Sárkányok és színészek: Európai Mesemondó Konferencia, 2018.

Elérkezett ez a nap is: Az utolsó FEST konferencia, amin az Európai Mesemondó Szövetség bizottsági tagjaként voltam jelen. Három év után idén nyáron járt le a mandátumom - és azt kell mondanom, hogy ez a konferencia minden szempontból feltette az utóbbi három év munkájára a koronát.
A konferencia Ljubljana belvárosában zajott, és két fő témája volt: A pénteki nap a Hagyomány (különös tekintettel a balkáni mesemondásra), a szombati pedig az Előadóművészet jegyében zajlott. Szlovén házigazdáink remek programot válogattak össze a számunkra. Több, mint száz mesemondó jött el 24 különböző országból, 50 európai mesemondó szerevezet képviseletében, és töltött együtt három napot a Sárkányok Városában.

A konferencia tulajdonképpen csütörtökön kezdőtött el, egy egész napos Éves Taggyűléssel. Erre azért volt szükség, mert a FEST az utóbbi két évben hatalmas változásokon ment keresztül, és rengeteg kérdés volt, amit meg kellett tárgyalni és szavazni a tagszervezetek képviselőivel. Bár itt-ott akadtak heves megszólalások és lapos pillantások, sikerült legyűrnünk a legnagyobb akadályokat (bár egy pillanatig úgy tűnt, szavaznunk kell majd róla, hogy szavazzunk-e róla hogy szavazni fogunk-e valamiről - de hát így működik a demokrácia...), és azzal a boldog tudattal zártuk a napot, hogy a nehezén már túl is vagyunk.

Az első nap estéjén a vacsora után egy remek storytelling előadás került terítékre. Két fickó mesélt felváltva a saját életéből vett történeteket - Damir Avdić boszniai zenész és anarchista, és Erik Valenčič szlovén háborús riporter. Erik arról mesélt, amikor Dél-Szudánban járt a függetlenségi referndumról tudósítani, és más háborús riporterekkel együtt kicsit túlságosan is felöntött a garatra, hogy be tudjon illeszkedni egy születő nemzeti bürokrácia szürreális világába. Damir egy elekrtomos gitáron döngetve sztorizott arról, hogyan élt és dolgozott Amerikában, és milyen ironikus dolgokat tapasztalt rasszizmussal, előítéletekkel, és kulturális különbségekkel kapcsolatban. A kedvenc sztorim az egész estében az volt, amikor Damir elmesélte, hogy elment egy anarchista könyvesboltba könyvet vásárolni (!!!), és közölték vele, hogy áfát is kell fizetnie. Az irónia innen lavinaként söpört tovább az egész szituáción, mi pedig hatalmasakat röhögtünk. A szívembe zártam a fickót.

A pénteki nap a hagyomány jegyében telt. Reggel a ljubljanai bábszínház épületében voltunk, a vár tövében, és meghívott előadók szavait ittuk. Boštjan Narat, a Katalena nevű alernatív szlovén folk-zenekar frontembere, arról mesélt, hogyan lehet kreatívan hozzáállni a hagyományokhoz, és inspirációt meríteni belőlük; állítása szerint "A giccs definíciója az, amikor valaki halott dologként kezei a múltat." Špela Frlic szlovén mesemondó rövid körútra invitált bennünket a Balkán térképén, és elmesélte, melyik környező országban éppen mi zajlik kortárs mesemondás témában. Egyébként azért is ő volt a felelős, hogy a konferenciára meghívást kapott, és eljött, számos szlovén, horvát, szerb, bosnyák, és bolgár mesemondó is, akikkel eddig sohasem volt alkalmunk találkozni.

A délelőtt harmadik, és egyben legzsneniálisabb előadója Svetlana Slapšak szerb antropológus volt, egy borzasztóan jó fej, éles nyelvű idős hölgy, aki a nők szerepéről beszélt a balkáni hagyományokban. Majdnem két órán keresztül mesélt nekünk női énekmondókról, női kutatókról és feminista utazókról, a szájhagyomány kutatásáról (és hogy hogyan törölték el a férfi folkloristák a női énekmondókat), szerb epikus hősénekekről, görög mítoszokról, és rengeteg egyéb fantasztikusan érdekes témáról. Órákig bírtam volna még hallgatni, a szarkasztikus kiszólásaival és cinikusan csillogó szemeivel együtt. Nagy élmény lehet a tanítványának lenni...

Péntek délután a témához tartozó workshopok voltak soron. Részemről elértem a szervezőknél, hogy a sok remek gyakorlati műhely mellett (többek között Danielle Bellone zseniális "new trad" mesemondó workshopja is ekkor zajlott - és szombaton Budapesten is eljöhettek rá!), legyen egy terem, ahová be lehet ülni meséket mondani egymásnak. Így született a Story Swap, amin pénteken tíz ember vett részt - és olyan jó fejek és ügyesek voltak, hogy egy óra alatt mindenkire sor is került! Volt éneklés, nevetés, népmesék, személyes sztorik, és minden, ami a mesetarisznyába belefér.

Természetesen péntek este sem maradtunk műsor nélkül; a The Man Who Watched the World című mesemondó-színházi előadást tekintettük meg. Az előadás rövidebb, főleg narrált történetek gyűjteménye, amik a mai világ problémáival foglalkoznak ütős, szívbe markoló személyes sztorikon keresztül (környezetszennyezés, szexizmus, menekültválság, stb.), a köré az alapgondolat köré rendezve, hogy az apokalipszis nem olyasmi, ami egyszercsak bekövetkezik majd a jövőben, hanem olyasmi, ami szépen lassan, darabonként most történik. A szervezők elérték a céljukat: Őrülten megoszlottak a vélemények arról, hogy az előadás mesemondásnak számított-e vagy sem, és hazafelé menet az összes résztvevő parázs vitákat folytatott a mesemondás és a színház kapcsolatáról. Nekem személy szerint nagyon bejött az előadás, és a színészek is kivételesen jók voltak.

A szombati nap a mesemondósáról, mint előadóművészetről szólt, illetve a mesemondás és a színház kapcsolatáról. Délelőtt ismét előadásokatt hallottunk. Egyik szlovén szervezőnk, Ana Duša olyan színpadi előadásokról mesélt, amik a személyes mesemondás eszközén keresztül foglalkoznak komoly társadalmi témákkal, vagy hétköznapi embereket vesznek rá arra, hogy közönség előtt meséljenek nem hétköznapi élményeikről. Francia vendégünk, Yves Marc mozgásművész arról beszélt (és mutatott nagyon érzékletes példákat), hogyan üzen a mesemondó teste különböző dolgokat testtartáson, mozgáson, színpadon felvett helyen keresztül, miért érdemes figyelni ezekre a jelekre, és hogyan lehet használni őket, hogy a történeteink egyes részeit kiemeljük. Hester Tammes megismertetett minket a "mesemondó színház" (storytelling theater) fogalmával - ami, mint megtudtuk, külön műfaj, és egyáltalán nem azonos azokkal a színházi előadásokkal, amelyek történetmondást is tartalmaznak. A mesemondó színháznak nincs forgatókönyve, hanem a mesemondók saját történeteiből alakul ki; a rendezőnek csak az a dolga, hogy segítsen összefüggő műsort kovácsolni az egyes sztorikból. Nincs negyedik fal sem közönség és színpad között, így a mesemondók folyamatos kapcsolatban maradhatnak a hallgatóikkal. A délelőtti műsort Zala Dobovšek kritikus és dramaturg zárta, aki arról tartott előadást, hogyan lehet színpadi storytellinget terápiaként, vagy közösségépítő gyakorlatként alkalmazni.

Ebédszünetben néhányan felszöktünk a ljubljanai várba körülnézni, és kellemes meglepetés fogadott bennünket: Amellett, hogy a vár remekül fel van újítva, és minden zeg-zug tele van meglepetésekkel, éppen nyílt egy kiállításuk is a sárkányok mitológiájáról. Muszáj volt bemennünk. A sárkánykiállítás rengeteg érdekes, színes dologgal volt tele, de a fénypontja egy digitális kivetítő volt, melyhez gombok tartoztak - minden gomb egy-egy szlovén sárkányos mesét képviselt (volt belőlük vagy 15). Ha az ember megnyomta a gombot, a képernyőn megjelent a mese angolul és szlovénül, és egy térképen felvillant a hely is, ahonnan a mese származik. Természetesen az összes gombot végignyomkodtuk, fotózkodtunk sárkánytojásokkal, és alkímiai találós kérdésekt oldottunk meg, hogy hozzájussunk a Bölcsek Kövéhez. Mindenkinek melegen ajánlom a ljubljanai várat!

A szomabt délután ismét workshopokkal telt; részemről megint csak a Story Swap programjáért voltam felelős. Este piknikezni mentünk a Kodeljevo kastélyba, és az ínycsiklandozó vacsorát borozás és koncert követte - a fentebb már említett Katalena együttes volt színpadon. A mesemondók természetesen az első akkordra felpattantak az asztaloktól, és fergeteges, két órás buli következett. Menet közben még az eső is eleredt, de ez senkit sem zavart; száz mesemondó ropta a viharban szlovén alternatív rockzenére, míg bőrig nem áztunk, és el nem fáradtunk.
Remek zárás volt egy remek konferenciához.

Varázslatos birodalmak (és sok kígyó) (Népmesék nyomában világ körül 84. - Szlovénia)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Teljesen véletlen, hogy ez a bejegyzés pont arra a hétvégére született meg, amikor az éves európai mesemondó konferenciát tartjuk Szlovéniában...

A kígyómenyasszony
Gállos Orsolya
Móra Kiadó, 1987.

A könyv ötvennégy szlovén népmesét, tündérmesét tartalmaz. Gyerekeknek szóló kiadvány, így jegyzetek vagy bevezető nem voltak benne, csak a mesék maguk, és fekete-fehér rajzos illusztrációk. A fülszövegből annyi derül ki, hogy szlovéniai meséken kívül Magyarországi szlovén kisebbség meséi is kerültek bele, de azt nem árulja el,  melyik melyik. Ennek ellenére nagyon élvezetes olvasmány, a szerkesztő remekül válogatta a  meséket, a sok szép tündérmesén és a klasszikus típusokon kívül különleges hiedelmek és legendák is kerültek bele.

Fénypontok

Ha kedvencet kéne választanom a könyv meséi közül, holtversenyben nyerne A csodálatos fa és a Mese a békáról. Előbbiben hősünk egy égig érő fát mászik meg, majd nem kevesebb, mint tizennyolc királykisasszonyt szabadít meg az ördögtől a Szél segítségével. Utóbbiban egy grófkisasszony bánik kedvesen egy békával, akiről kiderül, hogy az ördög felesége, és magával viszi a lányt dajkának a béka-csemetéihez. A grófkisasszony végül kedvessége és jósága miatt épségben szabadul az alvilágból.

Szlovénia tele van remek
barlangokkal

A könyv legszebb darabjai egyébként is a varázslatos világokban játszódó tündérmesék voltak. A gyógyerejű alma címűben egy elvarázsolt kertből kellett almákat hozni a királyfiaknak, de csak a legkisebbnek sikerült leküzdenie a kert ragyogását és bódító illatát. A Déli szél és a mostohafiú történetében egy gonosz mostoha az Alvilágba lökte a hőst, aki egy kővé vált királyságba érkezett. Az átkot  megtörve feleségül vette az alvilági királykisasszonyt, de honvágya lett, és hazament látogatóba - és ahogyan ez lenni szokott, rájött, hogy sok év telt el az utazása óta. Szerencsére ebben a mesében a Déli szél segített megtalálnia a haza vezető utat, még mielőtt a felesége újra megházasodott volna. Szintén a Szél kísérte haza A halász fiát az elvarázsolt vízalatti Perdonkorten birodalmába, kígyóból lett menyasszonyához egy nagyon hasonló mesében. És ha már a különleges föld alatti világoknál tartunk: Számomra Pásztor Markó föld alatti "kővé vált kocsmája" vitte el a főnyereményt, ahová még a királykisasszonyát is magával vitte lakni.
Különleges volt a Nap szeretője, melyben a nap egy földi lányt aran hintán húzott fel az égbe, de amikor nem sikerült boldog feleséget faragnia belőle, fecskévé változtatta. Nagyon megható volt cserébe A víziember és a kisfiú meséje, ahol egy vízbe fulladó kisfiút a víziember vett magához, és arannyal-ezüsttel próbálta felvidítani; de amikor a fiút így is gyötörte a honvágy, hazavitte a családjához, és maga is elindult szerető családot keresni (mert megtanulta, hogy a kincseknél van értékesebb dolog a világon).
A tréfásabb mesék közül tetszett Kis Miska, aki összebarátkozott egy beszélő fejszével, egy kapával, és egy forrással, és az ő segítségükkel először megbarátkozott egy óriással is, majd elnyert egy furfangos királykisasszonyt. Az apró hősöknél maradva találtam egy mókás Hüvelyk Matyi mesét, amelyben Matyi, aki felcsapott rablónak, mindent azzal oldott meg, hogy egyre hangosabban ordított...

A hiedelemlények közül a Sorstündérek több mesében is felbukkantak, és rendes tündér is akadt bőségesen. Szintén rengeteg kígyó, kígyókirály, kígyótündér, és kígyóvá vált királykisasszony szerepelt a könyvben. Tetszett A harkály című hiedelemmonda is, mely részletesen leírta, hogy lehet minden zárat kinyitó füvet lopni egy harkálytól amit aztán az ujja bőre alá varrhat valaki, és mestertolvajjá válhat.
Volt egy Mese a halálról is, ami nem csak azt mutatta be, miért nem jó ötlet bezárni a halált, de végül a tettes pont azzal bűnhődött meg, hogy nem halhatott meg soha. Az ártatlan szerelem című mese élet-mécsesei is a Halálkoma mesére emlékeztettek - de itt egy fiú pont úgy mentette meg a szerelmét, hogy a saját mécseséből öntött át az övébe.

Kapcsolatok

Népszerűnek tűnik a környéken a "miért tiszteljük az öregeket" mesetípus - itt is akadt belőle egy, melyben az öregapa azt tanította meg a fiának, hogy A legszebb virág a búza. Az orosz mesékhez volt nagyon hasonló Az aranymadár története, csak itt farkas vagy róka helyett egy okos medve segített a hősnek madarat, lovat, és királykisasszonyt lopni. A csodatarisznya a varázstárgyakat elcsenő, és varázsgyümölccsel megbüntetett királykisasszony meséje volt - azon ritka változatok egyike, amikor a kisasszonyt a végén jól faképnél hagyták.
Más balkáni országokból már nagyon ismerős volt a mese a lányról, akit a fivéreihez menet elrabol egy gonosz lény, és később születő öccse menti meg - itt a malomban lakó Víziember képviselte a gonoszt sárkány vagy óriás helyett. Magyarországhoz kapcsolta a gyűjteményt a monda Mátyás királyról, aki egy hegy mélyén alszik, és várja a visszatérését.
Volt természetesen ismét találós kérdésekre megfelelő Furfangos leány, Mese a sóról, Macskacicó (aki macskából előbb kígyóvá, majd királylánnyá változott), Ördög három arany hajszála (A gyűlölt vő), Csizmás kandúr (avagy Hálás kiskakas), sőt, borsószemmel tesztelt kérő is, bár A három borsószem itt a vőlegény, és nem a menyasszony nemességét bizonyította. A hat farkas más mesék hat hollójára vagy hattyújára hasonlított, azzal a szép kiegészítéssel, hogy a néma királyné ellopott gyerekeit a saját farkas-fivérei nevelték fel és hozták haza. A Varázslatos Menekülést itt A fehér és a fekete király meséje képviselte, amelyben az utolsó, megoldhatatlan feladat az volt, hogy a királylánynak savanyú uborkából kellett aranycipellőt csinálni...

Hova tovább?
Magyarországra!