Múzeumi Mesetár: Hősök ideje

A március 15-i műsorra való intenzív felkészülés után ebben a hónapban könnyű dolgom volt: Visszatérve a régészeti témákhoz a szkíták és szarmaták voltak soron, őket pedig már nagyon jól ismerem. A Hősök Ideje című műsort vittem magammal, amit kis változtatásokkal a szolnoki múzeumban és Amerikában is előadtam már. A nart legendákat elővenni mindig jutalomjáték. Ráadásul ez volt a sorozatban az első olyan alkalom amikor elővehettem a jelmezeimet is: Szarmata ruhám ugyanis (hála az SCA-s éveknek) történetesen van. És pont az a rekonstrukció ihlette, ami a Nemzeti Múzeumban látható. Kicsit hosszú úton, több év alatt jutottam el a mellékelt fotóig, de nagyon megérte!

A mesélés maga a szkíta teremben zajlott (mert a szarmaták a rómaiakkal vannak egy kiállításban, oda pedig majd a jövő hónapban megyek *kacsint kacsint*). Kedves kis közönség gyűlt össze, nagyjából egy tucat gyerek és hét-nyolc felnőtt (volt, aki gyerek nélkül). Igyekeztem úgy pakolni a párnákat, hogy kiasználjuk a hosszúkás teret a tárolók között, de ne álljuk el a többi látogató útját. A gyerekek nagy érdeklődéssel figyeltek, ahogy beszéltem egy kicsit arról, kik is voltak a szkíták és a szarmaták, és mit keresünk a kiállításban. Azt is el kellett magyaráznom, mit keresnek a kaukázusi oszét mesék a szarmata témában, majd röviden be kellett mutatnom a nart hősöket - végül is innen indult el a mesélés, amikor már tisztáztuk, hogy egy rakás különleges erejű fickóról lesz szó, akik midnenféle kalandokba keverednek, és mindenféle ellenfelekkel harcolna. Tudjátok, mint a Bosszúállók. Az emberiség mesei ízlése nem változik sokat.

Természetesen nem hagyhattam ki, hogy a kedvenc nart legendámmal, Az uadmer csontjaival kezdjek. Ez a régészmesék netovábbja: Egy rakat kíváncsi hős kiás és összerak egy óriási csontvázat, és aztán életre is keltik, hogy megkérdezzék tőle, milyen volt az élet az ő korában. Az óriás persze elég ijesztőnek bizonyul élőben (még vakon is), így egy idő után visszaimádkozzák csontvázzá. Nem csak a régészet miatt szeretem ezt a sztorit, hanem azért is, mert remekül bemutatja a nartokat: Erősek, kíváncsiak és kalandvágyók, és pont ettől szerethetők.

Másodjára A nartok kalandját meséltem, ami egy hosszú, összetett, de elég mókás történet arról, hogy a nagy nart hősök poénból magukkal viszik Szirdont kalandozni. Szirdon a nartok trickstere, de más hasonló figurákkal (pl. Loki) ellentétben sokkal többet szívatják őt a "hősök", mint fordítva, és általában azért jár túl az eszükön, hogy megbosszulja magát. Ebben az esetben is ez történik; Szirdon többszörösen átveri és a halál szélére sodorja a hősöket, majd megmenti őket, és mégsem gondolják meg, hogyan bántak vele. Sőt. Ez a mese azért külön érdekes, mert egyetlen párhuzamát ismerem csak - az ír Fianna-legendák közül.
A sort Alimbeg lánya zárta, ami a "királylányból királyfi" típusú mesék nart (és egyben szerintem legjobb) változata. Úgy tűnt, a lányok az első sorban külön örültek neki. Mivel a három történet végére le is járt az egy óra, meg a közönség is elfáradt, a szkítákra sajnos már nem jutott idő. Nem is baj, mert azok inkább valók felnőtteknek, mint családi közönségnek. Majd egyszer rendezünk olyan alkalmat is!

Nart legendák a Selyemúton

Vannak olyan fellépések, amelyekről sokáig álmodozik az ember, mielőtt valósággá válnának - és vannak olyanok is, amik csak akkor bizonyulnak álomfellépésnek, amikor váratlanul és teljes tökéletességükben a mesemondó ölébe hullanak.
A tegnap este az utóbbiak közé tartozott.

Az egyik tavalyi Eposznapon találkoztam először Dana Sherryvel, aki amellett, hogy nagy rajongója a belső-ázsiai meséknek, a Berkeley-ben található Selyemút Ház egyik szervezője is. Idén februárban meséltem náluk először, és akkor került szóba, hogy rendezhetnénk egy teljes estés előadást a Nartok legendáiból. Mivel az oszét Nart legendák első angol fordítása csak idén nyáron jelent meg, Danát lenyűgözte, hogy nekem már (a magyar verziónak köszönhetően) van kész programom a témában, és úgy időzített, hogy a rendezvény egybeessen a következő San Francisco-i látogatásommal. Az már csak a vakszerencsének volt köszönhető, hogy megtudtuk, éppen a városban lesz a héten John Colarusso, a híres nyelvész aki a történeteket angolra fordította. Dana varázserejének köszönhetően a professzor nem csak eljött az estre, hanem bevezető előadást is tartott.

Két órával kezdés előtt gyűltünk össze a Selyemút Házban, és közösen vonultunk át a szomszédos brazil étterembe egy baráti vacsorára. A professzoron kívül jelen volt még Cassie (három fellépőnk egyike, és a Kaleidoscope mesemondó kávéház nagyasszonya), Alma (a Selyemút Ház kazah alapító asszonya), és néhány másik korai érkező is. Brazil fűszeres rántott sajt felett folytattunk lelkes beszélgetést nyelvészetről (melynek során a professzor úr olykor mindenféle nyelveken, például cserkeszül meg akbázul szólalt meg), történelemről, fura amerikai szokásokról, és úgy általában mindenről. Colarusso a maga műfajában legendának minősül, úgyhogy nem kicsit csillogtak a szemeim, amikor a Nartokról meg a mitológiáról mesélt.
Vacsora után következett maga az előadás. Jelen volt egy teljes filmes stáb is, a helyi egyetem Összehasonlító Mitológia kurzusának diákjai, akik oktatási céllal készítettek felvételt a történetekről. Nagyjából harmincan gyűltek össze a nézőtéren, ami az aprócska helyszínen telt háznak számít.
Colarusso professzor rövid, ám nagyon érzékletes bevezetőt tartott a Nartok legendáiról, és arról, hogyan készült el a két angol nyelvű kötet (Nart Sagas / Tales of the Narts). Mivel ő elsősorban nyelvész, leginkább a nyelvi érdekességekről beszélt (például arról, honnan származik igazából az "amazon" szó), de látszott rajta, hogy évtizedeket töltött a történetekkel, és csodálja mind őket, mind pedig a nyelveket és kultúrákat, amikhez tartoznak. Nem kicsit izgultam, hogy pont előtte álljak színpadra velük, és kezdés előtt a konyhában ki is kérdeztem a nevek helyes kiejtéséről, csak hogy biztos legyek a dolgomban. Nagyon kedves és türelmes magyarázataiból annyit szűrtem le, hogy akárhogyan mondom őket, lesz olyan nép, amihez passzol a kiejtésem...

Mammut csontváz óriásként
összerakva, A. Mayor

Az első félidőben három történetet meséltem. Keztem örök kedvencemmel, az Uadmer Csontjai cíművel, melyben a hősök kiássák egy óriás csontvázát és életre keltik, hogy elmesélje, milyen volt a világ az ő idejében. Régészként mindig is imádtam ezt a sztorit (plusz most olvasom Adrienne Mayor Az ókor régészei című könyvét), és tökéletesen működött, mint bevezető a Nart hősök világába és mindennapjaiba. Másodikként egy rövid, humoros sztori következett arról, hogyan próbálták meg átverni a Nartok Szirdont, a trickstert, és hogyan buktak bele csúfosan. Ezzel mutattam be Szirdon karakterét, és viszonyát a többiekhez (ami leginkább úgy írható le, mint Lokié az északi istenekkel, csak Szirdont többet szívatják). Ez után következett A Nartok kalandja, a hosszú (25 perces) történet, amit az előadás központjának választottam. Ebben a hősök kalandozni invitálják Szirdont, csak azért, hogy menet közben gúnyolhassák és kínozhassák. Szirdon végül ráun a gyötrelmekre, túljár a hősök eszén, és először halálos veszedelembe sodorja őket, majd hosszas könyörgések után megmenti mindenki életét - miután még inkább rászállnak, magára hagyják és megkötözik, de a végén mégis megmenekül, és győzedelmesen, zsákmánnyal tér haza. Nagyon komplex történet, sok emberi vonás van benne, de mellette rengeteg humor is; ráadásul egyetlen változatát találtam csak a Nartokon kívül, méghozzá az ír Fianna-legendákból.
Az első félidő (nagyjából 45-50 perc) után szünet következett, majd a második kör, amelyen két másik mesemondóval osztoztam. Cassie Cushing nyitotta a sort; ő a Nartok nagyasszonyáról, Satanáról mesélt, pontosabban arról, hogyan született Szoszlan, a Nartok hőse. A sztorinak több tucat változata van, és Cassie összefűzte őket egyetlen történetbe, hozzácsapva egy rövidebb mesét is, hogy érzékeltesse, milyen bölcs és nagy hatalmú hölgyről van szó. Utána következett Tim Ereneta, aki az "Okos lány" Nart változatát mesélte, melyben Satanától elválik a férje (mert túl okos), és a hölgy szokás szerint csak azt viheti magával, ami "számára a legkedvesebb a házban." Cassie és Tim mindketten nagyon jó mesemondók, és élvezetes előadást kerekítettek mindkét történetből. A sort végül én zártam egy harmadik Satana-történettel, mely arról szólt, hogyan mentette ki Szoszlan Satanát a Pokol-tóból. Amilyen rövid és egyszerű a sztori, annyira érdekes és megható is egyben, és szerintem szép zárása volt az estnek.

A mesék után mindannyian kíváncsiak voltunk, mint szólt a professzor az előadáshoz - saját bevallása szerint sohasem hallotta még élőszőban a történeteket (sőt, amikor megérkezett, még azt hitte, felolvasni fogjuk őket). Bár mesélés közben csak lopva pillantottam rá, egyszer-kétszer elcsíptem az arcát, ahogy mosolygott vagy épp elgondolkodott. A végén azt monda, örül, hogy a mesék, amiket egy évtizedig őrzött a fiókjában, most már élőszóban utaznak tovább, és mind a mesemondók, mind pedig a (nagyon lelkes) közönség élvezik és szeretik őket.


Remek közönség, remek történetek, és találkozás egy élő legendával - egy közel tökéletes este a Selyemúton. Alig várom, tavaszra mit találunk majd ki...

Régészet Napja: Szarmaták Szolnokon

Tavaly ástam (hehe) bele magam hirtelen felindulásból a kaukázusi nart mondákba, és azonnal beléjük szerettem. A nartok a Kaukázus sok népének legendás, természetfeletti erejű hősei, és a történeteik tele vannak kalandokkal, óriásokkal, és epikus csatákkal. Néhány kutató szerint a mondakör magja az iráni eredetű oszétektől indult ki, onnan vették át a környező népek, és sok mesetípusuk nagyon ősi időkre nyúlik vissza. Érdekes, hogy sok hasonlóság van bennük nem csak a görög mitológiával (a görögöknek voltak keresekdelmi kapcsolatai a Fekete-tenger vidékén élő népekkel), hanem a magyar népmesékkel, és távolabbi népek hagyományaival is - az egyik monda például, ami nagy kedvencem, tökéletes mása egy ismert ír legendának (és sehol máshol nem találtam még hasonlót).
Mivel a szarmaták szintén iráni eredetű nép voltak, akárcsak a magyar vonatkozásban szintén fontos jászok és alánok, úgy gondoltam, tökéletesen passzolna a Régészet Napjára egy nart témájú mesemondó program egy olyan múzeumba, aminek van szarmata gyűjteménye. A szolnoki Damjanich János Múzeum pedig nem csak kapva kapott az alkalmon, de rögtön két programot is kért: Egyet gyerekeknek, egyet pedig felnőtteknek.

Ha már ilyen szépen helye lett a megálmodott programnak, meg is adtam a módját. Először is varrtam magamnak egy szarmata ruhát. Alapul a Nemzeti Múzeumban kiállított rekonstrukciót vettem - az volt a lényeg, hogy minél több gyöngy legyen rajta... Segítette a dolgot, hogy az SCA alteregóm is szarmata, így aztán az öv már meg volt szőve az íjász felszerelésemhez, csak a szoknyához kellett vásznat (és varrógépet) (és gyöngyöket) vásárolni. A gyöngyözés eltartott egy darabig; nem tudom, a szarmaták hogy mérték az idejüket, de nekem soronként került egy Odaát epizódba a szoknya kivarrása. Csak az arányok kedvéért.
A ruhán kívül természetesen a mesékkel is elő kellett készülni. Másodszor is átrágtam az oszét nart gyűjteményt (külön értéke, hogy angol fordítása nem is jelent még meg, a magyar viszont nagyon igényes). Tizenhét történetet válogattam ki, amik megtetszettek, és szívesen meséltem volna őket (sohasem mesélek olyan sztorit, amiért nem lelkesedem). Minden történetet kijegyzeteltem kis kártyákra, és addig rakosgattam őket, míg ki nem alakult egy lista a gyerek- és egy másik a felnőttprogramhoz. Csak egy történet volt benne, amit meséltem már korábban, pont az egyik amerikai MythOff színpadán.
Szolnokon nagy szeretettel fogadtak, tenyerükön hordoztak a múzeum dolgozói. Hoppál Kriszti, aki osztálytársam volt a régészeten, minden megtett, hogy otthon érezzem magam - külön köszönet jár neki a sok pátyolgatásért, mert erősen megfázva érkeztem a fellépésre, és folyamatosan döntöttem magamba az Advilt meg a mézes teát, hogy össze tudjak állni egy (két) koncert erejéig.
A múzeum becsülettel felkészült a Régészet Napjára: Röptében kiállították például azt a lenyűgöző bronzkincset, amivel a múlt héten sétált be valaki a múzeumba. Volt régészeti homokozó, ahol földdel teli ládákból, spaknival és ecsettel túrhattak ki a gyerekek igazi leleteket; lehetett látogatni a raktárt és a restaurátorműhelyt, fibulákat készíteni, tárlatvezetést követni, és Kriszti tárgysimogatókat is tartott, ahol a látogatók a kezükbe vehettek szarmata gyöngyöket, edényeket, viseleti tárgyakat, sőt egy tükröt is.
A gyerekmesélésre rögtön a program kezdetén került sor; mivel a gyerekek mind azonnal leragadtak a homokozónál (én is), kicsit várni kellett, hogy megtalálják a mesemondó zugot a képtárban. Először egy kisfiú érkezett a nagymamájával, és rettenetesen meg volt illetődve. Próbálva oldani a hangulatot, megkérdeztem, hogy óriásos mesét szeretne-e hallani, de az nem kellett neki; megkérdeztem, hogy mit szólna akkor hősökhöz és harcosokhoz, mire buzgón bólogatott. Belevágtam tehát Szoszlan és a nartok kalandjának történetébe, ami azért is vicces, mert egy ponton feltárnak egy óriási csontvázat, majd életre keltik az óriást belőle, és megismerkednek a múlt történetével - ennél régészetibb sztorit keresve sem találhat az ember. Az első két perc után érkezett még közönség, így végül nagyjából tizenöt-húsz fős hallgatóságom volt. Ennek örömére másodjára elmeséltem a másik nart kalandot, azt, amikor az összes nagy hős beleragad a lakomán a székébe, és a rezidens tricksternek kell kiszabadítani őket, mielőtt az óriások mindenkit felfalnának (ez az, amiről az íreknek is van sztorija).

A mesélés után beálltam illusztrációnak a tárgysimogatóba, hogy megtekinthessék a szarmata viseletet rekonstruálva is. Mindenki megdicsérte a munkámat (aminek külön örültem, mert még mindig csak egyenes vonalakat vagyok képes varrni), a régészek és a restaurátorok is, úgyhogy nagyon büszke voltam magamra. Ha jövőre germánok lesznek, megint előveszem a varrógépet...
A délután a felnőtt meséléssel zárult - mivel nem volt még túl késő, bejött egy csomó gyerek is, amit egyáltalán nem bántam. Itt legalább harmincan voltak a közönségben, beleértve a múzeum csapatának jó részét is, és érkezett egy tál pogácsa, amit két kislány nagyon udvariasan körbekínált. Egy kisfiú az első sorban elterpeszkedve közölte, hogy "most már bekapcsolhatod a mesét." Az ő nagylelkű engedélyével tehát belevágtam egy újabb sor nart mondába.
Ezúttal fonala is volt a programnak: Elsőként elmeséltem Szoszlan hős születését, és azt, hogyan edzették meg egy kád farkastejben (és hogy honnan szereztek farkastejet). A születést gyerekbaráttá kellett tenni röptében, mert eredetileg Erekhtheusz görög mítoszának közeli rokona... Ezt követte a történet, amiben Szoszlan megmenti az anyját, Satanát a Pokol-tóból, majd egy rövidebb anekdota arról, hogyan vált el Satana a férjétől, és hogyan békültek ki mégis. Ezek után ugye a hőst meg is kellett házasítani, úgyhogy következett Szoszlan táncpárbajának története, amin feleséget nyert magának (az első sorban ülő kisányok végtelenül élvezték a táncpárbaj ötletét), majd az, hogyan tettette magát halottnak, hogy az apja által elzárt menyasszonyt kiengedjék a várból. Egy kis kitérővel Szirdon narthoz kanyarodtunk, a tricksterhez, aki túljárt a nartok eszén, amikor megpróbálták neki beadni, hogy jön a világvége. Ezen a ponton a közönség minden mese után azonnal mondta, hogy kérnek még, meséljek még - ami a legőszintébb bók egy mesemondó számára. A sor végére hagytam a nart verziót a Legény-leány mesetípusra - az Alita nemzetségbeli Alimbeg lányának történetét. Nem tudtam, hogyan fog rá reagálni a közönség, de belevágtam, és nagyon jól sikerült. Érdekes módon annál, hogy a leány a végén férfivá változik, mindenkit jobban megakasztott a sztori eleje, ahol a hős apjának hét felesége van... (valaki meg is szólalt a hátsó sorban, hogy "szegény"). A történet nagyon jól gördült, és lelkes fogadtatásra talált.
Sűrű nap volt (még sűrűbb orrfújásokkal), de nagyon megérte. Rettenetesen élveztem a felkészülést, a ruhavarrást, a tervezgetést, a mesevadászatot, és magát a rendezvényt is. Megint csak egy mesemondó álommal lettem gazdagabb: Kedvenc történeteimet (hősmondák) vihettem kedvenc embereim (régészek) közé kedvenc mesemondó helyszínemre (egy múzeumba), a kedvenc közönségemnek (mesét lelkesen, türelmesen, és látványos érzelmekkel hallgató gyerekeknek és felnőtteknek). A nart mondákról bebizonyosodott, hogy nem csak élnek és virulnak, de ráadásul azonnal  az emberek szívébe is lopják magukat.
Annyira lelkes voltam én is, hogy a mesélés alatt még orrhangom se volt. Ez a mesemondás varázsa, emberek.