Mesemondó a Kanári-szigeteken VIII. - Colorín colorado

A fesztivál záró előadása minden képzeletet felülmúlt. Kis késéssel kezdtünk, főleg mert a mesemondók jó része (khm, én is) negyed tizenegykor még a tér lépcsőin ült és az erkélymesélést hallgatta. Fél tizenegykor azért sikerült beesnünk a zárdába, ahol felszereltek minket mikroporttal és ivóvízzel, miközben a technikus csapat nagyban tesztelte a színházi világítást és a füstgépet. (Igen, volt füstgépünk, erre varrjatok gombot). Végül este tizenegykor sikerült megkezdenünk az előadást, utólagos számítások szerint nagyjából háromszáz ember előtt, akik békésen összezsúfolódva ültek a zárda belső udvarán. Mindannyiunkat költő-mesemondók konferáltak fel egyenként; miután befejeztük a mondandónkat, helyet kellett foglalnunk a színpadon félkörben elrendezett színes padokon, és ott várni az előadás végét. A sort Luis nyitotta, aki rögtön meg is adta az est alaphangulatát egy portugál balladával a lányról, akit a mostohaanyja meggyilkol és elás a kertben. Másodszorra következtem én a Bús királyfival, és annak ellenére, hogy három másodperc után csak a saját retinámat láttam (köszönöm, direkt reflektorfény), sikerült a mesének zökkenőmentesen lezajlania. Utánam jött Arturo, a garanadai mesemondó, aki egy saját sztorit mesélt szentekről, akik egymással versenyeznek azért, ki maradjon benn a kánonban. Ez volt az a pont, ahol egy pillanatig azt hittem, a színpadon ülve fogom összepisilni magam a röhögéstől. Arturo nem csak végtelenül aranyos ember, de zseniális mesemondó (és humorista) is. Most, visszagondolva az előadásra, még mindig ráz a nevetés.

Külön szép volt egyébként, hogy az előadások között, amíg a költők szavaltak, lekapcsoltak minden lámpát az épületben; közvetlenül felettünk úszott a telihold az égen, és ragyogtak a csillagok. Pont Orion volt a fejünk felett. Varázslatos volt, akár így tervezték, akár nem.

Arturo után Rosalia következett, egy kedves ecuadori hölgy, aki prózai költészetből él; papírról olvasta fel az egyik szerzeményét. Nagyon szép volt, egy kukkot sem értettem belőle, azt hiszem a szexről szólt vagy a színházról. Rosalia után jött a brazil kettős, akik énekkel és egy kiterített szőttessel mesélték el, hogyan nőtt ki az első kokalevél egy nő testéből, aki mindenkivel lefeküdt, amíg agyon nem verték (tényleg gyönyörű mítosz volt, de így összefoglalva valahogy nem adható vissza). Kamel egy mediterrán népmesét mondott (Megtölteni a házat) amibe a szomszéd templomnak kétszer is bele sikerült harangoznia (mit tegyen szegény, ha egyszer éjfél van). Ana egy spanyol népmesét adott elő rengeteg bájos humorral; külön élveztem, hogy ugyanez a történet nálunk megtalálható a Parasztbibliában is. André Neves, az idei meghívott illusztrátor, a mesekönyvből olvasott fel, amit ő illusztrált; Oscar, akivel eddig nem találkoztam, elmagyarázta, valójában miről is szól a tangó (ezen is szakadtunk). A sort Ernesto zárta, a fesztivál egyik főszervezője, aki egyébként mesemondó is, és a Szabadság madara című afrikai népmese előtt elszavalta az egyetlen költeményt, ami a helyi bennszülött guancse nyelvből fennmaradt.

A mesék végeztével hivatalosan lezárult a tizenkilencedik Los Silos mesemondó fesztivál. A közönség felállva tapsolt; bevonult egy fúvószenekar; felsorakoztunk a zenészek mögött, és táncolva-tapsolva vonultunk ki a zárdából a térre, ahol bemásztunk az óriás fenekén keresztül (említettem, hogy van egy óriás a téren, aminek a hasában néha mesemondás zajlik?), kimásztunk a száján keresztül, és addig táncoltunk, amíg a zene véget nem ért.

Ezennel vége volt a fesztiválnak, de természetesen nem az estének. A téren árzendített egy mariachi zenekar, és a helyi szervezők teljesen komoly pofával adták elő nekünk, hogy hagyományos tenerifei népzenével van dolgunk. Miközben a tömeg őrülten ropta a mexikói popzenére a táncot, mi szereztünk magunknak bort és tortát, és dorbézolásba fojtottuk a jól végzett munka örömét. Egy bizonyos ponton komoly és művelt hivatásos nemzetközi mesemondók kart karba öltve adták elő, szerintük hogyan fog hangzani a magyar népmese hajnali hatkor részegen („A királylánynak tizenhét feje volt, és mind részeg!!! És felhők voltak alatta is meg felette is.”). Amikor végül eltakarodott a mariachi zenekar (de még mielőtt elkezdtünk volna tárgyakat vágni hozzájuk), a mesemondók is rázendítettek különféle spanyol és portugál dalokra. Amikor hajnali kettőkor elbontották alólunk a sörsátrat, átvonultunk megint a térre, valaki szerzett két üveg bort, felbukkant valahonnan két teljesen ismeretlen fószer gitárral, és az ünnep töretlenül zajlott tovább. Kiderült, hogy minden mesemondó tud gitározni, aki pedig nem tud, annak van tangóharmonikája. Még két óra, és magyarul is megtanult volna mindenki (Arturónak már egészen jól ment az „egészségedre,” meg a braziloknak is, mert ők ki tudták mondani az s betűt). Végül aztán hajnali háromkor dőltem ki. Senki nem mondhatja, hogy nem adtuk meg a módját a fesztiválnak.

Kampó táltos a Kanári-szigeteken

Egy újabb adag kávé és némi lézengés után végül sor került az utolsó egész órás előadásomra is. Megint felnőtt közönségem volt; a program olyan történetekből állt, amiknek valamilyen formában köze van a spanyol történetemhez vagy kultúrához. Itt megint volt egy új mesém, az Aranyhajú kertészbojtár, amiben nem csak a spanyol király udvarába utazik a főhős és veszi feleségül a spanyol király lányát, de ráadásul útközben megáll a Hajnal Kertjében is aranyalmát szedni. A mese előtt elmagyaráztam a közönségnek, hogyan kerestem meséket, amik hozzájuk is szólnak, és hogyan tudtam meg, hogy a Kanári-szigetek a Heszperidák Kertje; ez láthatóan nagyon tetszett nekik, és mosolygó lelkesedéssel hallgatták az egész történetet. Jó hosszú mese, majdnem fél órás, és ráadásul komoly koncentrációt igényel, mert rengetegszer fordulnak elő benne a ló (caballo) és hajfürt (cabello) szavak, amiket nem illik folyamatosan összekeverni. Annak ellenére, hogy új darab a repertoáromban, a történet majdnem teljesen zökkenőmentesen zajlott le, és nagy sikert aratott. Másodjára elmeséltem Kampó táltost (aki a néprajzosok szerint eredetileg történelmi személy, egy spanyol zsoldos volt, és a neve a „maestro de campo” katonai rangból származik). Szintén hosszú és bonyolult történet, még így vágott formájában is, ahogyan én mesélem (erősen gyanítom, hogy Ipolyi Arnold bácsi kreatív kezdeményezése van a dologban, mert tele van felesleges barokk sallangokkal). A közönségen is látszott, hogy amikor már a sokadik random boszorkány ugrik elő a bokorból, kezdték nem érteni, mitől ilyen peches a főhős, és végül közösen jót nevettünk az egészen. Két hosszú mese után (Kampó táltos is van vagy húsz perc) már csak egy rövidebbet választottam harmadiknak, hogy se én, se a közönség ne szenvedjünk maradandó károsodást; mivel úgy tűnt, az egész Kampó dolog nagyon szórakoztatta őket, elmeséltem egy rövidebb népmesét is róla, amiben Mátyás király udvarába látogat.

Úgy döntöttem, hogy szeretem ezt a programot. Jó látni, hogy a közönség elcsodálkozik rajta, hogy egy olyan messzi országnak, mint a magyarok, vannak népmeséi, amiben megemlítik őket. Maguk a mesék is nagyon szórakoztatóak, és mostanra már teljesen átállt az agyam spanyolra, így jóval kevesebbet kellett koncentrálnom a szövegre, és több játékterem volt az előadáshoz.

Most megint a vendéglőben ülök, várok a vacsorára, és próbálok nem kidőlni. Este fél tizenegykor még lesz egy mesélésünk.

Mesemondó a Kanári-szigeteken VII. - Finn Mac Cool a Kanári-szigeteken

Egyre jobban megszeretem a kiscsoportos meséléseket ezen a fesztiválon. Csak a fellépői kiváltságomon múlt, hogy bejutottam egyre; amikor tíz perccel kezdés előtt megérkeztem a téren a találkozási pontra alig lehetett lépni az emberektől. Öt mesemondó mesélt öt helyszínen; én részemről Fabio előadására jutottam be. Ezúttal nem nappalikban, hanem régi házak belső udvarán zajlott a mesélés; huszonöt embert engedtek be mindegyikre. Külön érdekes volt, hogy gyerekek és felnőttek is voltak a csoportban; a legkisebb lurkó talán négy éves lehetett.

Fabio számomra a fesztivál nagy győztese. Az egy órás előadás minden perce kincset ért. Először is teljes testes mesélést folytat, ami végtelenül szórakoztató, de ugyanakkor van benne valami kötetlen őszinteség is; látszik rajta, hogy élvezi, és hogy nem szerkesztette meg előre minden mozdulatát – így szerencsére kizökkenteni sem lehet. Ez utóbbi külön jól jött, mert a gyerek nagyon virgoncak voltak (gyerekek kicsi csoportban mindig azok, főleg, ha korán rájönnek, hogy beleszólhatnak a mesélésbe). A műsor meglepően változatos volt. Egy inuit mesével kezdődött, ami nagyon szép volt, lírai, és komoly; majd folytatódott egy képeskönyvvel, mely ponton kidobtam minden eddigi mesemondással kapcsolatos meggyőződésem az ablakon. Úgy tűnik a spanyoloknál nem csak nagy kultúrája van a képeskönyveknek, de a mesemondásban is gyakran használják őket; nem felolvasásra, hanem illusztrációként. Mivel Fabio egyébként illusztrátor is, nem lepődtem meg rajta, hogy szereti a könyveket. A képeket a gyerekek felé fordítva mesélt, fejből, és hamar rájöttem, hogy amit mond, annak az írott szöveghez nem sok köze volt (elég közel ültem hogy lássam). Ellenben végtelenül szórakoztató volt az egész, főleg a gyerekekkel, akik minden lapozást hangos lelkesedéssel ünnepeltek. Utóbb megtudtam Fabiótól, hogy sokszor mesél kamishibai-al, ami egy hagyományos japán mesemondási forma, ahol külön lapokra festett képekkel kísérik a történetet. Az ellenben sokkal jobban meglepett, hogy nem a saját könyvéből mesélt. Utólag rákérdeztem erre is, és azt a választ kaptam (más spanyol mesemondóktól) hogy Spanyolországban pont senkit sem izgat a szerzői jog, ha szóbeli mesélésről van szó. Érdekes. A második képeskönyv külön szórakoztató volt, mert az egyik kislány fejből tudta, és el is kezdte szavalni rögtön. Végül Fabio, tökéletesen pánik nélkül, elmagyarázta a kislánynak, hogy őt azért fizetik, hogy itt meséljen, és ha rájön a főnöke, hogy mások mesélnek helyette, akkor ki fogják rúgni. A kislány nagyvonalúan megengedte, hogy folytatódjon a történet. Ezen a ponton azonban a mesemondó már úgy elvesztette a fonalat, hogy vállat vont, vigyorogva ledobta a könyvet az asztalra, és fejből fejezte be a mesét.

A műsor fénypontja azonban még hátravolt: Fabio hozott egy ír történetet is, nem másról, mint Finn Mac Cool-ról (ettől persze rögtön tapsikolni kezdtem). Az egyik olyan mese volt, amiben Finn Mac Cool és Cú Chulainn mint óriások szerepelnek. Ebbe aztán a mesemondó beleadott apait-anyait, mozgást, hangot, mindent. Szakadtunk a nevetéstől.

Most már azt is elmondhatom, hogy hallottam Finn Mac Cool történetet spanyolul. Kicsi a világ.

Magyar királylányok a Kanári-szigeteken

Vasárnap, a fesztivál utolsó napján, már reggel kilenckor kivetett magából az ágy. Amikor fél tízkor reggelizni indultam, a tér még teljesen üres volt, alig lézengett egy-két koránkelő (ami nem is csoda, mert a gyerekek éjfélkor még vígan viháncoltak). Egy kiadós reggeli után (most mér elmondhatom magamról, hogy van a Kanári-szigeteken egy vendéglő ahol kérhetem „a szokásosat”) jelenésem volt a városka orvosi rendelőjében – ami a fesztivál egyik kijelölt helyszíne. Az épület emeletén található egy teljes színházterem (ne kérdezzétek, miért), és mivel itt tartják a gyerek- és családi programokat, az egész folyosó ki volt dekorálva festett fákkal, bokrokkal, és sünökkel. Miközben a hangtechnikus rám szerelte a mikroportot, szállingózni, majd ömleni kezdett a közönség; annak ellenére, hogy azt hittem még senki sincs ilyenkor ébren, tíz perc alatt megtelt a terem gyerekekkel és felnőttekkel. Nagyjából százan lehettek; az első sorokat meghagyták a kölyköknek, akik barátságosan köszöntek nekem, és kíváncsian várakozva lógatták a lábukat. Öt perccel kezdés előtt becsöppent Luis és Kamel is, akik a hátsó sorban foglaltak helyet; utóbb kiderült, hogy figyelték a közönségem helyettem is, sőt, fotókat is készítettek róluk. Mesemondó szolidaritás.

Az előadás maga jól sikerült; én legalábbis nagyon élveztem. Népmeséket mondani gyerekeknek sokkal egyszerűbb, mint történelmi legendákat felnőtteknek, mert egyszerűbb a szerkezetük, és sok bennük az ismétlés. Csak egyszer sültem bele a mondandómba, de a gyerekek hamar a segítségemre siettek, és jót nevettünk az egészen. Ami a programot illeti, először meséltem együtt a Felhőkön járó fiút és a Táltoskirály lányát, amik szerintem teljesen összetartoznak (mindkettő Pályuk Anna mese), és a gyerekek is élvezték őket. A magyar „egyszervolt” formulával kezdtem, ami már önmagában megnevettette a közönséget, majd elbeszélgettünk róla, vajon miért van az, hogy a magyar királylányoknak szőke hercege van, a spanyoloknak pedig kék (tényleg, miért?...). A Szépen szóló pelikánmadár volt a harmadik mese, hogy egy kicsit borzongjanak is a kölykök, és mivel kis késéssel kezdtünk technikai okokból, a műsor végére még éppen befért cipőkanállal a Csodakút, ami szintén Pályuk Anna mese, és jól megnevettette az egész közönséget (főleg amikor a király sorban hozzá akarja adni a lányait az ördöghöz, és nem veszi észre, hogy szó szerint kilóg a lóláb). A mesélés végeztével hatalmas tapsot kaptam, és egy csomó kislány odajött hozzám, hogy puszit adjanak, és lefotózkodjanak velem. Több felnőtt is odajött beszélgetni és gratulálni; megint itt volt a magyar hölgy, sőt, egy srác is, aki a tegnap esti műsort nagyon komoly arccal, összehúzott szemöldökkel nézte végig, és nem voltam biztos benne, hogy nagyon utál-e, vagy csak nem érti, amit mondok. A tény, hogy ma reggel eljött a gyerekműsorra is, és lecsengette érte a nyolc (tíz?) eurót viszont azt jelenti, hogy mégiscsak tetszett neki valami.

Mire kikeveredtünk a rendelőből már hétágra sütött a nap, és olyan tömeg volt a téren, hogy meg kellett harcolnunk a kávézóban az ülőhelyért. Luis vett nekem egy kávét, hogy ne ájuljak el, és a sodródó tömeg közepén kis szigetként üldögéltünk egy darabig, míg úgy nem döntöttem, hogy azonnal napszúrást fogok kapni, ha nem ülök árnyékba. Hihetetlenül sok ember van ma az utcákon; egyrészt szép az idő és süt a nap, másrészt vasárnap van (azt hiszem), harmadrészt piacnap, és ráadásul a fesztivál csak éjfélkor fog zárni. Addig még hátravan az ebéd, egy délutáni kiscsoportos mesélés, a saját második felnőtt előadásom, és a késő esti búcsúkör. 

Attila a Hun a Kanári-szigeteken

Az első fellépésemre este fél nyolckor került sor, a városka gimnáziumának épületében. Jó korán érkeztem, főleg mert fogalmam sem volt, hol van a gimnázium, de meglepően gyorsan megtaláltam. Épp egy gyerekműsor végét csíptem el, így a hangtechnikusok betessékeltek az öltözőbe (avagy tanáriba), ahol egy terített asztalon víz, datolya, mandula, portói bor és mentolos rágógumi várt rám. Tessék, így kell ellátni a mesemondókat. A bort ugyan csak a fellépés után hajtottam fel, hiába unszolt a hangtechnikus bácsi, mert örülök, ha józanul tudok spanyolul (bár részegen nem próbáltam még). A terem kezdésre megtelt emberekkel; bár felnőtt közönségnek voltunk meghirdetve, akadt két gyerek is, az egyik öt perc alatt elhagyta a termet, a másik pedig elaludt (mondjuk mindkettő két év alatti volt, úgyhogy nem sértődtem meg). A srác, akinek fel kellett volna konferálnia, nem jelent meg, úgyhogy vidáman bemutatkoztam a közönségnek, és kezdődhetett az előadás.

A fesztiválra három ötven perces műsort kértek, kettőt felnőtteknek és egyet családoknak. Ma este az első felnőtt kör ment le, Attila, a hunok királya címmel. Vadonatúj műsor, direkt erre a fesztiválra. Szerintem jól sikerült; néha ugyan elvesztettem egy-egy szót (persze sosem azokat, amikre felkészültem, a tegez meg az agancs remekül ment), de a közönség barátságosan reagált mindenre, és megnyugodtam a tudatban, hogy értik, amit mondok. A műsorban egyébként Hunor és Magor, Isten kardja, Attila és a mutatványosok, és Csaba királyfi szerepeltek. A mutatványosokra külön büszke vagyok, mert a pár soros eredeti történetből egészen kerek, nagyjából tizenöt perces előadást sikerült szerkesztenem. A műsor végeztével többen odajöttek gratulálni. Az is kiderült, hogy továbbra is igaz a mesemondói karrierem legnagyobb rejtélye: Akárhol mesélek, mindig van egyetlen egy magyar személy a közönségben. Úgy látszik, ez Tenerifére is igaz; egy hölgy jött oda hozzám rögtön az előadás után, és szólított meg magyarul (azt sem tudtam, mihez kapjak). Utólag örültem, hogy a magyarul éneklést nem szúrtam el. (Attilához nekem hozzá tartozik az Éjjel a Tiszán, a Láthatatlan ember óta).

Miután elszállingózott a közönség, és felhajtottam a portói bort, épp vacsoraidő volt. Áttettem a székhelyem a vendéglőbe, ahol már név szerint ismernek, és belélegeztem egy vödör spagettit (még az sem zavart, hogy hal volt benne). Egy órám volt újraindítani az agyamat, mielőtt jelenésem volt a városháza előtt az erkélymesélésre. Ebből harminc percet a magyar hölgy társaságában töltöttem a téren egy padon ülve. Kiderült, hogy nem csak magyar, és élt az USA-ban, de ráadásul régész is…

A városháza gyönyörű szép épület, fa lépcsőházzal és mennyezettel, nagyjából két-háromszáz éves. Be kellett kopognom, mert az emeleten még zajlott Luis esti előadása. Mire kiengedték a közönséget, és mindhárman – Fabio, Luis és jómagam – összegyűltünk az erkély mögötti irodában, az is kiderült, hogy várnunk kell: Kamel esti előadása későn kezdődött, ebből kifolyólag későn ért véget, ebből kifolyólag minden borult, mint a dominósor. Fél órás késéssel este tizenegykor kezdtük el az erkélymesélést a Rómeóként kitartóan várakozó tömeg feje felett, és mivel már megint nem tudta senki mi a frász történik, eldöntöttük magunk között, hogy én megyek ki először.

Hozzá kell tenni, hogy időközben a tengerparton valami külön buli vette kezdetét mesterséges tűzzel (ami alatt nem tudom, hogy a tűzijátékot értették-e, vagy valami más pokolbéli micsodát, mindenesetre olyan hangja volt, mintha leomlani készült volna a hegyoldal). Szerencsére a hangosításunk profi volt, és kaptam mikroportot, így még attól sem kellett tartanom, hogy esetleg a lent álldogáló közönség fejére ejtem a mikrofont. A mese ezúttal a Tündértó titka volt, ami rövid és kompakt, és külön mókás, mert beleszőttem azt is, hogy ma este telihold van. Utánam Fabio következett, miközben a háttérben villámgyorsan leszereltem a mikroportot és átszerkesztettem Luisra. Fabio egy afrikai mesét mondott; csípem a srácot, szépen mesél, és jól is választ történeteket (a „nyelvhús” címen futó sztorit hallottam már, de eddig nem esett le, hogy szuahéli mese, most végre beszereztem a forrását is). A sort Luis zárta egy portugál balladával; szegény már keresztbe látott ezen a ponton a hosszú nap végén, de hősiesen tartotta magát és a tangóharmonikát is.

Miközben a közönség elszéledt, mi áttántorogtunk az étterembe, és a vendéglősök voltak olyan kedvesek, hogy még zárás közben csináltak Luisnak (aki kihagyta a vacsorát) melegszendvicset – majd Anának és Kamelnek is, akik időközben csatlakoztak hozzánk. Éjfélig üldögéltünk egy-egy pohár borral és egy-egy tál melegszendviccsel a sarokban, és a „mi volt a legőrültebb fellépésed” című játékot játszottuk. Sok jó ötletre tettem szert mielőtt önerőből eltakarodtam aludni. Még két fellépésem hátravan. 

Mesemondó a Kanári-szigeteken VI. - Mesemondók egymás közt

A szombati nappal igazán beindult a biznisz: Már kora reggel (hajnali tizenegykor, amikor kivetett az ágyból a jetlag) tele volt a tér gyerekekkel és felnőttekkel, és az egész városban nagyban zajlottak a mesemondó programok. A többiekkel a vendéglőben futottam össze, ahol egy kiadós ebéd felett tárgyaltunk meg olyan életbe vágóan fontos dolgokat, mint például hogy a spanyol vagy a portugál borok-e jobbak (mivel két brazil és egy portugál mesemondó is ült közöttünk, a vitába végül a vendéglősnek is be kellett szállnia, aki hozott bort mindenkinek, hogy eldöntse a kérdést); honnan ered a „narancs” szó; és hogy mi a frászért isszák Tenerifén tejjel a narancslevet (erre nem derült fény). Anától megtanultam az új kedvenc közmondásom is: „La mujer que sabe latín ni tiene marido ni buen fin” („A nőnek aki tud latinul férje se lesz meg jó vége sem.”) Tőle egyébként dedikálást is kértem, mivel reggel megint megtámadtam a könyvesboltot, és végre leesett, hogy akit én Ana Griott néven ismerek, az egyébként valódi nevén Ana Cristina Herreros is, és nagyjából a kívánságlistámon szereplő összes spanyol nyelvű népmesegyűjteményt ő írta. A legújabb könyvét vettem meg, ami Gran Canaria szigetén gyűjtött népmeséket tartalmaz; fél évig tartó projekt során gyűjtötték be őket gyerekek segítségével, akik a saját nagyszüleiket interjúvolták meg. Bár a látványosan nem népi eredetű történeteket (Bambi) kiszanálták a gyűjteményből, így is szórakoztatóan vegyes képet mutat: Az egyik mítosz például egy az egyben az amerikai indián „Holló ellopja a napot” történet másolata. Kíváncsi vagyok, milyen kalandos úton került a Kanári-szigetekre. Egy másik mese a Vadhattyúk egy változata, ahol a lánynak csaláning helyett tengerparti kagylókból kell nyakláncot fonnia, hogy megváltsa a testvéreit.

Ebéd és szieszta után végre arra is volt érkezésem, hogy jegyeket szerezzek be a délutáni előadásokra. Nekünk ugyan ingyen van a belépő, de mivel a legtöbb rendezvény a fesztiválon limitált közönségnek szól, előre fel kell iratkozni mindenre. Nem igazán tudtam, mire vállalkozom, amíg meg nem jelentem a kijelölt időpontban a városháza előtt, ahonnan egy kék esernyős önkéntes lány (már megint esik) vezette el pici csapatunkat egy sarokkal lejjebb egy lakóházba. A ház első emeletén tárt ajtókkal várt minket valakinek a magánlakása; tízen tódultunk be az egyébként nagyon tágas nappaliba, ahol kistálycsillár, tea és sütemény, egy sor kényelmes karosszék, és Luis Correira vár bennünket. Mint kiderült, a délutáni előadások direkt kiscsoportosak, mert különböző önkéntes szervezők nappalijában zajlanak, meghitt hangulatban. Luis portugál népmesékkel szórakoztatott minket; a típusokat ismertem, de az előadásmód új volt, főleg a harmadik történeté, amiben egy harminc másodperces népmesét nyújtott ki majdnem fél órásra, és minden perce kincset ért.

A mesélés végeztével, bár marasztaltak bennünket pálinkára (vagy akármi is volt az üvegben), nekem rohannom kellett: Egy órám volt csak a saját fellépésemig.

Mesemondó a Kanári-szigeteken V. - Ismerkedés a közönséggel

Az ebéd utáni sziesztával a lazítás is véget ért. Hajnali délután négykor minden mesemondót kirángattak az ágyból, hogy tegyük hasznossá magunkat. Először a volt zárda épületébe mentünk, ahol egy csapat újságírás szakos egyetemista várakozott ránk. Felosztották őket közöttünk, mindenkire kettő jutott belőlük, kivéve engem, mert rám csak egy (és mellesleg ő volt az egyetlen fiú is). Egy órájuk volt, hogy interjút készítsenek velünk. Mivel szegény srác bevallotta, hogy ma reggel szóltak neki a feladatról, az én interjúm kissé rendhagyóra sikerült – egyrészt félig angolul volt, félig spanyolul, másrészt pedig én is legalább annyit kérdeztem, mint ő. Persze kiderült hogy kifogtam az egyetlen tenerifei geeket, úgyhogy jól elszórakoztattuk egymást.

Az interjúk végeztével levonultunk a nagyterembe, ahol már be voltak készítve a színpadra színesre festett padok meg babzsákok – kerekasztal-beszélgetés következett a közönségünkkel. Minden meghívott mesemondó sorban helyet foglalt a padokon, és a feltett kérdésekre felváltva válaszoltunk. Olyasmiket kérdezett a közönség hogy mi a különbség a meseírás és a mesemondás között; honnan jöttünk; volt-e már siket közönségünk (Ana rögtön rákontrázott, hogy neki siket-vak is volt, ami külön élmény tolmácsolás szempontjából); mik a kedvenc történeteink; és főleg hogy honnan jöttünk. Nyolcan voltunk a színpadon, és magunk között képviseltük Spanyolországot és a Kanári-szigeteket, Algériát, Franciaországot, Portugáliát, Brazíliát, Perut és Magyarországot. Én nem az én spanyolom volt a legrosszabb. Juhé.

A kerekasztal után megint valódi asztal következett: Miközben leszakadt egy tíz perces monszuneső, visszatettük a székhelyünket a térre, a kávézó sátraiba. Amikor elállt az eső, átcaplattunk húsz méterrel arrébb egy másik kávézóba, ahol lehetett mindenféle fűszeres forró csokit inni. Amikor végül elérkezett a vacsoraidő megkajáltunk, majd ment mindenki ki merre látott. Jó spanyol szokás szerint a téren este kilenckor indult meg az élet, és jöttek elő a gyerekek, akiknek fél tízre rakták össze a (biciklivel hajtott, zajmentes) körhintát. Ekkor kezdődött el a fesztivál eddigi legszórakoztatóbb része is, az erkélyes mesélés. A tér körül régi stílusú házak állnak, a legtöbbnek faragott fa erkélye is van. A fesztivál szervezői azt találták ki, hogy négy mesemondó az erkélyekről mondjon el egy-egy történetet a téren álldogáló közönségnek. Nagyon jól mutatott az egész, főleg mert egyébként telihold van éppen. Én a második mesélőre értem oda, aki egy Mar González nevű hölgy volt (nyilván mesemondó lesz belőled, ha Tengernek hívnak), és egy afrikai meg egy cserokí mesét mondott a korlátra könyökölve. A tér túlsó végében két srác osztozott az utolsó erkélyen; Omar Regalado, aki felolvasta a Gyerekek Mesékhez Való Jogait (ezt egyébként a fesztiválon minden gyerekelőadás előtt felolvassák), majd elszavalt egy verset, és végül elmondott egy rövidke történetet is, ami egyben nyelvtörő is volt, és ennek örömére egy büdös kukkot sem értettem belőle. Az erkélymesélést egy Fabio González nevű srác zárta, aki egy Naszreddin hodzsa történetet mesélt. Róla megtudtam (a fesztivál fotósától, aki mellettem szerencsétlenkedett az éjszakai kamerával) hogy eredetileg grafikus és illusztrátor, és két éve kezdett el hivatásszerűen mesélni. Jól csinálta.

Az erkélyek után, mivel már úgyis ott voltunk, megint kiültünk a kávézóba a térre, és vagy egy órát beszélgettünk, amíg úgy nem döntött a csapat, hogy a fagyos tizenöt fokot már nem lehet tovább elviselni, és feloszlott a társaság. Különben is tartalékolni kell az erőnket holnapra. Főleg nekem, mert este én is sorra kerülök. Kétszer. Este fél tizenegykor az erkélyen. Szurkoljatok.

Mesemondó a Kanári.szigeteken IV. - Péntek reggeli lazulás

Tizenhét óra alvással a hátam mögött már egészen jó formában voltam péntek reggelre (felkeltem este kilenc körül tegnap este és találtam kaját a konyhában, mint kiderült, Ana hozta el nekem az étteremből). Felöltöztem és csatlakoztam a reggeli után kajtató mesemondók kis csapatához (a városka annyira kicsi, hogy néha úgy tűnik, csak mesemondók lakják...). Itt ismerkedtem meg Arturóval, aki granadai mesemondó, és eredeti magyar pulija van, Momo nevezetű, és hamarosan szeretne venni majd még egyet is. Elmesélte, merre járt Magyarországon, és nagy felháborodással magyarázta, hogy a magyarok szódát tesznek a borba. Gyalázat. Egy kiadós melegszendvics-kávé reggeli után (literesre higított ameriaki kávéhoz szokott kicsi szívem majdnem kiugrott a helyéből) sétálni indultam, ekkor készültek az alábbi fotók. Egy rövid séta után visszatértem a térre, ahol minden fontos dolog zajlik (délelőtt például gyerekműsorok), és a kellemes napsütést kiélvezve a többi mesemondóval nagy egyetértésben piszkálgattam a foghíjas Internetet. Egy idő után Kamel (Franciaország/Algéria) és én újabb sétára indultunk, megcéloztuk a tengerpartot, aztán úgy döntöttünk túl messze van, és visszatértünk megint a térre, néhány csodás fotóva gazdagodva. Időközben az agyam is átállt a spanyolra, ami nem rossz, mert délután interjút adok. Most megint a téren ülünk, Luis (Portugália), Kamel és én, várjuk, hogy elkészüljön az ebéd, és nézzük a gyerekcsoportokat, akik a zárda lépcsőin ülve kajálnak. Már jártunk a fesztivál könyvesboltjában is, ahol valószínűleg nem kevés pénzt fogok eltapsolni a hét vége előtt. 

Hopp, kaja.

Mesemondó a Kanári-szigeteken III. - Fotók válogatás nélkül

Kilátás a tetőteraszról.

További kilátás a tetőteraszról.

A tér és a pavilon

A vulkán és az óvoda (kisebb vulkán, nem a nagy)

Aranyos hogy kitették a táblát hogy hupli lesz az úton... :D

(Mert örülök hogy épp él a wifi)

Mesemondó a Kanári-szigeteken II. - Heszperidák kertje

Tenerife, bár Spanyolország fennhatósága alá tartozik, geológiailag az afrikai kontinens lemezén ül – ami azt jelenti, hogy életemben először járok Afrikában. A sziget teljesen trópusi éghajlatú, a helyeket haragos zöld bokrok, pálmafák és kúszónövények borítják, és minden völgyben keskeny vízesések szakadnak le a felhők közül. Ahol utat robbantottak a part mentén, ott kilátszanak a vörös és fekete vulkanikus sziklák, amik egészen a tengerpartig érnek (az Atlanti-óceánt is először látom közelről). Maga a Teide, a sziget legnagyobb vulkánja, a partról nem is látható, elbújik a felhők és a kisebb hegyek között (szintén első találkozásom aktív vulkánnal) (valójában szigettel is). Minden hatalmas, egzotikus lenyűgöző.

Természetesen a mesemondó nem azért mesemondó, hogy ne csinálja meg a házi feladatát, mielőtt utazik. Én például gondosan végigrágtam magam egy kanári-szigeteki mesegyűjteményen, és sokat tanultam belőle. Többek között azt, hogy a régi görögök ide helyezték a Heszperidák kertjét, ahonnan Herkules aranyalmát lopott (pontosabban Atlasz, a Heszperidák apja lopta neki az almákat, amíg Herkules az eget tartotta a vállán – jelenleg egy vonalban vagyunk az Atlasz-hegységgel). A legenda egy százfejű sárkányról is beszél, aki tüzet okádott – ez nyilván a vulkán. A part menti úton sikerült látnom néhány őshonos drago fát, amik a helyi legenda szerint egyszer sárkányok voltak (ha megvágja az ember a kérgüket, vörös lé csepeg belőlük). Néhány elmélet szerint a görögök ide képzelték el a Boldogok Szigeteit is. Az egyik kedvenc helyi sztorim arról szól, hogy valójában nem hét sziget van (Tenerife, Gran Canaria, La Palma, Lanzarote, Furteventura, La Gomera, El Hierro, mondtam, hogy megcsináltam a házimat), hanem nyolc – a nyolcadik, San Borondón, csak kétszer vagy háromszor tűnik fel minden száz évben, amikor szerencsés kalandorok (pl. Szent Brendán) meglátogathatják, aztán megint a tenger alá süllyed. A jelenség tudományos magyarázata állítólag víz alatti vulkanikus jelenségekben és a forró víz okozta délibábban rejlik. A történet annyira híres, hogy állítólag Kolumbusz külön térképpel kerülte meg a szigeteket, nehogy San Borondónon zátonyra fusson.

