2022. szeptember 19., hétfő

Világszép MythOff: Mítoszok Csatája egy jó ügyért

A Mítoszok Csatája csapata ezúttal egy jó ügy mellé állt: a Világszép Alapítvány javára gyűjtöttünk adományokat a szeptember 15-i előadásunkkal, melyre a Hűvösvölgyi úton, az Alapítvány rendezvényhelyszínén került sor.

A mesemondók és a közönség is epikus csatát vívtak az elemekkel aznap este. Néhány órával kezdés előtt óriási vihar szakadt Budapestre, jégesővel, mennydörgéssel, és annyi esővel, hogy az alagsori épületben kukákkal és műanyag ládákkal fogtuk fel a beázást. Ráadásul az időjárás miatt leálltak a hűvösvölgyi villamosok is, így volt egy pillanat, amikor biztos voltam benne, hogy hármasban fogunk egymásnak mesélni. Azután az utolsó pillanatban befutott egy 56-os villamos, és magával hozta a többi mesemondót, és 30 fő közönséget. Így végül, a "MythOff járat" érkezésével mégis lelkes (és elszánt) kis csapat gyűlt össze, és remek este kerekedett a dologból.

A körök témái a Világszép munkásságához kapcsolódtak, és az alábbiak szerint alakultak:

1. Kör: Különleges fiatalok

Ebben a körben először Lily Asch mesélte el nekünk Taliesin és Ceridwen walesi történetét. Lily amerikai-magyar amerikai mesemondó, aki Budapesten él, és ezúttal angolul mesélt, de hamarosan magyarul is fog majd. Párja ebben a körben Klitsie-Szabad Boglárka volt, aki a görög Pindarosz legendáját osztotta meg velünk, és még a híres Pindarosz-ódát is elénekelte.

Kérdés: Ha megénekelné valaki azt a sikeredet, amire a legbüszkébb vagy, melyik dalnokot választanád?

A győztes: Taliesin

2. Kör: Előtörténetek

Ebben a körben először Dala Dániel mesélte el a híres nart hős, Batraz születésének történetét, illetve a szüleinek, egy nart harcosnak és egy békalánynak a szerelmét. A másik sarokban Varga-Fogarasi Szilvia foglalt helyet, aki egy szibériai történetet hozott magával Ég és Föld szerelméről, és a gyerekükről, akit egy öregasszony nevelt fel.

Kérdés: Ha párterapeuta lennél, melyik összeférhetetlen párral dolgoznál szívesebben?

A győztes: A nart hős és a békalány

3. Kör: Női megmentők

Elsőként Nagy Enikő mesélte el nekünk, hogyan mentették meg az asszonyok Guam szigetét egy rettenetes haltól, amely fel akarta falni a szigetet. Másodjára én meséltem egy kínai történetet a Sárkánykirály lányáról, akit Kuanjin istennő mentett meg az emberek kegyetlenségétől.

Kérdés: Ha az egyik mitikus lényt egy korty vízzel a szádban kéne vinned egy versenyen, melyiket vinnéd szívesebben?

A győztes: A sárkánylány

A győztes mítoszok mesélői Törpeszarvas bögrét (avagy győzelmi serleget) kaptak a Világszép Alapítvány jóvoltából; további könyveket és ajándékokat pedig a nézők között sorsoltunk ki. A befolyt adományok mind a Világszép Alapítvány munkáját, és így az állami gondoskodásban élő gyerekeket támogatják.

Természetesen már készülődünk a következő csatákra is :) Kövessetek minket a Facebookon!

A hősök menők, a deduk még menőbbek (Kínai kisebbségek meséi 22. - Hezhe/Nanáj)

A Népmesék nyomában a világ körül kihívás folytatásaként belevágtam a kisebbségek és bennszülött népek meséibe. Elsőként a kínai kisebbségek kerülnek sorra. A korábbi bejegyzéseket itt találjátok, a Facebookon pedig itt követhetitek nyomon a sorozatot.


The Yimakan Epics of the Hezhe Ethnic Minority of China

Liaoning People's Publishing House, 2013.
Wang Weibo

A kötetben a hezhe népcsoport énekelt/szavalt, élőszavas eposzai találhatók angol fordításban. Ezekre az eposzokra, amelyek kulturális enciklopédiaként is működnek, a yimakan szót használják, ami összefüggésben van a sámánhagyománnyal, és a történetek szereplői között is gyakran bukkannak fel nagy erejű sámánok. Az eposzok hősei a mergenek, ami igaz embert, hőst jelent. A hezhe Kína egyik legkisebb népcsoportja: mára alig húszezren vannak, és kevesen beszélik közülük az anyanyelvüket. (Nanájnak is nevezik őket, de azt nem használják magukra.)
A kötet bevezetőjéből megismerkedhetünk az eposzhagyománnyal, az eposzok kulturális kontextusával, és a fordítás folyamatával. A könyvben összesen négy eposz található. A fordítói munka 2010-ben kezdődött; az eposzokat kínai nyelvből fordították, de a munkacsoport sok időt töltött a hezhe közösségben, akik még most is őrzik az élőszavas yimakan hagyományt (minden eposznál jelzik a fordítók és az előadók nevét is). 2011 óta a hezhe yimakan mesemondó hagyomány szerepel az UNESCO szellemi kulturális örökség listáján is, mint kiemelt védelemre szoruló hagyomány.
(A kedvenc infóm a fordítói folyamatról az volt, hogy a kínai csapat angol "eposzokat", főleg Robin Hoodot olvasott, hogy kifejezéseket kölcsönözzenek belőle a kínai hős-legendák pontos fordításához. Ebből kifolyólag néha egész érdekes angol kifejezések is kerültek a szövegbe, pl. "gee whiz" vagy "kingdom come" vagy "for your revenge she's an OK assistant")


Mivel összesen négy történet szerepel a könyvben, sorra veszem őket:

Xiangsou Mergen

Xiangsou Mergen lusta fiúnak indul, de nagy erejű harcos válik belőle. Levadássza a bestiákat, amiket a bátyja menyasszonya kér nászajándékul, majd útnak indul, hogy megbosszulja rég meggyilkolt szülei halálát. Menet közben csatlakoznak hozzá más mergenek, valamint deduk, varázserővel bíró sámánasszonyok (többek között a sógornője, a menyasszonya, és a fogadott fivérei feleségei). Egy ponton meg kell küzdenie egy ellenséges mergennel és a feleségével, akik legyőzik, és egy fára függesztik az állánál fogva; egy sereg dedu azonban a segítségére siet. Mire megtalálja a szülei gyilkosait, Xinagsou-t már egy egész női szuperhős-csapat kíséri. Amíg a mergenek egymással küzdenek, a deduk hatalmas légi csatát vívnak. Xiangsou veszít ugyan, de egy istenség megjelenik és győzelemre segíti. Így végül nem kevesebb, mint hat dedu feleséggel és két teljes falu népével diadalmasan térhet haza.

Mandu Mergen

Mandu és a húga, Manchin szüleit elhurcolja az ellenség, és a két gyerek egyedül marad. A kislányt egy istenség maghoz veszi és felneveli, de Mandu egyedül nevelkedik, és teljesen elvadul. 15 év elteltével a lány, aki most már dedu, visszatér, hogy meggyógyítsa a bátyját, és segítsen neki megkeresni és megbosszulni a szüleiket. 
Mandu útközben megküzd más hősökkel; kivel barátságot köt, kit megöl, de dedu testvéreiket jórészt mind feleségül veszi. Útközben egy öregasszony megvendégeli a csapatot, és figyelmezteti őket, hogy a közelben él két rettenetes harcos négy nagy hatalmú feleséggel (ők hurcolták el annak idején a szülőket). Hőseink természetesen nem rettennek vissza. Az öregasszony olyan ruhákat ad nekik, ami minden sérüléstől megvédi őket. A varázslatos öltözék segítségével Mandu megöli az egyik ellenfelét, és megölné a másikat is, de egy dedu közéjük vetődik és meggyőzi a mergent, hogy hajtson térdet Mandu előtt. A deduk győzködésére Mandu békét köt a hőssel, és megható jelenetben rátalál az anyjára (az apja sajnos nem érhette ezt meg). Mandunak immár három felesége van, Manchin dedu pedig feleségül megy az egyik fogadott fivérhez. Az eposz hazatéréssel és hosszadalmas, ünnepi sámánszertartással zárul.

Mangemu Mergen

Hősünket egyedül neveli az apja. Amikor Mangemu ötéves, banditák támadnak a falura. A harc előtt az apja elviszi a fiút egy távoli völgybe, és jó barátjára, Kuomukulu Mafára bízza, hogy nevelje fel. Mire hazaér, a faluját felégette az ellenség; ő maga kiáll a banditák vezére ellen, és majdnem le is győzi, de a vezér felesége (aki dedu) végez vele. Mangemut felneveli Kuomukulu Mafa, aki régen nagy harcos és sámán volt. Amikor legénnyé serdül, átadja neki a sámánerejét és tudását, és sámánkabáttal, egy táltos paripával, és három varázslatos nyílvesszővel bocsátja útra. 
Útközben Mangemu is találkozik és megküzd különböző hősökkel és dedukkal. Egy deduval még íjászversenybe is bonyolódik. Ő Haohang Dedu, akinek a kezét a hős mindenféle próbák kiállásával (és maga a lány segítségével) elnyeri. Csatlakozik hozzá egy fiatal íjász is, Yiwae Mergen, valamit egy varázslatos kést is szerez egy szörny megölése után. A banditák falujába érve Mangemu megöli a vezért, de a vezér felesége tőrbe csalja őt is és Yiwae Mergent is, bezárva őket egy házba. Haohang Dedu azonban berobbantja a ház falát és kiszabadítja a mergeneket. Újabb csata következik, ahol még Kuomukulu Mafa is előbukkan a föld alól, és végül hőseink közös győzelmet aratnak banditák és ellenséges deduk felett. Hazatérve újjáépítik a rég lerombolt falut, és feláldozzák a banditákat a halottak emlékére.

Muduli Mergen

A négy eposz közül ez volt a kedvencem. 
Muhasen Mergen és Chandu Dedu fiatal sámán házaspár, akik egy kis faluban élnek a hegyek között. Egy nap Muhasent megszólítja az istensége, és hívja, hogy költözzön délre, egy bőségesen termőföldre. Az egész falu hajókra száll és útnak indul. Hosszú idő után egy folyó partján elhagyott falut találnak, amit felújítanak. Hamarosan több másik család is csatlakozik hozzájuk. Húsz év elteltével Muhasen egy hatalmas törzs vezére, és két gyereke is születik: Munduli és Mukeqin, egy fiú és egy lány. Egy nap azonban három harcos érkezik egy másik faluból, akik a saját törzsükbe akarják olvasztani Muhasen népét. Harc tör ki, és Muhasen Mergent megölik. Chandu Dedut és mindenki mást az állataikkal és tulajdonukkal együtt elhajt a három harcos magával. Chandu elrejti a kisfiát egy védelmező sámántükörbe, Mukeqin pedig elbújik a konyhai holmik között. A lány egyedül marad, és tizenhét éves koráig gondoskodik magáról. Akkor aztán megjelenik egy ember a banditák falujából, és el akarja hurcolni a lányt; erre megmozdul a tükör, és kipattan belőle a 15 éves Muduli Mergen. Megöli a banditát, megmenti a nővérét, és a rabszolgákat, akik a bandita hajójában eveztek, meghívja, hogy maradjanak a faluban. Néhány nappal később tíz harcos és a nővére kíséretében Muduli elindul megbosszulni az apja halálát (és megmenteni az anyját).
Muduli szokás szerint itt is találkozik egy sor mergennel, akiket vagy megöl, vagy testvérévé fogad, és egy sor deduval is, akiket feleségül vesz. A mellkasán lógó sámántükör segíti a harcban. Egy ponton egy ellenséges mergen lesből nyakon lövi Mudulit, aki meghal. Az alvilág felé sétáló szellemét azonban véletlenül megpillantja egy nagy hatalmú sámánasszony, Zhenggen Dedu, aki egy másik halottat kísér a túlvilágra, és Mudulit visszaviszi a testébe. Utána természetesen összeházasodnak. 
További kalandok után végül megérkeznek a három ellenséges mergen falujába, és nagy csatában együtt legyőzik őket is és a feleségeiket is. A falu ünnepet ül, Muduli és a nővére megtalálják az anyjukat, és meghívnak mindenkit, költözzenek ők is haza a falujukba. Közben Muduli találkozik egy másik daliás, sötét bőrű mergennel, akihez hozzáadja a nővérét. Innen már csak a hazaút van hátra: egy év elteltével Muduli hazatér a kíséretével, újjáépíti az otthonát, megkeresi és eltemeti az apja maradványait, és hatalmas ünnepet ül, majd boldogan élnek mind míg meg nem halnak.

Összességében azt lehet mondani, hogy az eposzok szerkezetében sok volt a hasonlóság: árván maradt hős, aki a szüleit megbosszulni/megkeresni indul útnak. Útközben barátokat és ellenségeket is szerez, valamint egy rakat dedut, akik vagy a feleségei, vagy a segítői lesznek. Nekem ebben a mitikus világban a deduk tetszettek a legjobban; mindnek megvolt a maga jelleme, ereje, és izgalmas pillanata. Az alap szerkezetet minden eposz máshogyan díszítette ki, és sok emlékezetes jelenet volt mindegyikben. Örülök, hogy elolvastam őket.


Ki a következő?
Az oroqenek

2022. július 21., csütörtök

Világszép Mesetábor: Varázslatos Átváltozások

Ismét nyár, ismét Világszép táborok Paloznakon. Beköltözünk a Meseközpontba, és létrejön körülöttünk egy buborék: kinn hagyunk minden aggasztó, szomorú, szorongós dolgot, és az első nap reggelén átlépünk egy mesevilágba. Ahogy nem ér el minket a külvilág a tábor végéig, úgy sokszor kifelé sem látszik semmi abból a rengeteg varázslatos pillanatból, amiket a táborokban megélünk a gyerekekkel együtt. Ezért szoktam blogolni minden évben, hogy egy kis bepillantást engedjek a Világszép Alapítvány munkájába. A tavalyi táborról itt, korábbiakról pedig itt és itt olvashattok.

(Megjegyzés: gyermekvédelmi és GDPR okokból nem teszünk ki olyan fotót, amin a gyerek felismerhető, hacsak nincs rá külön gyámi engedélyünk. A mosolyokat oda kell képzelni.)

Az idei Mesetábor témája az Átváltozások volt. Tizennégy gyerek, nyolc felnőtt táboroztató, és három nevelő alkotta a tábor csapatát, valamint természetesen Edit és Bandi, a Meseközpont házigazdái. A gyerekek 7-11 évesek voltak, és több budapesti gyermekotthonból valamint nevelőszülőktől érkeztek; voltak közöttünk olyanok, akik először látták Paloznakot (sőt, a Balatont is), míg mások már sok éve rutinos táborozónak számítanak. A Varázskertbe belépve elkezdtek ismerkedni a mesés átváltozások különböző fajtáival, hogy a hét végére maguk is megtanuljanak átváltozni bármivé, amivé csak szeretnének.

A hét folyamán nyolc mesei szereplő bőrébe bújtunk, hogy segítsük őket ezen az úton. Az érkezés napján a gyerekek megismerkedhettek Grigrivel, egy dominikai népmese hősével, aki különböző állatokká tud alakulni és megment egy királylányt egy tüskés szörnyetegtől. Grigri a hét hátralévő részben drámajáték-foglalkozásokkal várta a gyerekeket, ahol beöltözhettek bárminek, és trükkös, átváltozós-eltűnős fotókat, videókat készíthettek magukról. Mellette még velünk volt Lungnü, a kínai mesék Sárkánylánya, akivel a Fabrikában varázskalapokat, lámpásokat, karkötőket és varázserőt adó köveket ragaszthattak, festhettek, csomózhattak a fiatalok, valamint Róka koma, akivel mozgásos, sportos foglalkozásokon vehettek részt. 
A gyerekeket három kicsi csapatra osztottuk; mindegyik csapatot egy-két segítő kísérte egyik foglalkozásról a másikra. Velünk volt Paini, a Ginkótündér, valamit Bazsarózsa kisasszony (mindketten a kínai mesevilágból); Blanca Flor, a Rózsa és Ibolya dominikai verziójából; és a maláj Farkashercegnő (jómagam), aki az eddigi kedvenc variációm volt a Kalapvári kisasszony mesetípusára. (Sikerült bolyhos farkasfüleket is vásárolnom magamnak, amik nagy népszerűségre tettek szert a gyerekek körében.) A tábort Ariel vezette, a francia tündérmesék Koboldhercege - avagy jelen esetben hercegnője. Minden reggel és minden este elhangzott egy-egy mese; a gyerekek folyton azon versenyeztek, vajon ki találja ki először, melyikünkkel fognak találkozni a történetben.

Nagyon klassz tábor volt. A sok játékon és alkotáson kívül természetesen most is megvoltak Paloznak hagyományosan szép pillanatai: fügét zabáltunk a fügefáról, meglátogattuk Bandival a madárházat, hintáztunk, homokoztunk, fociztunk, játszottunk a cukormókusokkal és a kecskékkel, és délutánonként lesétáltunk a csopaki standra fürdeni. A Balcsi sajnos éppen húsz fokos volt, és a levegő se sokkal melegebb, de ez a gyerekeket nem akadályozta meg abban, hogy minden óvatos győzködésünk ellenére ("nem kell ám bemennünk, ha nagyon hideg!") belevessék magukat a vízbe. A strandon jégkása és uzsonna is járt mindenkinek, miközben a parton ülve néztük a közelben úszkáló kiskacsákat. A hosszú sétákat a Meseközpont és a strand között pedig vidáman kitöltöttük, ki-ki a maga "felnőttje" társaságában - énekléssel, beszélgetéssel, mesemondással. Négy-öt mesét is végig tudtam mondani, mire felmásztunk a hegyre. Esténként, a mese előtt, míg lezajlott a fürdés, egy-egy órát énekeltünk gitárral a Mesenappaliban. (A Grund volt az idei sláger.) 

Külön imádtam, hogy egy ponton néhányan a gyerekek közül spontán elkezdték eljátszani az esti mesét. Ezen a többiek nagyon jót derültek, így (kontrollált keretek között) visszatérő elemévé vált a mesélésnek, hogy egy-két kis előadó eljátszotta, ami éppen történik. Az utolsó este még azt is meg kellett ígérnem, hogy másnap, ha gyorsan összepakolnak, lesz még időnk külön mesélésre.

És ekkor valami igazán varázslatos dolog történt.

A tábor utolsó reggelén, miután elhangzott a záródal és megtörtént a búcsúzás, két fiú kérte, hogy mondjam el újra az esti mesét, hadd adják elő még egyszer. A többiek odaültek nézőnek a kerti kis színpadhoz, és lelkesen megtapsolták a produkciót. Pakolás után ismét kértek, hogy meséljünk, így előre mentem a színpadhoz, és vártam. Már épp azt hittem, más dolguk akadt, amikor szállingózni kezdett a közönség. Jegyekkel a kezükben. Kiderült, hogy az egyik srác spontán nekiállt plakátot rajzolni, és jegyeket is készített - simát és VIP-t - mindenkinek, ültetési renddel együtt. Az egyik kislány jött, kezében a listával, ellenőrizte a jegyeket, és mindenkit a helyére vezetett a nézőtéren. Csak ámultunk és bámultunk: ezt mind teljesen maguktól találták ki. Amikor összegyűlt a közönség, előkerült a négy színész is, akiket az ügyes is stage manager igazgatott, és pedig leültem a színpad sarkába, és mesélni kezdtem. Törpeszarvast, nyilván. Az előadás teljes egészében rögtönzés volt, de olyan flottul ment, mintha gyakoroltuk volna. Voltak nagy nevetések, mókás megszólalások, és rengeteg taps. Nagyon kellett figyelnem, hogy ne veszítsem el a mese fonalát, annyira lenyűgözött, ami a színpadon történt; a színészek sokszor előre kitalálták, merre tart a történet, és maguktól vitték tovább. Utána még egy mesét elő kellett adni, a nagy sikerre való tekintettel (A három bátor legény című sztorit választottam). Amikor véget ért az előadás, a színészek autogramot osztottak a sorban álló rajongóknak, aláírták a plakátot, sőt, ingyen ölelést is kaptunk tőlük.

Tíz centivel a föld felett lebegve zártuk a tábort. A legszebb ajándék volt ez az előadás, amit valaha kívánhattam volna.

2022. július 7., csütörtök

Mesélő Városok 5. - Visszatérés a Mesemaratonra

A finálé következik. 


Két hét próbálás után végül búcsút intettünk Sigüenzának, és egy csütörtöki napon autós karavánt képezve átvonultunk Guadalajarába. Este ötre érkeztünk, és nem tétlenkedtünk sokat: ledobtuk a cuccainkat a hotelben, és siettünk a színházba, hogy legyen esélyünk próbálni a színpadon, mielőtt megkezdődik a fesztivál. A Teatro Moderno ugyanis a Mesemaraton ideje alatt az a helyszín, ahol az egész órás előadások zajlanak; ezekre külön jegyet kell venni, és köszönhetően a maraton 30 éves történetének és töretlen népszerűségének, ezek a jegyek gyorsan el is szoktak fogyni mind egy szálig. 

Míg Sigüenzában végig kellemes 27-28 fok volt, Guadalajarában igaz, rekkenő nyári hőség fogadott minket. Szerencsére a színházban jobb idő volt, de így is megszenvedtünk a fel-alá szaladgálással. A próba után siettünk át a városházára, ahol már várt minket egy nagyon kedves, barátságos polgármester (és egy rakat sajtós). A városháza egyik dísztermében gyűltünk össze, ahol ünnepélyesen aláírásra került az Európai Mesemondó Városok Hálózatának alapító okirata.




A formaságok után kiültünk egy étterem teraszára iszogatni egy kicsit a vacsora előtt. A teraszon kiállítást rendeztek az eddigi 30 Mesemaraton plakátjaiból; fotózkodtunk velük lelkesen. Itt kezdett el tudatosulni bennem, hogy visszatértem: tíz év után ismét Guadalajarában vagyok. Nagyon klassz érzés volt.

Péntek délelőtt ismét próbáltunk a színházban; Pepito ragaszkodott hozzá, hogy délután is próbálnunk kéne, de végül olyan bánatos kiskutyaszemeket meresztettünk rá, hogy szabadon engedett minket ebéd után. Így aztán öt órakor volt lehetőségünk összegyűlni a palota udvarában, a fesztivál központi helyszínén, a nyitó előadásra. A 30. Mesemaratont nem más, mint Guadalajara polgármestere nyitotta meg, egy rövid beszéddel és egy szép hosszú ukrán népmesével. Utóbbit teljesen fejből, szórakoztatóan adta elő; a hős neve a tenyerére volt írva, hogy ne felejtse el izgalmában. Mindannyiunknak a szívébe lopta magát. Őt mindenféle iskolás csoportok követték a színpadon, és kimaxolták az élőszavas mesemondás cukiságfaktorát.

Amikor belefáradtunk a mesehallgatásba, kisétáltunk a palota kertjébe kirakodóvásározni. A Maratonnak ugyanis hagyományos velejárója a könyvvásár (amire két hete fentem a fogam). Idén valamivel kevesebben voltak, mint az utolsó látogatásomkor, de így is bezsebeltem jó néhány népmesegyűjteményt. Mire leapadt a pénztárcánk és kifőtt az agyunk, ideje volt meginni egy esti limonádét, és belemerülni a Maraton programjába. Susana javaslatára az egyik helyi gimnázium belső udvarába vonultunk át, ahol a "Hallatlan Mesemondók" névre keresztelt esti műsor zajlott. Itt olyan mesélők lépnek fel, akik, bár profi előadók, a fesztiválon nem szerepeltek még; kollégák és szervezők ezen a kisebb színpadon tudják megtekinteni őket. A szakmabeliek, úgy tűnt, velünk együtt mind a "friss húsra" voltak kíváncsiak, mert az udvaron üldögélő közönségnek közel a felét profi mesemondók tették ki. Olyan hangulat volt, mint egy gimnáziumi osztályban; hangosan örültünk egymásnak, és még hangosabban szurkoltunk a fellépő mesélőknek.


Összesen hat mesemondó volt műsoron: három családi, három pedig felnőtt közönségnek szóló, egyenként húsz perces műsorral. Mi a családi műsor közepén landoltunk, így mindhárom felnőtt előadót volt szerencsénk meghallgatni. Mindhárman zseniálisak voltak. Andrea Oyamburu egy szép, tragikus szerelmes történetet mesélt az Afrikából érkező menekültekről, utána pedig, éles váltással, egy erotikus szösszenetet egy nőről és az ő legtitkosabb vágyairól (és belső kritikusáról). Carlos Rebolo személyes sztorikkal örvendeztetett meg minket; volt közöttünk olyan, amin könnyesre röhögtük magunkat, és olyan is, amin simán csak könnyeztünk. Tőle egyébként tanultam egy zseniális szót is: achifanfano, ami annyit tesz,  csecsebese, féltett kincs, amit elajándékozni vagy eladni nem, csak elcserélni lehet. A sort Sandra Rossi, egy argentin mesemondó zárta, aki látványosan magasra tette a lécet. Ő is személyes sztorit hozott, az első általános iskolás szerelme történetét, de ahogy előadta, az valami fergeteges volt. Kis híján összepisiltem magam a röhögéstől, de közben sok ponton meg is hatódtam - egy igazán jó személyes sztori ismérvei. Mesélés után még jó darabig lógtunk a gimi udvarán (ami egyébiránt régen szintén palota volt), és beszélgettünk sok kedves, régen látott ismerős mesemondóval.

(Mivel a spanyolok néhány éve kiléptek az Európai Mesemondó Szövetségből, jó ideje nem volt alkalmam találkozni velük. Hiányoztak, és nagy szeretettel üdvözöltek. Ilyenkor az egész város olyan, mint egy családi összejövetel mesemondóknak: minden sarkon lelkesen beszélgető mesélőkbe botlik az ember, kisebb csoportok eltorlaszolják a hotel bejáratát, ahol összefutottak, és amennyi szabadtéri kávézó van a főutcán, mindnek mesemondók ülnek az összes asztalánál.)

Szombat reggel megint próbáltunk a színházban - lenyomtuk ismét az egész 90 perces műsort, gyakorlásból, bár menet közben kiszorultunk a folyosóra. Ismét hosszas könyörgésbe került meggyőzni Pepitót, hogy délután már nincs szükségünk próbára - így aztán beülhettünk megnézni az előttünk lévő előadásokat. A kettő között, ebédszületben felvettem a nyúlcipőt, és elmentem egy egyetemi könyvesboltba, ahol fél tucat remek kötetet vadásztam össze.


Ami a színházat illeti: három előadás volt előttünk. Kis szépséghibája a dolognak, hogy mindegyikre külön jegyet kellett váltanunk, és előadások között mindenkit kitereltek az utcára, ahol újra sorba kellett állni, és újra belépni. (Ráadásul teltház volt, ugye.). Megérte. Az első Pepe Maestro mesemondó és Nono García gitárművész műsora volt. Pepe költői, rövid kis meséket adott elő, Nono pedig nosztalgikus dallamokat játszott, amikre a helyi közönség énekelt is. Plusz pontot kapnak, mert a színpadot kezdéskor váratlanul elárasztották a legyek, így szegény művészek egy látványosan kavargó légy-felhőben voltak kénytelenek állni a sarat. Elsütöttek róla néhány poént, a szervezők pedig lóhalálában elnyargaltak a sarki boltba légyirtót vásárolni. Mire Eugenia Manzanera, a következő előadó színre lépett, a légyprobléma megoldódott. Eugenia volt a másik mesemondó a fesztiválon, aki teljesen levett a lábamról. Ismertem már korábbról, de ez az előadása mindent vitt. Egy nagyon finoman, nőiesen humoros sztori volt egy középkori apácáról, aki felfedezi a saját szexualitását mindenféle egzotikus gyümölcsök és hagyományos sütemények segítségével. Soha többé nem fogok ugyanúgy tekinteni se az apácákra, se az egzotikus gyümölcsökre... de a sztori tényleg inkább bájos volt, egyáltalán nem trágár.

A harmadik előadást (egy zenés műsort) sajnos ki kellett hagynunk, mert már készültünk a saját fellépésünkre a színfalak mögött. Kicsit izgultunk, mert a hely szűkösebb volt, mint Sigüenzában, és a takarás se volt tökéletes (Bohdannak egy ponton sikerült izomból lefejelni az egyik reflektort). Ennek ellenére az előadás nagyon jól sikerült. Kívánni sem lehetett volna jobb közönséget, mint a guadalajarai teltház: tapsoltak, ujjongtak, velünk énekeltek, minden kérdésre kórusban válaszoltak. Felmerült bennem, ami már korábban is, hogy tehettünk volna több interakciót a műsorba, mert egy kicsit elvesztegettük ezt a remek hangulatot.

Este kilenckor álltunk színpadra, és tizenegy körül keveredtünk ki a színházból, sok gratuláció és vidám éneklés közepette. Ezzel azonban még korántsem ért véget a nap, sőt. Átszaladunk a könyvtárba, ahol büfévacsora várta a fellépőket: a hangulatosan megvilágított belső kertben ott tobzódott a fesztivál minden mesemondója. Iszogattunk, kicsi szendvicsekkel és gyümölccsel tömtük a fejünket, és szusszantuk egy rövidet, de már indulni is kellett tovább: éjfélre voltunk kiírva a Maraton fő színpadára mesélni.

Annyira azért nem ellett volna sietnünk: a maraton az első 30 óra után már erős csúszásban volt, és végül csak hajnali kettőkor kerültünk színpadra. Én általában éjfél körül már magyarul sem tudok, nem hogy spanyolul mondjak mesét, de a helyi hangulat engem is elsodort. A Maraton mindig éjjel állítja színpadra a profi mesélőket, hogy legyen közönség. És volt is. Hajnali kettő és három között zsúfolásig tele volt a palotaudvar éber, vidám, lelkes hallgatókkal. Ez az éjszaka a fesztivál szíve-lelke. Amikor megérkeztünk, épp a Monucuentos nevű műsor mesélői álltak színpadon (ez az az előadás-sorozat, ami a fesztivál ideje alatt Guadalajara különböző történelmi épületeiben zajlik). Mindenki egy-egy mesével készült, és egyikük jobb volt, mint a másik. Alicia Merino gyönyörű, lírai stílusban mesélte a Halál látogatását Szamarkandban; Mario Cosculluela bábokkal adott elő egy bájos kis anekdotát a párkeresésről. Pep Bruno azt a varázsgyűrű-mesét mesélte, amit A kalóz királylányba is beválogattam, zseniálisan humoros és akciófilmbe illően verzióban. Egy mexikói hölgy, akinek nem csíptem el a nevét, egy csodás történetet hozott, ami mókás személyes sztoriként indult, de átcsapott egy Coyote-legendába. Cristina Verbena meséjére már nem emlékszem, csak arra, hogy nagyon élveztem. (Hajnal felé már nem fogott az agyam olyan jól). Amikor mi kerültünk sorra, egyesével mentünk fel a színpadra egy-egy mesére, majd a végén közösen előadtuk a műsorunk záró meséjét több nyelven. Részemről a Csodacsirkét meséltem spanyolul, és itt végre volt lehetőségem játszani a közönséggel. Nagyon jól vették a kanyart, nevettek, tapsoltak, és mondogatták, hogy "mit? mit? mit?". Hajnali három volt, de teljesen felpörgetett az élmény. Utólag többen megdicsérték a sztorit.

A nagy éjszakázás után már csak a záró nap volt hátra. Reggel összegyűltünk a palota egyik termében egy rövid kerekasztal-beszélgetésre; a közönségben csak néhány karikás szemű mesemondó üldögélt, de nagyon klassz kis beszélgetés kerekedett a projektről, az élményeinkről, és a mesemondásról úgy általában. Tulajdonképpen ezzel zárult számunkra a fesztivál. A legtöbben, akik nem rögtön a reptérre indultak, ebéd után visszazuhantak az ágyba aludni. Este közös limonádéval, beszélgetéssel, és vacsival zártunk a hétvégét azokkal, akik még ott maradtak.

Hihetetlen élmény volt pontosan tíz év után visszatérni Guadalajarába. A Mesemaraton továbbra is a világ egyik legjobb mesemondó fesztiválja. Fürdőztem a mesékben, a mesemondó társaságban, és a spanyol nyelv szépségeiben. Remélem, nem kell majd újabb tíz évet várnom, amíg ismét erre járok...

2022. július 2., szombat

Mesélő Városok 4. - Két iskola és egy menekültszállás

Hogy a sűrű próbarend közben se unatkozzunk, lehetőségünk nyílt néhány kisebb fellépésre a sigüenzai tartózkodás alatt. 

Az első előadásra a helyi menekültszálláson került sor. Ezt egy Accem nevű civil szervezet működteti, akik nagy szeretettel (és bőséges vacsorával) vártak minket egy szép nyári estén, a középkori kőfalak mögött megbúvó szálláson. Nagyjából 40-50 gyerek és felnőtt gyűlt össze az udvarban. Mi egy rövid, több nyelven előadott mesével készültünk, majd mindannyian népdalokat énekeltünk a színpadi előadás programjából. A közönség lelkesen tapsolt nekünk, de igazán akkor kezdtek csak feloldódni, amikor Clara előállt egy több szólamú afrikai népdallal, amit betanított az egész közönségnek. Az volt a királyság, hogy voltak a közönségben, akik ismerték a dalt. Utána pedig mi magunk váltunk hallgatókká: két afganisztáni srác állt elő, és elmeséltek egy népmesét - először, ahogy ők mondták, perzsául, utána pedig angol fordításban. Nagy meglepetésünkre a mesében a farkast kiáltó fiú egy változatát ismertük fel. Utána egy srác, aki Burkina Fasoból érkezett, felolvasott egy helyi legendát, ami egy harcos királynőről szólt, és mindenkinek elnyerte a tetszését.

Az igazi buli azonban a mesélés után kezdődött. A hivatalos műsor végeztével elvegyültünk a tömegben, mindenki beszélgetett mindenkivel, miközben feltálalták a vacsorát. Valaki hangfalat hozott, és zenét tett be. Nem kellett sok idő, és eluralkodott a táncos hangulat. Először az afganisztáni srácok álltak bele a táncba, aztán csatlakozott hozzájuk egy kameruni srác is, és szépen lassan a többiek. Táncoltunk spanyol zenére, afgán zenére, afrikai zenékre, és nagyjából mindenre, ami a csövön kifért. Tanultunk néhány perzsa táncot, amiknek nagy része abból állt, hogy körbe-körbe táncoltunk, míg valaki ki nem ugrott középre, hogy megcsillogtassa a tánctudományát. Nagyon nagy hangulat kerekedett, sötétedésig tartott a parti, vidáman sétáltunk haza.

A szállás lakóival a két hét folyamán gyakran találkoztunk az utcákon vagy a főtéren; mindig kedvesen mosolyogva köszöntek nekünk. Eljöttek az előadásunk sigüenzai premierjére is, ami külön megható volt, mert több mese is az otthonkeresésről, menekülésről szólt (pl. az Aranyhíd, amit én meséltem). Volt a csapatban egy afgán család két kiskamasz lánnyal és egy kisfiúval, akikkel nagyon jókat beszélgettünk. Ők is ott voltak a premieren, és utána megölelgettek mindenkit. 

Sigüenzának összesen két gimnáziuma van, és mind a kettőben jártunk. Az első (állami) suli az előző bejegyzésben emlegetett Ifjúról volt elnevezve - ez volt a Martín Vázquez de Arce Gimnázium. (Legjobb név egy sulinak.) Itt az iskola színháztermébe vonultunk be két-három osztálynyi kamasszal. Helyben találtuk ki, mit akarunk mesélni; mivel mind angolosok voltak, vállaltam, hogy mesélek nekik angolul, mert ezt mindenki izgalmas ötletnek találta. Eleinte eléggé gyanakodva méregettek minket, még a soknyelvű kezdő mese és éneklés után is, így elmeséltem nekik Sir Gawain házasságát, hadd kuncogjanak meg szavazgassanak. Bejött, és abszolút siker volt. Utánam mesélt Antonio is egy afrikai mesét, és Bohdan egy szlovák városi legendát egy kísértet-lányról. Mindegyik tetszett a kölyköknek. Utána Pepita visszakérdezett, emlékeznek-e a mesékre; az enyémet egy vagány srác egy az egyben visszamondta. Sajons utána Pepito elkövette azt a hibát, hogy ki akarta kérdezni a másik két mesét is, ami nem talált túl lelkes fogadtatásra. Végül még énekeltünk meg játszottunk velük kicsit, és elköszöntünk. Azzal a jó érzéssel jöttem el az iskolából, hogy a kamaszok tulajdonképpen ugyanúgy működnek a világ minden táján...

A másik gimi, ahová elmentünk mesélni, a katolikus Sagrada Familia (becenevén SaFa) volt. Itt is a színházteremben meséltünk, bár ide csak egy kisebb csoport, nagyjából egy osztálynyi gyerek jött el, meg a tanárok és apácák közül páran. Itt is énekkel és több nyelvű mesével kezdtünk, amit hasonló gyanakvással fogadtak, mint a másik suliban. Itt is angolul meséltem, ami viszont tetszett nekik és a tanároknak is. Hogy a meseválasztáshoz mit szóltak, azt sosem fogom megtudni - Az ördög és a gezerigók meséjét választottam, hirtelen felindulásból - de úgy tűnt, a kölykök élvezték. Utánam Julien csapta le a magas labdát, aki Ádám és Éva történetének egy afrikai változatát mondta el (ahol valójában Ádám kóstolta meg az almát először, csak ráfogta Évára). Végül Bodham elmesélte itt is a kísértet-sztoriját, majd ismét színpadra álltunk mindannyian Gonsuke történetével. Az utóbbit, költőisége ellenére, a fiatalok elég gyakorlatiasan vették: "Akkor meghalt szegény, ugye?" 

Az előadás végén kicsit beszélgettünk velük a mesemondásról, mint műfajról, és arról, hogyan működnek a mesék. Utána kimentünk fotózkodni az udvarra, és még dumáltunk kicsit az igazgatóval is, aki nagyon jó fejnek tűnt. Később ő is lejött az előadásunk premierjére.

Örülök, hogy volt alkalmunk ellátogatni ezekre a helyekre. A sok színpadi próba közben (nekem még mindig nagyon fura közönség nélkül próbálni) jólesett, hogy élő embereknek mesélhettünk. Ráadásul többek között kamaszoknak, akik változatlanul a kedvenceim. 

2022. június 27., hétfő

Mesélő Városok 3. - Sigüenza és környéke

Ha már eltöltöttünk ott két teljes hetet, érdemes kitérni magára Sigüenza városára. Sigüenza egy nagyjából 4000 lakosú kis település, ami festői módon a Río Dulce és a Río Salado (Édes-folyó és Sós-folyó) között helyezkedik el egy magaslaton. Hivatalosan két év múlva lesz a 900. születésnapja, de ezt a visszahódítás évétől számolják; maga a település már a kelta és a római korban is létezett. A középkorban püspöki székhely volt, és máig lenyűgöző látványt nyújt mind a katedrálisa, mint pedig a hegytetőt koronázó vár. Ottlétünk alatt végig kellemes 27-28 fokok voltak, hét ágra sütött a nap.


Egy La Casona de Lucía nevű kis szállóban laktunk, amiben pont annyi szoba volt, amennyit ki tudtunk tölteni. Sokat utaztam már életemben, sok hotelben megfordultam, de biztosan állíthatom, hogy ez volt a legjobb szállás mind közül. Maga az épület pár száz éves múltra tekint vissza, kicsi ám bájos, nagyon tiszta, és a család, aki működteti, azonnal a szívünkbe lopta magát. Mirta és Fernando nem csak a neveinket tanulták meg, de két nap elteltével ismerték mindenkinek az ízlését is, legyen szó reggeliről, borról, kávéról, vagy arról, hogy a szegény kis magyar nem eszik tengeri kaját. A szobáinkat minden nap ragyogóra takarították, a ruháinkat kimosták is kivasalták, és amikor focimeccs volt, behozták a tévét a nappaliba, és együtt szurkoltak a vendégekkel. Rajtuk kívül a fiuk és az unokájuk volt még állandó társunk; a tündéri kislány nagyon élvezte, hogy mesemondókkal van körülvéve.


És ha már a kajánál tartunk: nem véletlen, hogy a szállónak jó híre van (a Michelin útikalauzban is szerepel). Mirta olyanokat főzött ránk, hogy napról napra a lábai elé akartunk borulni. Minden ebéd és vacsora három fogásból állt, gyönyörűen tálalva, díszítve - nem ettük kétszer ugyanazt a 15 nap alatt. Nem árulom el, hány kilót szedtem fel, de nem egyet. Így aztán igen, most először én is beállok azon bloggereknek a sorába, akik kajáról posztolnak fotókat. Íme:






Sigüenza amúgy nagyon barátságos kis város. Elbűvölt például, hogy a vastól vörös talajnak köszönhetően a régi, középkori kőépületek mind halvány rózsaszínűek. A rózsaszín kövek városában rengeteg fecske lakott, akik már kora reggel ott csiviteltek a háztetők felett, és csak naplementekor adták át a terepet a denevéreknek (nem is nagyon volt szúnyog a környéken). A város szíve a főtér volt, egyik oldalán a katedrálissal, másik oldalán a városházával (és benne egy energikus, fiatal polgármester asszonnyal, aki személyesen üdvözölt minket az első héten), középen pedig egy vendéglővel, aminek asztalai jó idő esetén elfoglalták a tér nagy részét. Minden este oda ültünk ki próba után borozni, olajbogyót enni, és beszélgetni.


A katedrális maga gyakorlatilag minden építészeti korszak és történelmi kor nyomait magán viseli, a román alapoktól egészen a polgárháborúból származó golyónyomokig (amelyek a keskeny ablakok körül láthatók). A város többször gazdát cserélt a polgárháború alatt, ezért minden oldalról kapott bombát és lövedéket rendesen. Ennek ellenére szinte teljes középkori hangulatot áraszt ma is, kicsi, kígyózó utcákkal, évszázadok óta változatlan kőházakkal, és nem kevés templommal. Az első héten egy délutánt vezetett városnéző sétával töltöttünk, ahol megtekinthettük a várat, sok régi templomot, a vadregényes utcácskákat, és magát a katedrálist. Utóbbinak híressége az El Doncel, vagyis az Ifjú, egy 15. században élt nemes úrfi sírszobra, ami arról ismert, hogy az alabástromból kifaragott alak nem a hátán nyugszik, a kor szokása szerint, hanem fél könyékre támaszkodva olvasgat egy kényelmes szőnyegen. A legenda szerint jobban szeretett olvasni, mint harcolni, ezért ábrázolták így, miután fiatalon elhunyt egy csatában. (Az idegenvezető szerint viszont annyira mégsem olvashat jól, mert 500 éve ugyanazt a lapot nézi.) Ráadásul a kutatók szerint nem imakönyvet vagy Bibliát olvas, hanem lovagregényt. Természetesen azonnal a szívembe zártam az úriembert.


Különösen bájos volt, hogy az utolsó esténken, a sigüenzai premier után, a La Casa del Doncel nevű helyre mentünk vacsorázni - annak a családnak a középkori házába, amelyhez ő is tartozott. A ház a múzeum, művelődési központ, és étterem is egyben. A belső udvaron állítottak fel a számunkra hosszú asztalokat; a magas kőfalakat borostyán borította, a fejünk fölé lámpásokkal díszített cseresznyefák hajoltak, itt-ott halványpiros cseresznyékkel. Vacsoráztunk, boroztunk, és néztük a lassan előbukkanó csillagokat. Arra gondoltam, hogy az Ifjúnak igaza volt, amikor ezt szerette volna választani a háború helyett.


Egy kirándulást is tettünk egy forró vasárnap délután a Sós-folyó völgyébe, de mielőtt rátérnék, álljon még itt pár kép Sigüenzáról:












Ami a kirándulást illeti: egy nagyon kedves idegenvezető hölgy vitt el minket kisbusszal a Sós-folyó völgyébe, ahol mindenféle geológiai és természeti érdekességekről mesélt nekünk. A folyó és a völgy alaposan rászolgáltak a nevükre: az egész környék egy sósivatag, kevés édesvíz-forrással, ami miatt a domboldalakat itt is, ott is elhagyott falvak romjai pettyezik. Néhány falunál megálltunk, és láttunk egy csomó festői várat is, lakottat és lakatlant egyaránt. Természetes és mesterséges sólepárlók és sós tavak mellett haladtunk el, melyek egykor a környék fő bevételét jelentették. Egy hegyoldal szikláin még az ősi tengerpart megkövült iszapját is láthattuk; vannak helyek a közelben, ahol ez az iszap dinoszaurusz-lábnyomokat őriz. A kortárs élővilág leginkább fecskék, gyíkok, cincérek, és birkák formájában képviseltette magát. A séta végén megálltunk egy kis kőépületnél, ami egy falu közös mosóháza volt, és most is friss vízű forrás táplálja benne a medencét. Egy varangy úszkált benne békésen. Susana mesélt egy "éjszakai mosóasszonyokról" szóló hidelemmondát, miközben a házikóban hűsöltünk.



















Nem tudom, magamtól kirándultam-e volna erre a környékre, de nagyon örülök, hogy a projekt keretein belül volt rá lehetőség, mert nagyon megszerettem. 
Két és fél hét elteltével kicsit szomorúan vettem búcsút Sigüenzától és lakóitól; már kezdtem megszokni a fecskés reggeleket, a kanyargó utcácskák labirintusát, a lelkes és kitartó óránkénti harangozást, és a La Casona de Lucía vendégszeretetét. Sok emléket hoztam magammal a városról és lakóiról. A következő bejegyzésben bővebben szót ejtek majd az utóbbiról is!