Évek óta aktív tagja vagyok a moly.hu közösségi oldalnak, és különösen szeretem a mindenféle olvasós kihívásokat, amiket hirdetnek rajta. Tavaly találkoztam először a Polihisztorképző kihívással: itt az a feladat, hogy 12 előre megadott témakörben kell elolvasni egy-egy nonfiction (tudományos/ismeretterjesztő vagy életrajzi) könyvet egy év leforgása alatt. Mivel amúgy is nagyon szeretem ezt a műfajt, rögtön ráharaptam; sikeresen végigcsináltam tavaly és idén is. Sikerült minden témához olyan olvasmányokat választanom, amik elvarázsoltak, és ráadásul rengeteget tanultam is belőlük: a kihívás kiérdemelte a nevét. Bónusz, hogy elég sok témát össze tudtam kapcsolni a híres nők élete iránti érdeklődésemmel.
Bár az egyes olvasmányokról a Molyon részletes beszámolókat is írtam, arra gondoltam, készítek egy blogbejegyzést is az elmúlt két év élményeiről. Könyvajánlóként, hátha mások is kedvet kapnak egyik-másik kötethez. (A 2023-as Polihisztorképző kihívást itt találjátok, lehet csatlakozni).
A részletes beszámolóim linkjeit a könyvcímekre kattintva találjátok. Itt csak röviden idézek belőlük.
A 2022-es év listája
1. Halál, tanatológia: Mark Mirabello: A traveler's guide to the afterlife
Ez a kötet valójában nem útikönyv, inkább büfé. Túlvilági lehetőségek büféje. Egyvalami világos belőle: akármit hiszel, vagy szeretnél hinni a túlvilágról, azt valaki valahol már biztosan hitte. A könyv fejezetei rövid részekre oszlanak, és a világ minden tájáról sorolnak fel érdekes hiedelmeket, hagyományokat arról, mi következik a halál után. Erénye, hogy egyenlően kezeli az összeset – jelen időben beszél az ókori egyiptomi vallásról, kitér a 19. századi spiritisztákra, és közbeszúr néhány gyakorlati tanácsot is paranormális jelenségek nyomozóinak. A végeredmény színes, de némileg eklektikus és kaotikus. Viszont azt meg kell adni, hogy a majdnem 1000 felhasznált forrást gondosan, mondatonként lehivatkozza.
Az alapötlet zseniális: a szerző körbesétál egy városrészt tízszer, tíz különböző szakember társaságában, és megfigyeli, mennyire más dolgokat vesznek észre, látnak meg séta közben a társai. A megvalósítás hagyott némi kívánnivalót maga után (pl. nem ugyanazt az utat járta végig mindenkivel, ami szerintem kihagyott ziccer), de még így is nagyon izgalmas könyv született belőle.
A tíz szakember érdekes sort alkot: geológus, tipográfus, művész, entomológus, biológus, orvos, várostervező mérnök, hangtechnikus, egy vak hölgy, és egy kutya. Minden fejezet elején rövid ismertetőt kapunk az illetőről, majd elindulunk a városi sétára, melynek során tapasztalunk és tanulunk dolgokat.
Két uralkodóház sorsa fonódik össze: Viktória királynőé és gyerekeié, valamint az utolsó pandzsábi maharadzsáé és az ő gyermekeié. Duleep Singh maharadzsát gyermekkorában fosztották meg a trónjától a brit hódítók, majd Angliába vitték és „angol úriembert” kíséreltek meg nevelni belőle. A gyerekei fiatalon árván maradtak, és onnantól egymásra voltak utalva. A könyv Sophia Duleep Singh életét járja végig, de nagyon bőséges történelmi kontextust is ad hozzá. A hercegnő nagyapjától indítja a történetet, sokat megtudunk India brit gyarmatosításáról és Pandzsáb kultúrájáról is. Sophia maga igazából az apja halála után válik önálló személlyé, majd szüfrazsetté és aktivistává, de mellette párhuzamosan követhetjük a testvérei életét is: Catherine-ét, aki beleszeretett német nevelőnőjébe, és egész életét egy német kisvárosban, a világtól elvonulva élte le vele; vagy Bambáét (magyar szemmel fura név), aki idővel visszatért Indiába, és felvette azt a pandzsábi identitást, amit a hódítók elvettek az apjától – élete végéig „Pandzsáb Királynőjének” címezve magát.
Susan La Flesche Picotte az első amerikai őslakos orvos volt, aki hivatalos „nyugati” orvosi diplomát szerzett. Az 1880-as évek végén. Nőként is az egyik legkorábbi. A könyv részletesen kitér arra, mivel kellett megküzdenie, hogy egyáltalán tanulni engedjék, hogy diplomát szerezhessen, hogy praktizálhasson, és hogy megélhessen a munkájáról. Pillanatfelvétel a kötet a viktoriánus kor orvostörténetéről női szemszögből. És omaha indián szemszögből. Mindkettő borzasztóan érdekes perspektíva. Bónusz: Susan osztálytársai között voltak Japán, Szíria, és India első „nyugati” diplomás orvosnői is – hármukról kering
egy remek archív fotó az interneten.
