Mesemondó a Kanári-szigeteken V. - Ismerkedés a közönséggel

Az ebéd utáni sziesztával a lazítás is véget ért. Hajnali délután négykor minden mesemondót kirángattak az ágyból, hogy tegyük hasznossá magunkat. Először a volt zárda épületébe mentünk, ahol egy csapat újságírás szakos egyetemista várakozott ránk. Felosztották őket közöttünk, mindenkire kettő jutott belőlük, kivéve engem, mert rám csak egy (és mellesleg ő volt az egyetlen fiú is). Egy órájuk volt, hogy interjút készítsenek velünk. Mivel szegény srác bevallotta, hogy ma reggel szóltak neki a feladatról, az én interjúm kissé rendhagyóra sikerült – egyrészt félig angolul volt, félig spanyolul, másrészt pedig én is legalább annyit kérdeztem, mint ő. Persze kiderült hogy kifogtam az egyetlen tenerifei geeket, úgyhogy jól elszórakoztattuk egymást.

Az interjúk végeztével levonultunk a nagyterembe, ahol már be voltak készítve a színpadra színesre festett padok meg babzsákok – kerekasztal-beszélgetés következett a közönségünkkel. Minden meghívott mesemondó sorban helyet foglalt a padokon, és a feltett kérdésekre felváltva válaszoltunk. Olyasmiket kérdezett a közönség hogy mi a különbség a meseírás és a mesemondás között; honnan jöttünk; volt-e már siket közönségünk (Ana rögtön rákontrázott, hogy neki siket-vak is volt, ami külön élmény tolmácsolás szempontjából); mik a kedvenc történeteink; és főleg hogy honnan jöttünk. Nyolcan voltunk a színpadon, és magunk között képviseltük Spanyolországot és a Kanári-szigeteket, Algériát, Franciaországot, Portugáliát, Brazíliát, Perut és Magyarországot. Én nem az én spanyolom volt a legrosszabb. Juhé.

A kerekasztal után megint valódi asztal következett: Miközben leszakadt egy tíz perces monszuneső, visszatettük a székhelyünket a térre, a kávézó sátraiba. Amikor elállt az eső, átcaplattunk húsz méterrel arrébb egy másik kávézóba, ahol lehetett mindenféle fűszeres forró csokit inni. Amikor végül elérkezett a vacsoraidő megkajáltunk, majd ment mindenki ki merre látott. Jó spanyol szokás szerint a téren este kilenckor indult meg az élet, és jöttek elő a gyerekek, akiknek fél tízre rakták össze a (biciklivel hajtott, zajmentes) körhintát. Ekkor kezdődött el a fesztivál eddigi legszórakoztatóbb része is, az erkélyes mesélés. A tér körül régi stílusú házak állnak, a legtöbbnek faragott fa erkélye is van. A fesztivál szervezői azt találták ki, hogy négy mesemondó az erkélyekről mondjon el egy-egy történetet a téren álldogáló közönségnek. Nagyon jól mutatott az egész, főleg mert egyébként telihold van éppen. Én a második mesélőre értem oda, aki egy Mar González nevű hölgy volt (nyilván mesemondó lesz belőled, ha Tengernek hívnak), és egy afrikai meg egy cserokí mesét mondott a korlátra könyökölve. A tér túlsó végében két srác osztozott az utolsó erkélyen; Omar Regalado, aki felolvasta a Gyerekek Mesékhez Való Jogait (ezt egyébként a fesztiválon minden gyerekelőadás előtt felolvassák), majd elszavalt egy verset, és végül elmondott egy rövidke történetet is, ami egyben nyelvtörő is volt, és ennek örömére egy büdös kukkot sem értettem belőle. Az erkélymesélést egy Fabio González nevű srác zárta, aki egy Naszreddin hodzsa történetet mesélt. Róla megtudtam (a fesztivál fotósától, aki mellettem szerencsétlenkedett az éjszakai kamerával) hogy eredetileg grafikus és illusztrátor, és két éve kezdett el hivatásszerűen mesélni. Jól csinálta.

Az erkélyek után, mivel már úgyis ott voltunk, megint kiültünk a kávézóba a térre, és vagy egy órát beszélgettünk, amíg úgy nem döntött a csapat, hogy a fagyos tizenöt fokot már nem lehet tovább elviselni, és feloszlott a társaság. Különben is tartalékolni kell az erőnket holnapra. Főleg nekem, mert este én is sorra kerülök. Kétszer. Este fél tizenegykor az erkélyen. Szurkoljatok.

Mesemondó a Kanári.szigeteken IV. - Péntek reggeli lazulás

Tizenhét óra alvással a hátam mögött már egészen jó formában voltam péntek reggelre (felkeltem este kilenc körül tegnap este és találtam kaját a konyhában, mint kiderült, Ana hozta el nekem az étteremből). Felöltöztem és csatlakoztam a reggeli után kajtató mesemondók kis csapatához (a városka annyira kicsi, hogy néha úgy tűnik, csak mesemondók lakják...). Itt ismerkedtem meg Arturóval, aki granadai mesemondó, és eredeti magyar pulija van, Momo nevezetű, és hamarosan szeretne venni majd még egyet is. Elmesélte, merre járt Magyarországon, és nagy felháborodással magyarázta, hogy a magyarok szódát tesznek a borba. Gyalázat. Egy kiadós melegszendvics-kávé reggeli után (literesre higított ameriaki kávéhoz szokott kicsi szívem majdnem kiugrott a helyéből) sétálni indultam, ekkor készültek az alábbi fotók. Egy rövid séta után visszatértem a térre, ahol minden fontos dolog zajlik (délelőtt például gyerekműsorok), és a kellemes napsütést kiélvezve a többi mesemondóval nagy egyetértésben piszkálgattam a foghíjas Internetet. Egy idő után Kamel (Franciaország/Algéria) és én újabb sétára indultunk, megcéloztuk a tengerpartot, aztán úgy döntöttünk túl messze van, és visszatértünk megint a térre, néhány csodás fotóva gazdagodva. Időközben az agyam is átállt a spanyolra, ami nem rossz, mert délután interjút adok. Most megint a téren ülünk, Luis (Portugália), Kamel és én, várjuk, hogy elkészüljön az ebéd, és nézzük a gyerekcsoportokat, akik a zárda lépcsőin ülve kajálnak. Már jártunk a fesztivál könyvesboltjában is, ahol valószínűleg nem kevés pénzt fogok eltapsolni a hét vége előtt. 

Hopp, kaja.

Mesemondó a Kanári-szigeteken III. - Fotók válogatás nélkül

Kilátás a tetőteraszról.

További kilátás a tetőteraszról.

A tér és a pavilon

A vulkán és az óvoda (kisebb vulkán, nem a nagy)

Aranyos hogy kitették a táblát hogy hupli lesz az úton... :D

(Mert örülök hogy épp él a wifi)

Mesemondó a Kanári-szigeteken II. - Heszperidák kertje

Tenerife, bár Spanyolország fennhatósága alá tartozik, geológiailag az afrikai kontinens lemezén ül – ami azt jelenti, hogy életemben először járok Afrikában. A sziget teljesen trópusi éghajlatú, a helyeket haragos zöld bokrok, pálmafák és kúszónövények borítják, és minden völgyben keskeny vízesések szakadnak le a felhők közül. Ahol utat robbantottak a part mentén, ott kilátszanak a vörös és fekete vulkanikus sziklák, amik egészen a tengerpartig érnek (az Atlanti-óceánt is először látom közelről). Maga a Teide, a sziget legnagyobb vulkánja, a partról nem is látható, elbújik a felhők és a kisebb hegyek között (szintén első találkozásom aktív vulkánnal) (valójában szigettel is). Minden hatalmas, egzotikus lenyűgöző.

Természetesen a mesemondó nem azért mesemondó, hogy ne csinálja meg a házi feladatát, mielőtt utazik. Én például gondosan végigrágtam magam egy kanári-szigeteki mesegyűjteményen, és sokat tanultam belőle. Többek között azt, hogy a régi görögök ide helyezték a Heszperidák kertjét, ahonnan Herkules aranyalmát lopott (pontosabban Atlasz, a Heszperidák apja lopta neki az almákat, amíg Herkules az eget tartotta a vállán – jelenleg egy vonalban vagyunk az Atlasz-hegységgel). A legenda egy százfejű sárkányról is beszél, aki tüzet okádott – ez nyilván a vulkán. A part menti úton sikerült látnom néhány őshonos drago fát, amik a helyi legenda szerint egyszer sárkányok voltak (ha megvágja az ember a kérgüket, vörös lé csepeg belőlük). Néhány elmélet szerint a görögök ide képzelték el a Boldogok Szigeteit is. Az egyik kedvenc helyi sztorim arról szól, hogy valójában nem hét sziget van (Tenerife, Gran Canaria, La Palma, Lanzarote, Furteventura, La Gomera, El Hierro, mondtam, hogy megcsináltam a házimat), hanem nyolc – a nyolcadik, San Borondón, csak kétszer vagy háromszor tűnik fel minden száz évben, amikor szerencsés kalandorok (pl. Szent Brendán) meglátogathatják, aztán megint a tenger alá süllyed. A jelenség tudományos magyarázata állítólag víz alatti vulkanikus jelenségekben és a forró víz okozta délibábban rejlik. A történet annyira híres, hogy állítólag Kolumbusz külön térképpel kerülte meg a szigeteket, nehogy San Borondónon zátonyra fusson.

Bár a szigeteket az 1400-as évek végén a spanyolok elfoglalták (nem kevés véres csata után, mivel már voltak lakóik, akik nem csak piramisokat építettek és földet műveltek, de ráadásul királyságokra osztották fel az összes szigetet, amik egymást is megtámadták, amikor épp nem jöttek hódítók), Tenerife és a többi sziget kultúrája sok dologban eltér Spanyolországétól. Anával beszélgetve, aki nem először jár itt, több dolgot is megtudtam: Egy, a helyiek sokkal halkabban beszélnek (ami Ana szerint nagyon elegáns), kettő, a kontinensről érkezett spanyolokat „félszigetieknek” hívják (peninsulares). Sok helyi színezetű kultúra a spanyol és a bennszülött szokások keveredéséből alakult ki, és a kocsinkat vezető bácsi például kijavított minket, hogy nem Tenerifén vagyunk, hanem Chineten. Van a hódító országtól elszakadni kívánó helyi mozgalom is, amit jó volt tudni, tekintve hogy az egyik mesemondó előadásom spanyol-magyar kapcsolatokról szól. Ismerd a közönséged.

Azoknak, akik kérdeznék: Eddig egy büdös kanárit sem láttam. A szigetek neve egyébként a latin canis, kutya szóból ered, szóval valójában a kutyák szigetein vagyok. Kutyák azok vannak. Itt vonyítanak az ablakom alatt.

Mesemondó a Kanári-szigeteken I. - Már megint mit keresek a világ végén?

Nagyjából egy éve kaptam az emailt, hogy szeretnének meghívni fellépőnek egy spanyol nyelvű mesemondó fesztiválra a Kanári-szigetekre. Nyilván erre a hangos visításon kívül nem nagyon lehet mit reagálni – nemzetközi diákként jórészt akkor jutok el bármilyen egzotikus helyre, ha állja valaki a cehhet. Szerencsére a kedves spanyol mesemondók összehozták rá a támogatást, így aztán az őszi félév utolsó, jegesre fagyott ohiói hajrájában én szépen bepakoltam a bőröndöt, és elhúztam a csíkot egy hétre melegebb éghajlatra.

Maga a repülőút majdnem egy egész napon és négy időzónán keresztül tartott (Detroit-Chicago-Madrid-Tenerife); szerda reggel indultam, és csütörtök reggel szálltam le a felhők közé bújtatott sziget északi peremén. Különösen szeretem, hogy amikor mesemondóként utazik az ember, gyakran eljut olyan helyekre is ahová a turisták csak nagyon ritkán – és hamar kiderült, hogy ezzel az úttal sikerült kimerítenem a „járatlan út” fogalmát. A reptérről engem és Ana Griott barátnőmet, aki ugyanaznap érkezett, egy helyi bácsi furikázott el a fesztivál helyszínére, Los Silos városkájába. Miközben az égbe nyúló bazalthegyek és a sziklákon megtörő óceán között szlalonoztunk a part mentén, a bácsi elmesélte, hogy a sziget déli része turistaparadicsom fehér homokos strandokkal és pálmafákkal, az északi rész pedig a sziget gazdasági központja – ami jórészt abban merült ki, hogy minden viszonylag vízszintes felületet banánültetvények borítottak. Az út maga gyönyörű volt, minden zöld és virágzik, és balzsamos húsz fok van, amire a helyiek sűrűn panaszkodnak, nagykabátjukat szorosabbra húzva. A homokos tengerpartról pedig annyit, hogy az autópálya és a szakadék közötti keskeny sávba az élelmes helyiek úszómedencéket vájtak a turistáknak, hogy ne passzírozódjanak halálra a sziklás partvonal és az óceán találkozásánál.

Maga a fesztivál a sziget több pontján is zajlik, de a főhadiszállás a Los Silos városháza, ami egy régi zárdából lett átalakítva, és most egy könyvtárat, néhány irodát, és egy információs pontot foglal magába. Előtte egy aprócska tér helyezkedik el egy pavilonnal, ahol fagyit árulnak, és néhány étteremmel, melyek közül az egyik a fellépő mesemondók nagyvonalú ellátója. A teret lampionok füzérei díszítik a fesztivál alkalmából; közelebbről megnézve őket kiderült, hogy mind esőálló újrahasznosított anyagokból készült, a rendezők saját bevallása szerint a helyi iskolák közreműködésével. Engem végtelenül elszórakoztatott, hogy mi mindent elő tudtak varázsolni üres vizespalackokból…

A tér és a városháza körül keskeny macskaköves utcák és régi házikók torlódnak egymásra; a szállásunk egy sarokra van a városházától. Ódon, keskeny épület, középen csigalépcsővel, ami kollégium-szerű kis szobákhoz vezet, utána pedig a kétemeletes tetőteraszra, ahol mosógép és szárítókötél található, valamint remek kilátó a környező hegyekre.

Ennyiben aztán ki is merült az első napom; mivel a repülőút után azt sem tudtam, mi a nevem, nem hogy spanyolul meg tudjak szólalni, egy rövid bemutatkozó kör után a rendezők elküldtek aludni. Természetesen jetlagem van, úgyhogy most itt ülök hajnali négykor és blogot írok.

Hálaadás mesemondó módra

Mivel már megint szegény, árván maradt nemzetközi diák vagyok a családi összetartozás (és éves családi viszály) nagy amerikai ünnepén, idén sem maradtam Hálaadás-napi meghívás nélkül: Ezúttal Yvonne Healey csapott le rám (és az emberre). Régóta jó ismerősöm a hölgy, ír-amerikai mesemondó, és itt lakik a "szomszédban" - alig másfél óra kocsival. Mivel egy közös mesemondó ismerősünk, Jeff Doyle, amúgy is készült megtenni az oda-vissza utat (a lánya itt tanul az egyetemen), még fuvarunk is akadt aki kedd este letett minket Yvonne háza előtt, vasárnap reggel pedig visszahozott. Mesemondók között nem vész el az ember.
A kedd este és a vasárnap reggel között sok minden történt. Főleg alvás, irdatlan óraszámban, valamint szokásos Hálaadás-napi ötfogásos pulykavacsora, amitől a szemünk is keresztbe állt. Yvonne saját gyerekei nem jöttek haza a szünetre, úgyhogy mi foglaltuk el a gyerekpótlék szerepét. Filmeket néztünk, piszmogtunk, aludtunk. Tutujgattuk a család öreg, ám nagyon kajla kutyusát. Én főleg élveztem, hogy mesemondókkal tölthetek egy kis időt - ez abban merült ki, hogy Yvonne és én este hat és éjfél között rendszeresen a konyhában ültünk, és beszélgettünk, amíg a torkunk is belefájdult. Nagyjából mindenről, de főleg mesemondásról, és azon belül is főleg ír mesékről, ami neki hazai terep, nekem meg nagy szerelmem. Külön élveztem, hogy a vendégszoba, ahol el lettünk szállásolva, egyébként Yvonne könyvtára is, így aztán hosszú órákat tölthettem a polcokon sorakozó néhány száz ír mesés- és legendáskötet böngészésével. És végre volt kivel együtt lelkesedni a Fianna felett.
A Fekete Péntek örömére nagyrészt ki sem mozdultunk a házból a héten. Szombat reggel elkirándultunk a szomszéd városba (alig ötven perc kocsival) ahol a helyi múzeum egy "művészet és videojáték" témájú kiállítást mutatott be, a kezdetektől napjainkig. Hat óriási kivetítőn olyan klasszikusokat lehetett játszani, mint a Pacman vagy a Super Mario, voltak grafikusok által készített vázlatok és tervek, a kedvencem pedig az a három képernyő volt, amin játékosok arcait vetítették ki játék közben. A kiállítás után megtekintettük a múzeum többi részét is, ami főleg modern festészetből és némi hagyományos faragásból állt. Nyilván a videojátékos termekben volt a legtöbb látogató.
Szombat estére sikerült egyéb programot is szervezni: A helyi mesemondó kör tagjai jöttek látogatóba vacsorára és mesélésre. Míg a férfiak az alagsorba menekültek, hogy nagyképernyős videojátékokba öljék bánatuk, a vendégsereg elfoglalta a nappalit és a konyhát. Legtöbbjüket már régről ismerem, csak sohasem esett le, hogy mind egy városban laknak (a Northlands konferencián szoktunk sűrűn összefutni). Egy kellemes estét töltöttünk almás pitével, borral, és mesemondással, ahol mindenki kipróbálhatta a legújabb történeteit. Nálam Jeff vitte el a pálmát, aki egy remek családi kirándulásról mesélt, ahol a hegyre felfelé még volt benzin a kocsiban, hegyről lefelé pedig a gravitácó hajtotta őket, huszonnégy rekesz sörrel a tetőcsomagtartóban... Volt persze több jó történet, sőt, néhány vers is. Részemről spanyolul meséltem, mert szerdán indulok a hispánokhoz fesztiválra, és már erősen izgulok. A próba, a kedves és barátságos közönségnek köszönhetően, egészen jól sikerült (türelemmel végighallgattak, és tízből ketten még értették is).
Az egész hosszú hétvége úgy elrepült, mintha itt sem lett volna. Most aztán lehet kipakolni, bepakolni, és indulni a következő kalandra.

Egy este alatt a világ körül

Ilyen az, amikor Murphy törvénye uralkodik egy fellépés felett.

