A Népmesék nyomában a világ körül kihívás folytatásaként belevágtam a kisebbségek és bennszülött népek meséibe. Most a dél-amerikai őslakos kultúrák vannak soron. A korábbi bejegyzéseket itt találjátok, a Facebookon pedig itt követhetitek nyomon a sorozatot.
.jpg)
Johannes Wilbert, Karin Simoneau, Maria Susana Cipolletti
UCLA, 1988.
A mocoví egy dél-amerikai őslakos nép, akik nagyjából húszezer főt számlálnak, és a Gran Chaco síkság területén élnek (legtöbbjük az Argentínára eső részen). A kötetben 222 történet szerepel több különböző gyűjtésből, angolul - nagy részük először jelent meg nyomtatásban. Emellett minden más is van, amit csak egy kutató kívánhat: lábjegyzetek, bibliográfia, motívumindex, típusmutató, szószedet, térkép, stb. A bevezetőből megismerkedhetünk a mocoví történelemmel és kultúrával, és a gyűjtők arra is felhívják a figyelmet, hogy a gyűjtés idején a szájhagyomány kihalófélben volt már.
Különösen szeretem ebben a sorozatban, hogy az egyes történeteknek sok különböző verziója szerepel egymás mellett, így oldalról oldalra kibontakozik a szájhagyomány sokfélesége.
Fénypontok
A csillagképeket tárgyaló mítoszok között szerepelt egy, ami egy emberevő nandu madárról szólt - miután egy sámán segítségével az emberek legyőzték, csillagok formájában az égre emelkedett (mi Dél Keresztje néven ismerjük). Egy hosszabb verzióban egy elhagyott testvérpár győzte le a nandut hűséges kutyáik segítségével, miután elmenekültek egy gonosz király udvarából (azon ritka mesék egyike, ahol nem volt jó ötlet feleségül venni a királylányt). Szólt egy legenda az Esthajnalcsillagról is, aki valójában egy "fekete özvegy" volt: sorra ment hozzá fiatal férfiakhoz, és aztán megölte őket.
Az eredetmítoszok között több mókás sztori is akadt. Személyes kedvencem azt magyarázta, hogyan kapták a madarak a színeiket egy róka hasmenésének köszönhetően... Egy másik történet arról szólt, hogy az állatok ünnepségre gyűltek össze, amin tömegverekedés tört ki, és sokan így nyerték el mai formájukat: a papagájnak elgörbült a csőre, a kígyó hason csúszott részegen, stb.
A kötet nagy részét állatmesék tették ki; különösen szerettem a furfangos tatu figuráját. Az egyik mesében pl. meglasszózott állatokat, amit a róka utánozni próbált - de mivel a tatu be tudta magát horgonyozni egy üregbe, a róka meg nem, az utóbbi ugyancsak pórul járt. Egy másik történetben a jaguár orrát sikerült becsípnie a páncéljába azzal, hogy összegömbölyödött, és nem engedte el a ragadozót, míg az jobb belátásra nem tért.
Nagyon szórakoztató volt az a mese is, amelyben a macska és a szarvas elhitették a jaguárokkal, hogy ők jaguárt esznek - és sikerrel örök időkre elkergették a ragadozókat az erdő mélyére. Egy másik történetben a bőgőmajom ijesztette el a kecskére vadászó jaguárt, de olyan is akadt, ahol egy kecske döglött pumát talált, és azt használta bizonyítékul a jaguár elrettentésére. Szintén tetszett a történet a három sárga halacskáról, akik nővérek voltak, és véletlenül egy krokodil tavában rekedtek. Amíg újra ki nem áradt a folyó, hogy hazatérhessenek, elhitették a krokodillal, hogy szerelmesek bele, és a feleségei akarnak lenni, így a ragadozó nem ette meg őket.
Olvashattam egy izgalmas legendát egy szépséges lányról, akit a többiek kigúnyoltak, és elcsalták a szeretőit - amiért is cserébe, felhasználva a nők menstruáció alatt nyert hatalmát, a föld alá süllyeszttette egy hatalmas kígyóval az egész falut. A történet egy másik verziójában egy sámán vett rá egy menstruáló lányt, hogy hergelje fel a kígyószörnyet - amit aztán jól ráuszítottak az ellenséges fehér emberekre.
A kötet végén jó néhány legenda szerepelt mindenféle alakváltó jaguárokról. A legjobban talán az tetszett, ahol egy sámán nem csak legyőzte a jaguárembert, hanem kirabolta a házát is - és elhozta tőle az első ismert hangszereket az emberek számára. Egy másik történetben egy sámán a köpéséből született két kutyával győzte le a jaguárt (amit aztán nem hittek el neki). Egy barátságosabb történetben egy erdőben hagyott árva kisfiút jaguárok neveltek fel, és tanítottak meg vadászni.
Kapcsolatok
A mocoví mitológiában is szerepel égig érő fa, amelynek az ágairól égi folyókban lehetett halászni. Sajnos amikor az emberek önzővé váltak, egy öregasszony vízidisznó formájában kidöntötte a fát, véget vetve a kényelmes életnek. Szintén megjelent a tűzlopás motívuma: itt egy héja lopott égő fadarabot az emberek számára - méghozzá nem mástól, mint az igen zsörtös kinézetű viszkacsától (aki nevével ellentétben egy nyúlféle). Néhány változatban a tűztolvaj a keselyű volt, akit a mocovík emiatt nagy tiszteletben tartanak. Szerepelt a gyűjteményben özönvíz-mítosz is (itt egy rühes kutya figyelmeztette a jószívű hőst, hogy kezdjen kenut faragni).
A teremtéstörténetek között ismerős volt még az a sztori, ahol egy rosszindulatú istenség (Nowét) megpróbálta utánozni a Teremtő (Kotaá) alkotásait - és bárány helyett kecskét, tehén helyett pedig tapírt sikerült alkotnia.
Nagy meglepetésemre került néhány ismerős mesetípus: a Szelek Ura például egy Fehérlófia-történet volt, sámán hőssel, aki a végén az alvilágból visszatérve hatalmat nyert a szelek felett. Egy másik mese, amelyben egy halandó ember feleségül vette Naiapék, az alakváltó óriás lányát, egy az egyben varázslatos menekülés történet volt, csak itt éppen az ifjú pár szakított a végén, és a lány hazatért.
Az állatmesék között ismerős volt a történet, ahol a róka meg akarta enni galamb fiókáit, de valaki más - jelen esetben a koronás harasztjáró madárka - a segítségére sietett.
Ki a következő?
A kogi nép
