Mesélő Városok 3. - Sigüenza és környéke

Ha már eltöltöttünk ott két teljes hetet, érdemes kitérni magára Sigüenza városára. Sigüenza egy nagyjából 4000 lakosú kis település, ami festői módon a Río Dulce és a Río Salado (Édes-folyó és Sós-folyó) között helyezkedik el egy magaslaton. Hivatalosan két év múlva lesz a 900. születésnapja, de ezt a visszahódítás évétől számolják; maga a település már a kelta és a római korban is létezett. A középkorban püspöki székhely volt, és máig lenyűgöző látványt nyújt mind a katedrálisa, mint pedig a hegytetőt koronázó vár. Ottlétünk alatt végig kellemes 27-28 fokok voltak, hét ágra sütött a nap.

Egy La Casona de Lucía nevű kis szállóban laktunk, amiben pont annyi szoba volt, amennyit ki tudtunk tölteni. Sokat utaztam már életemben, sok hotelben megfordultam, de biztosan állíthatom, hogy ez volt a legjobb szállás mind közül. Maga az épület pár száz éves múltra tekint vissza, kicsi ám bájos, nagyon tiszta, és a család, aki működteti, azonnal a szívünkbe lopta magát. Mirta és Fernando nem csak a neveinket tanulták meg, de két nap elteltével ismerték mindenkinek az ízlését is, legyen szó reggeliről, borról, kávéról, vagy arról, hogy a szegény kis magyar nem eszik tengeri kaját. A szobáinkat minden nap ragyogóra takarították, a ruháinkat kimosták is kivasalták, és amikor focimeccs volt, behozták a tévét a nappaliba, és együtt szurkoltak a vendégekkel. Rajtuk kívül a fiuk és az unokájuk volt még állandó társunk; a tündéri kislány nagyon élvezte, hogy mesemondókkal van körülvéve.

És ha már a kajánál tartunk: nem véletlen, hogy a szállónak jó híre van (a Michelin útikalauzban is szerepel). Mirta olyanokat főzött ránk, hogy napról napra a lábai elé akartunk borulni. Minden ebéd és vacsora három fogásból állt, gyönyörűen tálalva, díszítve - nem ettük kétszer ugyanazt a 15 nap alatt. Nem árulom el, hány kilót szedtem fel, de nem egyet. Így aztán igen, most először én is beállok azon bloggereknek a sorába, akik kajáról posztolnak fotókat. Íme:

Sigüenza amúgy nagyon barátságos kis város. Elbűvölt például, hogy a vastól vörös talajnak köszönhetően a régi, középkori kőépületek mind halvány rózsaszínűek. A rózsaszín kövek városában rengeteg fecske lakott, akik már kora reggel ott csiviteltek a háztetők felett, és csak naplementekor adták át a terepet a denevéreknek (nem is nagyon volt szúnyog a környéken). A város szíve a főtér volt, egyik oldalán a katedrálissal, másik oldalán a városházával (és benne egy energikus, fiatal polgármester asszonnyal, aki személyesen üdvözölt minket az első héten), középen pedig egy vendéglővel, aminek asztalai jó idő esetén elfoglalták a tér nagy részét. Minden este oda ültünk ki próba után borozni, olajbogyót enni, és beszélgetni.

A katedrális maga gyakorlatilag minden építészeti korszak és történelmi kor nyomait magán viseli, a román alapoktól egészen a polgárháborúból származó golyónyomokig (amelyek a keskeny ablakok körül láthatók). A város többször gazdát cserélt a polgárháború alatt, ezért minden oldalról kapott bombát és lövedéket rendesen. Ennek ellenére szinte teljes középkori hangulatot áraszt ma is, kicsi, kígyózó utcákkal, évszázadok óta változatlan kőházakkal, és nem kevés templommal. Az első héten egy délutánt vezetett városnéző sétával töltöttünk, ahol megtekinthettük a várat, sok régi templomot, a vadregényes utcácskákat, és magát a katedrálist. Utóbbinak híressége az El Doncel, vagyis az Ifjú, egy 15. században élt nemes úrfi sírszobra, ami arról ismert, hogy az alabástromból kifaragott alak nem a hátán nyugszik, a kor szokása szerint, hanem fél könyékre támaszkodva olvasgat egy kényelmes szőnyegen. A legenda szerint jobban szeretett olvasni, mint harcolni, ezért ábrázolták így, miután fiatalon elhunyt egy csatában. (Az idegenvezető szerint viszont annyira mégsem olvashat jól, mert 500 éve ugyanazt a lapot nézi.) Ráadásul a kutatók szerint nem imakönyvet vagy Bibliát olvas, hanem lovagregényt. Természetesen azonnal a szívembe zártam az úriembert.

Különösen bájos volt, hogy az utolsó esténken, a sigüenzai premier után, a La Casa del Doncel nevű helyre mentünk vacsorázni - annak a családnak a középkori házába, amelyhez ő is tartozott. A ház a múzeum, művelődési központ, és étterem is egyben. A belső udvaron állítottak fel a számunkra hosszú asztalokat; a magas kőfalakat borostyán borította, a fejünk fölé lámpásokkal díszített cseresznyefák hajoltak, itt-ott halványpiros cseresznyékkel. Vacsoráztunk, boroztunk, és néztük a lassan előbukkanó csillagokat. Arra gondoltam, hogy az Ifjúnak igaza volt, amikor ezt szerette volna választani a háború helyett.

Egy kirándulást is tettünk egy forró vasárnap délután a Sós-folyó völgyébe, de mielőtt rátérnék, álljon még itt pár kép Sigüenzáról:

Ami a kirándulást illeti: egy nagyon kedves idegenvezető hölgy vitt el minket kisbusszal a Sós-folyó völgyébe, ahol mindenféle geológiai és természeti érdekességekről mesélt nekünk. A folyó és a völgy alaposan rászolgáltak a nevükre: az egész környék egy sósivatag, kevés édesvíz-forrással, ami miatt a domboldalakat itt is, ott is elhagyott falvak romjai pettyezik. Néhány falunál megálltunk, és láttunk egy csomó festői várat is, lakottat és lakatlant egyaránt. Természetes és mesterséges sólepárlók és sós tavak mellett haladtunk el, melyek egykor a környék fő bevételét jelentették. Egy hegyoldal szikláin még az ősi tengerpart megkövült iszapját is láthattuk; vannak helyek a közelben, ahol ez az iszap dinoszaurusz-lábnyomokat őriz. A kortárs élővilág leginkább fecskék, gyíkok, cincérek, és birkák formájában képviseltette magát. A séta végén megálltunk egy kis kőépületnél, ami egy falu közös mosóháza volt, és most is friss vízű forrás táplálja benne a medencét. Egy varangy úszkált benne békésen. Susana mesélt egy "éjszakai mosóasszonyokról" szóló hidelemmondát, miközben a házikóban hűsöltünk.

Nem tudom, magamtól kirándultam-e volna erre a környékre, de nagyon örülök, hogy a projekt keretein belül volt rá lehetőség, mert nagyon megszerettem. 

Két és fél hét elteltével kicsit szomorúan vettem búcsút Sigüenzától és lakóitól; már kezdtem megszokni a fecskés reggeleket, a kanyargó utcácskák labirintusát, a lelkes és kitartó óránkénti harangozást, és a La Casona de Lucía vendégszeretetét. Sok emléket hoztam magammal a városról és lakóiról. A következő bejegyzésben bővebben szót ejtek majd az utóbbiról is!