Ebben a bejegyzésben a csapatról, a próbafolyamatról, és a megszületett előadásról lesz szó.
Először is, a csapat:
Pepito Matéo (Franciaország)
Clara Zénoun (Franciaország)
Julien Tauber (Franciaország)
António Fontinha (Portugália)
Bohdan Ulasin (Szlovákia)
Roberto Anglisani (Olaszország)
Susana Tornero (Katalónia / Spanyolország)
és jómagam.
A közös munkanyelvünk a spanyol volt. Beletelt az elején egy-két napba, míg az agyam átállt arra, hogy egész nap spanyolul beszélek; itthon leginkább csak olvasni meg sorozatokat nézni szoktam ezen a nyelven, de aktívan nagyon ritkán használom. A három hetes projekt mindenesetre jó volt arra, hogy visszatérjen a rutinom. A csapat jó része hasonló cipőben járt (kivéve Susanát, akinek az egyik anyanyelve, és Bohdant, aki spanyolprofesszor). Ráadásul nem a spanyol volt az egyetlen közös pontunk: többen értették a franciát, az olaszt, és az angolt is - bát az utóbbit szinte sohasem használtuk. Ennek az lett az eredménye, hogy az első három nap elteltével már mindannyian valamiféle mediterrán keveréknyelvet kezdtünk el beszélni. Az agyam egy idő után feladta a küzdelmet, és elfogadta, hogy értjük amit a másik mond, akkor is, ha nem tudjuk követni, épp milyen nyelven mondja. A magyarral kicsit kilógtam a sorból, de Bohdan például egész sok szót meg kifejezést tudott magyarul (többet, mint én szlovákul, valljuk be).
Egyébként rengeteget játszottunk ezzel a bábeli zűrzavarral; sok ebédünk, vacsoránk telt azzal, hogy valaki feltette a kérdést: "és nálatok hogy mondják azt, hogy...?" Ilyenkor körbementünk az asztal körül, és nagyokat nevettünk meg csodálkoztunk. Összehasonlítottuk, milyen hangokat adnak nálunk az állatok, hogyan fejezzük ki, hogy valami lehetetlen ("majd ha a béka szőrös lesz"), milyen szólást használunk arra, ha ömlik az eső, stb. Antonio kifejezésével élve ezek "cseresznyés beszélgetések" voltak - ahogy cseresznyéből sem egy szemet eszik az ember, ezeket a témákat sem lehetett abbahagyni egyetlen válasszal.
Maga a munkafolyamat hasonlóan zajlott. Minden délelőtt próbáltunk tíztől kettőig, majd ebéd után négytől nyolcig. A magunkkal hozott meséket igyekeztünk közös interaktív előadássá csiszolni. Reggelente játszottunk mindenféle drámajátékokat, bemelegítő nyelvtörőket, aztán nekiálltunk összerakni, milyen sorrendben kövessék egymást a történetek, és hogyan töltsük ki a közöttük levő időt. Sokat énekeltünk, mondókáztunk, közmondásokat válogattunk a repertoárunkból. (A részletekbe itt nem megyek bele, mert készült az egész folyamatról egy dokumentumfilm, meg a végeredményt is felvették videóra mind a két előadáson.)
Tizenöt nap alatt sikerült megalkotnunk egy 90 perces műsort, amit először a sigüenzai színházban adtunk elő, majd a Mesmearatonon a guadalajarai nagy színpadon. Az első felében külön-külön meséltünk - bár a legtöbb történetbe belefolytak a többiek is. A műsort énekkel és idézetekkel nyitottuk, aztán következtem én, az Aranyhíd, ezüsthíd mondával. Utánam Julien mesélte Ys elsüllyedt városának legendáját, aztán Roberto egy Gianni Rodari mesét, majd Susana a brémai muzsikusok katalán verzióját. Utána Bohdan szlovák betyármondája következett (ahol mindannyian betyárnak öltöztünk, és szlovák népdalt énekeltünk, amíg Bohdan táncolt), majd Clara mesélte el Anait királynő meséjét, és végül Antonio hozott egy nagyon klassz (és erőszakmentes!) portugál verziót az állatok nyelvén beszélő juhász történetére.
Az első blokk végeztével következtek azok a mesék, amiket közösen, több nyelven adtunk elő. Elsőként a Kőleves (ahol minden hozzávaló más nyelven hangzott el), majd Gonszuke története (műmese, egy Akutagava Rjúnoszuke nevű japán író tollából), aminek egyes jeleneteit kettesével meséltük - én például Juliennel, vegyítve a magyart, a franciát, és a spanyolt. Utána közösen elszavaltunk egy nagyon szép verset a nyelvek és az emberiség sokféleségéről. A záró mese az én repertoáromból került ki; egy napkereső legenda volt a kínai csuang néptől. Ennek minden bekezdését más és más nyelven mondtuk el, a közönség mégis tudta követni. A mese végén mindannyian énekeltünk egy-egy népdalt a saját országunkból, ugyanarra a közös ritmusra (én például az Érik a szőlőt). Az előadás énekléssel, tapssal, és tánccal zárult.
Tizenöt nap nagyon intenzív munkánkba került összerakni és összecsiszolni az előadást. Mindenki kitett magáért. Nem egyszerű ennyi mesemondónak együtt dolgozni: általában egyedül szoktunk mesélni, mindenki más és más stílusban, és ezek között meg kellett találnunk a lehető legjobb közös pontot. Én például nagyon szerettem volna látni a közönséget, és játszani a reakcióikkal, míg volt olyan kolléga, aki ragaszkodott az elsötétített nézőtérhez, és ahhoz, hogy a közönség ne tapsoljon közbe. Mivel hét teljes mese unalmas lett volna zsinórban egymás után, azt is ki kellett találnunk, hogyan tegyük őket izgalmasabbá. A brémai muzsikusokban például mi játszottuk az állatokat, sőt, Susanát mesélés közben egy ponton még fel is emeltünk... A végeredmény egy félig mesemondó, félig színházi előadás lett, ami kihívások elé állította az egész csapatot.
(A fogadtatásáról majd a fesztiválos bejegyzésben írok bővebben :) )
A jó hír az, hogy ez a projekt egy nagy kísérlet, ami még korántsem ért véget. Ősszel Franciaországban is bemutatásra kerül majd, jövő tavasszal pedig elvisszük Pozsonyba és Olaszországba. Már most dolgozik rajta a csapat, hogy mit fogunk rajta változtatni a közönség nyelve és a fesztiválon kapott visszajelzések szerint; hogyan tesszük még izgalmasabbá, még aktívabbá. Sokat fogunk még játszani ezekkel a mesékkel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése