Hősök és kamaszok: Mesemondás angol nyelvi táborban (némi szerepjátékkal)

Említettem már, hogy a kamaszok a kedvenc közönségem? (Biztos vagyok benne, hogy igen). Nem volt még velük rossz tapasztalatom, de azt kell mondanom, hogy a fellépés, ahol ezen a héten jártam, eddigi pályafutásom toplistájának élére került.

A meghívás a győri Hild József Építőipari Szakgimnáziumtól érkezett, akik nyári angol és német nyelvi tábort szerveztek Vértesbogláron. Mivel ezen a héten van egy amerikai vendégem Danielle Bellone személyében (erről majd később blogolok), a programot úgy sikerült alakítanunk, hogy kétszer is leutaztam hozzájuk mesélni: A keddet Danielle-el együtt töltöttük a táborban, csütörtökön pedig egyedül tértem vissza. Mindkét alkalom emlékezetes marad.

Vérteslovas Tábor

Kedden pont reggeli előtt érkeztünk, így aztán együtt teáztunk-kalácsoztunk-kávéztunk a tábort vezető, végtelenül vendégszerető és lelkes pedagógusok csapatával. A délelőtti program mesemondással telt, hogy az angolos csoportnak (18 fő) bemutassuk, mi is az a storytelling, és kicsit rászoktassuk őket a mesék, történetek ízére. Elsőre minden más kamasz csapathoz hasonlóan nagyon csendesek és figyelmesek voltak, de minél inkább belelendültünk a történetekbe, annál jobban elengedték magukat ők is. A program az amerikai mesék és mesemondás jegyében telt; Danielle és én váltottuk egymást, és igyekeztünk minél több műfajt, hagyományt bemutatni. Volt floridai népmese (Az Ördög és a gezerigók), "new trad" (új népmese) Danielle repertoárjából (Omar és Wendell egy olyan sárkányölő hősről szól, aki szorongástól szenved), irodalmi történet (A Halál és a Vörös Hajú Lány), cajun népmese (Marie Jolie), és a végén Kétperces sárkány is (ami tulajdonképpen egy népmeseátdolgozás). A csapat végig nagy figyelemmel követte a történeteket, kuncogott vagy sóhajtozott, és annak ellenére, hogy megmondtuk nekik, nyugodtan szakítsanak félbe bármikor, ha nem értenek valamit, szinte alig volt szükségük bármiféle magyarázatra. Számomra már nem meglepetés, hogy a kamaszok mindig többet értenek az angol nyelvű mesékből, mint előre gondolnák, de mindig jó látni az arcukat, amikor erre maguk is rádöbbennek...
Az ebédszünet alatt, amíg Danielle és én pillangókat hajtogattunk (ld. alább), néhány diák odajött hozzánk beszélgetni. Szó volt mindenféléről, Amerikától az egyetemen át egészen kedvenc tévésorozatokig és videojátékokig; ők érdeklődve kérdezgettek, mi meg válaszoltunk, és még akkor is, amikor mondtam, hogy hozzám beszélhetnek magyarul, ők ragaszkodtak hozzá, hogy az angolt akarják gyakorolni. Nem tiltakoztam.
A délutáni program a mesemondás gyakorlatának jegyében telt. Először Danielle demonstrált még egy műfajt - a személyes sztorikét - egy történettel arról, hogyan döbbent rá, hogy attól, hogy orvoscsaládba születet, még nem tud ellátni egy törött lábat. Ezek után kiosztottuk a pillangókat, amikkel a diákok egymást dobálták, majd párba álltak, és minden páros kibonthatott egy pillangót, amiben személyes sztorikat inspiráló kérdések voltak (pl. "Mi a legmókásabb dolog, amit a háziállatod valaha csinált?"). A párosok hosszasan meséltek egymásnak anekdotákat és élményeket; jó volt látni, ahogy angolul beszélnek egymás között, és hirtelen sokkal közlékenyebbek is voltak, mint velünk vagy a tanárokkal. Ezek után beszéltünk nekik egy kicsit arról, mitől történet egy történet, és ismét párokba állítottuk őket, hogy meséljenek egymásnak. És meséltek. A délután hátralévő része főleg azzal telt, hogy ők próbálgatták, milyen személyes sztorikat vagy kitalált történeteket mondani egymásnak.

Csütörtökön már úgy tértem vissza a táborba, mintha régi ismerősökhöz mennék. Mivel az egész napi programot én találhattam ki, úgy döntöttem, a két kedvenc témámat viszem: Ír legendákat, és szerepjátékot. És itt kezdett igazán klasszul beindulni a dolog.
Délelőtt mást sem meséltem nekik, csak Fianna-legendákat - Fionn Mac Cool születésétől Tara égésén át Oisín születéséig és végül a visszatéréséig Tír na nÓg szigetéről. Közbeiktattam azért egy vidámabb kalandot is a sok csata, szerelem, és tragédia mellé - Fionn kalandját meséltem az Óriások Földjén, csak a névtelen "apró emberkék" helyett az én verziómban a saját bajtársait, a Fianna híresebb tagjait vitte magával, így sikerült bemutatnom őket is. Mivel volt a csoportban négy lány, igyekeztem a kevésbé ismert női szereplőket is kiemelni egy kicsit. A sztorik úgy működtek, ahogy mindig is szoktak kamasz közönségekkel: Remekül. Bennük van minden, ami már a fantasy és a szuperhős-filmek határát súrolja.

Mielőtt ebédszünetet tartottunk volna, felvezettem egy kicsit a szerepjáték fogalmát, és megkérdeztem, ki szeretne a délutáni játékhoz kalandmester lenni (mivel 18-an voltak, három kisebb csoportra akartam bontani őket). Kis noszogatás után sikerült összeszedni a három jelentkezőt, akikkel szünetben leültem megtervezni a délutánt. Előre elkészítettem egy egyszerűbb dungeon térképet és mellé egy puskát, ami segített nekik a kockadobásban és a szörnyek, csapdák, varázslatok kitalálásában. Amint megkapták a saját kalandmester-mappáikat, felcsillantak a szemeik; az első kérdés rögtön az volt, hogy írhatnak-e a térképre, és hogy kitalálhatnak-e a kalandhoz saját dolgokat. Annyira természetes reakció volt, hogy alkotni akartak, hogy öt perc után már tulajdonképpen semmi dolgom nem volt azon kívül, hogy válaszolgassak a kérdéseikre, bólogassak az ötleteikre, nézzem, ahogyan filctollal nekiesnek a térképnek, és beszélgessek velük mindenféle videojátékokról és animékről. Délutánra a három jelentkezőből három remek kalandmester vált, és onnan kezdve minden pillanatot teljes jutalomjáték volt végignézni.

Minden kalandmester öt játékost kapott a csapatába. A játékosok kis kártyák közül választhatták ki a karakterüket; a 18 kártyán (igen, elszámoltam magam) a Fianna 18 legendás tagja szerepelt, mindegyik rövid, egy-két mondatos leírással. A többit a fantáziájukra bíztam. A mesemondás után a szerepjáték is ösztönösen ment nekik, én pedig asztaltól asztalig sétáltam, bele-belehallgattam a jákékokba, és segítettem, ahol szükség volt rá (de nem nagyon volt). Közben azon nosztalgiáztam, hogy ennyi idős voltam én is, amikor először ültem le M.A.G.U.S.-t játszani... és hogy mennyire tisztán látható út vezetett a kalandmesterségtől odáig, hogy író és mesemondó lettem.
Közben persze nem maradtak el a teljesen tipikus belső poénok sem: A három csapat több szempontból is tükrözte a leggyakoribb RPG élményeket. Egyes Csapat (hat fiú) először gondosan lefektette a szabályokat és a pontrendszereket, majd a labirintusban szobáról szobára haladva mindent alaposan átvizsgáltak, minden szörnyet legyőztek, minden titkos ajtót megtaláltak, és minden zsákmányt összeszedtek; többen is voltak közöttük gamerek akik már ismerték a loot, HP, damage, stb. fogalmát, és a hasznukra is fordították (néha kihallatszottak olyan mondatok, hogy "le lehet fizetni a sárkányt?" és hogy "én bárd vagyok! megpróbálom zenével elaltatni!"). A kalandmesterük remekül és érzékletesen mesélt angolul - ÉS AMI A LEGJOBB VOLT AZ EGÉSZBEN, a délutáni program hivatalos vége után még plusz egy órát ültek a sarokban, teljesen önként és angolul beszélve, amíg be nem fejezték a kalandot. Tapsikoltam örömömben.
Kettes Csapat (szintén hat fiú) két részre oszlott: Az öt játékos az asztal egyik oldalán ült, a kalandmester pedig velük szemben állt, és teljes beleéléssel, csillogó kreativitással mesélte a kalandot, amit a többiek lelkesen támogattak. Ez a csapat belefutott az égvilág összes mágikus csapdájába (nincs szerepjáték wild magic táblázat nélkül, ugye), így az első fél óra után az ötből ketten már mókussá, majd kis idővel később mind az öten tehenekké változtak. A kalandmester kreatív módon úgy oldotta fel a patthelyzetet, hogy megidézte az egyik tanárukat jótündér képében, így a szerencsétlen kockadobások ellenére ez a csapat fejezte be először a kalandot, mentette meg Fionn Mac Cool-t, és jutott ki a labirintusból. Egy ponton éppen hallottam, amikor megjelent egy szörnyeteg, ami dolgozatokat és házi feladatot vagdosott a kalandorok fejéhez - a "mit tesztek?" kérdésre pedig az egyik játékos sztoikus arccal rávágta, hogy "hiányzok." Le kellett ülnöm a padlóra, hogy diszkrétebben tudjak röhögni.
Hármas Csapat (négy lány és két fiú) útja kissé döcögősebben indult, de egy nagyon kreatív és kompetens (lány!) kalandmester kezeiben voltak, így végül nekik is sikerült leküzdeniük minden akadályt. A játékos lányok kicsit húzódoztak a szerepjátéktól, de a két fiú teljes mellszélességgel beleállt a kalandba, és magukkal húzták őket is - ha másra nem, legalább arra sikerült rávenniük mindenkit, hogy felszólításra dobjon egy adott kockával. Ez a banda emlékeztetett a legjobban a saját csapataimra abból a szempontból, hogy kívülről teljesen kaotikus képet mutatott a kaland: Volt beszélő kutya, spontán megjelenő gombaerdők, állatok nyelvén értő hős, szerelmes tehén, égő tehén, tehén 2.0, légyinvázió, állatok nyelvén beszélő hős által légyhadsereggé alakított légyinvázió, csontvázak, pókok, aranyat tüsszentő kutyák, és rengeteg egyéb mellékvágány is... de a végén sikeresen legyűrték ők is a sárkányt, és kiszabadították Fionnt a labirintusból.

Mondanom sem kell, hogy szívembe zártam kalandmestereket és játékosokat egyaránt - főleg azért, mert ennyire kreatívan álltak hozzá a feladathoz, és mert másfél-két órát beszéltek lelkesen angolul anélkül, hogy észrevették volna. Sőt, mire összepakoltam a cuccaimat, hogy elinduljak a buszra, egy kisebb csapatuk már kinn ült a kertben, újabb térképet rajzolt, szörny-listákat írt, és kockadobó appot töltött le a telefonjára. Eleve építőipari iskolából jöttek, de azt hiszem, mire távoztam, kockábbak lettek jó néhány fokkal... és én nagyon, nagyon, nagyon büszke voltam rájuk.

(Külön köszönet illeti a pedagógusokat, akik legalább akkora lelkesedéssel fogadtak bennünket, és kísérték figyelemmel az eseményeket, mint maguk a diákok, és akikkek jókat beszélgettünk kávé és ebéd felett!)

Vannak-e az amcsiknak népmeséi? (Népmesék nyomában a világ körül 60. - USA)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Ezt a kérdést elég gyakran felteszik nekem - vagy egyszerűen feltételezik, hogy nemleges a válasz. Mostantól egyszerűen csak ezt a könyvet fogom ajánlani minden kételkedőnek; ennek megfelelően, hogy illusztráljam is a dolgot, ez a bejegyzés kicsit hosszabbra sikerült a szokásosnál.
(Indián meséket majd egy külön kihívásban tervezek részletesen olvasni)

Cinderella in America
A book of folk and fairy tales
William Bernard McCarthy
University Press of Mississippi, 2007.

A kötet célja kristálytiszta: Összeválogatni rengeteg (pontosan 122) olyan népmesét, melyeknek európai gyökerei vannak ugyan, de az évszázadok és generációk során teljes mértékben amerikai mesékké váltak. Ízükben, szimbolikájukban, helyszíneikben, szereplőikben. A kitűzött célt a szerző nagy sikerrel, tudományos alapossággal, és rengeteg láb- és végjegyzettel viszi véghez, amitől a kötet tartalmas, mégis olvasmányos élményt kínál. A fejezetek kulturális hagyomány szerint oszlanak meg: A legkorábbi feljegyzett történeteket sűrítő kezdés után sorra jönnek az ibériai eredetű, francia, brit, német, skandináv, és egyéb európai származású mesék (közöttük cigány, örmény, és néhány egyéb ritka példa), sőt, olyan nyalánkságok is, mint az afrikai-amerikai vagy indián hagyományokba beszivárgott európai mesemotívumok. Nagy élvezettel olvastam a kötetet már csak azért is, mert rávilágított az Egyesült Államok lenyűgöző kulturális sokféleségére. Az egyes fejezeteken belül alfejezetek is voltak: az ibériai hagyományok címkéje alatt pl. olvashat az ember Puerto Rico-i, délnyugati, Louisianába vándorolt kanári-szigeteki, és New Englandbe vándorolt zöldfoki meséket is. Nagyon nagy élmény volt a különböző hagyományokat képviselő, gondos kézzel válogatott, színes történetek közül csemegézni.

Az USA folklórtérképe

A szerző persze nem titkolja, hogy a könyv csupán az európai hagyományokra fókuszál: Ha belefoglalta volna a többi amerikai mesehagyományt is (afrikai, bennszülött, ázsiai eredetű, stb.), több kötetre rúgna a projekt. Szerény véleményem azonban az, hogy így is elérte célját. Nagyon sok fehér amerikai mesemondótól hallottam már azt az állítást, hogy nekik nincs hagyományuk ("kultúrájuk"), mert az amerikai népmesék mind indiánok, vagy afrikaiak, vagy mexikóiak, stb. Ez a kötet szépen rámutat arra, milyen korán átvándoroltak és gyökeret vertek a legnépszerűbb európai mesetípusok az Újvilágban, és milyen gyorsan idomultak az új tájhoz és a keveredő kultúrákhoz.
Amerikai népmesék igenis vannak, és aki szeretné megismerni őket, annak melegen ajánlom ezt a gyűjteményt.

Fénypontok

Az egyik legszebb mese a kötetben a Mágikus Menekülés (Rózsa és Ibolya) Massachusetts-i, 19. században gyűjtött változata volt, Lady Featherflight (Pihekönnyű Kisasszony) címmel. Külön érdekes (és Salemhez ilyen közel nagyon amerikai) volt benne, hogy a fán üldögélő tündérlányt a helyi asszonyok boszorkánynak kiáltották ki, és megindult az egész falu, hogy máglyára vessék... a pap azonban még idejében megállította őket, meghallgatta a lány történetét, és valahonnan előkerítette a férjet (Jack barátunkat) is, mielőtt a mese tragédiába fulladt volna. Egy másik Mágikus Menekülés, az afrikai-amerikai hagyományból származó Az Ördög Lánya, abban volt érdekes, hogy Fehérlófia módjára a hős a saját húsával etette az óriási sast, ami elvitte az Ördög házába munkát keresni...
Régi nagy kedvencem a Bazsalikom-lány mesetípusa, ami itt a Puerto Rico-i mesék között szerepelt. Egy éles eszű lány és egy fiatal király egymásra licitálnak, melyikük tudja jobban leégetni a másikat; természetesen a lány győz, és temészetesen a végén össze is házasodnak.
Továbbra is nagyon szeretem a cajun meséket. Volt a kötetben egy szép változat az Aranyhajú Kertészbojtárra (Aranyhaj), és egy csodás változat a Hófehérkére is (Snow Bella), amelyben a lány a törpék öccséhez ment feleségül, aki végig jelen volt a mostoha által elkövetett gyilkossági kísérleteknél (és nem csak a legvégén lovagolt be a mesébe).
Az afrikai hagyományból származott Peazy és Beanzy meséje, a Holle Anyó (Szorgos és lusta lány) egy változata, ami abban volt különösen érdekes, hogy a lusta lány ment először, és az anya mindkét lányát szerette ahelyett, hogy a szorgosat sanyargatta volna. Szintén a fekete hagyományból származott a Csipkerózsika egy rövid, mondóka-szerű verziója, amelyben az alvó lányt (La Dora nevűt) egy királykisasszony mentette meg és ébresztette fel. A szerző ezt félrehallással magyarázta, de úgy tűnik, az eredeti mesélő nem csinált belőle problémát.
Lengyel eredetű volt a Fekete cica meséje, amelyben a hősnek az volt a dolga, hogy egy fekete cicává változtatott királykisasszonyt simogasson, akármilyen szörnyűségek próbáltak is rátörni az éjszaka folyamán. Skandináv eredetű volt a Porkígyó legendája, melyben egy szegény fiú kaszabolt le egy mérges port köpő, óriási sárkánykígyót. Örmény családdal került az Újvilágba a Két álom meséje, melyben egy férfi egy álom alapján kereste igaz szerelmét, aki a főnöke felesége volt... és végül mindenféle furfanggal sikerült megmenekítenie a nőt zsarnoki férjétől.

Az Appalache-i mesehagyományból is bőven akadtak remek mesék a kötetben. Ott volt például Rawhead and Bloodybones, szintén egy szorgos és egy lusta lány meséje, amelyben hátborzongató, foszló koponyákat kellett felhúzni egy kútból, megtisztítani, és kitenni napozni. Itt bukkant fel az a mese is, amit szívesen megszavaznék az amerikai tündérmese-hagyomány legszebb darabjának: Whitebear Whittington, vagyis a Szépség és a Szörnyeteg fehér medvés, medve-férjes, csodaszép változata.

Kapcsolatok

Azt mondani sem kell, hogy a gyűjtemény céljának megfelelően minden benne foglalt mesének bőséggel vannak európai párhuzamai - nem fogom egyenként felsorolni őket, csak kiemelek néhány érdekesebbet: Voltak változatok a skót óriásölő lányra (Polly, Nancy, és Muncimeg), a Grimm-féle Kristálygolyóra (Az elvarázsolt nővérek), az írek által igen kedvelt Tündérbábára (A tündér születése), és a vámpírhercegnőre (Az elátkozott királylány) is.
A Puerto Rico-i mesék között bukkant fel megint Csótány Kisasszony, aki Egérkéhez megy feleségül (és perzsa, arab, és spanyol mesékből ismerem). Ez a mesetípus egyébként több változatban is szerepel a könyvben; ibériai hagyományokban a szerző szerint nagyon népszerű. Szintén a mediterrán vidékről származott a Fehérlófia több változata, melyeket spanyol nyelvterületen Juan del Oso (Medve Juan), franciául pedig Jean L'Ours (Medve Jean) néven ismernek. Az utóbbi váratlanul felbukkant egy "kovács és az ördög" mesében is, melynek során úgy trükközte be magát a Mennyországba, hogy behajította az ajtón a mindent elnyelő zsákot, majd belekívánta magát. Szintén szerepel a kötetben az Appalache-i Fehérlófia, Old Fire Dragon néven. Nem ez volt azonban az egyetlen "magyaros" mesetípus: Felbukkant többek között az ír-amerikai hagyományból a rátóti csikótojás is...
Természetesen a változatos hagyományoknak köszönhetően a kötet lapjain szinte tobzódtak a tricksterek. Róka asszony átverte Prérifarkast a kátránybábuval; Quevedo (spanyol íróból lett bajkeverő) helyet cserélt a rabságban egy ártatlan pásztorral; Lapin megitta Bouqui elől a bort, és azt hazudta, hogy keresztelőre ment; Nyúl koma ugyanezt játszotta el Róka komával, Farkas komával, és Medve komával, majd maga is bedőlt a kátránybábunak; Naszreddin Hodzsa mindenkiből gúnyt űzött; Coyote kikapott a Kismalactól, és alulmaradt egy emberevő csecsemővel szemben; Tyl Eileschpijjel pedig megosztozott az ördöggel a veteményein, mindig az utóbbi kárára.

Hova tovább?
Kanadába!

Szentek és szörnyek - Mesemondó elfoglalja a katolikus iskolát

Hétfőn görög mitológia, szerdán szentek. Az osztály ugyanaz. Katolikus iskolában mesélni otthonosabb, mint gondoltam.
(Nem mintha nem jártam volna én is a maristákhoz tizenegy évig, de Amerikában az ember semmit sem vesz biztosra)

Hétfő reggel volt az első mesélésem a Saint Aloysius (barátainak csak Saint Al) iskolában. A történelem-tanárnő hívott meg hogy vezessem fel a görög mitológia tananyagot a hatodik és a hetedik osztálynak. Nem kellett kétszer mondai. A hatodikosok már akkor zsongtak, amikor besétáltam - könnyű dolga van a mesemondónak olyan kölykökkel, akik épp Pecy Jackson korszakukat élik. A lányok fele azonnal felsorolta nekem, ki melyik görög istennek a gyermeke, amire meglepő módon a tanárnő nem mondott semmit (talán már feladta a harcot), és amikor Zeusz lánya rákérdezett, hogy én ugyan ki vagyok, nyilván azt kellett mondanom, hogy Mómosz lánya. Innentől kezdve aztán benne voltam a bandában. A hetedik osztály jóval csendesebb és visszafogottabb volt (köztudott, hogy hatodik és hetedik között a nyáron minden gyerekből kész felnőtt lesz), de azért ők is csillogó szemekkel figyeltek. Mindkét osztályban másfél órám volt, ami rendesen kikészíti a mesemondót, de egy percig se jutott eszembe panaszkodni. Olyan mítoszokat vittem nekik, amik kevésbé ismertek; Mómoszt, Erysichtont, Dionysost és a kalózokat, Achilleus sarkát, görög Hamupipőkét, és rómaiakat is, mert felbuzdult bennem a római büszkeség amikor a lányok azt mondták, a rómaiak mindent a görögöktől loptak. Így lett aztán az óra végére Pomona és Vertumnus, és Camilla, és aztán egy jó hosszú kérdezz-felelek az osztályokkal. A hatodik osztály totál jutalomjáték volt elejétől végéig: valahányszor megemlítettem egy istent vagy istennőt valaki biztosan felujjongott; óra végén pedig még kicsengetés után is kérdezgettek. Főleg olyasmikre voltak kíváncsiak hogy ki a kedvenc istenem, ki a kedvenc istennőm, kit szeretek a legkevésbé, melyik szörny a kedvencem, melyik hősnek szurkolok a legjobban, mi a kedvenc könyvem, mi a kedvenc műfajom, és hogy mit gondoltam a Percy Jackson filmekről. Esküszöm, most már el kell olvasnom ezt a könyvsorozatot, többet tett a mesemondásért az utóbbi időben mint Harry Potter valaha. Nem viccelek.
A hetedik osztály kérdései inkább a személyemre irányultak: ki vagyok, honnan jöttem, hogyan lettem mesemondó, milyen nyelvet beszélek; amikor rájöttek hogy az angol a második nyelvem (miután belebuktam a kalózhajó leírásába), tudni akarták, hogy hangzik a magyar, mennyire nehéz megtanulni, és az óra hátralévő részét azzal töltöttük, hogy mondatokat fordítottam nekik magyarra. Az iskola diákjai között sok a magyar származású, ami észak-Ohio jellemzője, úgyhogy személyes okaik is voltak az érdeklődésre. Végül meg kellett ígérnem nekik hogy tartok majd egyszer egy magyarórát.

Ma reggel visszatértem a hetedik osztályba, ezúttal hittanórára, szentekről mesélni. Ez külön csemege volt mesemondói énemnek: Tennessee-ben mindenki baptista vagy metodista, vagy egyéb módon protestáns, és főleg azt vallja, hogy a katolikusok egy fokkal jobbak csak az ördögnél, és titokban csecsemőket esznek. Mindig is kedvem volt szent-legendákat mesélni (kimeríthetetlen forrása a jó sztoriknak), de eddig nem akadt rá alkalom. Az már csak a cseresznye a habon a tortán, hogy jó katolikus diákok módjára a gyerekek minden legendát szó szerint elhittek. Vitatható vagy sem, ritkán van mesemondónak alkalma olyan közönségnek mesélni, ami valóságként fogja fel az összes történetet. Kicsit borzongató érzés.
Ezúttal csak háromnegyed órám volt mesélni, de azért belezsúfoltam Szent Mártont és Szent Ilonát (egyúttal körberágva Nagy Konstantint és a kereszténység felvételét), Szent Erzsébetet (az is egy felemelő érzés, amikor megjelennek a rózsák a kötényben, és az egész osztály egyszerre kap levegő után) és Skót Szent Margitot. Tudtam volna még menni tovább is, csak kifutottunk az időből. Helyette megint voltak kérdések, ezúttal ereklyékről és szentekről (és mindenki irigykedve nézett amikor elárultam hogy voltam a római Szent Kereszt templomban), és arról is kérdeztek, Magyarországon járnak-e térítők, mire el kellett magyaráznom, hogy mi már ötszáz évvel Amerika felfedezése előtt is keresztények voltunk... A hetedik osztályt, felnőttek vagy sem, könnyű lenyűgözni. Végül megint csak a magyar nyelvhez lyukadtunk ki. Kiderült, hogy a szentek jó része a hittantanárnak is újdonság volt. Meg vagyok elégedve a mai teljesítménnyel.

Folytatása következik.