Jonesborough 2016: A szent és a profán

A vasárnap reggel a fesztivál hagyományai szerint mindig "szent mesékkel" indul - már csak azért is, mert több templom is található Jonesborough városkájában, és nem akarjuk több ezer ember kurjongatásával megzavarni az áhitatot. Tapsolás helyett a közönség integetéssel vagy a tenyerük összedörzsölésével fejezi ki a lelkesedését, bár a nevetéssel - mert a nevetés szent - így sem lehet nagyon mit kezdeni. Nem is akartunk.

A témának megfelelően a sort Geraldine Buckley nyitotta, aki egy Amerikába települt brit lelkész hölgy, nagy hanggal és nagy szívvel. Arról mesélt, milyen volt lelkészként dolgoznia az állam egyik legnagyobb férfi börtönében - milyen emberi sorsokkal, megató pillanatokkal találkozott. Geraldine jó humorú, karakán nőszemély, mentes mindenféle kenetteljességtől. Utána Elizabeth Ellis következett, aki arról mesélt, hogyan látogatott életében először zsinagógába egy barátnőjével, és hogyan merült el a midrás-történetek világában ("A zsidó hagyományban, ha valaki történeteket ír a Bibliáról, tudósnak nevezik. A keresztény hagyományban eretneknek."). Mosolyogtam, amikor elmesélte azt a történetet Mózesről és a Vörös-tengerről, amivel annak idején az első Holnemvolt Fesztivált nyitottam meg. Utána Will Hornyak következett Philemon és Baukisz történetével, majd kiosontam a sártorba és átkocogtam a szomszédba, ahol Blind Boy Paxton himnuszokat énekelt.

Az utolsó előadás, amire beültem (korán kellett visszaindulnunk Ohióba) megint csak Minton Sparks volt; a korábban már említett megosztó történettel feltette a koronát a hétvégére. Külön csodás pillanat volt, hogy egy olyan hölgy mellé sikerült leülnöm, aki 1988 óta itt volt minden egyes fesztiválon - sőt, a gyerekeit és unokáit is ezen nevelte fel. Elárulta, hogy minden évben vásárol egy extra jegyet, és otthagyja a jegyirodában, hogy ajánlják fel valakinek, akinek szüksége lehet rá. Az előadás előtti születben hosszasan beszélgettünk mesemondókról, akiket ő még hallott élőben, de én már nem; többek között J. J. Reneaux is szóba került. Szívmelengető élmény volt együtt emlékezni a fesztivál nagyjaira. Az ilyen pillanatokért szeretem igazán Jonesborough-t.

Természetesen nem lehet otthagyni a fesztivált mesélés nélkül. Mielőtt elhagytuk volna a várost, kis kitérőt tettem a Swapping Ground-ra - abba a sátorba, ahol bárki mesélhet. Egy Nart legendát meséltem apró (tíz-tizenöt fős), ám lelkes közönségnek, és meghallgattam pár másik történetet is.

Az idei fesztivál azzal a zseniális ötlettel rukkolt elő, hogy postaládákat helyeztek el a sártrak előtt: Bárki hagyhatott üzenetet, köszönetet, szerelmes levelet a mesemondóknak. A három nap alatt teleszórtam a postaládákat mindenféle fecnikre irkált rajongó kommentekkel. Persze töredékét sem adták vissza annak a rengeteg élménynek, amiben részem volt: Jonesborough önmagában álló fogalom. Felejthetetlen mesemondó fesztivál, folyton úton levő barátok találkozóhelye, napsütéses zseb-univerzum valahol túl időn, téren, és Interneten.
Jó időre feltöltekeztem lelkesedéssel.

Jonesborough 2016: Ami egy sátorba belefér

A fesztivál második, szombati napján kapnak helyet az egyes mesemondók egész órás előadásai. Ide mindenki a legjobb műsorait hozza, sokak egy nap alatt kettőt is; tömegek gyűlnek össze a városban, és ha csak egyetlen napra vásárol jegyet valaki, leginkább erre szoktak. Néha nehéz volt választani, az öt párhuzamos mesélő közül kit is hallanék szívesen.

A reggelt Barbara McBride-Smith előadásával kezdtem; a hölgyet régóta szeretem a jópofa görög mítoszai és bibliai meséi miatt, de ezúttal újat mutatott, mert személyes sztorit hozott magával. A nővéréről szólt, aki siketen született, és arról, hogyan élte megy a gyerekkorát egy halló és egy siket kislány az ötvenes-hatvanas évek Texasában. Volt benne jelbeszéd, sok humor, és rengeteg megható pillanat; Barbara megmutatta, hogy nem csak a humor mestere, de a szívünkhöz is tud szólni.

Mivel az előző napon nagyon megjött a kedvem némi kreol zenéhez és mesemondáshoz, másodjára Blind Boy Paxton előadására ültem be, aki szokásához híven felváltva zenélt, viccelődött, és sztorizott. Nehéz lenne felidézni, mi mindenről szólt az az egy óra, de minden percét élveztem, bár megizzadt szegény, mire rávette a jólnevelt fehér Tennessee közönséget, hogy mozduljanak meg a zenére...

Harmadjára Minton Sparks következett, akinek eddigre elkötelezett rajongója lettem. Itt is volt minden, aranyásásról a karneválig, ütős blues gitárral, retiküllel, és olyan szövegekkel, amik, bár csúnya szó nem frodult elő bennük, arra késztették a mellettem ülő apukát, hogy befogja a kislánya füleit. (Pedig csak tankolásról volt szó). Aki kíváncsi a hangulatra, itt láthat Mintontól egy videót:

Minton után újabb csemege következett. Bár Clare Murphy-t sokszor láttam már színpadon, pár évvel ezelőtt összeállított egy egész órás műsort Rafik Schami Damaszkuszi Éjszakák című könyve alapján amit még nem sikerült elcsípnem tőle. Szerencsére elhozta magával, és így végre volt alkalmam meghallgatni élőben, egyenesben - nagyon megérte. Utólag árulta el, hogy a rendezőket megkérte, ne írják bele a műsorfüzetbe, hogy Szíriáról szól a sztori, hogy a déli konzervatívok ne riadjanak el tőle... Amikor elindult a történet, érezni is lehetett a közönségen, hogy kényelmetlenül fészkelődnek, ám amint átcsaptunk népmesébe, rögtön feloldódott a hangulat. A történet mesék sorozata meséken belül; az igazság hatalmáról és a hazugságok sokféleségéről szól, és a befejezése sokáig függ még a levegőben, miután az ember elhagyja a sátrat...

A nap utolsó előadására ismét Elizabeth Ellist választottam. Ő Dávid király történetét mesélte el a király néhány (!) feleségének szemszögeiből; más és más színű kendőkkel jelezte, éppen melyik feleség mesél. Mélységes bibliai-történelmi tudás húzódott az előadás hátterében, és volt benne minden, a szerelemtől az árulásig; nem különösebben magasztalta fel sem Sault, sem Dávidot, sőt, Betsabé például kifejezetten sötét képet festett Dávidról (ami nem csoda, ha az ő történetét nézzük). Elizabeth végtelen empátiával viseltet női sorsok iránt, még a Biblia és több ezer év távlatából is. Mint minden alkalom, amikor színpadra lép, ez is lenyűgöző és felejthetetlen volt. 

A szombati napra ennyi jutott - öt világszínvonalú mesemondó már így is majdhogynem több, mint amennyit egy nap alatt be tud fogadni az ember. Sokáig fogom még emészteni mindegyik történetet. 

Jonesborough 2016: Itt van újra

Az ősz is, meg a Fesztivál is. Jonesborough-ba menni minden mesemondónak olyan, mintha hazatérnénk. Tennessee útjain kanyarogva a hegyek között visszaidéztem az első utazást, kilenc évvel ezelőtt, akkor még buszon; életem első mesemondó fesztiválja volt, és hetekig nem józanodtam ki a csodálatból. Azóta persze többször volt szerencsém részt venni a fesztiválon, amíg az ETSU-ra jártam, de három éve most volt alkalmam először visszalátogatni Ohióból is. Ezúttal nem csak új történetek és új kalandok, hanem kedves ismerősök, barátok, volt osztálytársak és kollégák is vártak.

A fesztivál első, pénteki napja "kóstolóval" zajlik: Óránként két mesemondó osztozik minden sátor színpadán, hogy harminc percnyi ízelítőt adjanak a meséikből és a stílusukból. A kóstolgatást ismerős ízekkel kezdtem: Andy Offut Irwin, kedvenc tricksterem, és Clare Murphy, a MythOff alapító nagyasszonya nyitották a fesztivált. Andy ellőtt egy kevéssé burkolt poént a közelgő választásokról majd arról mesélt, hogyan idomított békákat gyerekkorában. Clare hozta az ír mesevilág varázslatát a tündérek bábaasszonyával és három nővérrel, akik bolondot csináltak a férjeikből. Dovie konferálta fel mind a kettejüket, úgyhogy az előadás végeztével egyszerre volt alkalmam három kedvenc mesemondóm és jó barátom nyakába ugrani.
(Ilyenkor leginkább csak erre van idő: Visít, integet, ölelget, mosolyog, vált két szót, továbbáll. A fesztivál kemény meló minden fellépőnek)

Balra a sínek, középen a sátor

A második órában Ingrid Nixont hallgattam meg (lásd az előző bejegyzést), aki egy gyerekkori sztorival és egy hazug mesével rukkolt elő. Az utóbbinak megvolt az a jó tulajdonsága, hogy a tizenöt percből jó tizenkettőig simán elhittem neki, hogy megtörtént esetet mesél. Ingrid ezen a reggelen rögtön át is esett a tűzkeresztségen: A sztorija közepén megérkezett a jó öreg Jonesborough-i vonat, és mivel közvetlenül a sínek mellett voltunk, és tehervagonokról volt szó, jó öt percen keresztül kellett küzdenie a hangerővel. Az óra második feléről ellógtam, és meglátogattam az ETSU és a National Storytelling Network sátrát; megújítottam a tagságomat, felvettem pár tucatot a Storytelling Magazine régebbi, ingyenes számaiból, és elbeszélgettem néhány régi ismerőssel (többek között egy olyan mesemondóval is, akivel utoljára 2007-ben Connecticutban találkoztam, és simán emlékezett rám) (én is rá, gyönyörű kék szemei vannak).

A harmadik órában sikerült elcsípnem Elizabeth Ellist, mindannyiunk imádott mesemondó istennőjét, aki arról mesélt, hogyan szökött meg vénlány nagynénje annak idején a falu orvosával. Elizabethet Blind Boy Paxton követte (róla is írtam az előző bejegyzésben) aki azonnal levett a lábamról; indián dédszüleiről, kreol nagymamájáról, és a Louisiana-i zenei világról sztorizott. Őket követte Clare még egyszer (Clareből sohasem elég), egy indiai népmesével és egy gyönyörű történettel arról, hogyan született a reggeli köd, majd Dan Keding, akit horvát nagymamája képzett ki hagyományos mesemondónak, és kilenc generáció óta az első fiú volt a családban, akinek kijutott ez a megtiszteltetés (nem lévén lány testvére). Ő is népmeséket hozott magával, és azt is bevallotta, hogy célja a világ minden országából begyűjteni egy-egy történetet (ismerős? :) )

A vacsora előtti utolsó órában volt szerencsém megismerni Minton Sparks-ot (ld. előző bejegyzés), aki eldalolta, hogy az újságban lehozott halálozási rovat túl kegyesen bánik néhányakkal, és hogy egy anyának joga van cigizni, miközben benzinkúton dolgozik hogy eltartsa a két gyerekét (yep). Utána Antonio Sacre következett, aki annyira shiny happy, amennyire Minton cinikus; a gyerekei mókázásairól mesélt, meg a kubai családja karácsony estéiről. Ahhoz képest, hogy Antonio boldogan emlékszik vissza a hetvenes évekre, a fesztivál többsége még mindig úgy gondol rá, mint "arra a helyes kölyökre." Cserébe itt sikerült belefutnom Adam Booth-ba is, aki tényleg "kölyök", mesemondói léptékkel (egyidősek vagyunk), és a múlt héten írt nagyon kedves ajánlást a tavasszal megjelenő könyvemhez. Adam emcee-ként volt jelen, a többieket konferálta fel, de sokszor hallottam már mesélni és nagyon csípem a stílusát.

A vacsorát (melyet Heidi barátnőm közeli házában költöttem el) esti mesélés követte: Bár nap közben esett némi elő, elég meleg és száraz volt az este ahhoz, hogy kimerészkedjek a parkba kísértet-történeteket hallgatni. Előrelátó módon vittem magammal egy szemeteszsákot, hogy ne ázzak fel, és a rendezvény szponzora jóvoltából forró csokit és fánkot is kaptunk. Az öreg fűzfa alatt üldögélve, pár lépésre a kunyhótól, ahol egyszer egy hónapon keresztül laktam, belemerültem a közösségi hátborzongatásba.

A park és a fűzfa nappal

Carol Birch egy orosz népmesét hozott egy gonosz papról, aki kecskebőrbe bújva próbált néhány jobbágyot megfosztani a vagyonától - amíg rá nem nőtt a kecskebőr... David Novak egy gyermekkori kísértet-élményéről mesélt, és nagyon elegánsan beleszőtt néhány gondolatot arról, miért hiszünk a kísértetekben, és hogyan gondolkodunk róluk. Antonio Sacre olyan klasszikusokat idézett meg, mint a chupacabra és a Síró Asszony (utóbbit kreatívan összekombinálta Bloody Mary legendájával). Ingrid Nixon egy ír mesét hozott Mary Culhaine-ről, aki egy nagyon beszédes hulladémont kénytelen cipelni a hátán, Will Hornyak pedig (akit most hallottam először) Eddie Lenihan ír tündéres népmese-gyűjteményéből hozott egy hátborzongató sztorit arról, hogy mi lesz annak a sorsa, aki rosszat szól a tündérekre. Ez utóbbinak egyrészt örültem, mert már a könyv olvasásakor is megakadt rajta a szemem (elég gusztustalan vége van), másrészt pedig borzongtam egy kicsit tőle, hogy Will ír akcentussal adta elő az egészet.

A kísértetmesékkel le is zárult a fesztivál első napja. Méltó befejezése volt egy nagyszerű, egész napos kóstolónak... Másnap pedig következtek a főételek.

Jonesborough 2016: Akikbe szerelmes lettem

Mivel előfordulhat, hogy egy időre ez lesz az utolsó év, amit Amerikában töltök, úgy döntöttem kiszívom az élet velejét és leutazom Jonesborough-ba a mesemondó fesztiválra (A mesemondó fesztiválra - a National Storytelling Festival hangulatáról és történetéről részletesen írtam a könyvemben). Még jegyet is vettem, hogy ne kelljen az önkéntesek időbeosztásával bajlódnom, és nyugodtan élvezhessem a három nap tömény mesemondást.
Az elkövetkező pár bejegyzésben részletesen beszámolok majd a hétvége eseményeiről; mielőtt azonban nekivágnék a sportközvetítésnek, ki szerettem volna emelni néhány mesemondót, akikkel idén találkoztam először, és azonnal beléjük is szerettem. Íme:

Jerron "Blind Boy" Paxton
Először, "Új Hang"-ként járt a fesztiválon, és a közönség vegyes érzelmekkel fogadta. Jonesborough veteránjai nagyon vaskalaposak azzal kapcsolatban, mi számít "igazi" mesemondásnak és mi nem, és persze rögtön el is indult a pusmogás, hogy "psmpsmpsm zenéééészt hívtak meg egy rendes mesemondó helyett!" Pffft. Blind Boy Paxton valóban zenész, méghozzá nem is akármilyen: Kreol családból származó bendzsó- és hegedűművész, akinek generációk óta a vérében van a muzsika és a sztorizás is. Ha engem kérdeztek, annál nincs valódibb mesemondás, mint amikor a srác a színpadon hangolgatja a hegedűjét és közben a nagyanyjáról sztorizgat kellemes déli akcentussal, majd egyszerre csak átcsap egy vonatrablókról szóló balladába. Végtelenül jópofa volt, remek poénokkal, fülbemászó zenével, és nem kevés kommenttel arról, mi számít "igazi" amerikai kultúrának. Mert a kreolnál amerikaibb nem nagyon lehet valaki...

Minton Sparks
Na ő az, akibe halálosan belezúgtam három nap alatt. Amikor az elegáns szőke hölgy kiállt a színpadra a csinos kis kardigánjában és a retiküljét lóbálva, azt hittem, te jó ég, kapunk még egy "az én csodaszép déli gyermekkorom" típusú mesemondót. Aztán Minton kinyitott a száját, és könyörtelenül felmosta a padlót a déli idillel.
A hölgy slam költő, énekes és dalszerző, táncos, és zseniális, megismételhetetlen storyteller. Kapott hideget-meleget a déli életstílus, a nőket molesztáló vándor prédikátorok, a bugyijukat rocksztároknak dobáló nagymamák, az újságokban felmagasztalt matrónák akiket alig élt túl a családjuk, a gazdag pasikra vadászó túlélők, és minden, ami a csövön kifért. Mindez tökéletes nyelvi humorral, olyan tempóban, hogy gyakran elsüvített a nézők feje felett, és öt perccel később hasaltunk el; néha átúszva dalba, táncolva és prédikálva, egy (nagyon jó fej) profi blues gitáros kíséretével. Nehéz leírni a műfajt, mert önmaga definciója; de úgy kellett Jonesborough-nak, mint egy korty víz a sivatagban. Vasárnap reggel, közvetlenül a reggeli "Sacred Stories" áhitat után, Minton nemes eleganciával dobott egy sztorit két leszbikus prostituált gyönyörű szerelméről, megjegyezve, hogy nincs olyan bekezdés a Bibliában, ami elítélheti őket. A jobb oldalamon ülő bajuszos urat a gutaütés kerülgette, a bal oldalamon ülő ősz hajú hölgy pedig a kendőjét lengette és azt kiabálta, hogy "Jól van, kislány!" Hát ennyi. Megvettem, kilóra.

Ingrid Nixon
Ő nem volt új a számomra, mégis ideírom a listára, mert az osztálytársam volt az ETSU mesemondó szakon, és idén debütált "Új Hang"-ként a nagy színpadon. Ingrid eredetileg erdész volt, és túrákat vezetett mindenféle vadregényes tájakon; pár éve mesemondással is foglalkozik, főleg személyes és hazug sztori témában, bár egy Grimm albuma is megjelent. Ingrid végtelenül bájos hölgy, ártatlan mosollyal, és ezért a hazug meséit általában az utolsó csattaóig el szoktam hinni... úgy tűnt, a közönség is szerette, és jó volt látni a hétvége folyamán különböző szerepekben. Grimmet még nem hallottam tőle, de be fogom pótolni.

Természetesen az új arcok mellett felbukkant rengeteg régi ismerős is; róluk a későbbi bejegyzésekben mesélek majd.