Évek óta szerettem volna eljutni a Skót Nemzetközi Mesemondó Fesztivál színpadára, és idén végre valóra vált az álom. Kalandos út vezetett odáig: volt benne része a Ryanair-nek, a covidnak, egy csomó személyes dolognak, meg annak is, hogy vízumot kellett kiváltanom, és a három hónapig húzódó brit-vogon koprodukciónak köszönhetően kis híján lecsúsztam az egész utazásról. Egészen a határon való átlépésig kétséges maradt, egyáltalán beengednek-e... de a skótok jó fejek, a fesztivál szervezői meg zseniálisak, így végül október 14-én megérkeztem (férjestül) Edinburgh-ba.
A fesztivál idei témája a "Keep it Lit" volt - őrizzük a fényt, hogy ki ne aludjon, őrizzük a mesemondás hagyományát és a reményt egy jobb jövőről. Én csak egy hétig voltam Skóciában, de a fesztivál maga két hétig tart, és mesemondók tucatjait mozgatja nem csak a Skót Mesemondó Központban (Edinburgh szívében), hanem gyakorlatilag az ország egész területén és online is.
A Mesemondó Központ maga egy csoda. Nagyon emlékeztetett Jonesborough-ra. Egy történelmi épülethez, John Knox 16. századi protestáns reformátor házához kapcsolódik. A kicsi ajtón belépve egyből egy mesemondókra szakosodott könyvesboltba kerül az ember, majd, immár legatyásodva és üres pénztárcával, továbbsétál a Haggis Box nevű kis büfén át a nagy fogadótérbe. A tér egyik falát a fesztivál alkalmából festmény-kiállítás foglalta el, a másikat pedig a Mesék Fala, ahol minden kis ablakot ki lehet nyitni, és bekukkantani a meséket ábrázoló diorámákba. Ebben a térben tartottuk 14-én a fesztivál megnyitóját, finom italokkal, vidám köszöntőkkel, és barátságos beszélgetéssel. Nagyon klassz volt megint nemzetközi mesemondó társaságban lenni.
A későbbiekben megismerkedtem az épület többi részével is. Az alagsorban található a színházterem, amit mesemondó előadásokra terveztek: 99 férőhely van benne, de nagyon otthonos és barátságos tér, mikrofon sem kell benne. A színpad alacsony, a nézőtéren pedig van "mesemondó világítás", hogy az előadó láthassa a közönséget (yessss). Emellett felszerelték minden hang-és fénytechnikával, amire csak egy színpadnak szüksége lehet. A mesélések során gyakran előkerült a "nagy szék", egy fából faragott, kellemes ülőalkalmatosság, amelyen Duncan Williamson, a híres skót traveller mesemondó neve olvasható. A későbbiekben én is üldögélhettem benne, ami nagyon boldoggá tett.
Ediburgh-ba visszatérve volt egy szabad napunk, amit arra használtunk fel, hogy Lilyvel próbáltunk az előadásunkra, majd közösen elmentünk könyvesboltozni. Boldogan böngésztem órákon keresztül jobbnál jobb könyveket, és élveztem, hogy a kínálaton tükröződik egy nyitott, elfogadó, színes ország kultúrája. Természetesen be is vásároltam (végül 7 könyvvel tértem haza, de abból 3 ajándék volt), majd - szintén Lily vezetésével - jót vacsoráztunk egy apró, ám annál klasszabb afrikai kajáldában (Nile Valley Café). Másnap reggel a Skót Nemzeti Múzeummal folytattuk a sort, ami meglepő módon viszonylag kevés skót történelmet tartalmazott, cserébe annál több eklektikus kiállítást, csillagászattól a kihalt állatokig. Olyan volt, mintha egybe ömlesztettek volna egy természettudományi, egy történelmi, egy iparművészeti és egy szépművészeti múzeumot.
Október 18-án, kedd este került sor a Lost Stories című előadásunkra, amin Lily Asch és én keményen dolgoztunk hónapokon keresztül. A családjain történetét szőttük egybe népmesékkel; nagyon szép mintát adott ki a kettőnk mesemondó útja. Lily nagyszülei 56-ban menekültek Amerikába, és ő onnan költözött vissza Magyarországra néhány évvel ezelőtt; azóta Budapesten él, mint mesemondó. Az én nagyszüleim 56-ban maradtak, cserébe Amerikáig mentem mesemondást tanulni. Nagyon izgalmas projekt volt, és a végeredményt a mesemondó központ színháztermében adhattuk elő. A közönségnél kívánni sem lehetett volna lelkesebbet és barátságosabbat. Újdonság volt számomra ez a fajta mesemondás, de nagyon megkedveltem. Szeretnénk Lilyvel Magyarországon is előadni valamikor.
A saját fellépésünk után vacsoráztunk egyet, majd visszatértünk a központba a késői esti előadásra. A mesemondó nem más volt, mint Niall Moorjani, akit Lily jól ismert, én azonban még sohasem találkoztam vele. Az első pillanattól a szívembe zártam: barátságos, vidám, kedves személyiség, rettentő jó humorral. Indiai-skót származású és nembináris, és mindkét identitását beleszőtte az egész órás előadásba, mely a Fairie Tale címet viselte. Tulajdonképpen Thomas the Rhymer régi skót balladájának újragondolása volt a történet, egy utazás Tündérföldre egyes szám első személyben, egyszerre varázslatos és humoros, melynek során a tündérvilág szimbolikáján keresztül boncolgatta a mesemondó a hovatartozás, az identitás, és a gender reprezentáció témakörét. Lenyűgözött a hagyomány és a mai témák keveréke, és főleg az, hogy színpadon, mégis kötetlenül mesélve, jó hangulatban, de mély érzelmeket megélve tárta elénk Niall ezt a felejthetetlen előadást. Ez a mai mesemondásnak az a művészi színvonala, amit nemzetközi szinten tanítani kéne.
Szerda délelőtt, személyes hagyományunkhoz híven, ellátogattunk Edinburgh állatkertjébe, ami egyrészt nagyon szép, igényesen épített hely, másrészt pedig csodás kilátással büszkélkedhet. Esett ugyan az eső, de nem vészesen; cserébe láttunk pandákat, pingvineket, és egy csomó dinoszauruszt is. Szerda este ismét színpadon álltam: ezúttal az Open Hearth nevű előadáson, három másik mesemondóval, vidám és kötetlen hangulatban. Mindenki két-két mesét hozott magával; a kétórás előadás közepén kis szünetet tartottunk. Daniel Allison volt a házigazdánk (az ő könyveiért régóta rajongok, de élőben most találkoztunk először), ő az ír mitológiából hozott történeteket, aminek a könyv változatán éppen most dolgozik. Rajta kívül színpadon volt még velünk Tom Pow, egy nagyon jó humorú úriember, aki egy spanyol legendával és egy ír anekdotával szórakoztatott minket, valamint Gauri Raje indiai-skót mesemondó és antropológus, akivel mesekutatóként első pillanatban megtaláltuk a közös hangot. Gauri nem kevesebb, mint nyolc nyelven beszél; egy indiai Hófehérke-változatot és egy gyönyörű orosz népmesét hozott magával. Én részemről az első körben a saját "pletykás asszonyok" verziómat meséltem A százegy ajtajú palotából (hatalmas sikere volt, a közönség dőlt a röhögéstől), a másodikban pedig az Aranyhíd, ezüsthíd mondával zártam a műsort. Igazi mesemondó hangulat volt, kényelmes székekkel, barátságos közönséggel, pislákoló (elektromos) tűzhellyel. Utána közösen átvonultunk a Waverley nevű pubba, iszogatni és beszélgetni, ahogy kollégákhoz illik.
A következő nap délelőttjén sétáltunk, megnéztük a Nemzeti Galériát, és újabb könyvesboltokat fedeztünk fel. Legnagyobb örömömre a Blackwell's gyerekosztályán kiemelt helyen pillantottam meg a Meseország mindenkié vadonatúj angol kiadását. Ebéd után visszatértem a központba, George MacPherson online workshopjára (meghívást kaptam, hogy képezzek élő közönséget a központ elvarázsolt kis könyvtárszobájában, néhány más VIP vendéggel együtt). George régi ismerősöm, az első FESt konferenciám (2009) óta rendszeresen összefutunk a világ különböző pontjain. Hagyományos skót mesemondó, aki a szájhagyomány és a skót mesék továbbadásán fáradozik. A workshop leginkább beszélgetés volt, ami két mitikus nőalak, Bride (a tavasz/nyár és fény istennője) és a Cailleach (a tél/fagy és sötétség istennője) körül forgott. Természetesen George mesélt is közben, mi pedig elbűvölve hallgattuk. Az esti előadás még mélyebbre vitt minket a legendák világába. Az Animate Lands című est Douglas Mackay mesemondó, Alastair Blayne festő, és Freya Rae zenész együttműködésével jött létre, és legnagyobb örömömre Fianna-legendákból állt. Alastair konkrétan kelta harcosnak öltözve állt a háttérben, és a mesélés egész ideje alatt ködös tájképeket festett hatalmas vásznakra (nem tudtam levenni róla a szemem). Maguk a történetek nekem már mind ismerősek voltak; gyorstalpaló volt az egész est a Fianna világába azok számára, akik még nem ismerik. Annak viszont kiváló.
Péntek reggel ismét vonatra szálltunk, Lilyvel együtt: Claire Hewitt mesemondó várt bennünket Aberfeldy városkájában, ahol magyar esten vehettünk részt. Érkezéskor kiderült, hogy a nagyjából 2500 fős településen rengeteg magyar család él. Claire csodás háziasszony volt, ebédet főzött nekünka saját konyhájában, megmutatta a könyveit, és sétált velünk egyet a csodás őszi tájon. Aberfeldy már a Highlands része, így kaphattunk Skóciának ebből a szeletéből is kóstolót. Az esti előadás a helyi moziban zajlott, amit a közösség nemrég megvásárolt, ezért most kulturális központként is működik. Süteményekkel és rágcsálni valókkal megrakott asztal várt minket, és nagyon vidám, közvetlen skót-magyar közönség, gyerekek és felnőttek egyaránt. Elsőnek levetítettek 4 epizódot a Magyar Népmesék sorozatból, angol szinkronnal. Sajnos közéjük keveredett A háromágú tölgyfa (amiben a "csúnya és buta lányt" cigányként ábrázolják) de szerencsére a vetítés után úgyis beszélgettünk a mesékről, így volt alkalmam szóba hozni, hogy a hagyomány változik, és a jó mesemondó figyel rá, hogyan meséli a történeteit, és ha kell, változtat rajtuk, és elveti a sértő, idejétmúlt részeket. A végére egész jó kis párbeszéd kerekedett belőle. Az est második felében Lily, Claire és én is meséltünk. Mivel a filmekben fiú hősök szerepeltek, elmeséltem egyensúlynak A hétlábú paripát. Nagyon tetszett mindenkinek. Utána még sokáig beszélgettünk a közönség tagjaival is, majd (a maradék sütikkel és borral megrakodva) visszavonultunk háziasszonyunk, Fiona házába, ahol még éjszakába nyúlóan cserélgettünk a meséinket. Claire megajándékozott egy helyi népmesegyűjteménnyel, és cserébe én is adtam neki magyar meséket.
Szívesen maradtam volna még Aberfeldyben pár napot, de sajnos másnap reggel indulni kellett a korai vonatra: várt két előadás Edinburg-ban, mindkettő Berger Noémi és a Hétmérföldes Játszóház szervezésében. Szombat délután magyar családok jöttek a gyerekeikkel, nagyjából ötvenen, a Garabonciásiskola című műsoromra. Igazi ajándék volt magyarul mesélni a Központban, és látni, hogy a gyerekeket mennyire lenyűgözték a történetek. És hogy a felnőttek se maradjanak ki a jóból, utána rögtön átvonultunk egy másik helyszínre, a St. Columba templom alagsorába, ahol immár angolul, Hungarian Halloween címmel meséltem a témához passzoló meséket. Itt is rengetegen voltak, főleg felnőttek, és érdekes módon főleg angol anyanyelvűek. Meséltem Rezedát, Öregasszony és a halált, és egy új mesét is a csíkszentdomokosi gyűjtésből, amin épp dolgozom. Igazi jutalomjáték volt, a téma is és a közönség is. Utána Noémi elvitt minket egy remek francia étterembe, majd visszatértünk mindannyian a Központba egy utolsó Open Hearth-ra. Ezúttal csak nézőnek. Colin Urwin (Írország), Claire McNicol (Írország-Skócia), Fran Frett Hollinrake (Orkney), és Julie Pellissier-Lush (Mi'kmaq, Kanada) álltak a színpadon. Zseniális műsort nyomtak, énekkel, humorral, szépséges történetekkel. Fran külön kiemelkedett a számomra: szentek legendáit mesélte, de annyi bájjal, és olyan sziporkázóan viccesen, hogy a könnyem is kicsordult a nevetéstől.
Vidáman, feltöltődve, könyvekkel és mesékkel megrakodva búcsúztam Edinburgh-tól és Skóciától. A szívembe zártam a helyet és az embereket is; nagyon várom, hogy megint arrafelé járjak. A fesztivál kiválóan szervezett, színvonalas rendezvény volt, mindamellett azonban családias és barátságos is. Ami pedig különösen megfogott: az ősi és gazdag skót mesemondó hagyományhoz minden helyi mesélő nagyon egészségesen, kreatívan állt hozzá. Békében megfértek egymás mellett a hagyományos legendák, a multimédia előadások, a modern újramesélések, különféle bevándorló kultúrák, a közös swapok, és még ezerféle más műfaj. Senki sem rágódott rajta, hogy vajon az egyik autentikusabb, értékesebb-e a másiknál. Olyan volt az egész, mint a friss levegő. Nagyokat lélegeztem belőle. Ez most ki fog tartani egy darabig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése