Az égről a csillagot (Kínai kisebbségek meséi 12. - Tibet)

A Népmesék nyomában a világ körül kihívás folytatásaként belevágtam a kisebbségek és bennszülött népek meséibe. Elsőként az ázsiai kisebbségek kerülnek sorra. A korábbi bejegyzéseket itt találjátok, a Facebookon pedig itt követhetitek nyomon a sorozatot.

A hóoroszlán meséi
Tibeti mesék
Ábrahám Linda & Szántai Zsolt
Sudhana Könyvkiadó, 2010.

Tibet évszázadokig nagyrészt önálló ország volt Kína határán, míg 1951-ben a kínaiak el nem foglalták. Azóta a tibetiek a kínai hatóságok szerint az 55 hivatalos kisebbség egyikének számítanak; több, mint hatmillióan vannak. A kötet sajnos csak meseszövegeket tartalmaz (azokból viszont 96-ot), így a tibeti történelemről és kultúráról más forrásokból érdemes tájékozódni. A meséket több különböző angol nyelvű, illetve eredeti tibeti forrásból fordították. 

Fénypontok

Nagyon tetszett a bölcs denevér meséje, aki gyors észjárásával és bátorságával megmentette a világ madarait attól, hogy egy király a gonosz felesége tanácsára megnémítsa őket. A gonosz mostohaanya meséje két féltestvérről szólt, akik annyira szerették egymást, hogy még egy gonosz kígyóisten szívét is meg tudták lágyítani.

Látványos és izgalmas volt az a történet, amelyben egy szemfényvesztő szőtt élethű illúziókat egy király köré, miután a király megígérte, hogy bármit tesz, nem fogja megbüntetni érte. Egy egész kis alternatív valóság született az illúziók nyomán...

Nagyon szép volt Csering és a csillag meséje. Egy fiúról szólt, akit egy varázsló magával vitt az égbe, hogy megfigyelhesse, hogyan keltenek a sárkányok esőt és mennydörgést - és a végén még egy csillagot is hazavihetett a zsebében magával. A kis juhász a mi Nyúlpásztorunkra hasonlított; itt egy csodásan zenélő legény az állatokat hívta össze, hogy ijesszenek rá egy gőgös uraságra, és tanítsák meg jobban bánni az emberekkel.

A tanulságos mesék között tetszett A szamár és a kő esete, ahol egy balesetért egy szamarat és egy követ készült elítélni a király - majd megbírságolt mindenkit, aki kíváncsiságból jelent meg a bíróságon ahelyett, hogy igazságot követelt volna. Szintén komoly üzenetet hordozott a viszályt szító róka története, aki egy barátságban élő bikát és tigrist próbált egymásnak ugrasztani - de azok még időben észrevették, ki a hibás, és a rókával végeztek inkább. A legjobban azonban A balga bíró meséjét szerettem, aki nem akart az emberek gondjaival foglalkozni, amíg a felesége el nem altatta, koszos ruhába nem öltöztette, és ki nem tette az utcára, hogy azt higgye, nem ő a bíró. A szegény emberek között élve aztán jó sok mindent tanult, és bölcsebben tért vissza a posztjára. 

Kapcsolatok

Annak ellenére, hogy Tibetre mint a világtól elzárt helyre gondolnak az emberek, rengeteg ismerős mese bukkant fel a kötetben: voltak változatok olyan klasszikusokra, mint a brémai muzsikusok (A két kismacska), verseny futó állatok (itt Nyúl és béka, akik elől végül egy vadkacsa happolta el a nyereményt), találós kérdésekre választ adó bölcs asszony (akiből nem királyi feleség, hanem tanácsos lett a végén), aranyat köpő királyfiak (A herceg meg a barátja, Az aranyat köpő teknősbéka), hat testvér akik együtt mentettek meg egy asszonyt (majd, mivel nem tudták eldönteni, kié legyen, feldarabolták...), bőbeszédű repülő teknősbéka, "ki a legerősebb a világon?" (Az Egérhercegnő, akit itt sajnos macskához adtak feleségül), salamoni döntés (egy teknősbéka és egy páva között), furfangos ígérettel átvert halál (A favágó és a halál), király akinek szarvai voltak, kiskakas gyémánt félkrajcárja (Az okos tyúk), hálátlan állat a csapdában (Ezúttal farkassal és nyúllal), ébenfa paripa (A vashal és a faló), nagyapót megmentő fiú ami az öregek tiszteletére tanít (Apák és fiúk), Szépség és a szörnyeteg (A fehér kakas, ami itt elválással végződött), és Hamupipőke (A fehér tehén). Nyima kalandjai magukba foglalták az Aladdin-mesét és a szerencséjét kereső ember utazását is.

