Titkos helyek Rómában 6. - Il Paradiso

A következő állomás nem új felfedezés, hanem egy régi kedvenc számomra, ahová minden alkalommal vissza-visszatérek. Ezúttal a déli hőség miatt (is) húzódtam be a múzeumba, ahol található. A Palazzo Massimo alle Terme a Római Nemzeti Múzeum egyik épülete, a Termini vasútállomás közelében. Kicsit meglepődtem, amikor besétáltam: valószínűleg átrendezés alatt lehet, mert a múzeumbolt üres volt, a jegypénztárt és a ruhatárt bezárták, csak egy automatából lehetett belépőt vásárolni egyetlen teremőr szúrós tekintetű felügyelete alatt. Így aztán táskástul-mindenestül kaptattam fel a lépcsőkön a harmadik emeletre, ahol a római kori falfestmények kaptak helyet. Elsőre sikerült jól eltévednem az átrendezett kiállításban, de végül egy ajtón keresztül megpillantottam, amit kerestem: az Il Paradiso becenévre hallgató csodát.

A falfestmény, melyet az ún. Livia-villában találtak, rászolgál a földi Paradicsom elnevezésre. Egy terem mind a négy falát borító, csodás állapotban megmaradt római kori freskóról van szó, amely egy szélfútta, zöldellő kertet ábrázol lenyűgöző részletességgel. Első látásra is lélegzetelállító, de minél többet szemléli az ember, annál több csodás apró részlet bontakozik ki belőle. Ezért is szeretek hosszasan üldögélni ebben a teremben minden látogatás alkalmával (szerencsére vannak benn kényelmes puffok, amiken akár heverni is lehet, ha épp nem jár arra senki). Rajongásommal megint csak kívül estem a turizmus legkedveltebb útvonalain: több, mint egy órát hűsöltem ebben a teremben, és szám szerint öt másik ember ugrott be ez idő alatt körülnézni. Pedig szerintem ez a falfestmény önmagában megérdemelné, hogy Róma egyik leghíresebb műalkotása legyen. (Más kérdés, hogy akkor úgy kéne megnézni, mint a Mona Lisát, az meg a frásznak se hiányzik).

Azért szeretem az ókori falfestményeket, mert látszik rajtuk a festő kezének minden vonása, minden rezdülése. A Paradiso virágaiban, növényeiben, madaraiban pedig annyi élet, és gondosan kidolgozott apró részlet van, hogy órákra képes vagyok elmerülni benne. Ahogy nézegettem a szárukból kifeslő pálmaleveleket, leheletfinom szirmú pipacsokat, kihasadt gránátalmákat, kerítés tövében sarjadó füveket, egyre többet gondolkodtam azon, vajon ki lehetett a festő, aki mindezt megalkotta. Ki volt az, aki figyelt rá, hogy a fenyőágak végén halványabbak a tűlevelek, aki meglátta, hogy a babérlevél színe és fonákja is különböző színű legyen aszerint, éri-e a fény? Akárki álmodta meg ezt a kertet, még azt is beleszőtte, hogy fúj a szél, és mind a négy fal zöld dzsungele hullámzani látszik. Akárki volt is a művész, nem csak tehetséges volt, és nem csak a színekhez, formákhoz értett - látható, hogy ugyanolyan rajongással fordult a természet felé is. Ha tudnánk a nevét, ott lenne a helye a legnagyobbak között. Így viszont egy múzeum legfelső emeletén, csendben ölel körül egy termet az alkotása, várva, hogy megcsodálják az arra járó emberek.

A múzeum egyébként több más remek alkotást is tartogat. Számomra például új volt sok másik falfestmény, amiket szintén a harmadik emeleten állítottak ki - például egy másik, a Tiberis partján feltárt villáé, ami talán Agrippáé lehetett. Vagy az a tejes szobára kiterjedő freskó, amelyen többek között a szépítkező Venus istennő is helyet kapott. Vagy egy columbarium, amibe emberek hamvait helyezték el a temetőben, és amit valaki madarakkal, mitikus jelenetekkel, és vízilóra vadászó pigmeusokkal pingált ki. Vagy azok a festmények, amelyek mindenféle tengeri herkentyűket ábrázoltak - közöttük egy murénával és rákkal küzdő polipot is.

És ha már Palazzo Massimo: ebben a múzeumban található a kedvenc Dionüszosz-szobrom is, Hadrianus tivoli villájából. Így aztán muszáj volt őt is meglátogatni, mellette Thetis istennőt, és két töredékes Aphroditét az ő remekbe szabott, csinos kis hurkáikkal.