Egyre jobban
megszeretem a kiscsoportos meséléseket ezen a fesztiválon. Csak a fellépői
kiváltságomon múlt, hogy bejutottam egyre; amikor tíz perccel kezdés előtt
megérkeztem a téren a találkozási pontra alig lehetett lépni az emberektől. Öt
mesemondó mesélt öt helyszínen; én részemről Fabio előadására jutottam be.
Ezúttal nem nappalikban, hanem régi házak belső udvarán zajlott a mesélés;
huszonöt embert engedtek be mindegyikre. Külön érdekes volt, hogy gyerekek és
felnőttek is voltak a csoportban; a legkisebb lurkó talán négy éves lehetett.
Fabio számomra a
fesztivál nagy győztese. Az egy órás előadás minden perce kincset ért. Először
is teljes testes mesélést folytat, ami végtelenül szórakoztató, de ugyanakkor
van benne valami kötetlen őszinteség is; látszik rajta, hogy élvezi, és hogy
nem szerkesztette meg előre minden mozdulatát – így szerencsére kizökkenteni
sem lehet. Ez utóbbi külön jól jött, mert a gyerek nagyon virgoncak voltak
(gyerekek kicsi csoportban mindig azok, főleg, ha korán rájönnek, hogy beleszólhatnak
a mesélésbe). A műsor meglepően változatos volt. Egy inuit mesével kezdődött,
ami nagyon szép volt, lírai, és komoly; majd folytatódott egy képeskönyvvel,
mely ponton kidobtam minden eddigi mesemondással kapcsolatos meggyőződésem az
ablakon. Úgy tűnik a spanyoloknál nem csak nagy kultúrája van a
képeskönyveknek, de a mesemondásban is gyakran használják őket; nem
felolvasásra, hanem illusztrációként. Mivel Fabio egyébként illusztrátor is,
nem lepődtem meg rajta, hogy szereti a könyveket. A képeket a gyerekek felé
fordítva mesélt, fejből, és hamar rájöttem, hogy amit mond, annak az írott
szöveghez nem sok köze volt (elég közel ültem hogy lássam). Ellenben végtelenül
szórakoztató volt az egész, főleg a gyerekekkel, akik minden lapozást hangos
lelkesedéssel ünnepeltek. Utóbb megtudtam Fabiótól, hogy sokszor mesél
kamishibai-al, ami egy hagyományos japán mesemondási forma, ahol külön lapokra
festett képekkel kísérik a történetet. Az ellenben sokkal jobban meglepett,
hogy nem a saját könyvéből mesélt. Utólag rákérdeztem erre is, és azt a választ
kaptam (más spanyol mesemondóktól) hogy Spanyolországban pont senkit sem izgat
a szerzői jog, ha szóbeli mesélésről van szó. Érdekes. A második képeskönyv
külön szórakoztató volt, mert az egyik kislány fejből tudta, és el is kezdte
szavalni rögtön. Végül Fabio, tökéletesen pánik nélkül, elmagyarázta a
kislánynak, hogy őt azért fizetik, hogy itt meséljen, és ha rájön a főnöke,
hogy mások mesélnek helyette, akkor ki fogják rúgni. A kislány nagyvonalúan
megengedte, hogy folytatódjon a történet. Ezen a ponton azonban a mesemondó már
úgy elvesztette a fonalat, hogy vállat vont, vigyorogva ledobta a könyvet az
asztalra, és fejből fejezte be a mesét.
A műsor fénypontja
azonban még hátravolt: Fabio hozott egy ír történetet is, nem másról, mint Finn
Mac Cool-ról (ettől persze rögtön tapsikolni kezdtem). Az egyik olyan mese
volt, amiben Finn Mac Cool és Cú Chulainn mint óriások szerepelnek. Ebbe aztán
a mesemondó beleadott apait-anyait, mozgást, hangot, mindent. Szakadtunk a
nevetéstől.
Most már azt is
elmondhatom, hogy hallottam Finn Mac Cool történetet spanyolul. Kicsi a világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése