Sárkányok és színészek: Európai Mesemondó Konferencia, 2018.

Elérkezett ez a nap is: Az utolsó FEST konferencia, amin az Európai Mesemondó Szövetség bizottsági tagjaként voltam jelen. Három év után idén nyáron járt le a mandátumom - és azt kell mondanom, hogy ez a konferencia minden szempontból feltette az utóbbi három év munkájára a koronát.
A konferencia Ljubljana belvárosában zajott, és két fő témája volt: A pénteki nap a Hagyomány (különös tekintettel a balkáni mesemondásra), a szombati pedig az Előadóművészet jegyében zajlott. Szlovén házigazdáink remek programot válogattak össze a számunkra. Több, mint száz mesemondó jött el 24 különböző országból, 50 európai mesemondó szerevezet képviseletében, és töltött együtt három napot a Sárkányok Városában.

A konferencia tulajdonképpen csütörtökön kezdőtött el, egy egész napos Éves Taggyűléssel. Erre azért volt szükség, mert a FEST az utóbbi két évben hatalmas változásokon ment keresztül, és rengeteg kérdés volt, amit meg kellett tárgyalni és szavazni a tagszervezetek képviselőivel. Bár itt-ott akadtak heves megszólalások és lapos pillantások, sikerült legyűrnünk a legnagyobb akadályokat (bár egy pillanatig úgy tűnt, szavaznunk kell majd róla, hogy szavazzunk-e róla hogy szavazni fogunk-e valamiről - de hát így működik a demokrácia...), és azzal a boldog tudattal zártuk a napot, hogy a nehezén már túl is vagyunk.

Az első nap estéjén a vacsora után egy remek storytelling előadás került terítékre. Két fickó mesélt felváltva a saját életéből vett történeteket - Damir Avdić boszniai zenész és anarchista, és Erik Valenčič szlovén háborús riporter. Erik arról mesélt, amikor Dél-Szudánban járt a függetlenségi referndumról tudósítani, és más háborús riporterekkel együtt kicsit túlságosan is felöntött a garatra, hogy be tudjon illeszkedni egy születő nemzeti bürokrácia szürreális világába. Damir egy elekrtomos gitáron döngetve sztorizott arról, hogyan élt és dolgozott Amerikában, és milyen ironikus dolgokat tapasztalt rasszizmussal, előítéletekkel, és kulturális különbségekkel kapcsolatban. A kedvenc sztorim az egész estében az volt, amikor Damir elmesélte, hogy elment egy anarchista könyvesboltba könyvet vásárolni (!!!), és közölték vele, hogy áfát is kell fizetnie. Az irónia innen lavinaként söpört tovább az egész szituáción, mi pedig hatalmasakat röhögtünk. A szívembe zártam a fickót.

A pénteki nap a hagyomány jegyében telt. Reggel a ljubljanai bábszínház épületében voltunk, a vár tövében, és meghívott előadók szavait ittuk. Boštjan Narat, a Katalena nevű alernatív szlovén folk-zenekar frontembere, arról mesélt, hogyan lehet kreatívan hozzáállni a hagyományokhoz, és inspirációt meríteni belőlük; állítása szerint "A giccs definíciója az, amikor valaki halott dologként kezei a múltat." Špela Frlic szlovén mesemondó rövid körútra invitált bennünket a Balkán térképén, és elmesélte, melyik környező országban éppen mi zajlik kortárs mesemondás témában. Egyébként azért is ő volt a felelős, hogy a konferenciára meghívást kapott, és eljött, számos szlovén, horvát, szerb, bosnyák, és bolgár mesemondó is, akikkel eddig sohasem volt alkalmunk találkozni.

A délelőtt harmadik, és egyben legzsneniálisabb előadója Svetlana Slapšak szerb antropológus volt, egy borzasztóan jó fej, éles nyelvű idős hölgy, aki a nők szerepéről beszélt a balkáni hagyományokban. Majdnem két órán keresztül mesélt nekünk női énekmondókról, női kutatókról és feminista utazókról, a szájhagyomány kutatásáról (és hogy hogyan törölték el a férfi folkloristák a női énekmondókat), szerb epikus hősénekekről, görög mítoszokról, és rengeteg egyéb fantasztikusan érdekes témáról. Órákig bírtam volna még hallgatni, a szarkasztikus kiszólásaival és cinikusan csillogó szemeivel együtt. Nagy élmény lehet a tanítványának lenni...

Péntek délután a témához tartozó workshopok voltak soron. Részemről elértem a szervezőknél, hogy a sok remek gyakorlati műhely mellett (többek között Danielle Bellone zseniális "new trad" mesemondó workshopja is ekkor zajlott - és szombaton Budapesten is eljöhettek rá!), legyen egy terem, ahová be lehet ülni meséket mondani egymásnak. Így született a Story Swap, amin pénteken tíz ember vett részt - és olyan jó fejek és ügyesek voltak, hogy egy óra alatt mindenkire sor is került! Volt éneklés, nevetés, népmesék, személyes sztorik, és minden, ami a mesetarisznyába belefér.

Természetesen péntek este sem maradtunk műsor nélkül; a The Man Who Watched the World című mesemondó-színházi előadást tekintettük meg. Az előadás rövidebb, főleg narrált történetek gyűjteménye, amik a mai világ problémáival foglalkoznak ütős, szívbe markoló személyes sztorikon keresztül (környezetszennyezés, szexizmus, menekültválság, stb.), a köré az alapgondolat köré rendezve, hogy az apokalipszis nem olyasmi, ami egyszercsak bekövetkezik majd a jövőben, hanem olyasmi, ami szépen lassan, darabonként most történik. A szervezők elérték a céljukat: Őrülten megoszlottak a vélemények arról, hogy az előadás mesemondásnak számított-e vagy sem, és hazafelé menet az összes résztvevő parázs vitákat folytatott a mesemondás és a színház kapcsolatáról. Nekem személy szerint nagyon bejött az előadás, és a színészek is kivételesen jók voltak.

A szombati nap a mesemondósáról, mint előadóművészetről szólt, illetve a mesemondás és a színház kapcsolatáról. Délelőtt ismét előadásokatt hallottunk. Egyik szlovén szervezőnk, Ana Duša olyan színpadi előadásokról mesélt, amik a személyes mesemondás eszközén keresztül foglalkoznak komoly társadalmi témákkal, vagy hétköznapi embereket vesznek rá arra, hogy közönség előtt meséljenek nem hétköznapi élményeikről. Francia vendégünk, Yves Marc mozgásművész arról beszélt (és mutatott nagyon érzékletes példákat), hogyan üzen a mesemondó teste különböző dolgokat testtartáson, mozgáson, színpadon felvett helyen keresztül, miért érdemes figyelni ezekre a jelekre, és hogyan lehet használni őket, hogy a történeteink egyes részeit kiemeljük. Hester Tammes megismertetett minket a "mesemondó színház" (storytelling theater) fogalmával - ami, mint megtudtuk, külön műfaj, és egyáltalán nem azonos azokkal a színházi előadásokkal, amelyek történetmondást is tartalmaznak. A mesemondó színháznak nincs forgatókönyve, hanem a mesemondók saját történeteiből alakul ki; a rendezőnek csak az a dolga, hogy segítsen összefüggő műsort kovácsolni az egyes sztorikból. Nincs negyedik fal sem közönség és színpad között, így a mesemondók folyamatos kapcsolatban maradhatnak a hallgatóikkal. A délelőtti műsort Zala Dobovšek kritikus és dramaturg zárta, aki arról tartott előadást, hogyan lehet színpadi storytellinget terápiaként, vagy közösségépítő gyakorlatként alkalmazni.

Ebédszünetben néhányan felszöktünk a ljubljanai várba körülnézni, és kellemes meglepetés fogadott bennünket: Amellett, hogy a vár remekül fel van újítva, és minden zeg-zug tele van meglepetésekkel, éppen nyílt egy kiállításuk is a sárkányok mitológiájáról. Muszáj volt bemennünk. A sárkánykiállítás rengeteg érdekes, színes dologgal volt tele, de a fénypontja egy digitális kivetítő volt, melyhez gombok tartoztak - minden gomb egy-egy szlovén sárkányos mesét képviselt (volt belőlük vagy 15). Ha az ember megnyomta a gombot, a képernyőn megjelent a mese angolul és szlovénül, és egy térképen felvillant a hely is, ahonnan a mese származik. Természetesen az összes gombot végignyomkodtuk, fotózkodtunk sárkánytojásokkal, és alkímiai találós kérdésekt oldottunk meg, hogy hozzájussunk a Bölcsek Kövéhez. Mindenkinek melegen ajánlom a ljubljanai várat!

A szomabt délután ismét workshopokkal telt; részemről megint csak a Story Swap programjáért voltam felelős. Este piknikezni mentünk a Kodeljevo kastélyba, és az ínycsiklandozó vacsorát borozás és koncert követte - a fentebb már említett Katalena együttes volt színpadon. A mesemondók természetesen az első akkordra felpattantak az asztaloktól, és fergeteges, két órás buli következett. Menet közben még az eső is eleredt, de ez senkit sem zavart; száz mesemondó ropta a viharban szlovén alternatív rockzenére, míg bőrig nem áztunk, és el nem fáradtunk.
Remek zárás volt egy remek konferenciához.