én: "A középkorban nem volt még fényképezőgép. Ezért középkori szelfit csináltak."
Srác: "Festettek egy képet?"
Én: "Bizony! Sistram lovag pajzsára."
Srác (bólint): "Az menő."

Thór és Utgard-Loki párbajait mesélem, amiker Thór sorra elveszít.
Srác: "TUTIRA CSALNAK!"
Később elmesélem a megoldásokat (az ivókürt a tenger volt, a néni az Öregség, stb.)
Srác: "MEGMONDTAM ELŐRE."

Nem tudom, végül én szórakoztam-e jobban, vagy a kölykök, de a mesék ilyen hangulatban mindenképpen remekül szóltak. Az elsőt kivéve egyik sem volt túl komoly, így remekül illett beléjük a beszólogatás, és a műsor végén nagyon okos kérdéseket is kaptam (a ruháról, meg a gepida történelemről). Kívánok mindenkinek ilyen közönséget.

A második körre nem akadt iskolás csoport, de így sem maradtam hallgatóság nélkül: Bejött két anyuka (egyikük kislánnyal, másikuk kisfiúval), plusz beültek a múzeumi régészek és vendégek közül többen is. A műsor ugyanaz volt, mint az előző, kivéve az utolsó sztorit, ami helyett Laurin király rózsakertjét meséltem (rövidített változatban, de így is kilógtunk az időből). Sistram lovag másodjára még nagyobb sikert aratott, mindenki jókat kacarászott rajta (én is). Abszolút hálás, kiscsoportos közönség volt, és lenyűgözték őket a történetek.

Még nem tudom, mi lesz a jövő évi téma, de amint megmondják, elkezdek készülni rá.