Bár a szigeteket az 1400-as évek végén a spanyolok elfoglalták (nem kevés véres csata után, mivel már voltak lakóik, akik nem csak piramisokat építettek és földet műveltek, de ráadásul királyságokra osztották fel az összes szigetet, amik egymást is megtámadták, amikor épp nem jöttek hódítók), Tenerife és a többi sziget kultúrája sok dologban eltér Spanyolországétól. Anával beszélgetve, aki nem először jár itt, több dolgot is megtudtam: Egy, a helyiek sokkal halkabban beszélnek (ami Ana szerint nagyon elegáns), kettő, a kontinensről érkezett spanyolokat „félszigetieknek” hívják (peninsulares). Sok helyi színezetű kultúra a spanyol és a bennszülött szokások keveredéséből alakult ki, és a kocsinkat vezető bácsi például kijavított minket, hogy nem Tenerifén vagyunk, hanem Chineten. Van a hódító országtól elszakadni kívánó helyi mozgalom is, amit jó volt tudni, tekintve hogy az egyik mesemondó előadásom spanyol-magyar kapcsolatokról szól. Ismerd a közönséged.

Azoknak, akik kérdeznék: Eddig egy büdös kanárit sem láttam. A szigetek neve egyébként a latin canis, kutya szóból ered, szóval valójában a kutyák szigetein vagyok. Kutyák azok vannak. Itt vonyítanak az ablakom alatt.

Mesemondó a Kanári-szigeteken I. - Már megint mit keresek a világ végén?

Nagyjából egy éve kaptam az emailt, hogy szeretnének meghívni fellépőnek egy spanyol nyelvű mesemondó fesztiválra a Kanári-szigetekre. Nyilván erre a hangos visításon kívül nem nagyon lehet mit reagálni – nemzetközi diákként jórészt akkor jutok el bármilyen egzotikus helyre, ha állja valaki a cehhet. Szerencsére a kedves spanyol mesemondók összehozták rá a támogatást, így aztán az őszi félév utolsó, jegesre fagyott ohiói hajrájában én szépen bepakoltam a bőröndöt, és elhúztam a csíkot egy hétre melegebb éghajlatra.

Maga a repülőút majdnem egy egész napon és négy időzónán keresztül tartott (Detroit-Chicago-Madrid-Tenerife); szerda reggel indultam, és csütörtök reggel szálltam le a felhők közé bújtatott sziget északi peremén. Különösen szeretem, hogy amikor mesemondóként utazik az ember, gyakran eljut olyan helyekre is ahová a turisták csak nagyon ritkán – és hamar kiderült, hogy ezzel az úttal sikerült kimerítenem a „járatlan út” fogalmát. A reptérről engem és Ana Griott barátnőmet, aki ugyanaznap érkezett, egy helyi bácsi furikázott el a fesztivál helyszínére, Los Silos városkájába. Miközben az égbe nyúló bazalthegyek és a sziklákon megtörő óceán között szlalonoztunk a part mentén, a bácsi elmesélte, hogy a sziget déli része turistaparadicsom fehér homokos strandokkal és pálmafákkal, az északi rész pedig a sziget gazdasági központja – ami jórészt abban merült ki, hogy minden viszonylag vízszintes felületet banánültetvények borítottak. Az út maga gyönyörű volt, minden zöld és virágzik, és balzsamos húsz fok van, amire a helyiek sűrűn panaszkodnak, nagykabátjukat szorosabbra húzva. A homokos tengerpartról pedig annyit, hogy az autópálya és a szakadék közötti keskeny sávba az élelmes helyiek úszómedencéket vájtak a turistáknak, hogy ne passzírozódjanak halálra a sziklás partvonal és az óceán találkozásánál.

Maga a fesztivál a sziget több pontján is zajlik, de a főhadiszállás a Los Silos városháza, ami egy régi zárdából lett átalakítva, és most egy könyvtárat, néhány irodát, és egy információs pontot foglal magába. Előtte egy aprócska tér helyezkedik el egy pavilonnal, ahol fagyit árulnak, és néhány étteremmel, melyek közül az egyik a fellépő mesemondók nagyvonalú ellátója. A teret lampionok füzérei díszítik a fesztivál alkalmából; közelebbről megnézve őket kiderült, hogy mind esőálló újrahasznosított anyagokból készült, a rendezők saját bevallása szerint a helyi iskolák közreműködésével. Engem végtelenül elszórakoztatott, hogy mi mindent elő tudtak varázsolni üres vizespalackokból…

A tér és a városháza körül keskeny macskaköves utcák és régi házikók torlódnak egymásra; a szállásunk egy sarokra van a városházától. Ódon, keskeny épület, középen csigalépcsővel, ami kollégium-szerű kis szobákhoz vezet, utána pedig a kétemeletes tetőteraszra, ahol mosógép és szárítókötél található, valamint remek kilátó a környező hegyekre.

Ennyiben aztán ki is merült az első napom; mivel a repülőút után azt sem tudtam, mi a nevem, nem hogy spanyolul meg tudjak szólalni, egy rövid bemutatkozó kör után a rendezők elküldtek aludni. Természetesen jetlagem van, úgyhogy most itt ülök hajnali négykor és blogot írok.