Még szeptemberben futottam össze az egyetemi "Nemzetközi Diákszövetség" tagjaival, akik mindenféle kulturális programokat reklámoztak. Megemlítettem nekik, hogy mesemondó vagyok, és ha szeretnének mesemondást valamelyik programhoz, szóljanak nyugodtan. Ebből kifolyólag október végén jött is egy email, hogy menjek be beszélgetésre az irodába, mert lesz egy szokásos éves rendezvény, amire a mesemondás remekül jönne.
Eddig szép és jó is volt a dolog; elmondtam nekik, mit csinálok mint mesemondó, és vevők voltak rá. Ugrás egy héttel ezelőttre.
A következő email arról tájékoztatott minket, hogy csütörtök este héttől tízig próba lesz. Mint kiderült, a rendezvény az egyetem éves Nemzetközi Diákvacsorája, ahol a diákok előadnak, az egyetem vezetősége és pénzes támogatói pedig megsétáltatják a kiskosztümjeiket és kapnak egy bőséges vacsorát - egyszóval nagyobb durranás volt a dolog, mint amire számítottam, és láthatóan több próbát is igényelt.
Csütörtök este pontban hétkor meg is jelentem az egyetemi bálteremben próbára... majd kilencig ültem egy sarokban és a Twittert piszkálgattam, miközben a rendezvény szervezőpi körbe-körbe keringtek, mint gólyafos a levegőben, és próbálták eldönteni, mi legyen. Két óra elteltével az is kiderült, hogy a próba elsősorban a divatbemutatóra szólt, hogy mindenki tudja, mikor hová kell sétálnia; bár én ebben nem vettem részt (sőt, azt sem tudtam, hogy a program része), végül csak kaptam időt a színpad és a mikrofon kipróbálására. A szervezők azt kérték, mondjam el az egész mesémet gyakorlásból, hiába állítottam, hogy higgyétek el, menni fog ez, csináltam már... majd kapásból egyedül hagytak a teremben, hogy beszéljek a falnak.
Az est végére még közöltek, hogy akkor holnap öttől tízig ugyanez, amire rávágtam, hogy velem ugyan nem. Jó, de akkor szombaton reggel tizenegykor főpróbára.
Szombat reggel meg is jelentem tizenegykor, csak úgy, mint mindenki más... házi feladattal felszerelkezve. Nekem lett igazam, mert délután egykor még sehol sem történt semmi, és a szervezők között magas volt a tehetetlenségi együttható. Végül fél kettőkor elköszöntem, mondván, hogy a rendezvény előtt egy órával visszajövök. Nem mulasztottam el semmit.
Este ötkor puccban-passzban tértem vissza, fellépésre készen... amikor is kiderült, hogy elfelejtették megemlíteni az elmúlt három napban, hogy a vacsora nagyestélyis rendezvény. Szerencsére a mínusz tíz fok ellenére fellépőruha volt rajtam, nadrággal kiegészítve - a mosdóban gyorsan lekaptam a nadrágot és a maciharisnyát, és már készen is volt a koktélruha, hollywoodi csajfilmbe illő módon.
A káoszt csak tetézte, hogy a rendezvényen jelen volt az egyetem két kabalája, Freddie és Frida Sólyom is, akiktől engem kiver a frász, és próbáltam olyan széles ívben kerülni el őket, amennyire lehet (védett állatokat nem szokásom bántalmazni, de ha megölelnek, sikítottam volna).

És hogy mi a meglepő ebben az egészben? Az, hogy a rendezvény maga végül nagyon jól sikerült (a próbákon uralkodó komplett káosz ellenére). A vacsora isteni volt (arab kaják meg currys csirke, tiramisu desszertnek), volt vagy négyszáz ember a teremben, és a legtöbb műsor nagy sikerrel zajlott. A kedvencem egy kínai srác volt, aki énekelt, és tudott is; volt divatbemutató, szaxofon zene, kínai oroszlántánc, spanyol éneklés, swing tánc, és srí lankai néptánc is. Ami engem illet, megelpő módon sikerült elmesélnem a mesémet többszörös próbálás nélkül (hehe) annak ellenére, hogy az első két percbe belejátszották véletlenül a kínai srác zenéjét. A közönség kedves volt, lelkes, és barátságos, bár a világítás miatt nem sokat láttam belőlük.

És a tanulság? Nemzetközi programokra szükség van. Csak ne hagyjátok, hogy a diákok szervezzék őket. Valamint az is, hogy minden mesemondó legyen hálás, amiért ilyen egyszerű eset vagyunk: Amíg van egy működő mikrofon, akkor és úgy állunk színpadra, amikor mondják. A többi már a mi dolgunk.

Dobpergés, dobpergés: Hivatalosan bejegyezték a Holnemvolt Mesemondó Alapítványt!

Jó hír azoknak, akik nyomon követték a Holnemvolt Fesztivál alakulását és a Holnemvolt Klub rendezvényeit: 2014 szeptemberével a győri törvényszék hivatalosan is bejegyezte a Holnemvolt Mesemondó Alapítványt!
Hosszú történet volt, de végül sikerült minden jogi hozzávalót összehozni; szorgosan és kitartóan töltögettünk ki papírokat, írtunk küldetést és tevékenységet, és soroltuk fel, miért is van Magyarországon szükség több mesemondó szervezetre. A szorgos munkát végül siker koronázta: Hivatalosan be vagyunk iktatva!

Hogy mi következik ez után?
Remélhetőleg újabb kalandok!

Rövid távon a következő terv az, hogy 2015 nyarára újabb mesemondó prgramokat szervezünk Budapesten (és talán vidéken is). Tervbe vannak véve műhelyek, melyeken mesemondást tanulhatnak az érdeklődők, és mesemondó alkalmak is, ahol majd különféle műfajokkal ismerkedhet meg a közönség. A Holnemvolt Klub tevékenységeiről itt olvashattok; hírekről a Holnemvolt Facebook oldalán tájékozódhattok naprakészen.
Hosszú távon tervezzük megrendezni a következő Holnemvolt Fesztivált. A harmadik fesztivál 2013-ban támogatás hiányában maradt el; most, hogy alapítvány vagyunk, már tudunk szervezett formában támogatásokra pályázni, hogy ismét hozhassunk nemzetközileg elismert mesemondó mestereket Magyarországra. Aki szeretne segíteni nekünk támogatással vagy ötletekkel, megtalál minket a Facebookon, az Alapítvány honlapjának Kapcsolat menüpontja alatt, vagy üzenhet nekem itt a blogon is.

Folytatódik a történet :)

Kentucky Kitérő - Látogatóban Lincolnéknál

Ez történik, ha mesemondóval utazik az ember. A sofőr megpillant egy táblát, hogy "Abraham Lincoln gyermekkori otthona jobbra" és puff, már el is hagytuk az autópályát.

Ha már egyszer hat órát kocsikáztunk Á és Bé pontok között, úgy döntöttünk, a legendás elnök szülőháza pont jó lesz pihenőhelynek; ki tudja, mikor fogunk megint Nyugat-Kentuckyban járni. A kitérő út hosszasan kígyózott zöld dombok és farmok között, míg végül egy parkban kötöttünk ki; az idilli tájat néhány faház, egy csörgedező patak, egy információs központ, és egy bazinagy fehér márvány szentély tette teljessé. Kissé elérzékenyültem a rómaiak nevében.
Az persze hamar kiderült, hogy hiba csúszott a dologba: Amiről a helyiek a húszas években még buzgón állították, hogy Lincoln bácsi szülőotthona volt, valójában valaki más faházikója, úgyhogy a "szülőotthon" ma már a "szimbolikus faház" hangzatos címet viseli. Szerencsére azért egy kicsivel arrébb az út mentén megtalálható a "Lincoln gyermekkori otthona" emlékház és pár méterrel arrébb a "Lincoln Múzeum" is. Lincolnságból tehát nem volt hiány.

Az információs központban apró múzeumot rendeztek be, melyben egy Lincoln-korabeli szoba volt látható, rokkával, sütőtökkel, valamit a Lincoln-tölgy (a Rákóczi-fa amerikai megfelelője) keresztmetszete; hatalmas fa volt, az 1700-as évek végén sarjadt ki, és 1986-ban vágták ki végül. Ez speciel jobban lenyűgözött, mint az ajándékboltban kapható mókás cilinderek, vagy az ajtó mellett álló bronzszobor-együttes, mely a híres elnököt karon ülő kisbabaként ábrázolja.
A "szülőház" ma a márványtemplomon belül található; egy magányos parkőr álldogált mellette. A feliratokból megtudtuk, hogy a telepesek élete idilli volt, főleg, ha nem vitte el őket a feketehimlő; valamint láttunk egy fekete-fehér fotót is Roosevelt elnökről, aki méltóságteljesen caplatott felfelé a dombon a márványtemplom felavatására (ő még nem tudta hogy rossz faházat választottak). A domb lábánál egy karsztforrás bugyborékolt, melyből a felirat szerint kicsi Ábika első korty vizét itta pendelyes korában. Mi nem ittunk bele.

Nagyjából ennyiben ki is merült a Lincoln emlékpark; a múzeumba nem látogattunk el, mert még sötétedés előtt haza szerettünk volna érni. Majd legközelebb.

Kentucky Mesemondó Konferencia, Második Felvonás - Mindenkire sor kerül

A konferencia második (és egyben utolsó) napja oktató célú előadással kezdődött. Mivel három halláskárosult résztvevőnk is volt, a teljes konferencia és minden koncert jeltolmács kíséretében zajlott. A három hölgy felváltva tolmácsolt, és mindhárman zseniálisak voltak. Ketten a helyi csoportból kerültek ki, de a harmadikat jól ismertem: Libby Tipton osztálytársam volt a mesemondó szakon, a jelbeszéd az anyanyelve (ő hall egyedül az egész családjában), és nem mellesleg zseniális mesemondó, szóban is és jelben is. Libbyt nézni fordítás közben extra élvezet minden alkalommal. Ezúttal arról beszélt nekünk, mire kell figyelni, ha mesemondó rendezvényt szervez az ember, és jeltolmácsot hív (szorgosan jegyzeteltem). Arról is szó esett, hogyan kell viselkedni fellépőként, ha jeltolmács van melletted a színpadon, és hogyan segíthetünk nekik felkészülni a mesékre (a nap végére mindenki rászokott, hogy neveket és idegen szavakat automatikusan lebetűzzön mesélés közben). Nagyon hasznos előadás volt, amit Libby kedves és tanulságos anekdotákkal tűzdelt meg a saját életéből.
A délelőttöt műhelyek töltötték ki; négy közül lehetett választani, mindegyik két és fél órát vett igénybe. Részemről ahhoz a kis csoporthoz csatlakoztam, akik elhagyták a hotelt, és átkocsikáztak a közeli Nyugat-Kentucky Egyetem campusára, ahol a Kentucky Múzeum és annak híres néprajzi archívuma található. A műhelyünk az archívumról szólt, és egy nagyon kedves, halk szavú, csokornyakkendős bácsi vezette. Megtanultuk, hogyan kereshető az archívum online része, és átlapozhattunk egy rakat mappát is a gyűjteményből, amelyek témáit az archivista bácsi nagy lelkesedéssel taglalta nekünk. Volt benne minden: Népi játékok, orvosságok szemölcsre (a legtöbb varázslással), ugrókötél-rigmusok, hagyományos hamburger-receptek (zsír zsírral), hiedelmek, viccek, komikus szerelmes népdalok, temetőházak, csipke, fafaragás, foltvarrás, és természetesen népmesék is. Utóbbi külön érdekes volt, mert a mese amit példaként elolvastunk teljesen véletlenül egy középkori legenda Kentucky változata volt (felismertem, mert az eredeti verzió benne foglaltatik az új könyvemben). A mappák közötti turkálás és az előadás végeztével (azt is megtudtuk, mi mindenre használják az archívumot emberek, többek között Hollywoodi filmekhez dialektus-kutatásra) átmentünk a múzeum kiállításába. Először egy időszakos kiállítást jártunk végig, ami helyi kézzel faragott hintaszékekből állt, majd átvonultunk a foltvarrás-kiállításba (ami nagyon nagyon szép volt), majd röptében megtekintettünk a "híres emberek tárgyai" kiállítást, melyben olyan dolgokat láthattunk, mint Dainel Boone nyerge, Abraham Lincoln levelei, és Neil DeGrasse Tyson első távcsöve. Az egész múzeum nagyon érdekes és szórakoztató volt; észre sem vettük, hogy elrepült az idő. Hazaindulás előtt még megnéztük a campusra szállított 19. század eleji faházat, amiben rettenetesen hideg volt, ellenben 1820-as tárgyak másolataival volt berendezve, hogy mindent meg lehessen fogdosni.
Egy kiadós ebéd után visszatértünk a hotelbe, épp időben a délutáni koncertre. Ezúttal minden nevet a kalapokból húztak, és teljesen véletlenül két vak mesemondó került egymás után a színpadra két nagyon jó sztorival. Miután kipihentük az ebédet és hallottunk pár jó mesét, elkezdődtek a délutáni előadások.
Szolidaritásból (és kíváncsiságból) Kevin előadására ültem be; valamit jól csinál a srác, mert majdnem mindenki ugyanígy döntött, tömve volt a terem. Kevin arról beszélt, hogyan lehet játékokkal mesemondást gyakorolni, és mivel ő személy szerint egy megállíthatatlan energiabomba, végig is játszottuk az egész workshopot. Néhány játék hasznosabb volt, mint mások, de mindenki remekül érezte magát.
A délután utolsó körében végül az én workshopomra is sor került. Én arról tartottam előadást, miért fontos, hogy a mesemondók odafigyeljenek a popkultúrára is; ha nem tudjuk, éppen miért lelkesedik a közönségünk, kevesebb esélyünk van rá, hogy eltaláljuk azokat a meséket, amikért igazán rajongani fognak. Beszélgettünk róla milyen filmek, sorozatok és játékok voltak népszerűek az idén, és mit tanulhatunk belőlük mint mesemondók. Sok idősebb mesemondónak nagyon új volt a téma, de lelkesen fogadták, és alaposan elgondolkodtak rajta; a workshop végére sok jó új ötlet is született. Az én tantermemben is csinos létszám gyűlt össze (huszon-valahányan voltak), és nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam.
Az utolsó kör után már csak az esti koncert volt hátra. Megint színre lépett Judy Sima és Pam Holcomb; kettejük között pedig egy sor kalapból húzott mesemondó is, akik mind a legjobb formájukat hozták. Kiemelkedett közülük Octavia Sexton, aki ízig-vérig tickster, és nagyon jópofa, lendületes, gátlástalan nőszemély, aki zseniálisan mesél Appalache-i népmeséket. Kétszer került színpadra a hétvégén, és mindkét alkalommal szénné röhögtem magam. Felkerült a nagy kedvenceim listájára.

Kentucky Mesemondó Konferencia, Első Felvonás - Vissza a hegyekbe

Nem is gondoltam, hogy ennyire fog hiányozni a domborzat amíg olyan államba nem költözem, ahol nincsen.

Péntek reggel keltünk útra, Kevin Cordi barátom meg én, mindketten meghívott előadók a Kentucky Mesemondó Konferencián, amit idén vicces módon Bowling Green-ben tartottak (ééértem: az Ohio állam-beli Bowling Green-ből utaztam a Kentucky állam-beli Bowling Green-be, mert Amerikában több a település mint a fantázia). Az út nagyjából hét óra hosszú, és ott kezdett gyanússá válni, amikor a GPS közölte, hogy már csak 90 mérföld van hátra, fél óra múlva a célnál leszünk. Mivel Kevin kocsija nem DeLorean, ezen a ponton arra is rájöttünk, hogy Nyugat-Kentuckyban egy órával korábban van, mint Kelet-Kentuckyban, ne kérdezze meg senki, hogy milyen felindulásból. A jó hír az, hogy a durva forgalmi dugók ellenére az egy óra csúszás megmentett minket, és épp időben érkeztünk az esti koncertre.

Az esti koncert itteni hagyományok szerint bő három órát vett igénybe (fél nyolctól fél tizenegyig), és változatos programot vonultatott fel. Két meghívott mesemondó foglalta keretbe - jó barátném Judy Sima, aki a nagymamája történetét mesélte ez az Amerikába való bevándorlásról, és Pam Holcomb, akit most hallottam először, de azonnal a szívembe lopta magát az ízes Kentucky akcentussal (érdeklődőknek: ugyanabból a megyéből jött ahol a Justified játszódik) és a jópofoa meséivel, amik között volt személyes sztori is és Rémusz bácsi is (akiről egyébként paradox módon ideát egy diákom sem hallott még). A két fellépő között félúton volt egy gyerekelőadás a helyi mesemondó verseny győzteseitől; egy tíz év körüli fiú-lány tandem duó adott elő egy sztorit, és sok gyakorlott mesemondó elbújhatott volna mögöttük. Nem csak magabiztosak voltak a színpadon, de látványosan élvezték is, amit csináltak.
A koncert fennmaradó idejét random mesemondás töltötte ki. Három kalap volt a színpad szélén: Egy a kezdőknek, egy a haladóknak, és egy a profiknak, hogy mindenkinek legyen esélye mesélni. Fejenként tíz perc járt mindenkinek, akinek a nevét kihúzták, és a jószerencse kegyelméből remek műsort produkáltunk. A kedvenc sztorim egy helyi bácsitól volt, aki arról mesélt, hogyan uszítottak az öccsével véletlenül egy mérgeskígyót egy éppen folyóban keresztelő baptista közösségre. Vinnyogtunk a röhögéstől.
Az est utolsó egy órája story slam-mel telt. Téma nem volt, csak egy öt perces idő limit, és tizenketten kerültük sorra, köztük ezúttal jómagam is. Iván, a diófa történetét meséltem el, és nagy sikert arattam vele; a pontozás szerint negyedik helyen végeztem, az első két díjat verssel vitték el. Mire kitántorogtunk a teremből, a belső órám szerint már éjfélre járt az idő (a mesemondók hosszasan búcsúzkodnak, főleg, amikor egyben üdvözölnek is). Beájultam az ágyba.

Előzetes a holnapi felvonásról: A szombati nap is fényes siker volt, és megint csak félholtan értünk haza. Itt most éjfél van, a fejemben hajnali egy. Szunya.

Magyarok, Toledo, népmesék

Úgy alakult, hogy (technikai okokból megkésve egy cseppet), most hétvégén a Tócsa innenső oldalán is megünnepeltük a Magyar Népmese Napját. Hivatalosan, meg minden. A toledói magyar közösség (nem, nem az a Toledo, a másik), akik az augusztusi Birmingham (nem, nem az a Birmingham, a másik) magyar fesztivált is szervezik, a szokásos havi magyar ebédet az alkalomhoz illően mesemondással kötötte össze. Ez utóbbi voltam én.
A toledói magyar közösség székhelye egy tágas, régi téglaépület, amit kívülről magyar motívumokkal festett ablaktáblák, valamint a Parlament és a Szent Korona freskói ékesítenek. Az ajtón belépve barátságos légkör fogadott. A teremben karácsonyfaégő-füzérek fénye alatt hosszú asztaloknál ült huszon-néhány ember, és a frissen elkészült magyaros ebédet fogyasztotta jó étvággyal: Rakott krumpli, uborkasaláta, zöldbab, csokoládés fánk. Az asztalok körül élénk beszélgetés folyt, és az agyamban azonnal beállt a rövidzárlat, mert egyszerre hallottam magyar és angol szót. Miközben én is megebédeltem, oda-vissza kapcsolgattam a két nyelv között, és lassacskán megismerkedtem a közösség első, második, harmadik és negyedik generációs tagjaival, valamint néhány tiszteletbeli magyarral is. Egy doboz régi fénykép és újságkivágás állt az egyik asztalon; a klub tagjaival bevándorlásról, kivándorlásról, történelemről beszélgettünk. Az ebéd végeztével kaptam egy nagyon helyre is mikroportot a derekamra, és már kezdődhetett is a mesélés.
Nagyjából fél órám volt a prezentációra; ebéd közben megkérdeztem az asztaltársaimat, ki mire lenne kíváncsi, és azt javasolták, meséljek valami félelmeteset a közelgő Halloween alkalmából. Angolul meséltem, mert az volt az anyanyelvileg vegyes csoport közös nevezője. A szokásos rövid bevezetés után - Bús királyfi, meg a magyar nyelvű "Egyszer volt, hol nem volt" hosszú verziója, ami mindenkit megnevettetett - a Szépen szóló pelikánmadár meséjét mondtam el, a hangulatnak megfelelő hátborzongató verzióban. A csapat egyetlen kiskorú tagja, egy hat-nyolc év körüli kisfiú, feszült figyelemmel hallgatott az első sorban, de a közönség többi része is jórészt lélegzet-visszafojtva ült, és néha csendesen szörnyülködött vagy helyeselt a mese megfelelő részeinél. Szeretem ezt a mesét, és jól is sikerült. Mire végeztem, már csak egy rövidebb történetre jutotta az időből; szintén az ebéd közbeni beszélgetés hatására népmese helyett egy családi történettel zártam, ami az ötvenhatos forradalomról szól. Sokan az itteni magyar közösségben ötvenhatos kivándorlók, és a családi történetet nagy szeretettel és rajongással fogadták. Rövid, de hatásos műsor volt, úgy éreztem, sikerült a legjobb formámban bemutatkozni egy nagyon hálás, barátságos, nyitott közönségnek.
A mesék után vagy fél órát maradtam kérdésekre válaszolni, és még az ajtó felé menet is többször megálltam kisebb-nagyobb beszélgetésekre, sztorikra. A könyvemből mindkét példány elkelt, ami nálam volt, és a házigazdák még egy tombolát is tartottak, amiből fellépti díjat kaptam. Ennél kellemesebben nem is tölthettem volna el egy vasárnapi ebédet, és vidám délutánt, és a 2014-es Népmese Napját.

Bökő lovag utolsó csatája

Elszabadultunk egy kicsit a valóságtól a hétvégére. Az orrfagyasztó tizenhét fok és a borús idő ellenére, hősiesen magunkra öltve minden mozdítható réteget és kölcsönkaftánt, ellátogattunk a közeli Castell Gwent (hétköznapi nevén Fostoria) éves SCA eseményére, mely a Real Beast (Valódi Bestia) becses névre hallgat. Igazából fogalmam sincs, mi történt a rendezvényen, mert az egész napot a patak túloldalán lévő íjászpályán töltöttem, így aztán nem is fogok részleteiben beszámolni a programról.
Inkább elregélem nektek Sir William Pierce hősi halálának magasztos legendáját.

Sir William Pierce, kinek neve többszörös jelentést hordoz magában (Pierce, angolban utónévként is használatos, 'átszúrni vagy bökni' jelentésű ige, és William, avagy Will, mely az íjászpályán használatos 'Fire at will!' parancsszóra utal, mely egyaránt jelentheti azt, hogy "Szabad a lövés!" vagy azt, hogy "Lőjetek Will-re!"), egy igen nemes és szívós lovag, kinek egész testét ezüstszín páncél borítja, mely csak bizonyos kulcsfontosságú pontokon sérülékeny: A sisak szemrésénél, a sisak és a mellvért találkozásánál, a mellvért kellős közepént (ezt azzal magyarázzuk, hogy Sir Pierce cicikivillantós fantasy páncélt visel, mert joga van hozzá, és tiszteletben tartjuk a döntését), illetve a combok belső oldalán, lágyéktájékon. Sir Pierce halált megvető bátorsággal veti magát negyven yardról (nagyjából harminchat méter) az íjászok kicsiny ám elszánt csapatára, akiknek öt köre van megállítani a rohamot legalább egy halálos lövéssel (avagy, az utolsó kör esetében, egy jól irányzot pofonnal).

Adódott pediglen vala az első probléma a hősi rohammal: Sir Pierce kissé nehezen állott meg az lábain - tekintve, hogy nem volt lábfeje, mely kis testi fogyatékot két, négy, majd hat szakértő egyén botok, cövekek és bőséges mennyiségű szigetelőszalag felhasználásával végül középkorba illő módon orvosolni tudta. Ily módon feljavítva Sir Pierce már készen is állt a döntő ütközetre. Az első körben negyven yardról sajnos senki sem talált a piros zónába - cserébe viszont valaki azonnal halálos pontossággal lábközön lőtte a dicső lovagot, aki ezzel felvette a "Töketlen" melléknevet. Ezek után Sir Pierce tíz yarddal közelebb vágtatott, de az újabb kör első két lövése hamar megtörte a lendületét: Az én nyílvesszők térdkalácson érte, a következő pedig vállon, amitől Sir Pierce kínos módon helyben pofára is esett. Mivel itt már cövek és szigszalag kevésnek bizonyult talpra állítani a dicső lovagot, úgy döntöttünk, hátast rendelünk alája: Éppen kézre is állt egy ártalmatlannak tűnő célnyúl, aki méretéből kifolyólag megfelelt a szerepre. Sir William Pierce, a Töketlen, felvéve a legendás Paleo-kaukázusi Nyúllovas archetípusát (ilyen tényleg van, csak mondom) tovább vágtatott védelmi vonalaink irányába.

Harminc yardról már be is ment az első halálos lövés, de mivel a piros szalagot csak érintette, de nem szakította át, Sir Pierce tovább rohamozott. Húsz yardról már leszedtük, ahogyan illik, két mellkasi és egy nyaki találattal. Mivel azonban a hátasa továbbra is életben volt (vagy csak mert amint lovag formájú a céltábla, minden íjász hirtelen tízévessé fiatalodik vissza), Sir Pierce elérte a tíz yardos vonalat, ahol aztán sorsába beletörődve sündisznóvá vált. Emlékét illendő képpen őrizze meg a krónika. Méltó ellenfél voltál, Sir William Pierce.

(Egyébként a nap folyamán lőttünk komoly, értelmes célokra is, csak minek.)

Repertoár-építő gyakorlat mesemondóknak

Amióta Amerikában tanulok, sokszor hallom, hogy az amcsiknak fogalmuk sincs, mi hol található a térképen. Ez állandó jellegű poén, nem csak külföldiektől, de maguktól az amcsiktól is, és az osztályomban sokszor adok fel térképes feladatokat, hogy bepótoljam mindazt, amit a kölykök a gimiben nem tanultak meg. Egy nap aztán úgy döntöttem, le kéne tesztelni a saját térképes tudásomat is.
Ezzel a remek kis teszttel álltam neki a gyakorlatnak. Annyi a feladat, hogy 12 perc alatt be kell gépelned annyi ország nevét, amennyi csak az eszedbe jut (az angol nevét, ami nem angol anyanyelvűeknek extra nehezítés). A kvíz maga kitölti az országokat a térképen, neked csak be kell írni őket. Az első körben szégyenletesen elbuktam a feladatot, a közelében sem voltam a 196 országnak. És így kezdődött a kihívás.
Olyan mesemondóként, aki a világ minden tájáról mond történeteket, a földrajz a szakmám alapvető tartozéka. Az a legeslegalsó minimum, amikor egy idegen országból mesélsz, hogy el tudod helyezni az adott országot a térképen. És ez fordítva is működik: Minél több történetet tudsz egy országról, annál jobban megismered magát a helyet is...

A játék a következő: Az ember fog egy térképes kvízt (magyarul beszélőknek itt vannak jók), legjobb tudása szerint kitölti, majd választ egyet azok közül az országok közül, amiket nem talált el, és keres egy mesegyűjteményt (vagy legalább egy mesét) abból az országból. Már sok remek új mesére tettem szert ily módon, és sok kevéssé ismert, ám csodálatos mesegyűjteményre bukkantam az Interneten és a könyvtáron keresztül.

Hogy miért jó ez a gyakorlat? Hasznosat a hasznossal:
1. Fejlődik a földrajztudásod (vagy feleleveníted azt, amit a gimi óta esetleg elfelejtettél)
2. Fejlődik a mesemondó repertoárod (ha nem is sok mesével, de legalább néhánnyal)
3. Új kultúrákat ismersz meg a történeteiken keresztül
4. Gyakorlatot szerzel a mesék felkutatásában, az interneten és a könyvtári rendszerben egyaránt
5. Sikerélmény

A haladó (nehezített) verzió erre a játékra kétféle módon működhet:
1. Az adott országon belül csak egy kultúrából keresel meséket (sok országon belül sok különálló kultúra létezik)
2. Addig keresel, amíg legalább egy olyan történetet találsz, amit meg akarsz tartani (mesemondók esetében ez ritka kincs)

Te hány mese alatt kerülöd meg a világot?

És még mindig tart - Amerikai Mesemondó Konferencia, Negyedik Felvonás

Tragikus hamarsággal érkezett el a konferencia utolsó teljes napja. Bátran mondhatom, hogy kihasználtuk minden cseppjét.