Egy ásványszakértő és egy pszichológus beleállnak a „kristálygyógyászat” műfajába. És kő kövön nem marad. (Heh.)
Nagyon szépen lebontott, olvasmányos könyv. Kezdi azzal, hogy geológus szemszögből végigveszi, mi a kristály, az ásvány, és a kőzet definíciója. Aztán kitér egy fejezet erejéig a legalapvetőbb tudományos kifejezésekre (hipotézis, elmélet, törvény, megcáfolhatóság, stb.). Ezek után bemutatja a kristálygyógyászat mint ezoterikus műfaj eredetét, gyökereit, és főbb módszereit. Külön fejezet foglalkozik az egész műfaj pszichológiájával, ahogy alaposabban körbejárja a placebó jelenségét, hozzá a „confirmation bias” fogalmát, és az egészet nagyon szépen orvostörténeti kontextusba helyezi (miért hajlamosak az emberek inkább bízni a kristályban, mint egy orvosban).
Arról is sok szó esik, mitől ilyen hatalmas biznisz a „kristályok” árusítása, és milyen láthatatlan etikai kérdésekkel jár a bányászatuk, beszerzésük.
Visszatérő motívum: „Ez az ásvány a természetben nem képez kristályokat. Ha kristályformát látsz belőle, azt kézzel faragták.”
Ifj. Munczy Béla híres muzsikus családba született, az apja és a nagybátyja bejárták Európát és Amerikát, mindenféle hercegeknek és uralkodóknak muzsikáltak, tele voltak velük az újságok. Béla maga is Bécsbe járt zenét tanulni – amíg ki nem tört az első világháború, és 1916 tavaszán bevitték a 20 éves srácot katonának az olasz frontra. Maguk a naplók, amiket kis füzetekbe körmölt 1916 tavasza és 1918 februárja között, nagyon különleges kordokumentumnak számítanak. Béla precízen leírta minden egyes áldott nap, hogy mi volt az ebéd, mi volt a vacsora, hány órát gyakorlatoztak, hány órát voltak őrségben, stb. Ettől a szöveg elsőre borzasztóan monotonnak hangzik, de ez legalább szépen visszaadja a katonaság-hangulatot. A nagy politikai eseményekről a katonák nagyrészt nem tudnak semmit, max. hogy „valami offenzíva van” meg „békét ígérnek”; az egyetlen dolog, ami eljut hozzájuk is, az az új király (IV. Károly) látogatása. Béla két dolgon aggódik folyamatosan, az egyik, hogy nem jön otthonról levele, ilyenkor mindig fél, hogy mi történt a családjával. A másik, hogy el fogja felejteni a hegedülést, és megnyomorodnak a kezei a hidegtől meg a munkától. Fadarabon gyakorolja a fogásokat, fejben komponál. Néha-néha kiemelik az árokból tiszteknek muzsikálni, de olyankor meg kiütközik a rasszizmus a katonákból…
Nem ez az első drágakövekről szóló kötet, amit olvastam, de határozottan az eddigi legjobb. A fejezetek a Mohs-féle keménységi skála szerint követik egymást. Összesen kilenc fejezet foglalkozik kilencféle drágakővel: borostyán, gagát, gyöngy, opál, peridot, smaragd, zafír, rubint, gyémánt. És annak ellenére, hogy a legtöbb embernek pont ezek jutnak eszébe, ha a „drágakő” kifejezést hallja, a szerző minden fejezetben tudott egy csomó új és izgalmas dolgot mondani.
Ez volt a könyv legnagyobb erőssége: bár minden fejezet rengeteg írott forrásból és tudományos információból táplálkozik, a szerző az egyszerű kutatásnál jóval nagyobb fába vágta a fejszéjét. Személyesen ment el különböző izgalmas helyekre, találkozott érdekes emberekkel, és első kézből nézte meg, kutatta fel, írta le a legizgalmasabb sztorikat. Minden egyes fejezet egy újabb kalandos utazás, amit végig kísérhetünk. Volt szovjet borostyánbányáktól amerikai indián rezervátumon át Mogok hírhedt rubintbányáiig, Victoria Finlay bejutott egy csomó olyan helyre, aminek egyszerű turista a közelébe sem mehet (vagy eszébe se jutna, hogy menjen).
Tavasszal Párizsban jártam, és a Louvre galériájában figyeltem fel egy nagyon bájos festményre, ahol egy hölgy egy kislányt ölel. Közelebbről megvizsgálva kiderült, hogy a festmény önarckép, magát a festőt ábrázolja a lányával. Rögtön kíváncsi lettem, ki is volt az a Madame Vigée Le Brun. Meglepetésemre nem ez volt az első alkalom, hogy megakadt a művein a szemem: már Londonban is találkoztam egy önarcképével (és akkor is megállapítottam, hogy de jó, legalább egyetlen női festőt sikerült találni a klasszikusok között). Tovább kutakodva pedig legnagyobb örömömre felfedeztem, hogy Mme Le Brun memoárt is hagyott maga után, amit kiadtak angol nyelven.
A hölgy mozgalmas korban élt: a francia forradalom előtt született, és az 1840-e években halt meg, vagyis átvészelte a forradalmat, a restaurációt, és Napóleon korát is. Hamar népszerű portréfestővé vált, először az anyját és az öccsét tartotta el a keresetéből, aztán mániákus szerencsejátékos férjét is. Nagy áttörést jelentett, hogy Marie Antoinette megkedvelte Mme Le Brun-t, és több képet is készíttetett vele – ami a forradalom alatt és után nem vetett túl jó fényt a festőre. Le Brun a lányával postakocsin menekült el Párizsból (a férjét örökre hátrahagyva), és először Itáliában, aztán Oroszországban keresett menedéket. Később visszatért Párizsba, aztán három évet Londonban töltött, végül megint Párizsba költözött, ahol a lánya, a férje, és az öccse halála után csendes nyugalomban, a két unokahúga festői pályáját egyengetve töltötte az utolsó éveit.
A kötet szerzője leült, és elolvasott 27206 képregényt. Az
összes Marvelt. (Oké, majdnem.)
Aztán írt róla egy nagyon jó könyvet. Attól jót, hogy egy pillanatig sem akar teljes vagy átfogó képet nyújtani a Marvel univerzum(ok)ról, és ezt az elején le is szögezi. Bár esélyes, hogy a szerző többet tud a Marvelről, mint a nekik dolgozó írók többsége, mégsem próbál túl sok információt sűríteni a könyvbe. Inkább kószál a képregény-hegyek között, és mazsolázgat a legérdekesebb, legviccesebb részletekből. Nagyobb, tematikus fejezetekben tárgyal ismertebb sorozatokat (pl. Thor, X-men, Fantastic Four, stb.), de közben kitér kisebb témákra is (pl. amerikai elnökök, akik megjelentek a képregényekben, vagy Marvel karakterek, akik zenészek voltak).
MBW végigélte – és végigdokumentálta – a mozgalmas 20. század első felét. Szinte együtt nőtt fel a modern fotózás történetével; a 20-as évektől egészen a holdraszállásig figyelhette, ahogy a vizuális média fejlődik körülötte. Ő pedig belevetette magát ebbe a folyamatba, és lépést tartott vele. MBW ott volt a 20. század rengeteg jelentős eseményénél. És nem csak „ott volt”, hanem beleugrott a sűrűjébe. Az első amerikai fotós volt, akit beengedtek a Szovjetunióba gyárakat fotózni – és mellesleg kiment egy kis faluba, és felkereste Sztálin anyukáját. Konkrétan egy bank lobbijában érte a Fekete Kedd. A második világháborúban az angol légierőhöz szegődött, bombázó repülőt keresztelt, majd átment velük Észak-Afrikába, és a fedélzeten volt a bombázó küldetések alatt is (az Enola Gay későbbi pilótájával). Ott volt az olasz fronton, a hadi kórházakban, és Hitler bunkerében is amikor az amerikaiak bejutottak. Konkrétan a halála előtt két órával készített interjút Gandhival, és együtt vonult a menekülőkkel Pakisztán megszületésénél. Fotózott tiltott gyémántbányákban a dél-afrikai apartheid alatt. Dokumentálta a koreai háborút, a gerillákra vadászó koreai rendőrök oldalán. Ez a nő tényleg nyakig benne volt a történelemben, és fotókat is készített, hogy megmutassa a világnak.
1958 végén elkészült a Zambézi folyását elzáró Kariba-gát, és elkezdett a mögötte húzódó völgy feltöltődni: születőben volt a Kariba-tó, a világ máig legnagyobb ember alkotta tava. A gát elkészülte előtt a gyarmati hatóságok már kitelepítettek közel 57.000 őslakost, de az állatokra nem gondolt senki. Egészen addig, amíg meg nem állt a folyó sodra, és áradni nem kezdett a víz.
A világszerte híressé vált „Noé hadművelet,” ami a szigeteken ragadt vadállatok megmentésére jött létre, konkrétan két motorcsónakot, öt britet, és körülbelül egy tucat őslakos vadászt számlált. Ők így nekifogtak, hogy megmentsenek pár ezer állatot a fulladásos haláltól. Röptében kellett kitalálniuk, hogy a fityulába lehet egy csomó halálra rémült, kiéhezett, megvadult állatot a tó gyorsan süllyedő szigeteiről átjuttatni a szárazföldre. Tették pedig ezt nagy lelkesedéssel, eltökéltséggel, és, őszintén szólva, döbbenetes vakmerőséggel. A „hadművelet” nagy része gyakorlatilag szó szerint abból állt, hogy lelkesen őrült vadőrök félpucéran úsztak egy krokodiloktól és mérgeskígyóktól hemzsegő tóban, és hangosan sivalkodó makikat, petymegeket, méhészborzokat (!!), földimalacokat, és egyéb egzotikus állatokat rángattak ki az áradatból a farkuknál fogva. Döbbenetes sztorikkal van tele az egész könyv. És egyben a brit gyarmatosítás hibáinak kordokumentuma is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése