Senkinek sem tűnt fel, hogy talpig rómaiban mászkálok az utcán.
Kedvenc éves meséléseim egyike a volt iskolám nyári tábora, ahová minden júniusban nagy szeretettel meg szoktak hívni. Idén is megérkezett a felkérés: Míg tavaly térben vándoroltunk, idén időutazás volt a téma, és a mesemondás estéjére éppen az ókor jutott. Ez nekem minden szempontból hazai terep, annyira, hogy még ruhám is van hozzá - így esett meg, hogy amikor a tábor épületéből kirajzó gyerekek megláttak római viseletben, az első kérdése mindegyiknek az volt, hogy "Te mi vagy?..."
A megrendelés az volt, hogy ijesztő meséket mondjak a tábortűz körül - a programot éjszakai bátorságpróba követte, így a szervezők előre meg akarták borzongatni a kölyköket. Külön élveztem összeválogatni az ókoros repertoáromból a sötétebb, félelmetesebb darabokat; bár alapvetően nem vagyok horror-rajongó, a több évnyi Halloween mesélésnek köszönhetően egészen csinos gyűjteményem van belőlük.
A naplementével egy időben a gyerekek (több mint hatvanan, valahol nyolc és tizennégy év között) a szabad ég alatt gyülekeztek, és zsibongva figyelték, hogyan készül a tábortűz. Eleinte csak lopva nézegettek engem (a szokásos "idegenszagot érzek" mellett ott volt még a római ruha is, ugye), de néhány fiú hamar felbátorodott eléggé ahhoz, hogy közöljék, nekik nem való ám a mesemondás. Sajnálkozó arccal válaszoltam, hogy az baj, mert a horror meséket így is végig kell majd ülniük - remélem, nem fognak nagyon megijedni. Bumm, már benne is voltam a pixisben. Pár perccel később megint nagyon ugrottam a szemükben, amikor hajlandó voltam velük horrorfilmekről, videojátékokról és képregényekről beszélgetni; az egyik srác meg is jegyezte, hogy "végre valaki normális," amit egy kiskamasz szájából komoly bóknak tekinthet az ember.
A félelmetes mesék ígérete mindenkit lázba hozott. Sokan előre akarták tudni, mit fognak hallani, és egymás kezéből szedték ki az övemről lógó pici könyvet, amibe a mesék címeit írtam. Tülekedő gyerekek szoros gyűrűje vett körül, akik mind egyszerre akartak olyan fontos kérdéseket feltenni, mint például hogy végig tudom-e mesélni az Éhezők Viadalát, hogyan tudok egy egész mesét megjegyezni, és hogy mit jelent az, hogy "mitológia." Többen ismételten a lelkemre kötötték, hogy de
jó ijesztő legyen ám; kisebb vita alakult ki a felhozatal körül, amikor megemlítettem, hogy választhatnak vérfarkasos, kísértetes, múmiás, és halálból visszatérős sztorik között. Időközben a nap is lement, és fellobbant a tábortűz, úgyhogy megkezdődhetett az esti műsor.
A program része volt, hogy táborozók csoportjai adtak elő dalokat vagy maguk által megírt rövid jeleneteket; ezek közé az előadások közé voltak beékelve a mesék. Úgy döntöttem, a kevésbé ijesztőtől haladok majd a félelmetesebbek felé, és az est fénypontjaként, már sötétben mesélem el Lord Hamon és a múmia kezének történetét (külön kérték a szervezők, hogy legyen múmiás mese a bátorságpróbához kapcsolódóan). Elsőként és bemelegítésként tehát Mésztra mítoszát mondtam el, amiben azon kívül, hogy egy király megeszi magát, nem sok félelmetes dolog történik, ellenben nagyon hangulatos (a szuperhősös mesegyűjteményemben is szerepel, Alakváltás címszó alatt). A gyerekek feszülten figyeltek. Néhány újabb jelenet után visszatértem; mivel felhangzott a kórus, hogy "most valami ijesztőbbet mesélj!" a másnapi középkori témára való tekintettel elővettem a Völsunga saga vérfarkasait (vérfarkas az ókori gyűjteményben is volt, de Petronius farkasembere kicsit kókatag a Völsung harcosokhoz képest). A sztorit a sok fiúra való tekintettel választottam, akik figyeltek is feszült érdeklődéssel - a lányok nemkülönben. Természetesen megvágtam egy kicsit, kimaradt belőle némi vérfertőzés, gyerekgyilkosság és egyéb viking nyalánkságok; benne maradt a farkassá változás meg a harc a nagybáty és az unokaöcs között, amit végül mindenki szerencsésen túlél.
A farkasok megütötték azt a mércét, ami őszinteségre sarkallta a tábor apraját. Egy kislány odajött hozzám és nagyon illedelmesen megkért, hogy ijesztőbbet már ne meséljek, mert nem fog tudni aludni. Egy kisfiú is szólt, hogy "vannak dolgok amiktől rosszat álmodik;" bevallottam neki, hogy én a kísérteteket nem szeretem, buzgón bólogatott, hogy na azokat pont ő se, olyat ne meséljek. Persze a többségnek még mindig nagy volt a szája, hogy horrort akarnak, de érezhető volt, hogy nem mindenki ért velük egyet, tartósan traumatizálni pedig egy gyereket se akartam. Úgy tűnt, sikerült elkapnom a folyamatban azt a pillanatot, amikor mindenki egyetértett abban, hogy "ezek nem voltak ijesztőek, de ennél ijesztőbb már ne legyen."
Ennek örömére hagytam a múmiákat a fenébe. Megmondtam a csapatnak, hogy nem mindenki olyan bátor, hogy végighallgasson egy igazán félelmetes sztorit (és ezúttal komolyan gondoltam). Felajánlottam, hogy elmondom inkább az egyik kedvenc mesémet, ami történetesen épp a félelemről szól. Ebbe mindenki belenyugodott, a félősebbek fellélegeztek, a nagyszájúaknak pedig megígértem, hogy kalandos lesz a történet. A Vörös Oroszlánt meséltem el, és szokásos módon nagy sikere volt; bónusz, hogy nem kellett hozzá a horrormesékhez szükséges áhitatos csend, mert a szúnyogokra és a késői órára való tekintettel kezdett már zsizsegni a nézőtér.
A mesék végeztével többen odajöttek hozzám beszélgetni. Volt, aki azt akarta tudni, igaz történetek voltak-e a mesék; nekik elmagyaráztam, hogy ezeket a történeteket azért találták ki az emberek évszázadokkal ezelőtt, hogy tanuljunk belőlük valamit (kísértés volt, hogy azt mondjam, naná, főleg a vérfarkasos rész, de ha hetven gyerek nem alszik, annak a táborszervezők isszák meg a levét, ezt tapasztalatból tudom). Mások elújságolták, hogy nagyon élvezték a meséket, és bizalmasan megmondták azt is, melyik volt a kedvencük. Volt, aki még mindig nyúzott, hogy meséljek félelmeteset, múmiásat, sárkányosat, vikingeset, stb. Alig akartak elengedni, ami egy mesemondó fellépés végén általában jó jel. Sőt, csokoládét is kaptam.
Tanulság: Ha vegyes életkorhoz hívnak, készülj fel
nagyon rugalmasan. Másodtanulság: Minél előbb érkezel egy fellépésre, annál több új barátra tehetsz szert.
Harmadtanulság: Falun senkit sem zavar, ha egy római hölgy klaffog végig éjszaka az utcán.