Bőséges reggeli után, amit Kevin haverral költöttem el könyvkiadási titkokról beszélgetve, Liz Weir workshopjára ültem be. Liz Észak-Írországból ruccant át ide, hogy a béketeremtő mesemondás elméletéről és gyakorlatáról okítson ki minket. Főleg a gyakorlatról, mivel sokéves tapasztalat áll mögötte a saját háza tájáról, ugye. Liz energikus, gyakorlatias hölgy, aki remek, pörgős előadást tartott, és nem szorítkozott csak vallások között párbeszédet indító történetekre; mesélt sok más közösségi projectről is, melyeken keresztül kultúrák, generációk, és különböző hátrányos helyzetű csoportok találkoztak egymással. Az alapgondolat közismert volt, ám nem árt kihangsúlyozni: Sokkal nehezebb utálni valakit, ha ismered a történetét.

Az ebédszünetet a belvárosban való bóklászással töltöttük, majd még épp időben értünk vissza a délutáni műhelyekre. Azt hiszem, a hétvége folyamán talán ezek voltak a kedvenceim. Először Rivka Willick tartott előadást arról, hogyan lehet a képregények történetmondói és vizuális stílusát átültetni a mesemondásba. Ennek örömére egy halom képregénnyel érkezett, amik között szabadon böngészhettünk, míg mindenki talált magának egy szimpatikusat, és el is olvasta. Ezek után ki kellett választanunk egy szereplőt, és címszüveget írni neki, olyasmit, ami jól hangzana mondjuk egy vásári kikiáltó szájából, és bevonzaná a közönséget az előadásra. Ez már önmagában jó móka volt, és remek szlogenek születtek. Ezek után azzal játszadoztunk, hogyan lehet minél ütősebb képeket életre hívni a közönségünk lelki szemei előtt. A műhely vége élénk eszmecserébe torkollt arról, ki milyen képregényeket olvas; mivel nagyjából hárman voltunk a teremben, aki olvas bármilyet, ám a többiek nagyon fellelkesedtek, végül hosszas listákat írtunk nekik arról, mivel kezdjék a felfedezést. Közben megismerkedtem Calebbel, aki spanyol-angol kétnyelvű mesemondó, és kisebb magán-workshopot rögtönöztünk arról, ki milyen könyveket olvas spanyolul.

A délutáni második műhelyt Priscilla Howe barátném (és társam a Fulbrightban) tartotta arról, hogyan kell hosszú (értsd: egy óránál hosszabb) történeteket mesélni. Priscilla évek óta szervez fesztiválokat, melyeken csak ilyen hosszú történetek szereplenek, amikben nem csak egy előadás, hanem később egy workshop erejéig is elmélyühetnek a hallgatók. Megtudtunk sok hasznos dolgot arról, hogyan szervez és reklámoz az ember egy ilyen rendezvényt, és hogyan készül fel az igazán hosszú történetek elmondására. Mivel nekem személy szerint az egyik nagy szerelmem az eposzmesélés, csüngtem minden szaván. Olyannyira, hogy a vacsoaszünetet is együtt töltöttük Priscilla szobájában, hármasban Beth Hornerrel, és tovább rágódtunk kedvenc hosszú meséinkről, melyek közül többet szőlőzés közben elő is adtunk egymásnak Shakespeare Összes Rövidítve stílusban.

Vacsora után a mesemondó világ Oscar-gálája következett: Az Oracle Award díjátadó. Mindannyian a hotel nagytermében gyűltünk össze, megéljeneztük a díjazottakat (akik mind a mesemondó közösségért végzett munkásságukért, és a mesemondást népszerűsítő művészetükért lettek kitüntetve), és áhitattal hallgattuk a mesemondókhoz méltó köszönő beszédeket. A ceremónia zárásaként körbeálltunk, és eléneketük a hagyományos mesemondó himnuszt, mely nem csak a mesék varázsáról szól, de megemlékezik az előttünk járó nagy mesemondókról is, mint például Brother Blue, és így (sajnos) évről évre hosszabb egy kicsit.

A ceremónia végeztével váratlan dolog történt. A hangtechnikus visszakapcsolta a lágy jazzes háttérzenét, hogy ne csendben (mesemondók csendben, hehe) vonuljunk ki a teremből; rendezett kivonulás helyett azonban minden mesemondó elhajította táskáját-kabátját, és rázni kezdett a zenére. Spontán buli vette kezdetét, melynek során együtt ropta a mesemondás összes legendás alakja az újoncokkal; összekapaszkodtak az írek, indiánok, japánok, magyarok, britek, és amerikaiak; a hangtechnikus engedelmesen felcsavarta a zenét, és jó fél órát roptuk a terem körül, kacagva és bolondozva. És mindenki totálisan, menthetetlenül józan volt.

Természetesen az esti fringe koncert ma sem maradt el. A választásom Noa Baum műsorára esett, akit már régóta szerettem volna hallani, mert sokat beszélgettem vele, és nagyon szeretem őt. A műsora Jeruzsálemben töltött gyerekkoráról szólt, és ennek megfelelően jelen helyzetben aktuálpolitikai megjegyzéssel indult: Noa őszintén és brutális egyszerűséggel azt mondta, hogy megszakad a szíve, és ő most a konfliktus jelene helyett arra a helyre szeretne elvinni minket, amit ő ismer és szeret. Vele mentünk.

(Noa egyébként évek óta dolgozik egy izraeli-palesztin béketeremtő mesemondó programban)

Az előadás, azok véleménye szerint, akik már sokat hallották Noát mesélni, élete egyik legjobbja volt. Ezzel nem tudok vitába szállni; még mindig libabőrüs vagyok az élménytől. Könnyesre nevettük magunkat, elérzékenyedve sóhajtoztunk, elandalodva hallgattuk a héber dalokat, és megállapítottuk, hogy mindenkinek a családja őrült egy kicsit. Az egész előadás személyes sztorikból állt, és mégis több volt, mint valakinek a magánélete. Az egyik legjobb fringe, amit valaha hallottam.

Holnap reggel pakolás, búcsúzkodás, és repülés vissza Északra. Nem mintha a mesemondóknak szokása lenne búcsúzkodni. Csak szeretjük begyűjteni az extra öleléseket.

Találkozunk az úton!

Tündérmesék mértéktelenül - Amerikai Mesemondó Konferencia, Harmadik Felvonás

A pénteki nappal megkezdődött a valódi konferencia; ahogyan azt az előző bejegyzés végén említette, a zsúfolt programra való tekintettel a "Következő Generáció" mesemondóinak találkozóját hajnali hétre időzítették. Ehhez persze nem kevés akarető és koffein szükségeltetett; cserébe viszont rá kellett döbbennünk, hogy rekord mennyiségű (értsd: tizenegy) fiatal (értsd: harminc alatti) mesemondó jött el idén a konferenciára. Juhé!
Héttől kilencig reggeliztünk és ismerkedtünk, majd elindultunk a reggeli előadásra. A nap szokás szerint kerekasztallal indult, amit Dovie vezényletével négy indián mesemondó tartott a helyi törzsekből (a lakota/kájova apacs mellett egy hopi, egy navahó, és egy pima, utóbbiról megtudtuk, hogy ez a törzs spanyol neve, az ő nyelvükön annyit tesz: "mit mondtál?..."). A vízről és a víz szentségéről beszéltek, ami itt kinn a sivatag közepén nagyon aktuális és égető kérdéskör; innen jutottunk el a környezettudatosság fontosságáig, és végül hosszas beszélgetésbe torkolltunk a hagyományos történetek, mítoszok, és a tudomány együttműködésének lényegéről. A négy mesemondó előre szólt, hogy nyáron tilos mesélniük; cserébe viszont hosszasan elfilozofáltak mindenféle mesés-mitikus lényekről, és a helyi ásatásokon talált dinoszaurusz-csontok és az indián szörnymítoszok kapcsolatáról. Nagyon tartalmas, kellemes hangulatú előadás volt.
A délelőtti műhelyeket ezúttal kihagytam; helyette beültem az egyik kedvenc éves programomra, a Fairy Tale Lobby mesemondó kör találkozójára. A Fairy Tale Lobby egy félhivatalos csoport a Mesemondó Szövetségen belül, és olyan emberekből áll, akiket kifejezetten a tündérmesék és az azokról való végtelen és elmélyült beszélgetés érdekel. A blogjukon minden hónap elején feltesznek egy kérdést, amit a kommentekben lehet megvitatni. A délelőtti találkán mindenki bedobta a nevét a kalapba, és hét mesemondót sorsoltak ki, akik előrukkolhattak a tündérmeséikkel. Bár a sorrend teljesen véletlenszerű volt, csodás kis műsor jött belőle össze, és a gyakori tapasztalattal ellentétben minden egyes mese élvezetes, profi előadás volt. A kedvencem Cathryn Fairlee kínai meséje volt, egy egészen komplex, hátborzongatóan misztikus szerelmes kísértettörténet, ami után sokáig nem kaptunk rendesen levegőt. Saját részemről (mert engem is kihúztak) egy Pályuk Anna mesét mondtam el, ami meglepően nagy sikert aratott, és én is nagyon jól éreztem magam a mesében. Új volt, de mindenképpen megtartom.
Ebéd után Pam Faro műhelyére ültem be, ami a vallásokon átívelő mesemondásról és a spirituális történetekről szólt. Bár Pam blogját már régóta követem, élőben most találkoztunk először; mosolygós, bájos hölgy, végzettségére nézve evangélikus teológus (helló Petra), és szíve csücske an andalúz történelem. A műhelyen arról beszélgettünk, mi a különbség a szent, a spirituális és a vallásos történetek között, ki melyik hagyományokból mesél és miért, és hogyan lehet párbeszédet kezdeményezni kultúrák között a békés együttélés érdekében. Szóba került az is, hogy ha valaki meggyőződéses ateista, attól még nem hagyhatja figyelmen kívül a történelmet és az általános műveltséget. Ámen.
Az esti műhelyt egy forgószél lendületű helyi újságíró csaj tartotta, aki három éve szerez profi módon arizónai mesemondó rendezvényeket, és nem híve a mellébeszélésnek. Elegáns fekete kiskosztümben és tűsarkúban levezette nekünk másfél óra alatt, hogyan lehet színvonalas mesemondó rendezvényt összerittyenteni kevés pénzből, nagy közönséggel, úgy, hogy a rendezőkre se hozzon szégyent. Minden szavát ittam.
A vacsorát kellemes társalgás és dühöngő homokvihar keretei között a szomszédos étteremben vészeltük át a Fairy Tale Lobby tagjaival, és épp időben értünk vissza az esti slam kezdetére. A szokásos éves Grand Slam most is régiók szerinti leosztásban zajlott (minden körzetből egy versenyző); a Nemzetközi Tagság kalapjába ennek megfelelően egyedül az én nevem került. Meglepő módon ki is húztak belőle, és ennek köszönhetően kétszáz fős közönség előtt mesélhettem el öt percben a Győrújbaráti Pucér Biciklista történetét. Bár a végén az első háromba nem kerültem be (itt az élő legendákkal játszik az ember egy ligában), végtelenül jól éreztem magam a színpadon, a közönség visítva nevetett, és utána nagyon sokan gratuláltak az előadáshoz. Már ezért megérte.
Odakinn még mindig negyvenöt fok van, szárazvillámokkal és kósza homokviharokkal. A helyiek síszemüveget öltöttek.

Gyümölcsöt a szomszéd fájáról - Országos Mesemondó Konferencia, Második Felvonás

A tegnapi nap délelőttje heveny jetlag kórsággal, délutánja pedig öt óra hosszú intenzív mesterkurzussal telt. A mesterkurzus még mindig az előkonferencia hatáskörébe tartozott, ám erre már futotta az ösztöndíjból. Hosszas töprengés után az ötfogásos menüből Joe H. műhelyét választottam, főleg a cím alapján: "Gyümölcsöt szedni a szomszéd fájáról: Hogyan meséljünk történeteket a sajátunkon kívüli kultúrákból." Mivel ez olyasmi, amit már régóta művelek, és amibe nagyon sokszor botlik bele az ember nemzetközi mesemondó körökben, nagy érdeklődéssel vártam, milyen bölcsességet ont majd ránk a mester.

Hát, nem mondom, hogy nem tanultunk az előadásból.

Eleve furcsa dolog kisebbségi kultúrák meséiről hallgatni előadást egy anglo-amerikai fehér pasitól (még akkor is, ha a Délnyugaton nőtt fel). Bár Joe összességében véve egy kenyérre kenhetően kedves, birkatürelmű, intelligens, végtelenül szeretni való fickó, az elég hamar kiderült, hogy a mesemondás kulturális politikájában nagyrészt járatlan. Ez főleg abból látszott, hogy a közönségben tartózkodó nem anglo-amerikai fehér mesemondókat az első fél óra után kezdte látványosan kerülgetni a guta, főleg az alábbi és hozzájuk hasonló mondatok hallatán: "Emberektől gyűjteni túl sok munka és nyűg, én könyvből jobban szeretek." "Én úgy érzem, hogy az én verzióm erre a mesére kulturálisan autentikus." "Ó, én személyesen sosem kérdeztem meg az indiánokat, de szerintem nem lenne gondjuk azzal, hogy mesélem a történeteiket." Valamint az örök klasszikus: "A föld [mese] azé, aki megműveli." (Ezen a ponton mind csendben hálát adtunk az égnek, hogy nincs indián mesemondó a teremben, mert lepetézett volna). A műhely nagy része kétféle elfoglaltsággal telt: Egyrészt megpróbáltuk a csoportos beszélgetés során udvarias módon kiköszörülni a csorbákat és hosszabban megvitatni a minket érintő/érdeklő pontokat, másrészt pedig megvitattunk néhány konkrét történetet, melyeket Joe elmesélt nekünk, majd megmutatta az eredeti (érts: néprajzi gyűjtés) verziókat, amikből dolgozott. Bár a gyakorlat lényege az lett volna, hogy megvitassuk, mi a mesék változatlan "esszenciája," és mi a változtatható sallang, a foglalkozás leginkább olyan dolgokra világított rá, amikkel nem mindenki értett egyet. Ilyen volt például az a nagyon kedves mese, melyben Béka és Sáska esődalt énekelnek szárazság idején, de külön-külön nem boldogulnak; csak amikor összeadják a két éneket, akkor ered el az eső. Joe mesélt verziójában (a "közönség kedvéért," magyarázta) általános eső helyett egy hegyen lakó Esőisten szerepelt, aki meghallgatta az állatok imáját. Amikor azonban rákérdeztünk, hogy van-e Esőisten az eredeti mesében, vagy a hopi kultúrában egyáltalán, határozott nem volt a válasz. "Csak jobban hangzik így." Lehetett hallani, hogy felszisszent az egész osztály. Hasonló módon a szintén végtelenül bájos Kojoti és a Pillangók című történet végére egyszercsak került egy eredetmagyarázó utógondolat, azt állítván, hogy az indiánok szerint ezért repülnek a pillangók összevissza és nem egyenes vonalban; sajnos azonban az indiánok nem csak hogy sohasem mondtak ilyesmit, de ráadásul Joe publikált verziója sok, egyébként autentikus indián történetként kiadott könyv alapja is lett.

Egy szó mint száz: Bár hallottunk sok ténylegesen hasznos és bölcs gondolatot is, azt hiszem, újabb mérföldkövet tudhatok a hátam mögött: Megvolt életem első "ciki" kategóriás NSN workshopja.

Az est hátralévő része ünnepélyes megnyitóval telt, melynek során három előadást hallottunk a mesemondás közösségépítő szerepéről; az egyik előadó Kiran volt, a Mesemondó Központ új igazgatója, aki nem csak remek (és nagyon szókimondó) slam költő, hanem ráadásul skót szoknyában ficegett fel a színpadra, amivel azonnal a közönség szívébe lopta magát (a srác egyébként egy afrikai-indiai-szikh-skót családból származik, szóval önmagában multikulti jelenség). A megnyitó után következtek a késő esti koncertek. Én a két szobatársam előadására csöppentem be; Cassie a nyugati partról érkezett, és éppen egy mesemondó kávézó megnyitásán fáradozik, Ann pedig Colorádóból repült át ide a szomszédba. Ketten együtt a nagy hőségre való tekintettel egy csomor téli mesét hoztak: A Tizenkét Hónap, Hófehér és Rózsapiros, valamint a Hóleány meséit. Mindhármat ismertem már régóta, és mindháromnak ez volt a legszebb verziója, amit valaha hallottam. Büszke vagyok a szobatársaimra, és arra is, hogy velük együtt képviselhetem a Következő Generációt, akikkel öt perc múlva fogunk reggelire találkozni, hajnali hétkor, frissen, üdén és fiatalosan.

Mesemondás és kánikula - Országos Mesemondó Konferencia Arizónában, Első Felvonás

Már megint jól elgyüttem a háztól.

Kilenc óra időeltolódással és turbulenciától szétrázott ízületekkel érkeztem meg szerda reggel Phoenix repterére, hogy megkezdjem első kalandom az amerikai Délnyugat vadregényes tájain. A kedves navahó bácsi, aki a Gyalogkakukk reptéri taxit vezette, sajnálkozva mondta, hogy negyvenöt fok lesz napközben, de ne aggódjak, napnyugta után lemegy majd kellemes hűvös harminchatra. Nem viccelt: A kocsiból kilépve olyan száraz forróság csapott meg, ami nem hagyott kétséget róla, hogy a nagy büdös sivatag kellős közepén vagyunk. A városban minden rózsaszín, piros és halványzöld; az árnyalatokat főleg az építkezéshez használt kövek, a mindent belepő finom por színe, valamint a kaktuszok, pálmák, és az utakat szegélyező, számomra ismeretlen halványzöld törzsű díszfák adják ki.
Mivel nem iratkoztam fel a szerdai előkonferenciára, és fél tízre már a hotelben voltam, úgy döntöttem, felfedező útra indulok. A hotel ingyenes sofőrszolgálata készségesen, bár kissé álmélkodva furikázott be az öt percre lévő belvárosba, ahol alacsony, helyi színezetű történelmi épületek pörkölődtek a napon békés beletörődéssel. A sofőr a város egyik fő látványosságánál, a helyi Természettudományi Múzeumnál tett ki. Ötéves, dinoszaurusz-rajongó énem ugrált a lelkesedéstől.
A múzeum, amellett, hogy volt benne légkondi, egyéb élményeket is tartogatott. Bár azt sohasem fogom megérteni, miért teszik az indiánokat mindig a mammutok mellé a természettudományi múzeumokba, örültem, hogy megismerkedhettem a helyi kultúrák régészeti anyagával. Külön vicces volt, hogy közben három kis navahó rohangált körülöttem a kiállításban, és a saját nyelvükön neveztek meg mindent, amit a tárolókban láttak. Fura lehet a saját kultúrádat a múzeumban látni az ősember és a Tyrannosaurus Rex között...
A múzeum egyébként jópofa volt, volt egy csomó dinoszaurusz-csontváz, csillogó ásvány, meg tapizható meteorit, sőt, a múzeumkertben még aranyat mosni is lehetett, gondolom azért, hogy a napon szaladgáló csemetéket pancsolásra ösztönözzék. Egy órát ellődörögtem benne, majd a főutca felé vettem az irányt, árnyéktól árnyékig szaladva. Szerencsére csak ötven métert kellett gyalogolnom, mielőtt belefutottam a helyi antikváriumba, ami csodás felfedezésnek bizonyult.
Az antikvárium nem csak három emeletet és plafonig érő polcokat foglalt magába, hanem egy nagyon kedves tulajt is, aki, miután az éhség kikergetett a polcok közül, készségesen megmutatta, hol van az utcában a legjobb thai kajálda. Természetesen nem távoztam üres kézzel: Két órás turkálással sikerült kifognom egy gyönyörűen illusztrált Arab Mesék és Mítoszok kötetet, valamint egy káprázatos miniatúrákkal ékesített album méretű kiadást kedvenc középkori perzsa íróm, Nizami műveiből (ő írta a Hétszínű Hercegnőket, ami fenn van mindenkori kedvenc meséim toplistáján). A thai kajálda után megtaláltam a helyi képregényboltot (és kávézót) is, ahol a két tulaj egymáson átesve halmozta elém a legújabb olvasnivalókat (és a Batman születésnapjára kiadott ingyen képregényt). A múzeum, a könyvesbolt, a thai étterem és a képregények között el is telt a sofőrnek kiadott négy óra, és visszatértem a hotelbe egy kényelmes délutáni (avagy számomra másnap hajnali) szunyókálásra.

Bár a szerdai előkonferencián nem vettem részt, az esti "Gyógyító Történetek" koncertre azért szereztem egy jegyet magamnak. Kár lett volna kihagyni (még akkor is, ha ipari mennyiségű kávé tartotta bennem a lelket). A koncert témája "Tűz a hegytetőn" volt, és minden mesének sikerült is elegánsan ehhez a képhez igazodnia. Elhangzott két joruba mítosz, sok énekléssel és tánccal (anya és lánya mindketten az egész testükkel-lelkükkel meséltek); egy navahó legenda óriásokról és istenekről; egy történet Írország szent hegyéről és a mesemondó vele kapcsolatos személyes kalandjairól; és a végén meghallgattuk a Békahercegnő orosz meséjét is, amit a mesemondónak csodás módon sikerült összefűznie a Békakirályfi történetével. Nagyon színvonalas, sokszínű koncert volt.

Most pedig itt ülök hajnali ötkor teljesen éberen, és blogolok. Meg fogom én ezt még bánni a délutáni workshopon...

Aisha, a Démonvadász - Mesés premier Budapesten

Az idei Múzeumok Éjszakája ismét mesés keretek között zajlott. Ezúttal a MagNet közösségi ház belső udvara volt a helyszín, és több szempontból is rendbontó, kísérleti új műsor született az alkalomra.

Körmendy Petra Kai (bűntársam a Holnemvolt Fesztivál születésében) hívott meg, hogy meséljünk együtt. Ritka lehetőség, amikor a mesemondónak egy egész órás felnőtt műsor lehetősége pottyan az ölébe, várhatóan nagy közönséggel: az ilyesmit nagyon meg kell becsülni.
Rögtön gondolkodni kezdtem, hogy mit lehetne előteremteni egy ilyen jutalomjátékra. Az ötlet végül meglehetősen egyszerűen adta magát: Kai, aki Algériában született, nagyon vonzódik az algériai mesékhez, zenéhez, és kultúrához, és úgy esett, hogy van a tarsolyomban egy történet, amit már nagyon régóta szerettem volna teljes hosszában előadni.
Az Algériában nagyon jól ismert, berber eredetű történetnek az Aisha, a Démonvadász címet adtuk (mivel a népmeséknek nincs címe, és jobban hangzott, mint a néprajzi gyűjtésben szereplő "Aisha, a kereskedő lánya"). Egy különleges lányról szól, aki nem csak bátor, de okos is; visszautasít egy gyáva királyfit, legyőz egy ghúlt (emberevő démont), ám a ghúl a halála előtt megátkozza: Aisha sehol sem lelhet nyugalmat, örökké utaznia kell, és szörnyekkel harcolnia lépten-nyomon. A történet hosszú, és sok kisebb epizódból áll, melyekben Aisha vérfarkasokat, tengeri kígyókat, és egyéb rémeket győz le. Nagyon szeretem mesélni; a mesemondó szakon töltött tanulmányaim alatt fél évig kutattam a mese eredetét és variációit, és lenyűgöző történet bontakozott ki a részletekből. Kai is ismerte a mesét, és érdekes módon az ő változata kicsit más volt, mint az enyém, így az is hozzáadódott a mese végső formájához. Már maga a felkészülés is kalandos, izgalmas kreatív vállalkozás volt.
A mesemondáshoz csatlakozott még Porkoláb Imre dobon, és Kárpáti Orsi fuvolán. A végső felállás az lett, hogy én meséltem, a történet epizódjai között pedig átvezetőként algériai dalok hangzottak el Kai előadásában, zenés kísérettel.
A Múzeumok Éjszakáján remek volt a hangulat; hatalmas tömeg hullámzott ki-be a közösségi házba, az ajtó előtt kirakodóvásár volt (külön steampunk asztallal!), a belső udvar pedig világos volt és teli emberekkel. Maga az előadás is nagyon jól sikerült; a dalok tökéletesen beleillettek a történetbe (úgy válogattuk őket), a közönség csillogó szemekkel figyelt, és nekem is sikerült kényelmes tempóban, minden klassz részlettel együtt végighaladni a történeten. Eddig Aishát mindig valamiféle rövidített változatban meséltem csak; hol az elejét, hol a közepét, hol csak egy random epizódot. Egyben elmondani az egészet, vágás és sietség nélkül, már önmagában megért mindent. Azt kell mondanom, hogy színvonalas, száunkra is  élvezetes mesemondó előadást sikerült összehoznunk. Olyat, amilyet Aisha megérdemelt.

Remélem, még sok ilyen mesemondásra lesz alkalom.

Élőben a Himalájából - Mesemondás másként

Kissé lemaradva, de beszámolok erről is.
Két héttel ezelőtt egy különös levél pottyant a digitális postaládába: Egy Indiában élő amerikai folklorista bocsátotta útjára az éterbe, és arra hívta fel benne a világ mesemondóinak és mesekedvelőinek figyelmét, hogy ingyenes és nyilvános videokonferencia lesz elérhető június 7-én, egyenesen a Himalájából.
Erre nyilván azonnal be kellett jelentkeznem.

Az úriember neve Eric Miller, és Chennaiban a World Storytelling Institute nevű mesemondó intézet vezetője. Többek között ilyen nemzetközi, élő adásos videokonferenciák szervezésével is foglalkozik, hogy az indiai mesemondó hagyományokat élvezhetővé és elérhetővé segítsen tenni olyanok számára is, akik, mint én, nem tudnak most momentán személyesen átrepülni a szubkontinensre (akármennyire is szeretnének).
Magát a mesemondó előadást az Acoustic Traditional nevű, fiatal törzsi mesemondókból szerveződött csapat alkotta, akik nem Chennaiban, hanem fenn a nepáli hegyekben tartózkodtak, és onnan kapcsolódtak fel az Internetre. A videó egy kissé hangyás volt ugyan, de elnéztük a nagy távolságra és a nagy izgalomra való tekintettel. Végülis megtalálta mindenki a hangot is meg a képet is, és elkezdődhetett az előadás.

A műsort egy sámándal nyitotta meg a nepáli Kirat törzs tagjainak előadásában; dobbal és cintányérral kísérték a dalt, ami azonnal mindannyiunknak a fülébe mászott lüktető ritmusával és ismétlődő dallamával. Maga a történet a termetésről szólt; időnként megálltak az énekben, és egy helyi folklórkutató felolvasta az angol fordítást, hogy a sztoriról se maradjunk le. Nagyon szép történet volt, ami nem is csoda egy olyan törzstől, amely a szivárványt tiszteli. Az előadás felvételének egy részlete egyébként itt megtekinthető.
Mesélés közben a szánítógépnél az egyik fiatal mesemondó, Salil ült, aki türelmesen pötyögte be a chatablakba minden kérdésünkre a választ (egyébként végül én, egy indiai lány, és Eric voltunk jelen a videokonferencián, ami nagy kár, lehettünk volna többen). Elmondta például, hogy a dalt csak a sámán énekelheti, aki lehet férfi vagy nő is. A videó, a chat és az angol fordítás háromszögében teljesen interaktív élmény volt a mesehallgatás.

Sajnos a sámánének után problémáink adódtak a videóval és a hanggal is; nem sikerült az előadókat és a közönséget elég közel vinni a számítógéphez ahhoz, hogy tisztán hallatsszon az éneket követő (angol nyelvű) mesemondás. Egy idő után feladtuk a küzdelmet, és fájú szívvel bár, de elbúcsúztunk a virtuális helyszíntől. A mesemondók megígérték, hogy elérhetővé teszik majd a helyszínen készült videót erről is.

Sok panaszkodást lehet mesemondó közökben hallani arról, milyen rosszat tesz a szájhagyománynak a modern technológia, és hogy milyen elkeseredett közdelmet kell folytatnunk a tévé és az Internet ellen. Szerintem viszont van ennek az egésznek egy pozitív oldala is: Én például borzasztóan élveztem, hogy az ágyamban üldögélve egy szombat reggelen élőben hallgathattam meséket a Himalájából. És szerintem ha ötszáz évvel ezelőtt élt mesemondók ugyanezt megtehették volna mondjuk egy varázstükör segítségével, akkor bizony meg is tették volna.

Külön sok sikert kívánok magamban az Acoustic Traditional csapatának, akiknek azóta is lelkesen követem a Facebook híreit, és sokat tanulok tőlük a himalájai törzsi kultúrákról, mesemondó hagyományokról, és mindezek megőrzéséről és virágzásáról a 21. században.