Ismét felbukkant egy olyan történet is - nem egy verzióban -, amelyben egy ember három állatot és egy másik embert mentett meg, amit az állatok segítséggel háláltak meg, a hálátlan ember viszont árulással. Pelzang története európai és indiai legendákhoz hasonlóan egy szemfényvesztőről szólt, aki úgy elbűvölt egy kétkedő ismerősét, hogy az leélt majdnem egy teljes életet az illúziójában. Szerepelt olyan mese is, amelyben egy vadász véletlenül megölt egy állatot (itt hollót) ami veszélyre akarta figyelmeztetni. A japán hagyományból ismertem a tréfás mesét a családról, akik nem tudták, mi az a tükör.

A tricksterek között szerepelt a béka, aki elhitette a tigrissel, hogy ő tigriseket szokott enni. A legnépszerűbb trickster, akiről több történet is szólt, egy Tinpa bácsi nevű furfangos, jó humorú öregúr volt, de felbukkant egy Nagyszájú nevű legény is, ami egy Zsigerelő nevű kapzsi uraságot tanított móresre. Szintén mókás volt az a történet, ahol egy király híres gyémántját jégdarabbal helyettesítették okos tolvajok.

Ki a következő?

A jugurok

Az Arany Hulla Meséi: Eposznap 2016, második felvonás

Szokás szerint idén másodszor is megrendeztük az Eposznapot (ez volt az egész apropója annak, hogy a héten San Franciscóban vagyok). Minden évben kétszer meséljük el ugyanazt az eposzt, így ismét a tibeti Arany Hulla Meséi volt terítéken. Az előadás a februárihoz hasonlóan remekül zajlott.
Kicsit kevesebben voltunk, mint legutóbb, mert az utolsó pillanatban néhányan lemondták a részvételt. Helyettük viszont volt három új résztvevőnk is, akik először hallották a sztorit (jobban mondva sztorikat, mert az Arany Hulla egy kerettörténeten belül különálló mesék sorozatából áll). Külön élvezet volt nézni az ő arcukat, ahogy a tibeti varázslatok világában kalandoztunk.
Végül tizenhat mesemondó, és tizenhat történet, került sorra egyetlen nap alatt. A szüneteket és a vacsorát nem számítva nagyjából négy, négy és fél óra alatt értünk végig a sorozaton, ami eposz viszonylatban rövidkének számít, de mindenki nagyon jól érezte magát. A keretsztorit ismét mindenki magáévá tette, és jókat kuncogtunk a hulla és a hullát cipelő fiú szóváltásain. A mesék szintén nagyon élvezetesek voltak második hallásra is (és a kedvenceim szerencsére megint elhangzottak). A szüneteket beszélgetéssel és csemegézéssel töltöttük, jórészt a napsütötte kertben üldögélve (ezek után nem akarok visszamenni a fagyos Ohióba...)

Mivel jövőre új eposzt választunk, a nap végén megtörtént a szavazás is. Cathryn előre felhalmozott egy csomó lehetséges opciót könyv formájában a kávézóasztalon, és a szünetekben mindenki böngészte őket, megvitatva az egyes történetek előnyeit és hátrányait. A listán szerepelt a Nyugati Utazás, a japán Heike klán története, az Eszeveszett Orlando, Beowulf, az Íliász, Szundiáta, és a Nartok is (azok kérésére, akik ott voltak pénteken a Selyemút Házban). A jelenlévő mesemondók szavazhattak a három kedvencükre, és ez alapján kibontakozott a toplista: Orlando, a Majomkirály, és Szundiáta maradtak versenyben. Esélyt adva azoknak is, akik nem tudtak itt lenni, Cathryn készített egy online kérdőívet, hogy eldöntsük, melyiket szeretnék mesélni a legtöbben.

Alig várom, hogy kiderüljön.

Az arany hulla meséi (Nemzetközi Eposznap 2016/1)

Hosszas szavazás és egyezkedés után a többség választása a 2016-os Eposznapra Tibetre esett. A rendezvény épp a 12. évében jár (jövőre tartunk majd neki bar mitzvah-t), és mivel tavaly európai eposzunk volt, idén távolabbra illett kalandozni.
(Én meg külön örültem, hogy elrepülhettem egy hétvégére a fagyos és szürke Ohióból a meleg és virágillatú San Franciscóba)

A szóban forgó szöveg Az Arany Hulla Meséi névre hallgat, és egy kerettörténetbe ágyazott mesék sorozatából áll: Egy fiú azt a feladatot kapja a mesterétől, hogy egy mágikus,  arany-türkiz hullát hozzon el a temetőből - és menet közben nem szólalhat meg. A furfangos tetem meséket mond a fiúnak, aki minden történet végén akarva-akaratlanul megszólal, a varázslat megtörik, és a hulla visszarepül az eredeti helyére. A fiú végül 25 eredménytelen forduló után megállja, hogy ne nyilvánítson véleményt, és a sorozat így véget ér.
(Magyarul a meseciklus szanszkrit verziója A hulladémon huszonöt meséje címmel jelent meg)
A 25 meséből 17-et osztottunk ki a februári Eposznapra (plusz a kerettörténetet, amit Cathryn, mint házigazda vállalt magára). A 18 mesemondón kívül hallgatóságunk is volt, úgyhogy végül huszonöten jöttünk össze az egész napos, mesékkel tűzdelt közös lazsálásra.

A létszámhoz rövidített meseciklust nagyjából öt és fél óra alatt mondtuk végig (nem számolva a bőséges vacsoarszünetet és a kisebb pisiszüneteket). A tavalyi vérontáshoz hasonlítva nagyon könnyed nap volt; sokat nevettünk, még többet kuncogtunk, és mindenki remekül teljesített. A különbség nagyrészt abban rejlett, hogy ezúttal mindenkinek saját meséje volt - kevésbé kellett figyelni rá, hogy hasonuljunk az előttünk és utánunk következőkhöz, és mindenki szabadabban hozta a saját stílusát. A kerettörténet állandó poénforrássá vált, amit mindenki máshogy oldott meg (a fiú visszacaplat a temetőbe, elkapja a hullát, beteszi a zsákba, útnak indul / a fiú megszólal, a hulla elrepül). Érdekes volt látni, hogy a kerettörténet nem csak a mesék apropójául szolgált, hanem folyamatos humorforrás is volt, ami egymáshoz fűzte a tizennyolc előadást.
Az egész történetfolyamnak általánosságban véve inkább népmese- mind eposzhangulata volt. Volt néhány Szépség és a Szörnyeteg típusú mese, néhány trickster, és jó sok "jó elnyeri méltú jutalmát, és a gonosz méltó büntetését." Néhány elem annyiszor visszatért, hogy nagy élvezettel elkezdtünk utalgatni egymásra - kotnyeles öregasszonyok, jellegzetes ételek, előző életek, békák, és értelmezhetetlen tibeti közmondások tűzdelték a napot. Ismét beigazolódott, amit már a Táin esetében is megfigyeltem: Az, ami olvasás közben groteszknek vagy szürrálisnak hat, élő mesemondásban végtelenül szórakoztatóvá változik; sokkal többet derültem a meséken, mint amikor papíron olvastam őket. Úgy tűnt, mindenkinek szüksége volt egy kis népmesei kacagásra Cú Chulainn mészárlása után...
Az én mesém külön jól sikerült, annak ellenére, hogy a legfurább sztorit sikerült kiválasztanom az egész gyűjteményből. A "vándorló lélek" címre hallgató történetben egy diák képes a lelkét a testéből más testekbe kölzötetni - és az egyik ilyen kunsztja során egy ellensége elpusztítja az eredeti testet. A vándorló lélek kölcsön testből kölcsön testbe ugrálva elindul, hogy bosszút álljon a gyilkosán... Amellett, hogy nagyon klasszul lehetett mesélni, egészen csinos D&D kaland is lehetett volna belőle.
Az egyik kedvenc történetem Liz Nichols szájából hangzott el - az Aranyat Köpő Herceg meséje volt, aminek mongol változtát belefoglaltam a saját könyvembe is (mert milyen menő szuperképesség már, hogy valaki aranyat és türkizt tud köpni?). Liz hozott egy zacskó gumicukor békát, és amikor a herceg a történetben lenyelte a mágikus békát, mi is megpróbálkozhattunk a mutatvánnyal (saját felelősségünkre). Én a biztonság kedvéért jól megrágtam inkább, és jelentem, tényleg nem tudok aranyat köpni azóta sem.

A napot (és a mesélést) beszélgetéssel, sok nevetéssel, teával, és közösen összedobott büfével tűzdeltük meg. Egybehangzó vélemény szerint eddig ez volt a legjobban sikerült első eposzelőadás; kíváncsi vagyok, mivé fog csiszolódni még októberig. Mindenképpen jót tett a közhangulatnak, hogy könnyedebb történettel készültünk;  a 23. Eposznap estéjére jókedvű, lézengős, kuncogós napot tudhattunk magunk mögött.